Orbán Viktor bejelentette, Magyarország „államcélja” a teljes foglalkoztatottság elérése. Amellett, hogy ennek elérését már évekkel ezelőtt is bejelentette, érdemes vetni egy pillantást arra, hogy mit adott nekünk eddig a kormány gazdaságpolitikája – és mit a cégeknek – ahogy arra is, hogy miért fájna igazán a NER-nek ha mindenki munkához jutna.

Orbán Viktor miniszterelnök november 21-én szokásos pénteki rádióinterjújában a gazdaságpolitikai kérdések fejtegetése során a foglalkoztatás témájára is kitért.

„Nálunk a teljes foglalkoztatottság egy államcél, Nyugaton pedig úgy tekintenek rá, hogy ez hol van, hol nincs. A munka, az itthon kulcskérdés, mert, ha az van, akkor minden van vagy minden lehet”

– fogalmazott a miniszterelnök.

Orbán bejelentése több szempontból is igen érdekes. Ebből az egyik, hogy a miniszterelnök már évekkel ezelőtt bejelentette, hogy elértük a teljes foglalkoztatást, ami persze már akkor sem volt igaz. Itt arra is érdemes kitérni, hogy ezt a „teljes foglalkoztatottságot”, vagy legalábbis hogy közelítsenek a statisztikák, a közmunkával sikerült elérni, ahogy arra is, hogy a Covid-járvány alaposan megtépázta a mutatókat, miközben a kormány elsősorban a munkáltatókat segítette válságkezelő intézkedéseivel.

És el is jutunk a következő ponthoz, amelyben a kormány elmúlt bő másfél évtizedes foglalkoztatás- és gazdaságpolitikáját vizsgáljuk – ami, mint az alábbiakban láthatjuk, aligha a teljes foglalkoztatás elérését segítette elő. És még ha ez is lett volna a cél, abba kétségtelenül bele is bukott volna.

A tartaléksereg, amely nélkül nem forog a gép

A kapitalizmus egyik alapvetésével megy ugyanis szembe a teljes foglalkoztatottság, a magyarországi berendezkedéssel pedig pláne. Még akkor is, ha a foglalkoztatottságot mint fogalmat éppoly rugalmasan kezeljük, mint a kormány a munkajogokat vagy a haknigazdaság a benne dolgozók munkáját.

Ezért nem jöhetett létre a teljes foglalkoztatottság a NER-ben – és a rendszerváltás óta valaha. A tőkés rendszerben ugyanis a gazdasági szereplőknek szükségük van a munkásság tartalékseregére – magyarán arra, hogy mindig legyen olyan munkanélküli, de potenciálisan hadra fogható társadalmi csoport, amelynek tagjai az esetlegesen kieső (kilépő, kirúgott, stb.) dolgozók helyére léphetnek.

Ez biztosítja a vállalatok versenyképességét egyrészt azáltal, hogy a béreket viszonylag alacsony szinten tarthatják, mivel a dolgozók tudják, bármikor van aki a helyükre léphet ha sokat zúgolódnak – tehát egyfajta versenyhelyzetet, érdekellentétet teremtenek a munkások között. Másrészt megteremti a lehetőséget, hogy amennyiben épp több munkásra lenne szükségük, legyen honnan akár időszakosan feltölteni az üres helyeket.

Ezt a kérdést egyébként a magyarországi munkajog viszonylag lazán szabályozza, rövid ideig nyújtott munkanélküli-segéllyel a mihamarábbi elhelyezkedésre ösztönzi – az állástalanokat akár az általuk elvártnál rosszabb körülmények között. Lehetőséget ad továbbá a vállalatoknak arra, hogy egyszerűen küldjék el dolgozóikat. Erről szól a túlórák kifizetésének szabályait „rugalmasító” munkaidőkeret-szabályozás, és ezzel összefüggésben a dolgozók valós foglalkoztatásának a kereslethez igazítása, és ennek alapján bérezése. Vagyis hogy a munkabérük jelentős részét „darabbér” teszi ki, amikor viszont nincs termelés, akkor csak a jóval alacsonyabb alapbért kapják meg – vagyis a piaci hullámokból fakadó kockázatokat a cég helyett a dolgozóra hárítják. Ráadásul az egyre gyakrabban munkaerő-kölcsönzőkön keresztül foglalkoztatott munkásokat a cégek akár – szinte – azonnal el is elküldhetik, ha éppen „feleslegessé” váltak a termelés szempontjából.

