Akkor kezdtem el nővé válni, mikor kb. 15 évesen bejött az életembe a foci.

A foci és a szorongás. Meg kellett találnom magam ebben a sokdimenziós világban. Tudod, amikor a pasim okoskodott róla a többi haverjával, kicsit nekem is hozzá kellett szólni, nem nagy butaságot, de nem is túl értelmeset. Csak jelezni, hogy itt vagyok, tele élettel, nem unatkozom, á, dehogy. És kurvára tisztában lenni azzal, hogy mi a les. Ez a belépő a csajoknak. Amikor egyszer elkezdtem ujjongani egy olyan gólnál, amit végül nem adtak meg: sosem szégyellt engem annyira még senki, mint akkor ő. Hát megtanultam.

Alapkérdés, hogy kinek szurkol a pasid. Nálam úgy alakult, hogy mindegyik valamelyik olasz csapat drukkere volt. Szérie Á. Emiatt kicsit különlegesnek éreztem magam, de nem nagyon. Kihívás volt erről gondolni bármit is, de az olaszokról annyi közismert hazugság kering, meg a pizza-paszta-bondzsornó mágia, hogy csak választottam egyet a sok közül.

Az én pasijaim igazi bikák, igazi férfiak, olyanok, mint az olaszok, forr a vérük. Nem olyanok, mint a megfelelési kényszeres németek. Ilyeneket mondtam, a hangsorra emlékszem, de a jelentés akkor is csak elsüvített mellettem, mint egy augusztusi vihar.

Amikor a harmadik fiúm (AC Milan) megkérdezte, hogy a második fiúmnak (Inter) mi volt a csapata, és elmondtam, akkor olyan pszichopata vigyort dobott, mint amilyet a Berlin nevű fickó szokott A nagy pénzrablásban. Igazából vártam, hogy hozzátegye, „te mocskos ribanc”, vagy csak egyszerűen, nem hivalkodóan annyit, „te szuka”. Nem tette hozzá.

Iszonyú nehéz megtalálni az egyensúlyt: nemcsak egy elég összetett játék szabályait kellene megérteni, hanem minden ezzel kapcsolatos kulturális referenciát, gazdasági és bulvárhíreket is (a kedvencem nyilván: kit mennyiért adnak el, ki marad pártában), szóval elég nagy szívás, ha egyáltalán nem érdekli az embert. De ha netán mégis, akkor is

gondolni kell az első számú szabályra: túl okos nem lehetek, mert ez az ő területük.

Ha ott vagyok meccsnézés közben, az vagy azért van, mert viszonylag szórakoztatóan, jó ritmusérzékkel, vagy legalább nem idegesítően tudok reagálni arra, ami közben történik, néha hozok be sört és csipszet, és le lehet rajtam vezetni a feszültséget. Vagy egyszerűen a pasim nem tud máshova rakni ez alatt az idő alatt.

Megjegyzés 1.: Amúgy a pasijaim nem medvebőrön doboló Neander-völgyiek voltak, hanem széplelkű bölcsészek, mozgalmárok, részegen a feminizmusról okoskodó libsi vagy balos srácok.

Megjegyzés 2.: Nem vagyok férfigyűlölő. Vannak férfiak természetesen, akiket gyűlölök, de legalább annyi nőt is. (Nem sokat, négyet-négyet mondjuk.)

Már nagyon rég el akartam mesélni, igen, ezt, hogy na, mi újság a lelátón. Szóval chill, ez senkinek nem a hibája, évezredes reflexek, kultúra, strukturális kérdések meg a faszom. Én értem, hogy ti nem így élitek meg, és nem is így látjátok magatokat.

És nyugodtan kérdezhetek, nyugodtan értetlenkedhetek, nyugodtan lehetnek rossz reflexióim, és ez csak egy hobbi, de mikor ott ültök együtt, akkor tényleg olyan, mintha a vadászok szentélyében szarvasként mocorognék a széken, a fenekembe nyomódik néhány popcorn, és egy hülye kérdés (Most miért van szöglet?) úgy szeli át a templomhideget , mintha kikapnék egy puskát a kezetek közül, és ráharapnék a csőre. BUMM.

Igazából választhattam volna azt is, hogy nem érdekel, elvonulhattunk volna a többi csajjal a konyhába rizlingfröccsöket iszogatni, beszélgetni a pasikról és röhögni azon, hogy basszus, ezek milyen őrültek, hogy az évfordulót is lemondják, ha meccs van, hihihi, hahaha.

De mi már ’95 után születtünk, egy felvilágosultabb világ fruskái vagyunk, és a csajokkal elvonulni és a rezervátumban a faszikról meg táskákról dumálni, az sajnos ma már nem más, mint a vereség beismerése. Feministának lenni – vagy ha valaki nem szereti ezt a szót, akkor kicserélheti azzal, hogy a saját méltóságára tudatosan érzékeny nőnek lenni, aki ezt hajlandó közösségileg-politikailag artikulálni – pedig azt jelenti: mindent elveszíteni, a vereségeinket pedig megtanulni döntetlenként keretezni. Nem győzelemként. Kinek lenne mersze? Döntetlenként.

A halántékomhoz szorítom a mutatóujjam, becsukom a szemem, nagy levegőket veszek, és azt suttogom, hogy ja, ez egy kibaszott mindgame.

