Mint bizonyára értesültek róla az olvasók, Izraelt szombat kora reggel kategóriájában soha eddig nem tapasztalt erejű terrortámadás érte a Hamász, az Iszlám Dzsihád, és kisebb részben a Hezbollah terrorszervezetek részéről. Az eddig bőven több mint ezer halálos áldozattal és ötezernél is több sebesülttel járó invázió a negyedik napon sem látszik csitulni, a Gázai övezetből továbbra is lövik a rakétákat lakott területek felé, válaszul az izraeli hadsereg és a légierő keményen lövi az extrém sűrűn lakott palesztin területet. A jelentések szerint több mint száz izraelit ejtettek túszul, egy fesztivál közönségének jelentős részét lemészárolták, sokakat saját otthonukból hurcoltak el.

A reakciók világszerte elsősorban az izraeliekkel való szolidaritást hangsúlyozzák, és amint az ilyenkor szokásos, a durva képek érzelmi reakciókat is kiváltanak egyesekből, például

Ceglédi Zoltán politikai elemzőből, aki úgy döntött, hogy szándékosan kikapcsolja felettes énjét, és hangot ad publikus Facebook-bejegyzésében kívánalmának, miszerint „lőjenek agyon minden mocskos terroristát”. Hát, köszönjük, Zoltán, ez:

tényleg hiányzott még innen.

Magyarországon, ahol már eleve közel évtizede folyik a hergelés a muszlimok ellen, joggal feltételezhetjük, hogy az ilyen szabadjára engedett dühöngés és vérszomj ártatlan emberek elleni konkrét gyűlöletcselekményeket is provokálhat. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt évtizedekben is láthattuk, hova vezet a vérbosszú politikája. 9/11 után Afganisztán és Irak megszállását, a „civilizációs terror” elszabadulását éppen a fentihez hasonló megnyilvánulásokra alapozták.

A tömeges erőszak ilyen fellángolásai esetén igazán felelősen csak az emberiesség alapján lehet kommunikálni, mint tette azt például Parászka Boróka erdélyi újságíró nemrég:

Vagy sehogy. Ha közszereplőként segíteni nem tudsz, legalább ne árts.

Csak megemlíteném, ha már a közszereplői-elemzői felelősség nem több puszta illúziónál, hogy teljesen felesleges eljátszania a vérre vágyó, a szent erőszaktól pocakjában kellemes remegést érző Ceglédit: Izrael hadügyminisztere hétfőn bejelentette, hogy „totális ostromot” rendelt el a Gázai övezet ellen,

„Nincs áram, nincs élelmiszer, nincs benzin, minden elzárva. Emberszerű állatok (kiemelés tőlem – B.L.) ellen harcolunk, és ennek megfelelően cselekszünk.”

Ilyen szintű tébolyhoz úgysem tud semmit hozzátenni.

Mindazoknak, akik nem a „ha kapnák’ egy Uzit, lelőném őket” szintjén szeretnék látni az események kibontakozásának irányait, egy sor nyugtalanító dologra kell felhívnunk a figyelmét:

• Izraelben jelenleg egy neonácikkal és régi vágású szélsőjobboldaliakkal megtűzdelt kormány védelmi minisztere egy extrém sűrűn lakott terület ellen rendelt el ostromot, megtorlásul a terrorcselekményekre, nem törődve azzal, hogy ez akár népirtáshoz is vezethet.
• Az Egyesült Államok – bár hivatalosan önmérsékletre szólította fel Izraelt – a Gázai övezet közelébe rendelte egy flottacsoportját.
• Irán minden jel szerint vastagon benne van a mostani eszkalációban (is). Bár a rezsim ezt tagadja, ha találnak olyan szálat, ami Teheránig vezet, az háborúhoz is vezethet, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.

