Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM70

Összegyűjtött írások Tamás Gáspár Miklós 70. születésnapjára

A hetvenes és nyolcvanas évek ellenzéki gondolkodói ma meglehetősen népszerűtlenek Kelet-Európában. Lengyelország kivételével, ahol 1976 óta szinte töretlen a forradalmi hagyomány, az ellenzékiek csupán jelképes szerepet játszanak a tényleges politikában, és vezércsillagait – mint Walesát, Havelt, Konrádot – „kommunistá”-nak, „áruló”-nak, „ügynök”-nek bélyegzik. A magyar parlamentben harsány nevetés, fújolás és gúnyszó hallatszik a kormánypárti padsorokból, ha bárki akár csak említést is tesz a demokratikus ellenzékről. Olykor hivatalos újságírók és történészek még a puszta létét is tagadják. Eltekintve a folttalan múlt összeeszkábálásáért folytatott érthető küzdelemtől, és attól a zavartól, amelyet azok a jelenlegi demokratikus vezetők éreznek, akik szinte kivétel nélkül kollaboránsok, a bukott kommunista párt tisztségviselői, vagy legjobb esetben is kishitű, ne-szólj-szám-nem-fáj-fejem „kibekkelői” voltak az elmúlt ötven évnek, a demokratikus ellenzékkel, a „másként gondolkodókkal” szemben táplált ellenszenv mindenképp magyarázatra szorul.

A demokratikus ellenzék, a „másként gondolkodás” anomália volt. Az ellenzékiek – mint látni fogjuk – olyan életet éltek, melyben a diadalok, sikerek, vereségek és kudarcok nagyon különböztek általában az emberek hasonló tapasztalataitól. Miközben tudományos, illetve más értelmiségi pályán mozgó kollégáink a karrier és hírnév útjait keresték, ott feszítettek a nemzetközi színtereken és gyarapodtak, addig mi csupán nehezen olvasható, kezdetleges technikával sokszorosított szamizdatban megjelenő írásainkra lehettünk büszkék, és sikernek számított, ha a titkosrendőrség megérkezte előtt szét tudtunk osztani pár száz példányt. „Miért nem ötvenezer példányban?” – tette föl nekem a kérdést valaki a ‘ nyolcvanas évek elején. „Ha nem lett volna olyan idióta, hogy feketelistára véteti magát, akkor most igazi befolyása lenne, de persze így nem tudná Andropov szidalmazása révén emelni az adrenalinszintjét.” Egyszer a titkosrendőrség egyik munkatársa – „University of Texas” föliratú trikójára ma is emlékszem – azt kérdezte tőlem: – „Maga biztosan értelmes embernek tartja magát, akkor meg mivel magyarázza, hogy konzekvensen a saját érdekei ellen cselekszik?” Csakugyan, mivel is?

A politikai közösség kisebbségben lévő tagjai, akik tisztában voltak az „ellenzéki tevékenység”-nek nevezett jelenséggel, ambivalensen gondolkodtak erről. Az ellenzékiek először is megkérdőjelezték, hogy csak a reform lehet egyetlen megváltónk. Másodszor, a „jogok” és „szabadságjogok” hangsúlyozásával kétségbe vonták az érdeken és a csupasz hatalmon alapuló uralkodó politikai beszédmódot. Harmadszor, kétségbe vonták azt a hallgatólagos föltételezést, hogy minden ellenállás – a veszélyessége miatt – lehetetlen, ezért – negyedszer – megkérdőjelezték azoknak az erkölcsi alapállását, akik magukban ellenezték ugyan a kommunista rezsimet, de nem mertek semmit sem tenni ellene (s éppen ez az ellenzéki gondolkodás elleni előítélet legmélyebbről fakadó forrása). „Nos, ha nyilvánvalóan lehetetlen volt, hogy én ellenzéki legyek, akkor hogyan volt lehetséges, hogy ő mégis az? Valami suskusnak kell itt lenni a hatóságokkal, ha őt nem tartóztatják le vagy kényszerítik külföldre azért, amiért engem biztosan letartóztatnának vagy száműznének.” Az ellenzékiség lényege – ahogy a „reformdiktatúrákban” az értelmiségiek elképzelték – a Néma Szemrehányás volt. E szerint az olvasat szerint az ellenzékiség üzenetének tartalma nem is annyira a fönnálló rezsim vezetőinek szóló „Pucoljatok!” volt, hanem inkább az ingadozók többségét megalázó „Röstelljétek magatokat!” Én ugyan mindig is hevesen tiltakoztam ellene, azonban oly gyakran meggyanúsítottak vele, hogy elkezdtem gyanakodva vizsgálni saját ellenzéki tevékenységem indítékait. Ötödször, az „ellenzéki tevékenység” kétségbe vont egy másik föltételezést is, nevezetesen azt a kelet-európai hiedelmet, hogy a politika mint olyan piszkos, nem létezik civisme, a jog a hatalmasokat védi stb. Következésképp, ha valaki kész nyilvánosan áldozatokat hozni politikai meggyőződéséért, az komplett őrült. Régi vetélytársam, Magyarország jelenlegi miniszterelnöke [a boldogult Antall józsef], bizonyosan magáévá tette e népi hiedelem egy részét, amikor pártomat, amely az ellenzéki hagyományból nőtt ki, „pszichiátriai ellenzék”-nek nevezte. Egy pillanatig se gondolja senki, hogy a Szovjetunióban és Romániában a „pszichiátriai ellenzék” teljességgel tréfás fogalom volt. A mindenkori (és hál’istennek néhai) hatalmasságokat mindig zavarba ejtette, sőt megdöbbentette az ellenzékiség puszta jelensége. Eszmék a politikában? Ez bizonyára tréfa. A nonkonformizmust és különcködést még a kelet—európaiaknál szabadabb és engedékenyebb társadalmakban is az őrültséggel szokták társítani. Sokan anómiának tekintették az ellenzékiséget, és – aligha tagadható – volt is néhány csodabogár a sorainkban, meglehet; néhányukat nagyon is kedveltem.

Az ellenzékiek különös dolgokat mondtak. „Párhuzamos polisz”-ról, „második nyilvánosság”-ról, „ellenzéki szubkultúrá”-ról és hasonló dolgokról beszéltek, mintha megelégedtek volna a politikai, művészi és erkölcsi élcsapat fura és homályos alvilágával. Úlő- és éhségsztrájkjaik, polgári engedetlenségük nagyon is emlékeztetett az Új Baloldal taktikájára (amelyet egyként utálták a kommunisták és antikommunisták Kelet-Európában). Az ellenzékiek szakállt viseltek, nem spóroltak Trabantra vagy Wartburgra, idegen nyelveket beszéltek, és ők voltak az elsők, akik a gyerekeiket kenguruban cipelték. Sokuk zsidó volt. Belül azt gondolták, hogy úgy fogják végezni, mint a Szelíd motorosok főhőse. 1968-ban, amikor sok derék honfi az ősi ellenség, Csehszlovákia megaláztatása láttán boldog révületbe itta magát, az ellenzékiek viszont az idegen pártját fogták. Röviden: szálka voltak majd mindenki szemében.

