TGM70

Összegyűjtött írások Tamás Gáspár Miklós 70. születésnapjára

A Tate Britain egyik új kiállítását Mark Wallinger jegyzi, a címe egyszerű szójáték: State Britain. A kiállítás a kurátorok fölkérésére, állami pénzből jött létre. Anyaga semmi más, mint Brian Haw, az ismert békeharcos spontán „installációja”, amelyet a brit parlament épülete elől eltávolítottak a hatóságok. Brian Haw mintegy három évig éjjel-nappal tiltakozott a Westminster palota előtt az iraki háború, az amerikai és brit csapatok, különleges szolgálatok háborús bűntettei ellen, ameddig a személyére szabott rendelkezés értelmében hivatalossá vált – a szokásjog korábban se volt más -, hogy a parlament körzetében nem szabad tüntetni. A demonstrációmentes övezet határa (némely kartográfiai számolgatások szerint) a Tate Britain múzeumot is keresztülvágja, a tiltó vonalat fekete szalaggal mindenütt jelzik a kiállítótermekben. Brian Haw magányos tiltakozásának évei alatt elképesztő mennyiségű dzsuvát halmozott föl a járdán: ezek zöme saját készítésű – rendkívül goromba – plakát, a közel-keleti háborúkban elpusztult kisgyerekek fényképei, a házilagos agitprop megható (vagy dühítő), ám kétségtelenül őszinte produktumai. Ezeket a hírneves Mark Wallinger teljes egészükben, minden kommentár és idézőjel nélkül reprodukálja.

A kiállítást iskoláscsoportok látogatják, különféle kerületi és kisvárosi önkormányzatok busszal hozzák a munkanélkülieket, nyugdíjasokat. A kérdés a huszonegyedik század nagy kérdése (amelyet persze örököltünk eleinktől): meddig terjed az állam? A brit liberális állam egyrészt tevékenyen, energikusan folytatja – a közvélemény ellenében – az iraki és afganisztáni agressziót, másrészt szponzorálja a tiltakozás elegáns, kissé marginális, de azért nem hatástalan formáit. Van, akinek ez tolerancia, van, akinek ez képmutatás – a neokonzervatívoknak pedig újabb bizonyíték a Nyugat hanyatlására, amely még a „mieink” támogatására se képes, és kiveszett belőle az egészséges sovinizmus és militarizmus.

Minő kontraszt, ha Magyarországra tekintünk: itt Nemes Csabának a 2006. őszi zavargásokról készült műve azért nem képviselhette Magyarországot a velencei biennálén, mert a kijelölt kurátor nem egyetlen fizikai személy volt, hanem házaspár. Álljon itt a nevük: Maja és Reuben Fowkes. Pedig az egyértelműen elkötelezett, balos politikai művészet már Kelet-Európában (persze a legkevésbé Magyarországon) is terjed; számára a direkt, brutális cenzúra isten áldása.

Ám nem ez volt a legradikálisabb kiállítás, amelyet Londonban láttam. Anselm Kiefer gyönyörű, hatalmas vásznai a White Cube-ban (a The Guardian két teljes kolumnát közölt róluk Simon Schama lelkes tollából) Ésaiást idézik: „aperiatur terra”, nyíljék meg a föld. A képek maguk a földet mutatják: sár, növények. A föld nem nyílik meg. S a kiállítás mégis prófétai: a megváltatlan, meg nem nyíló föld forog itt keserű levében, hiába várnók a világtörténelem botránya láttán, hogy még a természet is kiáltson, nem kiált. A megváltatlan föld Anselm Kiefernél egyszerre gonosz, közönyös és szent, virágzó és mocskos. A keserűség abban van, aki nézi s tapod rajta, ám Anselm Kiefer számára a legreménytelenebb próféta se gyöngébb, mint a föld. A rekedt kiáltás is tény. Ez nem sztoikus reménytelenség, hanem biblikus.

Remény és reménytelenség kevéssé érdekelte a modern állam szellemi alapítóit. Machiavelli főműve, A fejedelem (1514) azt mondja: „A társas együttlétről elmélkedők meggyőződése szerint – és bizonyíték erre mindenfajta történelem rengeteg példája – annak, aki államot alapít és törvényt hoz, föltételeznie kell, hogy minden ember rossz, hiszen az emberek, amint alkalom adódik rá, kiélik lelkük gonoszságát. Előfordulhat, hogy valamely gonoszság valameddig rejtve marad, s ennek rejtett az oka: nem ismerik, hiszen nem tapasztalták az ellenkezőjét, de aztán mindent napvilágra hoz az idő, amelyről azt mondják, hogy valamennyi igazság atyja.” (I, iii.)