A véres megoldások kedvelőinek azt is figyelmébe ajánljuk, hogy az elmúlt években minden az ő szájuk íze szerint történt. A viszonylag békés, diplomáciai megoldások kereséséről hosszú évek óta minden fél teljesen lemondott. Az egyik oldalon az iszlám fundamentalizmust szélsőséges nacionalizmussal és terrorista módszerekkel vegyítő Hamásznak az évek során sikerült a palesztinoknak folyósított humanitárius és egyéb támogatások döntő részét magához csatornáznia. A másik, egyre zsugorodó, de mérsékeltebb pártnak, a Fatah-nak gyakorlatilag a saját maga által ellenőrzött területeken is alig maradt befolyása, vezetője, Mahmud Abbász támogatottsága a padlót súrolja.

Mindezzel párhuzamosan Izraelt, mely minden józan számítás szerint elsődleges felelősséggel bír a helyzet alakulásában, jelenleg egy olyan kurzus vezeti, amely az elmúlt években sorozatgyártotta a palesztinok legalapvetőbb jogait és gyakran alapvető emberi méltóságát sértő törvényeket, rendeleteket és rendőrállami gyakorlatokat (lásd nemzetállami törvény, telepbővítési programok, a tudhatóan iszlám szent helynek minősülő Al-Aksza mecsetet látogató hívek folyamatos vegzálása, a sorozatos, rendőri semmittevés mellett elkövetett pogromok). Ez is a haragra, a bosszúvágyra tudatosan játszó, minden nála mérsékeltebb erőt kiszorító Hamász malmára hajtja persze a vizet.

A Hamásszal szemben pedig Izrael eddig a fűnyíró elvét használta: egy-egy támadás után addig lőtték a Gázai övezetet, amíg a terroristák kapacitásai évekre kimerültek, majd kezdődött újra az egész. Szombaton erről a nem túl szofisztikált problémakezelésről is kiderült, hogy mindenre jó, csak éppen bárminek a kezelésére nem. A válasz az izraeli kormány részéről pedig az „ugyanabból még többet” hibás megoldási stratégián alapul: nem volt elég az erőszak? Akkor kaptok minden eddiginél többet!

Annál is inkább felkavaró a helyzet, mert az utóbbi években egyre halkulnak a kétállami megoldást, vagyis az Izrael mellett létező önálló és alapvetően működőképes Palesztina létrehozását sürgető hangok. Mindezidáig az utolsó eset, amikor megfelelően magas szinten próbálták meg kialakítani ennek feltételeit, 2013-2014-ben volt, amikor az Obama-kormányzat külügyminisztere, John Kerry tett kísérletet a felek közötti közvetítésre a megállapodás érdekében. A tárgyalásokból akkor nem lett semmi, azóta pedig még hasonló próbálkozás sem történt.

Sőt. Az Obamát váltó Trump palesztin-izraeli békepolitikája kimerült a hatékonynak messziről sem nevezhető Trump/Kushner-tervben, amelynek dátumát Benjamin Netanjahu akkori nyilatkozata szerint „évszázadokig emlegetni fogják”. Ha ez így lesz, maximum azért, mert jól mutatja, hogy hogyan ne bízzunk béketervet Trumpra vagy Netanjahura. Az elképzelést már kezdettől elutasították mind az izraeli telepesek, mind – a tervezetről amúgy konkrétan meg sem kérdezett – Palesztin Hatóság. Hogy mennyire az „évszázad” béketerve volt ez az irat, jól mutatja, hogy a kivitelezést végül formálisan is a következő adminisztrációra bízta a Trump-kabinet. A republikánus elnök gyorsan át is nyergelt az Izraelt inkább a szunnita arab államokkal kibékítő „Ábrahám-megállapodások” kieszközlésére, ami gyakorlatilag nyomokban sem tartalmazott megoldás keresést a palesztinok helyzetére, jóval inkább egy Irán-ellenes New Dealben merült ki az arab országok és Izrael között.

A palesztinok ismét magukra maradtak, kiszolgáltatva a Hámásznak és Iránnak, és ezen eddig a Biden-adminisztráció sem segített semmit.

„Jó, mondom, ne első dühből, Zoli, várjál hétfőig, biztosan lehet ezt komplexebben, rálátással, gondold át hétfőig, majd akkor egy okosabbat, ne azt, ami most benned kavarog”

– vezette fel posztját tegnap Ceglédi.

Hallgathatott volna saját magára.