Noha nem a másként gondolkodók miatt bukott meg a kommunizmus, azért az kétségtelen, hogy fontos történelmi jelenség volt, s nemcsak Kelet-Európa, Oroszország és Kína számára. Akkoriban, amikor az „enyhülés” következtében a szovjet rendszerek majdnem szalonképessé váltak, amikor Gorskov tengernagy flottája vidáman szelte Afrika vizeit, és amikor Jepisev hadseregtábomok gerillái szerte a harmadik világban „forradalmi” diktatúrákat segítettek hatalomra, amikor Markus J. Wolff altbgy. terroristái majdnem térdre kényszerítették Nyugat-Németországot, amikor a békemozgalmak, amelyek tulajdonképpen egyoldalú leszerelést akartak, megteremtették a nagyhatalmak közötti „erkölcsi egyenértékűség” benyomását, amikor az intellektuális kezdeményezés a szocialista baloldalon volt – a vasfüggöny mögül érkező magányos ellenzéki hangok jelzésértékűek voltak. Ezek a hangok persze alig voltak hallhatók, de a puszta létükkel bizonyították, hogy a szabadság és igazságosság keresése továbbra is egyetemes vállalkozás, hogy az államszocializmus nem volt a szavakkal alig kifejezhető kelet-európai hagyományokba kimozdíthatatlanul beleágyazva, hogy az emberiség dilemmái legalábbis nem függetleníthetők egymástól. Azt is megmutatták, hogy a Sztálin és követői által bevezetett különös, torz modernségnek vannak belső ellenzői és bírálói. Az elnyomatásba való tompa belenyugvás (amelyet időről időre népi dühkitörések megszakítottak ugyan, de amelyet egyetlen jól kivehető, független politikai gondolatrendszer sem vont kétségbe) nemlétezőnek bizonyult.

Minden a cenzúra ellen – ahogy Nyugaton a tizenhatodik-tizenhetedik században —, a szólásszabadságért folytatott látszólag csekély jelentőségű harccal kezdődött. A merész tartalmú francia és angol könyveket Németalföldön, a kor legszabadabb országában adták ki, és gyakran éltek az álnevek, félrevezető keltezések és a könyvcsempészés kockázatos eszközével. További analógia, hogy a merész tartalmú kelet-európai könyvek szerzőinek, akiket a hazai cenzúra nem engedett kiadni, egyszerre kellett szólniuk az otthoni és külföldi hallgatósághoz. A Szinyavszkij-Danyiel-pörben – ez volt az első, amelyet ellenzéki írók ellen indítottak – a vádlottakat mint saját, álnéven írt könyveik Nyugatra csempészőit „leplezték le”. A per jegyzőkönyvét (ahogy Ioszif Brodszkij pöranyagát is) Franciaországban adták ki. A szamizdatban terjesztett ellenzéki könyvek nyugati segítség nélkül aligha jutottak volna el a olvasókhoz; a nyugati ismertség olykor még némi védelmet is nyújtott. Az ellenzékieknek be kellett látniuk, hogy nem elég túljárni a titkosrendőrség eszén és nem elég megteremteni a lelkes, áldozatkész hazai közönséget. A nemzetközi támogatottság eléréséért meg kellett nyerni a nyugati emberijog-védők, kiadók, szerkesztők, újságírók, tudósok, nem kormányzati tisztviselők, diplomaták, kémek és más jól informált buzgómócsingok tetszését. Nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt harminc évben a hidegháború harcosait és a makacs antikommunistákat egyáltalán nem övezte tisztelet Nyugaton; a CIA pénzelte liberális antikommunista lapok többségét – mint az Encounter-t, a Survey-t, a Preuves-t, a Der Monatot – ma is és korábban is nyűgnek tekintették mind a Kissinger-típusú reálpolitikusok, mind a baloldali kormányzati körök. Mindent összevéve, az ellenzéki retorikából kikoptak az 1956-i és 1968-i szubsztantív, moralizáló és politikailag szocialista jellegű elemek, és a jogok kerültek a középpontba, a magyar és cseh demokratikus szocializmus támadó taktikáját, valamint a lengyel anarchoszindikalizmust és keresztyénszocializmust fölváltotta a védekező és a jogokra összpontosító liberalizmus, a „tömegek” demokratikus politikai közösségéről szőtt álom helyét az erényen alapuló kisebbség tudatos védelme foglalta el, melyet szűk baráti körben „párhuzamos polisz”-nak vagy második nyilvánosságnak kereszteltek el. A hangsúly a munkástanácsokról és az önigazgatásról a kiutazási engedélyekre és a Heideggerről tartott földalatti előadásokra tevődött át.

Első pillantásra különösnek tetszik a nyugati baloldal érdeklődése a kelet-európai ellenzékiek iránt. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a baloldal mindig is internacionalista volt és kvázi-vallásos érdeklődést mutatott a nagy szocialista kísérlet és problémái iránt, főként hogy helyi presztízse részben ettől függött. Az 1956-i forradalom vérbe fojtása és a nem sokkal később bekövetkezett szovjet-kínai szakítás után igen nehéz volt életben tartani a világforradalom mítoszát, amelyet állítólag néhány csökönyös, nyers, de mindenképpen elhivatott fegyveres próféta vezetett, akik üdítően naiv és engedelmes népeiket szigorú szülőkként tartották a hatalmuk alatt. Biztos jelet kerestek, hogy van-e még remény a Keletről fölragyogó „vörös hajnal”-ra, még ha az nem is közvetlenül a Kremlből kel föl. Nem véletlen, hogy 1956 legalaposabb elemzéseit az eretnek trockista Cornelius Castoriadis és híres folyóirata, a Socialisme ou Barbarie szolgáltatta: 1956 forradalmi munkástanácsai szerinte nem kapitalista megoldást ajánlottak a szovjet rendszer bajaira. Szinte kivétel nélkül forradalmiak, anarchoszindikalisták, demokratikusak, antikapitalisták és hősiesek voltak. A magyar fölkelés Socialisme ou Barbarie-ban található értelmezése (amely mellékesen megegyezett Hannah Arendt erről alkotott nézeteivel) rendkívül fontos volt a kialakuló újbaloldal hajszálgyökereinek a megerősödése és a totalitarizmus szocialista bírálata szempontjából. A radikális baloldal (amely a hetvenes években még mindig nagyon erős volt) meg tudta őrizni forradalmi hitének egy részét, el tudott szakadni a megvetett kommunista pártoktól, és – szemben a megfáradt szociáldemokraták folyton könnybe lábadó szemétől, ha a szovjet „reformok”-ról esett szó – képes volt az ipari világ összes fennálló hatalmát támadni. Az újbaloldal volt az első, amely kifogásolta a nyugati kormányok önelégült viselkedését velünk, a demokrácia bátor harcosaival kapcsolatban. Az egyik legbefolyásosabb nyugati folyóirat, amely hűen számolt be az ellenzék fejlődéséről, Sartre Les Temps modernesje (és sok hasonló amerikai folyóirat) volt, amelyet aligha nevezhetünk liberálisnak. A baloldali értelmiségre, amely akkoriban döntő befolyással bírt a médiákban, az egyetemeken, kutatóhelyeken, tanácsadói csoportosulásokban, a kormányhoz közel álló agytrösztökben és növekvő mértékben a köztisztviselői karban, a diplomaták között és más kapcsolódó intézményekben, hatalmas felelősség hárult, hogy meg tudja állapítani a kelet-európai bátor és bámulatra méltó szabadságharcosokról és „emberi jogi aktivisták”-ról, hogy besorolhatóak-e még a baloldal általános filozófiájába.