Ellenérv lehet, hogy Magyarországon többször hallhattuk, hogy munkaerőhiány van. Ez azonban mindössze annyit jelent, hogy a munkáltatók nem hajlandók biztosítani az egyes álláskeresőknek az általuk elvárt béreket vagy munkakörülményeket. Nem azt, hogy ne lenne kit felvenni.

A fentieket pedig látják a tőkés érdekképviseleti szervek is. A kormánnyal baráti viszonyt ápoló Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) korábbi elnöke, Parragh László egyenesen úgy fogalmazott:

„Várhatóan sajnos erősen nőni fog a munkanélküliség, ezt már nem lehet elkerülni. Ez sem ördögtől való, hiszen tudjuk, hogy a gazdaság sohasem állandó, a konjunktúra és visszaesés időről időre váltakozik.”

Hogy egy kicsit nyersebben világítsunk rá a kérdésre, érdemes elővennünk Lehoczki Noémi cikkét, ahol a Tőkéből a következőt idézte:

„A tőkés termelés számára semmiképpen sem elegendő a rendelkezésre álló munkaerőnek az a mennyisége, amelyet a népesség természetes szaporodása szolgáltat. Szabad játékához ettől a természeti korláttól független ipari tartalékseregre van szüksége.”

Ahogy igaz volt a XIX. század Nagy-Britanniájának gazdasági berendezkedésére, éppúgy igaz a fenti tétel a XXI. században Magyarországon. Tehát ha Orbán szerint „államcél” is a teljes foglalkoztatottság, és ezt komolyan is gondolja, négy lehetőség adódik:

1. Szembefordul úgy a magyar mint a külföldi tőkésosztállyal – sőt, magának a rendszernek a fundamentumával kel birokra.
2. Nem érti, mit jelent a teljes foglalkoztatottság.
3. Valamilyen, a munkanélkülieket rugalmasan felszívó, és az igényeiknek megfelelően a piacra „visszavezető” közmunkaszerűséggel szeretne javítani a statisztikákon – itt alapvetően az alacsonyan képzett munkaerőre kell gondolni, akik betanított munkásként még mindig alkalmazhatók, ha a piacnak szüksége van rájuk.
4. Vetít a választások közeledtével, és hangulatjavító intézkedésként manipulálná a statisztikákat.

Miután az első és második pontot elvethetjük, marad a harmadik és a negyedik – ezek pedig nem változtatnának a dolgozók kiszolgáltatottságán. A közmunkásokat ráadásul rugalmas foglalkoztatásuk mellett bármikor ki lehet közvetíteni a tőke egyes szektorai, kivált a mezőgazdasági nagytermelők szolgálatába – a piaci napszám-díjazásnál alacsonyabb munkaerő-költségnek köszönhetően növelve is termelékenységüket. A negyedik pontot pedig talán nem kell magyarázni.

Hogy pontosan mire gondolhatott a miniszterelnök a teljes foglalkoztatottság elérésével kapcsolatban, képet kaphatunk az alapján, mit tett „ennek érdekében” a kormány ezidáig – elsősorban az iparpolitikán keresztül.

Száz gyár program?

A külföldi beruházások Magyarországra csábításáért felelős külgazdasági- és külügyminiszter, Szijjártó Péter az év elején, még jóval optimistább gazdasági várakozások közepette jelentette be, hogy az idén száz új gyár épül az országban. Hogy miből számolta ki, már akkor sem volt világos, valószínűleg ugyanazt a formulát használta, amiből Lázár Jánosnak anno éppen tíz vasúti mellékvonal bezárását dobta ki a matek.

