Felesleges hangsúlyoznom, hogy TGM mennyire művelt, mély és szellemes szerző volt, ahogy az is nyilvánvaló, hogy szokatlanul összetett és gazdag életműve korántsem csupán egyetlen súlypont körül forgott.

Ambiciózus és jellemzően polemikus írásait számomra a filozófiai igényesség, a történelmi tájékozottság és a politikai intervenció egybefűzése tette rendkívül izgalmassá. Ennek ékes példája „Irónia, kétértelműség, színlelés. A demokratikus ellenzék hagyatéka” című, magyarra Lánczi András által fordított nagyesszéje, melynek lapjain (nem oldalain!) TGM már 1993-ban számot vetett élete alighanem legnagyobb élményével és csalódásával: a leginkább az 1989-es évvel asszociált, demokratikusnak remélt és gondolt magyar megújulás uralkodó eszméivel és azok problémás következményeivel.

E karakterisztikusan sűrű, sokrétűen érvelő, ugyanakkor sodró lendületű nagyesszé a demokratikus ellenzék népszerűtlenségének konstatálásával és elemzésével nyit. Erősen polemikus nyitás ez, ami bátran gondolkodó és élesen látó szerzőre vall.

Az essze kiválóan ötvözi a helyi-regionális hangsúlyeltolódások szellemes bemutatását („A hangsúly a munkástanácsokról és az önigazgatásról a kiutazási engedélyekre és a Heideggerről tartott földalatti előadásokra tevődött át.”) a nemzetközi kontextus és kapcsolatháló felvázolásával, mely az újbaloldali forrásokról és a neokonzervatív hatásokról egyaránt beszámol. Fejtegetése ahhoz a mély – és tovább is gondolandó – következtetéshez vezet el, mely szerint

„a kelet-európai ellenzékiek tanúságtétele hatással volt mind az újbaloldalra, mind az új jobboldalra, és eszmetörténetileg mindhárom közös tőről fakadt: ahogy a korábbi konzervativizmus és liberalizmus a francia forradalom reakciójaként értelmezhető, az újabb változatokat a modern szocializmus kritikája inspirálja.”

Esszéjének egyik legfőbb célja épp az, hogy bemutassa „e fura, távoli szimbiózis” miként is formálta az ellenzéki politikai gondolkodás, a „látszólag védekező és a jogokra összpontosító liberalizmus” felfutását Kelet-Európában. Ennek kifejtése során Gazsi a civil társadalom, az emberi jogok és a demokrácia fogalmait tárgyalja, miközben főként az elsőre fókuszál. Módszertanilag is rendkívül érdekes, ahogy – leginkább talán Leo Strauss által megihletve – a hermeneutikai gyakorlatokat és a következmények taglalását, az értelmezést és a magyarázatadást egyaránt megkísérli.

Színes és gördülékeny eszmetörténeti fejtegetései ráadásul a nyugat-keleti eszmeáramlásra és a helyi kontextusok fontos eltéréseire egyaránt tekintettel vannak. Míg a civil társadalom nyugati eszméje a meggyöngült államot próbálta mintegy kiegészíteni, kelet-európai gondolata kifejezetten az állam ellen foglalt állást, érvel TGM. A személyes hitelesség és a kimenekülés vízióit egymáshoz kapcsoló utóbbi ráadásul alapvetően apolitikus volt.

Ez a szerző polemikus fogalmazásában a civil társadalom sztoikus, mondhatni a rabszolgák (az „alázatos alattvalók”) szabadságára kihegyezett értelmezését jelentette. Az intézményekkel és az intézményi diskurzussal szembeni bizalmatlanság kifejezésével a civil társadalom kulcsfogalma ily módon csak tovább erősített egy komoly múltra visszatekintő és problémás kelet-európai hagyományt, érvel továbbá.

A modern zsarnokság depolitizáló hatása alól magukat kivonni nem képes, a szabadság valódi védbeszédének megfogalmazásával adós maradó ellenzékiek „az államból való kivonulásnak” lettek vezetői, aminek hatására végül olyan „vadonban találják magukat, ahol a közvélemény nem ismer el semmilyen intézményi tekintélyt, állampolgári és politikai kötelességet, a közjónak semmilyen eszméjét”, állítja.

Egy nyugati liberális fogalom adaptálása ismét csak a nyugati politikai tradíció elutasításához vezetett, összegez Gazsi a civil társadalom fogalmának demokratikus ellenzéki adaptálását illetően, ugyancsak meghökkentő és elgondolkodtató módon. A zsarnoki uralom által kikényszerített mesterséges gyermekkorból való fölcseperedés így alapvetően hitvesztésbe torkollott, nem járt új (vagy régi) hit megszerzésével, zárja lebilincselő nagyesszéjét.

Elméleti és módszertani igényességével, történelmi és földrajzi távlatainak tágasságával, polemikus és szórakoztató stílusával, érvelésének sokrétűségével és újszerűségével, meglepő és elgondolkodtató következtetéseivel TGM-nek már 1993-ban sikerült rávilágítania a demokratikus ellenzéki hagyomány problémás következményeire. Olvasóinak egyúttal a jelentős közéleti kérdéseket felkészülten, szellemesen és érdemben tárgyaló demokratikus vitakultúra példáját is kínálta.

Az már más lapra tartozik, hogy a demokratikus ellenzék örökségével kapcsolatban megnyilvánulók az írás megjelenése óta eltelt harminc évben leginkább nemtelen támadásokat fogalmaztak meg vagy – e támadásokkal szemben – a kritikátlan kanonizálás aktusaival próbálkoztak.

Márpedig a Gazsi által oly kreatívan és magas színvonalon művelt, kritikus és demokratikus reflexiókra jelenleg még jóval nagyobb szükségünk lenne.