A nyugati országok tradicionális vezetői főként a szocialista társadalmaknak azokban a konfliktusaiban voltak érdekeltek, amelyek esetleg stratégiai átrendeződésre, sőt akár renversements des alliances-ra vezethettek. Éppen ezért árgus szemekkel figyelték az uralmon lévő kommunista pártokon belüli különböző frakciók vezetőit, akikkel – Mrs. [ma: Lady] Thatcher akkoriban emlékezetessé vált kifejezésével – „üzletet lehet kötni”. Ugyanakkor persze a nyugati demokratikus hatalmak szelíden morgolódtak, ha valami igazán undok dolog történt Keleten. Ez a helyzet a neokonzervativizmus megjelenésével gyökeresen megváltozott. Eltérően a hazai gyökerű amerikai őskonzervatívoktól, az amerikai újkonzervatívok saját nemzetközi tradícióval rendelkeztek, amely két forrásból táplálkozott: az egyik az európai szociáldemokrata, radikális tradíció volt, amely ellenezte a totalitarizmus mindkét fő formáját, s melynek hívei baloldali liberális alapállásból már megvívták a maguk ideológiai harcát a kommunizmussal az 1950-1960-as években, és részben nemzetközi politikai megfontolásokból a konzervativizmushoz közeledtek; a másik Leo Strauss és titkos seregeinek a hatása volt. Mindkét forrás német gyökerű és Auschwitz, illetve Kolima tapasztalata táplálta.

A tradicionális konzervatívok ösztönösen reálpolitikusok, óvatos és kiábrándult stratégák; a poszt-auschwitzi újkonzervatívok azonban már nem ilyenek: a baloldal fő fegyverét, a politika erkölcsi bírálatát alkalmazzák a konzervatívok számára korábban ismeretlen célok érdekében. Azelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy egy konzervatív harcos térítő tevékenységbe fogjon: Hayek és Szolzsenyicin együttes hatása azonban – valószínűleg örökre – megváltoztatta ezt a helyzetet.

Ezért aztán a kelet-európai ellenzékieknek nemcsak a bal-, de a jobboldalon is volt közönsége: a kelet-európai ellenzékiek tanúságtétele hatással volt mind az újbaloldalra, mind az új jobboldalra, és eszmetörténetileg mindhárom közös tőről fakadt: ahogy a korábbi konzervativizmus és liberalizmus a francia forradalom reakciójaként értelmezhető, az újabb változatokat a modern szocializmus kritikája inspirálja. Az ellenzékiség, az újbaloldal és az új jobboldal története, mi több sorsa összefonódik és több szempontból egymástól függ. A továbbiakban szeretném bemutatni, hogy ez a fura, távoli szimbiózis miként formálta az ellenzéki politikai gondolkodást.

De hogyan érthetjük meg az erőszak, fenyegetés és üldöztetés körülményei közt született politikai gondolatokat? Az eszmetörténetnek erre a fogós kérdésére Leo Strauss keresett választ a ma már klasszikusnak számító Az üldöztetés és az írás művészete (1952) c. művében, amelyben kifejti, hogy az utóbbi három évszázad során a nyugati világban általánossá vált szólásszabadság tompává és pontatlanná tette az elemzőkészségünket, hogy a múltat helyesen megértsük. A kultúra történetének nagy része olyan társadalmakban tanulmányozható, melyekben az államot akkora tekintéllyel ruházták föl, amellyel beleszólhatott morális kérdések eldöntésébe, és bátran üldözhetett bárkit, akit erkölcstelennek vagy eretneknek talált. De még a szabad társadalmakban is az elfogadott nézetekkel való szembehelyezkedés társadalmi kiközösítést, perifériára szorulást és magányt, de legalábbis megvetést vont maga után. Leo Strauss a középkori zsidó és arab filozófia tanulmányozásából azt a következtetést vonta le, hogy gyakorlatilag valamennyi premodern gondolkodónak volt ezoterikus tanítása, amelyet a sorok közé rejtett el; Strauss szerint a kiváló szerzők műveiben előforduló ellentmondások, téves következtetések, különös botlások mind egyetlen célnak rendelődnek alá: azoknak az eretnek és veszélyes gondolatoknak az álcázására szolgálnak, melyeket a szerzők nem mertek őszintén a nyilvánosság elé tárni. A könyv címadó tanulmányában Strauss a következőket írja: „az üldöztetés sajátos írástechnikát és ezáltal különös irodalmi műfajt hív életre, amelyben a legfontosabb dolgok kizárólag a sorok között jelennek meg. Ezek a sorok közötti üzenetek csak a megbízható, intelligens olvasókhoz szólnak. Biztosítja a személyes kommunikáció minden előnyét, ugyanakkor kiküszöböli a legnagyobb hátrányát: nemcsak az író ismerősei férhetnek hozzá az új gondolatokhoz. Élvezi a nyilvános közlés minden előnyét, de kiküszöböli a legnagyobb hátrányát: az írót fenyegető halálos ítéletét.”

De hogy történetünk ne legyen fordulat nélkül való, rá kell mutatni, hogy a szamizdat pontosan a mondanivalót gyöngítő öncenzúrát és double-entendre-t (kétértelműséget) akarta elkerülni, és az ellenzékiek – ahogy Kis János fogalmazott – „a jogok kihívó gyakorlását” szorgalmazták, olyan gyakorlatot, amelynek keretében az ellenzékiek kihívó tetteket hajtottak végre, és úgy gondolták, hogy nemzetközi egyezmények, alkotmányos jogszabályok, sőt némelyek szerint a természetjog által biztosított jogaikkal élnek. Ez a gyakorlat kölcsönzött általában morális erőt, büszkeséget és méltóságot a szamizdatnak és az ellenzéki magatartásnak. Az igazság teljes kimondásának, a földalatti irodalom őszinteségének és egyéb ellenzéki megnyilvánulásoknak mindazonáltal voltak korlátai. Először is, a nyíltan lázító érvelés értelmetlen lett volna nem forradalmi szituációban. Másodszor, ahhoz, hogy a szamizdat termékeny talajra leljen, az ellenzéki tartalmat hozzá kellett igazítani a már létező társadalombírálathoz, történelmi helyzethez és fogalomkészlethez. (Éles különbség volt saját felfogásom és azoké között, akik 1990-ben olvasták először George Orwell, Arthur Koestler, Arthur London, Victor Serge, Boris Souvarine, Isaac Deutscher műveit. Számomra ezek a könyvek – Szolzsenyicint is ideértve – az 1960-as évekre eső kamaszkorom meghatározó élményei voltak. A Gulag szó például az 1980-as években ismeretlen volt a legtöbb nem ellenzéki tudós ismerősöm előtt. Emiatt ezekre a fogalmakra utalni sem lehetett; még a sztálini terrorról szóló hivatalosan publikált beszámolókról is, mint pl. Lengyel József csodálatos elbeszéléseiről – az elkötelezett emberek nagyon szűk körén kívül gondosan nem vettek tudomást.) Harmadszor, az ellenzékiek tudatos taktikája volt, hogy szándékosan elmossák az ellenzékiség és a „reformer” kritika közti határvonalat, hogy így potenciális szövetségeseket nyerjenek és bátorítsák a félénkebb olvasókat. Negyedszer, ügyelni kellett, hogy amit mondunk, az érthető legyen és többé-kevésbé elfogadható mindazon nyugati pártfogók, jóakarók és jótevők számára, akik ismertséget és védelmet tudtak nyújtani, és így közvetve befolyással voltak mind az itthoni politika alakítására, mind a nyugati demokratikus kormányok emberjogi politikájára.