Ennél azonban fontosabb, hogy a bejelentés híven tükrözi a magyarországi foglalkoztatás- és gazdaságpolitika alapjait. Itt ugyanis arról van szó, hogy a kormány a tőkének nyújt kedvezményeket, jellemzően  azzal, hogy egy-egy céghez hozzávág némi pénzt (akár sokmilliárdos nagyságrendben), hogy cserébe munkahelyeket hozzanak létre. Vagyis nagyon leegyszerűsítve: egy profitorientált céget segít abban, hogy tulajdonosai a megteremtett munkahelyeken foglalkoztatott dolgozók által megtermelt érték lefölözéséből gazdagodjanak.

A kormány célja ezzel az, hogy az országba csábítsanak minél több külföldi működőtőkét, ami növeli egy papíron fontos, sokat emlegetett, a valóságban azonban a társadalmi jólét szempontjából kevésbé releváns mutatót, a GDP-t. A „munkahelyteremtésre” célzott állami ösztönzők – munkahelyteremtő – eredményességét a munkajogi szabályozások jellege is árnyalja. E szerint elég, ha kilóra megvannak a munkahelyek, és azokat néhány évig meg is őrzik a cégek; a minőségükről rendszerint szó sem esik. Sőt. A nagyvállalatok Magyarországra csábításának egyik fontos eleme a gyenge, vállalatoknak kedvező munkaügyi szabályozás. A vállalkozásbarát adózási rendszer, az olcsó munkaerő és a laza környezetvédelmi szabályozások pedig arra ösztönzik a cégeket, hogy alacsony hozzáadott értékű munkahelyeken, „eldobható” munkásokat foglalkoztassanak on-demand jelleggel termelő ipari üzemeikben.

Hogy hol vannak a kormány prioritásai, remekül látszik abból, hogy 2023-ban például azt írtuk, hogy munkahelyenként csaknem 65 millió forinttal támogatott az állam három nagy akkugyártót, de ugyanebben az évben derült ki az is, hogy előfordul, hogy a beruházásösztönzés során nem is elvárás az új munkahelyek létrehozása a cégek részéről. A közelmúlt legarcpirítóbb példája a Samsungnak nyújtott, munkahelyteremtéshez nem kötött 133 milliárd forintos gyárbővítési támogatás azután, hogy a közelmúltban csaknem 1000 főt bocsátottak el, és a jövő homályába vesző 2038-as évig is mindössze mintegy száz fővel több dolgozót prognosztizáltak a jelenlegi létszámhoz képest – már ha ilyen időtávon ér is bármit az előrejelzés.

Ha már a kormány ipar- és foglalkoztatáspolitikáját vizsgáljuk, nem hagyhatjuk szó nélkül az évtized talán legnagyobb regionális, de országos szinten is komoly hullámokat verő ipari sokkját: a Dunai Vasmű bezárását. A gyár és Dunaújváros kálváriájával számos alkalommal foglalkoztunk a Mércén. A lényeg röviden: hibás privatizáció után a mindenkori kormányok évtizedeken keresztül tehetetlenek – vagy érdektelenek – voltak azzal szemben, hogy átláthatatlan struktúrákon keresztül hordták ki a pénzt a tulajdonosok a cégből, míg az egész a tönk szélére került. Majd mikor az állam végre közbelépett, már túl késő volt, túl keveset tett, és nem tudta megmenteni a stratégiai ágazatot, a több ezer munkahelyet és az iparvállalatra épülő várost, potenciálisan olyan társadalmi kataklizmát idézve elő, mint amilyen annak idején Ózdon történt.

Sőt: a NER bemutatta azt a bravúrt is, hogyan lehet földbe állítani rossz döntések és az ezekre ráerősítő szerencsétlen körülmények sorozatával egy, a kormánypárt gazdasági hátországának a dolgozók tiltakozása ellenére kiprivatizált természetes monopóliumot – a vasúti járműjavítást- és gyártást. Az eredmény: elbocsátott dolgozók, a megmaradtak bizonytalanságba taszítása. A NER által levont tanulságok fényében pedig belekezdtek a vasút maradék karbantartó-kapacitásainak privatizálásába is. Miközben a nagy járműjavítókat épp elkezdte visszavásárolni az állam.