Az egymást kölcsönösen utáló két nagy gondolkodó, Ernst Cassirer (The Myth of the State, posztumusz, 1946) és Leo Strauss (Thoughts on Machiavelli, 1957) megegyezik abban, hogy Machiavelli volt az első, aki szembeszállt a természetjogi hagyománnyal, mert az államok és legitim hatalmuk eredetét világosan az erőben látta. Nem az örök emberi természet szabályainak való megfelelésben. Ugyanakkor ez nem vezette a történelem fölfedezéséhez, hiszen jelentéktelennek tartotta az antikvitás és a jelenkor morális viszonyai közötti különbséget – ám a természetjog emberképéről, mint köztudomású, azt tartotta, hogy az embert úgy ábrázolja, amilyennek lennie kellene, nem olyannak, amilyen. Nem gondolta, hogy az államnak inherens, belső célja van: az erény kieszközlése, a bűn kordában tartása például. Pusztán megállapítja, hogy sok ember hatalomra törekszik, s ő azon elmélkedik, hogyan lehet a hatalmat megszerezni és megőrizni. Föl se merül benne, hogy a hatalmat a hatalom nélküliek érdekében lehetne vagy kellene gyakorolni, bár az ellenhatalom súlyát tekintetbe veszi, de általában nem tartja helyesnek a kompromisszumot (ez a gyöngék megerősödéséhez vezet). Evvel ő a társadalomtudomány megalapítója – a politikai filozófia sokkal régebbi fejlemény. Bizonytalan, hogy egyetértett-e Arisztotelész alapvető megkülönböztetésével „az élet” és „a jó élet” között, noha előnyben részesítette az élénkséget, a harci kedvet, az önérzetet a beletörődéssel és az ájtatossággal, a papossággal szemben, akárcsak az Erzsébet kori drámaírók. Nem becsülte „a fegyvertelen prófétát”, csak a fegyverest. (Hiszen a hitet még nehezebb kierőszakolni, mint az engedelmességet.) Nem hitt a prófécia anyagi erejében, mint Anselm Kiefer.

Machiavellivel ellentétben minden hivatalos államtan a hatalom durva anyagának átszellemítésére törekedett Hammurabi, Szólón és Manu óta mindig. Ennek a valószínűleg nélkülözhetetlen eszelősségnek a csúcspontja a modern liberális állam, amely eljut a hatalom tagadásához, amennyiben csak a jog uralmát (s az ettől némileg különböző „jogállamot”) tartja elismerhetőnek.

Ezek szerint nem személyek uralkodnak, hanem törvények. Még a törvényhozó akarata se szuverén, korlátozzák „az emberi jogok”, az „alkotmányosság” és számos technikai szabály („due process”), amelynek a merev kikövetelése biztosítja az előbbieket. „A többség zsarnokságának” szabadelvű megszüntetése még a beleegyezés klasszikus elemét is kiveszi az ókori demokráciára (s így a klasszikus republikanizmusra) egyre kevésbé hasonlító rendszerből. Ez a hihetetlen doktrína avval a – manapság minden „jobb ember” által elfogadott – trükkel válik látszólag valószerűvé, hogy elválasztják a „politikát” a „gazdaságtól”, az „államot” a „civil társadalomtól”, a „jogot” az „erkölcstől”, a szokást, a hitet, a vélekedést a „tudománytól”, a „szenvedélyt” az „észtől”, a „magánt” a „köztől” vagy a „nyilvánostól” és így tovább. Azt a szabadelvű jogfilozófusok nem állítják, hogy a liberális állam keretei között működő társadalomban nincs egyenlőtlenség, hatalmi hierarchia, etnikai-faji és nemi elnyomás stb., csak anynyit, hogy mindez nem számít, mert ez az állam (a liberális jogállam) önkényesen szűkre szabott határai között, ezen a különleges területen nincs így. Nem az a hibája szerintük némely liberális-demokratikus kormányzatnak, hogy a „civil társadalomban” vagy a „gazdaságban” megengedi a legbestiálisabb „játékszabályok” érvényesülését, hanem csak az, ha ezeket az államidegen szabályokat beengedi a kormányzat területére (oligarchia, korrupció). Ha az üzletemberek nem a kormányt, hanem csak a hasznot hajtó vállalatokat irányítják a saját előnyükre és mindenki más (a dolgozók, a fogyasztók) hátrányára, akkor nincs baj, az állam intakt.