Mindez persze nem volt teljesen tudatos. Az írók és más közszereplők sokat tanulnak a reakciókból, és nem volt nehéz észrevenni, hogy mely ellenzéki szerzőket ünnepeltek és kik váltak híressé Nyugaton; az ellenzékiek tudták, hogy Szolzsenyicint az első perctől kezdve kitiltották a Fehér Házból, viszont Szaharovról teret neveztek el Washingtonban, nem messze a szovjet nagykövetségtől. Így tehát ezektől a hermeneutikai nehézségektől, amelyeket én az ellenzéki politikai gondolkodás igazi értelmének hiszek, kell nagyon körültekintően megszabadulnunk, hogy értékelni tudjuk mai következményeit, amikor megfeledkezünk a korábbi ironikusságokról és kétértelműségekről, mivel a kontextus elhomályosult, és a szó szerinti olvasat alapján olyan nézetek terjednek, amelyek szerint az ellenzéki írások „moralizálók”, „naivak”, sőt „racionalista-liberálisak”. Ily módon az ellenzéki gondolkodásnak mind a sötétebb alkotóelemei; mind az újító oldala rejtve marad. A következmények egyszerre tulajdoníthatók az ellenzéki tanítások tartalmának és a mai leegyszerűsítő olvasatnak – pedig a kettőt pokolian nehéz megkülönböztetni egymástól. Leo Strauss a már említett könyvében található egyik tanulmányban, How to Study Spinoza’s Tbeologico-Political Treatise, a következőket írja: „Egy másik ember – élő vagy már meghalt – mondanivalójának megértése két különböző dolgot jelenthet, melyet értelmezésnek és magyarázatnak fogunk nevezni. Az értelmezés során azt próbáljuk megállapítani, hogy a szerző mit mondott és valójában hogyan értette azt, amit mondott, függetlenül attól, hogy ezt explicite közölte-e vagy sem. Magyarázaton azt értjük, hogy megkíséreljük megállapítani a szerző kijelentéseinek azokat az implikációit, amelyek nem tudatosultak benne. Ennek értelmében annak felismerése, hogy egy adott kijelentés ironikus-e vagy hazugság, a kijelentés értelmezésének föladatához tartozik, míg annak fölismerése, hogy egy adott kijelentés tévedésen, illetve valamilyen vágy, érdek, elfogultság vagy történelmi helyzet öntudatlan kifejezésén alapul, a magyarázat dolga.”

A továbbiakban három fogalomra, illetve elképzelésre kívánok összpontosítani egyszerre „értelmezve” és „magyarázva” —, amelyek az 1988-1990-i bársonyos forradalmak kezdetekor új életre keltek, és amelyek ma csöndben megváltoztatják (mindenütt!) a liberális politikai gondolkodást. Kelet-Európa Lenin és Trockij óta először fejt ki szellemi hatást. Ezek a kulcsfogalmak – egyáltalán nem meglepő módon – a következők: civil társadalom, emberi jogok és demokrácia.

(1) A civil társadalom fogalmát Locke-tól, a skót fölvilágosodástól, Burke-től, Hegeltől és Tocqueville-től örököltük. Az európai kontinensen az utóbbi három gondolkodó volt a legfontosabb: az ő civiltársadalom-eszméjük volt az, amely leegyszerűsített formában – megragadta a kelet-európai értelmiségiek képzeletét. Ez az eszme – bármennyire is leegyszerűsített – megőrizte a burke-i-hegeli-tocqueville-i elmélet alapvető liberális tételeit. Liberális társadalomban, amelyben az állam hatalma – összehasonlítva az abszolutista történelmi precedenssel – rendkívül gyönge, a konformitást, lojalitást, engedelmességet és az önkormányzáshoz szükséges kezdeményezést önkéntes társulások biztosítják. A liberális társadalom polgári rendje nem tartható fönn a polgárok aktivitása nélkül. A gazdagságért, hírnévért, státusért, erkölcsi preferenciák érvényesítéséért az egyének közt folyó versengés még azelőtt rendezett módon lezajlik, mielőtt az állami beavatkozás szükségessé válnék; ezek olyan emberi csoportosulások, amelyek a hasonló hajlamú, érdekű vagy az életük más közös vonásai alapján összekapcsolódó emberekből állnak. A civil társadalom bizonyos értelemben a szabadságért fizetett ár volt, mivel az egalitárius közvélemény informális nyomása új zsarnoksággal fenyegetett, és egyedül a polgári társulások pluralizmusa és sokfélesége tetszett biztatónak, mert a közvélemény megosztásával kecsegtetett. Stendhal félelmét – amelynek a Lucien Leuwenben adott hangot —, hogy Amerikában hízelegni kell a csizmadiánknak, ha az ember boldogulni akar, részben csillapította az a gondolat, hogy – legalábbis madártávlatból – oly sokféle vallási és erkölcsi nézetet valló foltozóvarga van arrafelé. Burke, Hegel és Tocqueville problémája a szabad és demokratikus (azaz egalitárius, a lovagi hősiességet, arisztokratikus magabiztosságot, isteni tekintélyt nélkülöző, a közjót vallási alapon vállaló, a honpolgári-társadalmi nagylelkűséget természetesnek föltüntető szellem kiválóságával leírható stb.) társadalomban megnyilvánuló kohézió, rend és polgári erény volt. A kérdés pedig így hangzott: – Hogyan lehet valamely társadalmat eleve meghatározott hierarchia nélkül egyben tartani?

A kommunista rezsimmel szemben kritikus kelet-európai értelmiségieknek egészen más miatt fájt a fejük. A kelet-európai társadalmak – legalábbis ez volt az uralkodó nézet – agyonfegyelmezettnek, konformistának, szigorúnak, a kívánatosnál nagyobb kohézióval bírónak tűntek föl, amelyekben a külső kényszeren alapuló erkölcs áldozatot és altruizmust követelt meg olyan közjóért, amelyet a hatalmon lévők ellentmondást nem tűrően határoztak meg, s melyekben kvázi-vallásos tanok kerítették hatalmukba azokat a magánembereket, akik nem követhették szabadon meggyőződéseiket, hajlamaikat, illetve hiteiket. Burke-nek, Hegelnek és Tocqueville-nek el kellett tűnődniük azon, hogy egyáltalán lehetséges-e – és ha igen, hogyan – szabad társadalom autonóm egyéneiből olyan honpolgárt nevelni, aki nem csupán passzívan elfogadja a politikai közösséget egybetartó törvényeket. Az én nemzedékemnek Kelet-Európában szembe kellett szállnia az elnyomó hatalom túlsúlyával, a rendőrállam mindent átható jelenlétével, a központi tervezéssel, a szeszélyes önkényuralommal és ilyesmikkel. Ez a két helyzet azonban nagyon eltérő ideológiai stratégia kidolgozására vezet. A kelet-európaiak aggodalma nem az volt, hogy önkéntes társulások, túlcsorduló jóindulat és nem kényszerű együttműködés hiányában az emberek „atomizálódnak”, összezavarodnak, amorálissá válnak, elhanyagolják kötelességük teljesítését – a szabad politikai közösségek ugyanis rendszerint ezektől tartanak —, hanem ellenkezőleg, változatos, pluralista önkéntes társulások nélkül a „totális” állam kötelességtudó állampolgárai automatákká, a föntről kapott parancsok lélektelen végrehajtóivá válnak; a probléma nem az a veszély volt, amely inherensen a túl sok autonómiában rejlik, hanem amely a túl kevésben fenyeget. Ne nyissunk most vitát arról, hogy ez reális értékelése volt-e a késő-szocialista társadalomnak, mindenesetre ez volt az uralkodó elemzés.