Nem úgy tűnik tehát, hogy a foglalkoztatottság vagy a dolgozók sorsa lenne az elsődleges szempont a kormány gazdaságpolitikájában, akár a privát, akár az állami szektorról, vagy a kettő határmezsgyéjéről van szó.

Pedig ahogy az iparpolitika, úgy a foglalkoztatáspolitika terén is lenne némi mozgástere az államnak.

Nem csak a fenti „foglalkozatáspolitikai” eszközök, beavatkozások merülhetnek fel ugyanis. Na de hogyan lehetne valóban csökkenteni a munkanélküliséget úgy, hogy további társadalmi haszonnal is járjon az intézkedés?

Se munkahely, se vízió – pedig igény, az volna rá

Ha most elvetjük a világforradalmat mint adekvát megoldást (szerintem kénytelenek vagyunk elnapolni, nem mellesleg a teljes foglalkoztatottság is más jelentéstartalmat kapna), a tőkés rendszeren belül is lehetnek társadalmi szempontból viszonylag értelmes megoldások. De ezekhez állami költésre lenne szükség, aminek mint láthattuk, kormányunk lelkes híve, ha a privát szektor támogatásáról van szó. Pedig a költségvetésből igazán lehetne máshova is allokálni a forrásokat, ha valóban a foglalkoztatás és a társadalom jóllétének a növelése lenne a cél.

A közszolgáltatásokban és az állami ellátórendszerekben ugyanis krónikus munkaerőhiány tapasztalható, ami meglátszik a színvonalon is.

Bár Pintér Sándor belügyminiszter épp a héten szögezte le a népjóléti bizottsági meghallgatásán, hogy „Nem hagyunk semmit rohadni, mindent meggyógyítunk és helyrehozunk, amit lehetséges, ez a Belügyminisztérium ars poeticája”, mégsem látszik, hogy az kormány olyan lelkesen dolgozna ezen a problémán. Nem nagy újdonság, hogy az állam elhanyagolja a társadalmi haszonnal járó feladatait, pedig ezen szektorok fejlesztésével a munkanélküliségen is enyhíteni lehetne. Ez persze komplex feladat, és nem is megy egyik napról a másikra. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy nyakon kell önteni az állami szférában működő vállalatokat egy rahedli pénzzel.

Ahhoz, hogy többen menjenek ápolónak, oktatási dolgozónak, postásnak, vasutasnak, miegymásnak, nemcsak magasabb bérekre, de képzésekre is szükség lenne, és nem utolsó sorban a munkakörülmények javítására, a nagy rendszerek és vállalatok működésének felülvizsgálatára és reformjára. Vagyis olyan koncepciókra, amelyek implementálásával a régóta betöltetlen állások és a hozzájuk kapcsolódó képzési programok vonzóbbá válhatnának a munkakörülményeknek, a megbecsülésnek és nem utolsó sorban a béreknek köszönhetően.

Amíg az állam szükséges rosszként tekint ezen társadalmi érdekeket szolgáló rendszerekre, a fentiek mindig hiányozni fognak. Pedig ezzel nemcsak a magasabb foglalkoztatási rátához, de a társadalom jóllétéhez is hozzájárulhatna a kormány.

Na de akkor hova lenne a munkásság tőkés rendszer számára vitális tartalékserege, amely a kormány gazdaságpolitikájának és általánosságban a kapitalista berendezkedésnek oly fontos eleme?

Aligha fog lemondani róluk a NER. Nemcsak a saját preferenciái, de már csak a rendszer működése miatt sem – ha mégis így tennének, önmagukat lőnék tökön vele.

Ezt pedig egy sikeres választási kampányért sem fogják megtenni.

Október végével a NER bekebelezett egy újabb médiaportfóliót, egyik napról a másikra több online és printtermék került a kormányzati holdudvarhoz.

Magyarországon a sajtó helyzete talán sosem volt törékenyebb, és a Mérce is csak akkor maradhat fenn, ha számíthatunk rátok!

Idén még hatmillió forintot kell összegyűjtenünk, segítesz, hogy sikerüljön?

sEGÍTEK!