Ám ezek a megkülönböztetések, amint már Dante, Machiavelli, Shakespeare és Spinoza tudta, mesterkéltek és – gyaníthatólag – helytelenek. A szabadelvű alap- és alkotmányjogi fölfogás némi rátartisággal ismeri be saját magáról, hogy fikció. Ennek a hitnek a főpapjai nem is tudják, mennyire igazuk van.

Ez a fikció akkor omlik össze, amikor a testetlen, a merő, puszta joguralmat megtestesítő állam testét éri támadás. A letagadott test (elfojtás) ferde úton érvényesíti szükségleteit (hisztéria), a brutális kezelés során különös vonzalmakat mutat (indulatátvitel), önmagára emel kezet (eltérített agresszió), megvallott elveivel szemben föltűnő illojalitást tanúsít (a köztiszteletben álló, erkölcsös páciens hipnózisban megdöbbentően obszcén nyelvet használ): indokolt az állam testének lélekelemzése.

A 2006 őszén kirobbant zavargások[1] világossá tették, hogy az állam képviselőinek fizikai akadályoztatása és veszélyeztetése[2] annak ellenére megbénítja az állam működését, hogy „az uralmon lévő” jogszabályok minden további nélkül érvényesek. Olyan furcsa tüneteket észlelhettünk, hogy (teszem azt) a hatóságok megfeledkeztek róla: a gyülekezési jog a hatályos joganyag szerint máris korlátozva van – népképviseleti szervek és bíróságok munkájának akadályozására nem terjed ki -, mint a náci-fasiszta és irredenta szervezetek alakításának hatályos tilalma esetén is, új represszív törvényeket követelnek, amelyekre semmi szükség. Hiszen ezek a törvények megvannak, csak nem tartja és tartatja be őket senki. Az egyébként kifejezetten elnyomó és – szerintem – alkotmányellenes rendőrségi, szolgálati és nemzetbiztonsági törvény előírásait se tartotta be a hatóság. (A rendőrségi törvényt, gumilövedékestül, majdnem egyhangúlag fogadta el 1994-ben az Országgyűlés, csak egyetlen képviselő nem szavazta meg, akinek kilétét szerénységem tiltja elárulni.) A súlyosan jogsértő rendőrfőnököt megdicsérték, kitüntették. A megzavarodott kormányzat bevallotta, hogy az Országházat védő vaskerítés illegális (nem az), s ezek után nem bontatta le.[3] Lebontották a kerítést (amelyet ráadásul „kordonnak” neveznek írástudatlan emberek) viszont azok, akik nincsenek kizárva az Országházból, hiszen maguk is törvényhozók. Megtorolták a kormány által tévesen törvénytelennek tartott korlátozó intézkedést vélt törvénysértéssel (polgári engedetlenséggel) a gyülekezési szabadság érdekében azok, akik képviselői igazolványuk fölmutatásával szabadon gyülekezhetnek az Országház előtti téren, s akiknek a törvényhozói tevékenységét a külső fizikai nyomással szemben éppen a hírhedt kerítés védte. Holott a kerítést éppen lebontották az ellenzéki képviselők – akik a rendőrségi följelentés tanúsága szerint olyannyira ismeretlenek, hogy névsorukat a közeg képtelen volt összeállítani -, a kerítés lebontását követelte a liberális politikus, akit egészen bizonyosan agyonvernének a gyülekezési joggal visszaélő zavargók, ha a kerítésmentes Kossuth téren találkoznának vele. Az Auschwitz iránt bensőséges vonzalommal viseltető szabadságharcosok dr. Mengelének nevezik az egészségügyi minisztert: nem lehet tudni, hogy ez tőlük dicséretnek számít-e. A polgári engedetlenség korábbi dicső bajnokai helyeslik a megbilincselt emberek ütlegelését. A(z ellen)forradalmárok azt követelik, hogy az általuk megdöntendő kormányzat azonnal engedélyezze a(z ellen)forradalmat. Az állam – amelynek az ellenzék is része – megőrült.

Miért?