Így tehát a civil társadalom kelet-európai gondolata az állam ellen foglalt állást, míg a whig eszme a meggyöngült államot akarta kiegészíteni: új kötelékeket keresett az engedelmesség és lojalitás fönntartására, miután a hatalom elvesztette az Isten általi fölkent tekintélyét. A whig elképzelés szerint az önkéntes, önszabályozó entitások segíteni fognak a viszonylag kényszermentes rend kiépülésében, míg a kelet-európai ellenzéki eszme azon alapult, hogy ezek az entitások netán lerombolják a túlságosan is korlátozó rendet. Röviden: a burke-i-hegeli-tocqueville-i, azaz whig eszme politikai, a kelet-európai ellenzéki elképzelés viszont antipolitikus volt. De mit jelent ebben a kontextusban az „antipolitikus”? A kelet-európai eszme – ahogy Václav Havel és Konrád György műveiben olvasható – a politikától való teljes eltávolodás volt, kiegészítve avval a banális erkölcsfölfogással, amely a sivár mindennapi élet szépségét, a szűk körű kapcsolatok nagyszerűségét, a humorérzéket, az önlebecsülésig menő szerénységet és mindenekelőtt a hitelességet hangsúlyozza. Minden nagyság gyanús volt. A feketepiac gyakorlatias elevensége kedvezőbb színben tűnt föl, mint a leningrádi blokád nagyszerűsége, az egészségesen kicsapongó érzékiséget többre tartották, mint a doktrinér fanatizmust. A római plebejusoknak a Mons Sacerre való kivonulásához hasonlóan, az ellenzékiek is a politikából és az államból való kimenekülésről álmodoztak. Ismételten bebizonyosodott – lásd például David Ost könyvét: Solidarity and the Politics ofAnti-Politics (1990) —, hogy még Lengyelországban is az ellenzékiek és lázadók többnyire elutasították, hogy bármi olyanba fogjanak, ami akár csak távolról is emlékeztet egy másik rendszer létrehozására irányuló állandó intézményre, mivel egy ilyen intézmény eleve magában foglalta volna a hatalom téloszát. Miközben a Szolidaritás évekig Lengyelország de facto kormánya volt, amelyet elszigetelt kommunista lázadások zavartak meg (ez volt ugyanis a valóság!), fura módon azonban továbbra is ahhoz ragaszkodott, hogy nem más, mint egyszerű szakszervezet. Ezt nemcsak a szovjet megtorlástól való félelem motiválta, hanem az a mélyről fakadó, az intézményekkel és az intézményi diskurzussal szemben megnyilvánuló bizalmatlanság is, amely Kelet-Európa hagyományos pusztító kórságának számít, és amely még ma is virulens.

A civil társadalom intézményellenes ellenzéki eszméje tette az ellenzéki gondolkozást „antipolitikussá”, ami nem azonos az apolitikussággal. Az ellenzékiek úgy gondolták, hogy az emberi élet nagyobb tartománya mentes mindenféle intézménytől: ez az a pont, ahol meghódíthatjuk és megvalósíthatjuk a függetlenségünket: a régi sztoikus eszmét. Az ellenzékiek valahogy úgy képzelték, hogy a „totális” állam elhagyott cselédszobában zakatol, mint egy mosógép, miközben az igazi dolgok a nappaliban és a hálószobában zajlanak. Lírai ömlengések szóltak a napon való lustálkodásnak és a csinos lányok kocsmaajtóból való mustrálgatásának polgári erényéről. Ez az utópikus gondolkodás persze ellentmondott a „totális” állam ellenzéki analízisének. Ha az állam ennyire mindent átható volt, akkor hogyan hasonlítható mosógéphez? Kétségtelen, hogy ez is a gyöngeség egyik jele volt. Az ilyen gyöngeség következményei azonban pusztítóak. Az ellenzéki fölfogás szerint a moralitás kizárólag magánüggyé vált, olyannyira, hogy minden általános normatív vagy preskriptív ítélet képtelen számot adni róla. Elutasították az intézményi diskurzust, viselkedési kódexek bevezetését, erények és bűnök lajstromait, az igazságosságról, a kötelességekről alkotott eszméket, illemkódexeket és a száraz tudományra emlékeztető elvont, univerzalisztikus nyelvezetet. Csak a csapongó, töredékes beszéd volt elfogadható. Az erkölcsiséget a legjobb esetben is csak paradoxonnal, fanyar élccel vagy homályos utalással lehet kifejezni. Vagyis újra megismétlődött: azáltal, hogy adaptáltunk egy nyugati (whig) liberális fogalmat, egyben föl is használtuk az egész nyugati politikai tradíció elutasítására (egyáltalán nem véletlen egybeesés ennek visszhangzása a dekonstruktivista-posztmodern megközelítési módban). Az ellenzékiek a „civil társadalom” „civil” fogalmát a kétes emlékű osztrák-német civilkurázsiként értelmezték, amely azt a személyes magatartást jelöli, amikor valaki szembeszáll a merev hatalom kikerülhetetlen rendeleteivel.

Nem az az igazi civilkurázsi, melyet Kleist Kohlhaas Mihálya tanúsított, hanem az, amikor egy magántanár kritizál egy nyilvános rendes egyetemi tanárt. Ez nem lázadás. Ez a rabszolga (az Untertan, az alázatos alattvaló) szabadsága, amelyről Marcus Aurelius és Epiktétosz írt.

A nyugati baloldal nyugtalan képviselői mohón magukévá tették ezt az eszmét: ez a támadás a fő nyugati politikai tradíció ellen legalább minden gyanú fölött álló forrásból nyert erőt. Az erkölccsel, ideológiával szembeni bizalmatlanság különböző dolgokat jelenthet. A társadalom eszméje azonban, amelyben semmilyen jó nem érhető el intézményes eszközökkel, melyben nincs hatalom, minden politikai cselekedet önkéntes, a nevelés lehetetlen, a kötelesség megállapítása mindig ki van téve egyéni mérlegelésnek, melyben még a szerződéses kapcsolatok is szeszélynek vannak alárendelve, még az anarchizmussal sem egyeztethető össze. Az állam nélküli civil társadalom a hobbesi természeti állapottal volna azonos. Az ellenzékiek azonban olyan „totális”, diktatórikus, önkényes államból indultak ki, amely – talán valami csoda folytán – az önkéntes társulások és a nem politikai életfelfogások sokféleségének megerősödése következtében eljelentéktelenedik. A kétértelműen megfogalmazott civil társadalom eszméje tetszett mind az „ellenkultúrás” radikálisoknak, mind a neokonzervatívoknak, ugyanakkor – bár ez az eszme nem volt fenyegető vagy lázító a kommunista apparátus számára – teljes megvetést fejezett ki minden hivatalosan osztogatott dicsőséggel szemben. A neokonzervatívoknak azért tetszett, mert egybecsengett az állami beavatkozással szembeni utálatukkal; a radikálisok pedig azért kedvelték, mert igazolta intézményellenes alapállásukat.

A civil társadalom ellenzéki eszméje a politikától megszabadított politikai közösség volt.