Ha megtanulom elég hitelesen hazudni, hogy kurva fontos nekem is a hónapban már ötödjére bebaszni és meccset nézni ahelyett, hogy esetleg a negyedik után valami mást csinálnánk, akkor rövid távon megszabadulok egy kínos beszélgetéstől. Én is arra jutottam, hogy egy évezredes dilemmát pont kibaszottul nem én fogok megoldani egy esős reggelen, cseverészés közben. Ez persze az a kompromisszum, amiről valójában sosem derült ki még, hogy érdemes-e meghozni. De ha egyszer majd lesz kurva sok lóvém abból, hogy műtrágyát gyártok, akkor rendelek egy kutatást, ami kimutatja, hogy mekkora a különbség a szinglik és a focidrukker pasival járó nők boldogságindexe között.

Az is nehéz szitu, amikor nemcsak nézi, hanem műveli is. Ha szar benne, az a jobb helyzet, mert akkor mindig meg lehet vigasztalni, a kudarcoknak nincs tétje, megöleled, és az használ neki általában, könnyebb kicsit, tudja, hogy legközelebb is szar lesz, és ettől függetlenül megöleled újra. Keményebb dió volt a focizni jól tudó, a sportot komolyan űző férfiak érzelmeit megtanulnom kezelni, mert ott már viszont fáj a bukás, nem csak a grillezés után rúgják a bőrt a sörhasú rokonokkal. Ki kellett tapasztalni az egyensúlyt, mikor nem vagyok útban, mikor segítek. Tojáshéjon lépkedek, tojáshéjon táncolok, hogy megtaláljam a mesternarratívában a helyem. És akkor is nehéz és kurvára magányos ez a szupportív szurkoló menyecske műfaj, hogy ha az ember nem olyan cinikus, mint én, aki félpercenként azt kérdezi magától, hogy hmm, akkor ennek most mégis mi értelme van.

Amúgy a legjobbak a válogatott meccsek. Ott nagyon könnyű menni a flow-val, a harmadik sör/füves cigi körnél már feloldódok és visítozom, hogy Szalai, mert azt a lányoknak is megtanították az iskolában, hogy a hazát hogyan kell szeretni. A hazát úgy kell szeretni, hogy kicsit jobban, mint más helyeket, a magyarokat pedig úgy, hogy kicsit jobban, mint a nem magyarokat. Persze ez is fikció, mert ugye magyar ember lévén én kevés nem magyar embert ismerek, ezért a ki a jobb fej játékban nem nagyon van összehasonlítási alapom, de most legalább mindannyian jól érezzük magunkat, és nincsenek itt nem magyarok, akiknek ez rosszulesik. A válogatott meccsek közben a faszik is jobb fejek, mert ha Inter-szurkoló nem is, legalább magyarnak magyar vagyok. Ilyenkor elcsattannak őszinte csókok is. Bár lehet, hogy ezek sem függetlenek a kontextustól, csak a válogatott-csók az gyakoribb műfaj, mint a klubcsapat-csók. Végül is ez a hazánk!

Úgy vettem észre, hogy öregszem, hogy fontosabb lett, hogy elhárítsam a cringe pillanatokat, mint amennyire nyomasztanak a nemi egyenlőtlenségek a csipcsup mindennapokban. Már nem dilemmázom azon, hogy „kinyissam” azokat a kérdéseket. Csak nem nyitom ki. Egyszerűen nincsen kínosabb a férfiaknál, akik találva érzik magukat, és ahelyett, hogy el lehetne kezdeni velük egy minimális párbeszédet, fél nap eltelik a sokkos állapotuk feloldásával, rángatóznak, és akkor lehet simogatni őket, hogy nem, nem azt mondtam, hogy erőszaktevő, abuzív köcsög vagy, hanem azt, hogy néha lehetnél kedvesebb is. Elviselhetetlenül kínos, majdnem olyan szar, mint a menstruáció.

A menstruáció kín, és kínrím rá az interpretáció (itt a női irodalom!), szóval mindez persze csak interpretáció, amit arról írtam, hogy milyen kiszorulni egy történetből, amiben mégis rám van osztva valamilyen szerep, vagy azt hiszem, hogy rám van osztva, mert senki nem szól, hogy felesleges fekete csipkeharisnyát húzni, ha átmegyünk a haverhoz a Blahára a rangadóra. Senki nem szól, hogy nem kell úgy viselkednem, mint egy udvarhölgynek.

Senki nem szól, hogy ez valójában nem egy verseny, hogy melyik csaj mondja a meccsel kapcsolatban a legrandomabb, ám mégis szórakoztatóan találó megjegyzéseket.

Megjegyzés 3.: Mint  már említettem nincs műtrágyagyáram, ezért az írás alapjául nem szolgál reprezentatív kutatás. Lehet, hogy nincs „igazam”. Női disclaimer. (Na, mondom, ilyen az a női irodalom, ha esetleg valaki újra megkérdezi!)

Tabu ez az egész, lázadni pedig talán annyi, mint találni erre az egészre egy komplex metaforát a foci világából. Egy olyat, ami annyira jó, hogy a B-közép is rábólint, és ha csak hangyafasznyit is, de igazat ad. Nem igazat ad, megért. (Vö.: nincs győzelem, csak X.) De lázadni nem éri meg: az is a győzelem és a veszteség logikájában nyer csak értelmet, és nem villanyoz fel, hogy más kárára nyerhetek. Ráadásul nem is nyerhetek. Inkább leszek áruló, mint boldogtalan.

Egy szimbólum, egy kivetülés vagyok, elbaszott tizenegyes után az öltöző csendje, gondolom.