Többek között azért, mert a szabadelvű-alkotmányos jogállam egymásnak ellentmondó világnézeti követelményeket támaszt a honpolgárokkal szemben. Arra kér bennünket, hogy úgyszólván ne is tekintsük emberi alkotásnak, vonatkoztassunk el a tisztviselők személyétől és korporatív érdekeitől. Higgyük alapvetően jogalkalmazó szoftvernek. Másrészt arról szeretne meggyőzni, hogy épületeit tekintsük sérthetetlennek, hivatalnokait ne mészároljuk le, vezetőit tartsuk tiszteletben, fölségterületére ne merjünk besettenkedni, titkait ne fürkésszük, hagyjuk fegyverkezni, s magunk ne fegyverkezzünk. Tehát mégis fizikai létező.

El kell képzelnünk, hogy az állam „magva” a közjó s a közérdek. Hogy az osztálytársadalom küzdelmeiben semleges döntőbíró. Hogy alkalmazkodni képes a váltakozó „demokratikus” többségek erkölcsi és műveltségi ízléséhez. Hogy az engedelmesség, a törvénytisztelet összeegyeztethető a szabadsággal. Hogy az állam aktusainak nyilvánossága valódi.

A szocializmus föllépése a tizenkilencedik század közepén átalakította az államról alkotott közkeletű képzeteket: az állam kénytelen volt (vagy kénytelennek látszott) elismerni, hogy az, amiért a társadalom egyáltalán fönnáll – az elszigetelt individuum nem boldogulhat a „természetben” – , kötelességeket ró az államra. Meg kell szerveznie mindazt, amire a tőkés rend, a maga romboló spontaneitásával nem lett volna képes: a kispénzű ember számára is hozzáférhető posta, távíró, vasút, közoktatás, közkórház; a nyugdíj, a fizetett szabadság, az ingyenes művelődés – mindennek az állami működtetése a társadalmi kohézió és a társadalmi igazságosság érdekében a „civilizációval” lett egyértelmű. Itt más szabályok voltak érvényesek, mint a „természet” analógiájára elképzelt anarchikus, spontán piacon. Állami tulajdonban volt a guillotine és az elmegyógyintézet. Ölni és gyógyítani, büntetni és művelni: mindez állami épületekben zajlott. A piacot karanténba zárták. Az állam kötelességévé vált – hallatlan újítás -, hogy a honpolgárok ne vesszenek éhen és ne pusztuljanak bele a járványokba.

Az erkölcsök megszelídítése és pallérozása, a nemzet csinosodása: ennek eszköze százötven évig az államreform volt. Az értelmiség az államot reformálta, szolgálta és robbantotta. A kizsákmányolás, az elnyomás és a hierarchia megszüntetése vagy enyhítése is az állam morális küldetésének része lett. Elkerülhetetlen volt, hogy az állam a társadalmat is meg ne szervezze: ehhöz a nacionalizmus, a kötelező állami, világi népoktatás és a kötelező katonai szolgálat demokratikus (egyenlősítő és konformizáló) technikáját vették igénybe.

Az újkonzervatív (ellen)forradalom morális jellegű: az állam eldalmahodott, hatalmas, érzéki, puha, jóságos/kegyetlen testéhez úgy viszonyul, mint a puritánok a szexuális testhez: aszkétikus viszolygással. Beveszi a politikába azt, ami kétszáz évig a politika kerítésén kívül volt: a versengést, azt az érzést, amely szerint az egyenlőtlenség egyenlő a diadalmámorral. A vágyak és szenvedélyek kormányozta életvitelt. Az első rezsim, amely nem mitikusan (mint „a reakció”), hanem filozofikusan a ráció ellen foglal állást, amikor a kiváltképpen irracionálisat, az egyéni szenvedélyek milliárdjainak kiszámíthatatlan és átláthatatlan ütközését tekinti „racionálisnak”, azaz a piacot, amelyet ilyen mértékig senki, illetve talán a kalmárkodó whig arisztokrácia anno. Ám a neokonzervatív forradalom „demokratikus”, nem közömbös a vesztesek sorsa iránt: szerinte a veszteseknek is jó a piac, azaz a vereség. Ennyiben ez a(z ellen)forradalom nem annyira Mandeville („magánbűnök: közhaszon”) követője, aki nem tagadta az erény meglétét, csak a gazdasági hasznosságát, hanem Machiavellié, aki csak egoisztikus és irracionális („gonosz”) indítékokat ismer el valódinak és valóságosnak. Ámde ez már Marx utáni machiavellizmus, azaz historizált. Az újkonzervatív elméletnek nincs tana az emberi természetről (ezt Marx óta „a történelem” helyettesíti, ami „az emberi természet” föltevésének kategorikus tagadását jelenti), de van elmélete a piaci információ irracionális (áttekinthetetlen, ezért szabályozhatatlan és tervezhetetlen) természetéről, tehát a neokonzervatív/neoliberális tan alapvető előföltevései nem erkölcsi, nem antropológiai, hanem episztemológiai jellegűek. Ez az elmélet a kapitalizmusban megfigyelhető gazdasági magatartások megfigyeléséből és pontos leírásából indul ki, ezt adottnak tekinti, s ennek az optimalizálását óhajtja, miközben persze az elméleten kívül erkölcsi és kulturális hipotézisei is vannak, amelyek középpontjában az egyéni szabadság (mint döntési szabadság, Willkür, nem mint autonómia, nem mint fichtei Én) áll.