(2) Ha a civil társadalom az ellenzékiek által képviselni kívánt emberi entitás volt, akkor az emberi jogok jelentették azt az elvet, amellyel képviselni akarták ezt az entitást. A marxizmus kritikus volt az effajta univerzalista fölvilágosító elképzelésekkel szemben, de a kommunista forradalmárok, a jakobinusok hű örökösei alkalmanként magukévá tudták tenni ezt a nyelvet, amikor olyan dokumentumokat írtak alá, mint az ENSZ Alapokmánya vagy a helsinki egyezmények, illetve más hasonló szerződések, nyilatkozatok, egyezségokmányok. 1943-1945-ben az emberi jogi diskurzus a nácik ellen irányult, akik a legnyíltabban fordultak szembe a természetjoggal, illetve minden más univerzális erkölcsi kritériummal. A kommunisták ugyanazokat a bűnöket követték el, mint a nácik, de ezeket szűkre szabott „célok és eszközök” morális stratégia keretén belül értelmezték. Eltérően a náciktól, a kommunisták tudatosan soha nem tagadták meg az emberiség eredendő egységének nagy hagyományát, és eszükbe sem ötlött, hogy a Gulag puszta létezése miatt enyhén szólva különösnek hatott a magasztos deklarációkhoz való csatlakozásuk.

Az „emberi jogok” elve – noha nem működött – mégiscsak elismert elv volt, amelyet az amerikai és francia forradalom bámult és csodált szellemi kincsestárából örököltünk meg. Az elnyomó pozitív joggal (becikkelyezett jogszabályokkal) szembeni ellenszer volt és mentes azoktól a metafizikai kérdésektől, amelyek a természetjogot klasszikus formájában átitatták. A természetjog lázító potenciálja mindig is ismert volt. Ernst Bloch, a radikális forradalmiság nagy teológusa egyik kései művében (Naturrecht und menschliche Würde) azt bizonyította, hogy a természetjog volt minden forradalmi mítosz legmagávalragadóbb eleme. Az ellenzéki értelmiségiek számára a szólásszabadság volt az első, a legfontosabb emberi jog A szólásszabadság az igazság kimondásának joga volt, az igazság kimondása a kommunista rendszerről, a Gulag-rezsim alatt élő kelet-európai népek mártíromságáról kimondott igazság. Az a morális attitűd, amely a cenzúrázatlan igazságkimondás egyszerű elképzeléséből sarjadt ki, a tanúságtétel volt: az ellenzéki írások fő műfaja nem a filozófiai értekezés, nem is a költészet volt, hanem a tanúbizonyság. A mártírok – etimológiai értelemben is – tanúk. Vértanúságuk elbeszélése közben – olyan közösségben, amely maga is mártír – új szimbolikus közösség keletkezett: azoknak a közössége, akik szenvedtek és megérték a napot, hogy ezt elmondhatják, és akik készek voltak az igazság kimondásának jogáért újból szenvedni.

A tanúságtételnek ez az ellenállhatatlan erejű belső kényszere halálos volt, mert – a tagadás, sőt olykor szinte a pszichotikus tagadás ellenére, hogy tudják – félig tudatosan mindenki tudta, hogy mi az igazság; végül is ez volt a Titkos Történelem, a kommunista élcsapat elit öntudatának is a lényege: a kirakatpörök á rebours heroizmusa, melyet oly jól jellemzett Arthur Koestler, Artur London és Szász Béla. A Szovjetunióban nem volt egyetlen apparatcsik sem, aki ne tudta volna, hogy Alekszandr Szolzsenyicinnek volt igaza. Így nem lehet küzdeni.

A történeti igazság jogáért, a tanúságtétel jogáért (ahol a történelem és az erkölcs sajátosan eggyé válik) folytatott harc során az ellenzékieket zaklatták, üldözték és büntették. Az ellenzékiek a világ elé tárták ezeket az újabb jogsértéseket – hiszen az ellenzéki mozgalom egyik fő föladata saját krónikájának a megírása volt, tanúbizonyság önmagunk tanúságtételéről -—, és többé-kevésbé csöndben, erőszakmentesen tiltakoztak ellenük. Kezdetben az ellenzékiek nem követelték az alapvető emberi jogok teljes készletét: a hangsúly a kimondott szón volt. Nem szerveztek pártokat vagy összeesküvéseket. Ők csak a kimondhatatlan, sőt elképzelhetetlen bűnöket akarták leleplezni, és bemutatni, hogy a Nagy Terror folytatódik az emberi jogok szervilis és hazug fölhasználása révén és közben. A hatalmon lévőknek megmondták: „Még az önök által aláírt kommünikék és deklarációk is garantálják a szólásszabadságot, a békés célú gyülekezés jogát és más hasonló jogokat is. Miért ne mondhatnánk ki azt, amit mi az igazságnak hiszünk?”

Értékelhető válasz nem érkezett abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a kommunisták elvben nem helyeselték a tömeggyilkosságokat, vagy akár az emberek radikális megfosztását szabadságjogaiktól. Hitler soha nem emlegette, hogy ő humanista, a bolsevikok igen. Ez volt a vesztük. A hazugság nem dicsőség, a leleplezett hazugok elvesztik a tekintélyüket. A szocialista gazdaság teljesítményének reformista kritikája, összekapcsolódva a morális magabiztosság ellenzéki tanúságtétel által előidézett eróziójával túl soknak bizonyult. Nyugaton nem sokan ismerik a kommunista arisztokrácia, a Régi Gárda leszármazottainak a sajátosságait. Radikális elődeiket a kritikus szenvedély motiválta, a politika morális kritikájának a szenvedélye. A radikálisoknak mindig és föltétlenül igazuk van, hiszen az élet förtelmes. Ennek az undorító világnak az elutasítása az, ami miatt a forradalmi radikalizmus annyira magávalragadó. Ez a radikalizmus nem tartható fönn áldozathozatal, vagy ha tetszik, tanúságtétel nélkül. A Régi Gárda azonban elpusztult Sztálin lágereiben, és a hősies tanúbizonyság a szocializmus ellen szólt. A kommunista elitnek észre kellett vennie, hogy ez ugyanaz a szenvedély, amellyel a Narodnaja Volja hősei mentek az akasztófa alá. Nagyon is megértették, és nem csoda, hogy gyerekeik nagy számban csatlakoztak az ellenzékhez.

A Nyugat nem sokat értett meg ebből a történelmi-morális igazság iránti szenvedélyből, ám alapelvei (emberi és polgári jogok) egyetemességébe vetett bizonytalan hitét próbára tette a kelet-európai ellenzékiség: emberek kockáztattak a helsinki egyezmények kenetteljes és unalmas közhelyeiért – talán csak nem az elveitek szerint akartok élni? A nyugati alkotmányos elvek szavahihető emberek – azok voltak, hiszen megszenvedtek az elveikért – általi önzetlen támogatása új ragyogást kölcsönzött a természetjog eszméjének, és az amerikai forradalom eszméit – kétszáz évvel később – a gyakorlati politika napirendjére tűzték. Mindkét rendszer számára ez volt a közös univerzalista diskurzus (beszédmód), és az ezen a diskurzuson belül lefolytatott vitát a Nyugat és szövetségesei, az ellenzékiek nyerték meg. Semmilyen reálpolitika sem nyerhette volna meg ezt a hitvitát.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ez az univerzalista fölvilágosító diskurzus nem igazán része a kelet- európai tradíciónak; hogy nagyon sajátos célokra használták, és hogy a legfontosabb jogok a nyilvános beszédnek és a morális és történelmi igazság keresésének elkötelezett emberek erkölcsi érdeklődésére vonatkoznak. Az emberi jogok e készletét úgy válogatták össze, hogy politikaellenes legyen; hogy csak alig avatkozzék be a fönnálló hatalom adminisztratív, gazdasági, katonai és kulturális struktúrájába. A független, nem marxista-leninista filozófia iránti igény például nem jelentette a hivatalos dogmának nyilvánvalóan igazabb tézisekre való kicserélését. A marxizmus, amely a hetvenes években irrelevánssá vált, menthetetlen volt: túlságosan terhes volt állandóan szembeszállni az újabb eretnekségekkel és „elhajlásokkal”. Az ellenzékiek nem ajánlottak új politikai tanokat, noha többségük a liberális eszmeiség valamelyik fajtájával szimpatizált: a szólásszabadság eleve föltételezi a liberalizmust. A szólásszabadság követelése soha nem lehet mentes a politikától. Ez a liberalizmus az intézményeken kívül álló emberek liberalizmusa volt, amely egyetlen intézményt sem részesített előnyben. A nagy forradalmi történetet mint hazugságot leleplezték és teret nyitottak a szabad vitának; és ha az emberi jogi stratégia nem is minősítette a politikát tetőtől talpig erkölcstelennek, de azért határozottan hátat fordított neki. Ennek döntően a kommunista hatalom és a nyugatiak vonakodása volt az oka, akik nem akarták a status quót megváltoztatni. De volt más ok is. A honpolgárok közössége, az állam, a törvény egytől-egyig gyanús volt a legtöbb ellenzéki szemében, mert parancsolgatás, indoktrináció és az uralom jutott róluk az ember eszébe. A szabadság, úgy látszott, az individuális erkölcsi cselekvésben fészkel. Kelet-Európában az emberi jogok hívei a közcselekvés szféráját adminisztrátorokkal működtetett igen kicsiny államon kívül képzelték el – hisz a valóságos emberek ezen kívül élnek. Az emberi jogok egyre növekvő listája, amely egyetemes jelenség, végül az Államnak az állampolgárokkal szemben támasztott minden elképzelhető igényét semmissé teszi: a honpolgároknak az Államból való kivonulása teljessé válik. Az ellenzékiek, akik az Államból való kivonulás vezetői, olyan vadonban találják magukat, ahol a közvélemény nem ismer el semmilyen intézményi tekintélyt, állampolgári és politikai kötelességet, a közjónak semmilyen eszméjét, miközben elégedetlenek a rendetlenség és a szenny miatt. Az emberi jogi univerzalizmus, melyet a legtöbb ellenzéki igaz gallo-amerikai forradalmi hittel támogatott, elfödte azt a tényt, hogy a nyugat-európai civilizáció nemcsak a liberális-demokratikus alkotmányos berendezkedésen alapul, és nem is csak a liberális kapitalizmusra jellemző piaci törvényeken. A kohéziós erőt, melyet leginkább a klasszikus republikánus hagyomány, az állampolgári hazaszeretet, a bibliai vallás és az eleven, intézményesített politikai tradíció képviselt, szükségszerűen mellőzték. Az állam nemigen tudná megvédeni az egyének és a kisebbségi csoportok emberi jogait, ha az államot nem tisztelik az engedelmes polgárok, akik meg vannak győződve államközösségük természetes tisztességéről, amelyet készek szolgálni és meghalni érte. A kommunista diktatúra alatti egyik legbénítóbb és legkeserűbb tapasztalata az volt, hogy nem tudtam azonosulni a politikai közösségemmel, hogy hiányoztak a közös szimbólumok: ilyen állapotok változtatják a tisztességes embert társadalmi remetévé és belső száműzötté. A „belső száműzetés”, „belső emigráció” nem volt üres frázis. Elvágták a természetes lojalitás kötelékeit és a rendetlenség gyújtópontjaivá alakították a mai posztkommunista társadalmakat. Az ellenzékiség nem segített; a modern zsarnokság depolitizáló hatása mindenkit megfertőzött, még azokat is, akik ellenálltak neki; a zsarnoki pszeudo-politizálás (a hatalom előtti megalázkodás gyakorlata) élvezhetetlenné tette a valódi politizálást. Van itt azonban szövevényesebb tényező is. Nem szabad ugyanis megfeledkeznünk arról, hogy a liberális kapitalizmus az első és egyetlen olyan politikai rezsim a történelemben, amely mélységesen ellentmondásos, amely ellen szakadatlan kulturális forradalom folyik, hagyományosan a kor legkiválóbb elméinek vezetésével. A liberális kapitalizmusnak nincs tekintélye, mivel mind a keresztyének, mind a nihilisták dölyfösen annyira materialisztikusnak és önzőnek tekintik, hogy szerintük szinte emberalatti. A burzsoá megvetése megelőzi a liberális kapitalizmust, s valószínűleg túl is fogja élni. Mivel az ellenzékiek ideálja a liberális-demokratikus Nyugat volt, emiatt nem is volt saját ideáljuk, hiszen a keleti politikai rezsim távol áll attól, hogy a Nyugat saját ideálja legyen. A kelet-európai forradalmaknak – a Nyugat-Kelet dialektika miatt és ellentétben a történelem legtöbb forradalmával – nem volt, és ma sincs saját utópiája, lévén a liberális kapitalizmus kulturálisan ellentmondásos.

Kisebb csoda, hogy a Nyugat hatása a nyugati civilizáció eszméjének azokra a részeire korlátozódott, amelyeket nem érintett a liberális társadalmak maró marxi és nietzschei kritikája és a nyugati társadalmak védtelen alapjai (azok, amelyek biztosítják e társadalmak működését, de ugyanakkor ki is gúnyolják és szégyenlősen letagadják, hogy ilyen kulturális alapok egyáltalán léteznek) nem játszhattak szerepet, bizonyos erőtlen konzervatív próbálkozások ellenére sem. A nyugati konzervatív vonakodás, hogy megvédjék a nyugati rendszert – ami az oakeshotti elméletellenességben érhető tetten —, nagyon is jellemző: még a konzervatívok is igen jól elviselik a liberális kapitalizmus valóságát, ha azt fölöltöztetik az „Ami megvan” avagy a puszta tradíció ruhájába, miközben a kellemetlen részletek fölött nagyvonalúan átsiklanak. Paradox módon a „létező szocializmus” összeomlása után a liberális kapitalizmus ma kellemesebb színben tűnik föl, mert autentikus forradalom látszik legitimálni. De ez nem rejtheti el azt, hogy a Nyugat vonzereje Keleten az ellenkultúra (adversary culture) volt, hiszen a nyugati magaskultúra zendülő (adversarial) természeténél fogva, a liberális társadalom ellenese tartalmában, hangnemében, modorában és ízlésében.

(3) Amikor már biztos volt 1988-1989-ben, hogy a kommunista rendszernek végérvényesen befellegzett, bár Nyugaton ez senkinek nem tűnt még föl, és hatalmas demonstrációkon a közhivatalok átadását, szabad választásokat, új alkotmányt és a szovjet csapatok távozását követelték az emberek, Budapest utcáin azt kiabáltuk, hogy „Demokráciát, demokráciát!” Nem jogállamot, szabadságot, igazságosságot, hanem demokráciát. Hogy az emberek mit értettek demokrácián azokban a kába, pezsdítő napokban, az biztonsággal rekonstruálható abból, hogy mit tekintenek ma nem demokratikusnak vagy antidemokratikusnak, amit mint olyant, elutasítanak. Az elit politikai akaratának (a törvénynek) érvényesítése antidemokratikus. A kényszer alkalmazása fegyelmezés céljából (közrend) antidemokratikus. Az emberek szűkebb csoportján belül (képviseleti kormányzat, vagyis parlamentarizmus), közvitákban kiformálódó politikai bölcsesség antidemokratikus. A magánvagyonba való beavatkozás (adók és illetékek kivetésével végrehajtott redisztribúció) antidemokratikus. A vagyon, hírnév, befolyás egyenlőtlen koncentrációja (liberális kapitalizmus) antidemokratikus. Az elit preferenciáin alapuló indoktrináció (oktatás) antidemokratikus.

Még az is, ami az első ránézésre demokratikus nacionalizmusnak tűnt föl, egyáltalán nem az volt: csupán nyers etnikai szemléleten nyugvó regionalizmus és autonomizmus volt, melynek iszonyatos következményei jól láthatók.

A kelet-európai demokratikus eszme alapvetően az állam nélküli társadalom. Az intézményellenes átok, amely rajtunk ül, a barbár diktatúra vagy a korlátlan káosz közti választás lehetőségét engedi meg nekünk. Hogy megakadályozzuk bármelyik bekövetkeztét, meg kellene értenünk, hogy az összes konvencionális várakozás miért marad beteljesületlen: senki nem merte megvallani, hogy a liberális demokrácia nem a nép általi közvetlen kormányzás, hogy a gazdasági döntéseket nem népszavazással hozzák. Senki nem merte megmondani, hogy a liberális demokráciákban hangos, tusakodó, követelőző, magabiztos politikai elit dominál, (amely Arisztophanész óta a szofisták céltáblája), hogy Monsieur Homais demokratikus konformizmusa lesz inkább a szabály, mint a kivétel, és hogy az új elitek nemcsak szemetszúróak és harsányak, de óhatatlanul közönségesek is. A burzsoának, a gazdag és alantas plebejusnak, a verítékező és üvöltöző demagógnak az arisztokratikus és anarchista megvetését Nyugaton a hosszú megszokás erejével tompították; Keleten azonban példátlan vehemenciával tört föl. A személytelen intézmények tisztelete és a hatalmon lévők megbecsülése nélkül szinte lehetetlen kohéziót és törvénytiszteletet elvárni. Ha a nyugati elemzők meg akarják érteni a kelet-európai krach gyökereit, akkor csak kézbe kell venniük a Private Eye, The Village Voice vagy a Le Canard Enchaîné legutóbbi számát. Ott van bennük minden „kelet-európai” érzés avval a különbséggel, hogy Nyugaton az állandó ismétlés lerontja a hatásfokukat, valamint hogy az embernek az az érzése támad, hogy a liberális kapitalizmus elleni támadások mégiscsak részét képezik a politikai rendszernek, és már senki sem csodálkozik, hogy a rezsimet miért nem veszi védelmébe senki. A nyugatiak azt gondolják, hogy a politikai rendszerük egyetemesen vonzó, s ezért nem is akarnak érvelni: a nyugati rezsim alapvetően néma. Ez inspirálta az ellenzékieket is: az a nem kevés föladat, ami az örököseikre hárul, nem nagyon különbözik attól, ami a liberális demokráciához hű emberekre vár Nyugaton: a szabadság apológiája továbbra is hiányzik.

Alig néhány évvel később Kelet-Európa szembe találta magát mind a liberális kapitalizmus, mind a modern szocializmus végső konzekvenciáival, a közszféra eltörlésének csillapíthatatlan vágyával, amelyet Hannah Arendt kiválóan jellemzett a Human Condition (1958) c. könyvében: „a társadalom teljes győzelme mindig kitermel valamiféle »kommunista fikciót«, amelynek föltűnő politikai jellegzetessége, hogy »láthatatlan kéz«, azaz senki sem kormányozza. Amit hagyományosan államnak és kormányzatnak szoktunk nevezni, az most átadja a helyét a tiszta adminisztrációnak – ez az a politikai állapot, melyet Marx joggal »az állam elhalásaként« vetített előre, bár téves volt az a föltételezése, hogy ezt csak forradalom valósíthatja meg, és abban még inkább tévedett, hogy a társadalomnak ez a teljes győzelme egyet jelent az »igazi szabadság« végső felemelkedésével.”

A francia forradalom vetett véget az ősi helyzetnek, amely öröknek tetszett: vagyis hogy a honpolgárság előföltétele olyan megkülönböztetés, illetve privilégium, amely – az emberi történelem legnagyobb részében – többnyire a szabadidővel rendelkező úriembereknek volt fönntartva. A honpolgárság az emberiség egyetemes állapotává vált, amelyet a képviseleti kormányzás liberális, bár antidemokratikus leleménye tett lehetővé. A honpolgárság, mivel egyetemes, fölhígult, és a politika – igaz, különös – mesterséggé vált. A kelet-európai forradalmak olyan rezsim ellen léptek föl, amelyben az állampolgárságot egyetemesnek kiáltották ki, mégsem létezett (ha a közügyek nem közösségiek, akkor nem beszélhetünk honpolgárságról sem: a honpolgárság republikánus gondolat, legyen akár arisztokratikus vagy demokratikus). A bolsevizmus aktivista kisugárzása az állampolgárságot azonosította a „mozgósítással”, a populust fanatikus plebsszé, újjá képzelt tömeggé gyúrta A politikából való disszidens kihátrálás, a civitasból való kivonulás, a civil társadalomnak mint „magántársadalomnak” a gondolata (csábító oxymoron): mindez a magánjellegűnek mint a kizárólag személyesnek a kultuszává vált. Ez precedensnélküli eset.

Hannah Arendt írja néhány lappal hátrább: „A magánszférának ez a megnagyobbodása, egy egész népnek a megnövelése, nem teszi közösségivé, nem konstituál közszférát, hanem – éppen ellenkezőleg – csak azt jelenti, hogy a közszféra majdnem teljesen összezsugorodik, a nagyság helyét átveszi a báj (charm), a közszféra nagyszerű lehet, de nem lesz elbájoló pontosan azért, mert képtelen az otthont nyújtani annak, ami irreleváns.”

Az ellenzéki irodalom ebben az értelemben tűnt föl „bájosnak”: nem akart grandiózus, heroikus, nagylelkű, a honpolgári boldogságot szenvedélyesen hirdető lenni, mert mindez kompromittálódott. A kötelesség eszméje – nem beszélve az áldozatról – a zsarnokságra emlékeztetett. A zsarnoki uralom által ránk kényszerített mesterséges gyermekkorból való fölcseperedés hitvesztést jelentett és nem új (vagy ami azt illeti, régi) hit megszerzését. lronikusnak találom, hogy Kelet-Európában az elmúlt évek egyik legnagyobb visszhangot kiváltó irodalmi sikere egy önéletrajzi elbeszélés volt, melyben Bohumil Hrabal, a föltűnően nem ellenzéki író azt meséli el, hogy kiutazási engedély fejében hogyan lett a titkosrendőrség vonakodó besúgója. Csak Görögországba szeretett volna eljutni – állítja. Végül is mindnyájan humanisták vagyunk. Minden, amit az ellenzéknek nevezett kellemetlen kis galeri bátorsága és altruizmusa föl tudott ajánlani a hosszú szenvedésen keresztülment kelet-európai társadalmaknak – az a föloldozás. Talán nem voltunk valamennyien beleszőve a rendszer hálójába? Hála Istennek a hősi időknek vége, új világban élünk, a kreatív rendetlenség világában. Nem tudjuk leírni, mivel a nyilvános szavak, amelyek csak a személytelent tudják kifejezni, mindannyiunkkal együtt száműzettek, amikor valamennyien kivonultunk a poliszból, együtt.

*

A fordítás Lánczi András munkája. Ennek az írásnak a rövidebb változata megjelent a TLS (The Times Literary Supplement) 1993. május 14-i számában. A teljes szöveget közölte: Uncaptive Minds, 7:2, 1994. nyár. Magyarul: Világosság, 1993/8-9.

A gyűjteményben megjelent többi írás