Ennek az elméletnek a magva az, hogy nem ismeri el Durkheim, Mauss, Halbwachs realista elméletét a társadalmi univerzáliákról. „There is no such thing as society” – mondta Margaret Thatcher. Ha egy másik nagy konzervatívnak, dr. Johnsonnak (1709-1784) a gesztusát idézzem, aki avval válaszolt a külvilág nemlétezését állító elméletekre, hogy belerúgott egy nagy kőbe („I refute it thus” – mondta), a London városában ma fölszerelt kétszázezer (!) térfigyelő kamera azt bizonyítja, hogy a neokonzervatív elmélet legalább performatív és rámutató módon hisz a társadalom testében, ha szkeptikus is marad a „társadalom” nevű univerzálé valóságát vagy valóságosságát illetően. Az állam és a polgári társadalom „testének” elillanása, helyettesítése a folyamattal, a fluxussal (a hatalom puszta szabályozásnak tetszik, a reprodukció puszta cserének, az affektus tiszta döntésnek) a hierarchikus rendszer (minden eddigi és mostani rendszer) minden valóságos tényét patologikusnak tünteti föl, s evvel kiveti a normatív elemzés területéről. Így a fajgyűlölet és a nemi elnyomás területén a beszédmódot igyekeznek elsősorban (persze hatástalanul) szankcionálni, mintha a rang- és erősorrend idegen volna attól a rezsimtől, amelynek az alapja. Az a fogalom pedig, amely a folyamat és a populáció különállónak föltűnő realitásairól egyazon elméletet tud beszámoltatni, s amely számot képes adni az egyenlőtlenségnek a szerkezetéről is – az osztály -, az persze anatéma alá esik.

Közép- és Kelet-Európában megpróbálják összehozni a „nyilvánosság” aufklärista eszméjét a neokonzervatív-neoliberális politikával, hogy ez utóbbit demokratikusabbá tegyék; de ezt nem lehet ráfércelni. Anyagidegen. A fölvilágosodás-ellenes újkonzervativizmus azért se lehet a „deliberatív”, a kritikai nyilvánosságra és a „civil társadalom” egyre vadregényesebb mítoszára támaszkodó demokrácia szövetségese, mert az, amit a nyilvánosság szüntelen racionális vitával létrehozhat, az terv (azaz erkölcsileg motivált szociális elképzelések és akciók elegye), ami az újkonzervatív elmélet szerint félreismeri az ember társadalmi természetét.

Ebben ez az elmélet erőteljesen különbözik a klasszikus szabadelvűségtől, amelyet manapság sűrűn – és célzatosan – összekevernek a neoliberális tanokkal és stratégiákkal. Lényegét úgy is meg lehet fogalmazni (egyszerűsítve), hogy a valóság nem politikai, hanem gazdasági és élvezeti, egyiknek sincs személy fölötti, csak személyek közötti (interperszonális) dimenziója; a szabályok megelőzik vagy büntetik a visszaélést, biztosítják az önkéntesség tiszteletben tartását a szerződéses viszonyokban és tranzakciókban, határokat jelölnek ki a fair versenynek. A jog nem alkot önálló, szubsztanciális létezőt (s a hagyományos képzetek szerint az állam ilyen), az apparátusok alkalmazzák, mintegy szolgálják a jogot, nem lehetnek a jogállamon kívüli privilégiumaik, amelyek keresztezhetik az önkéntes, szerződéses tranzakciókat (a törvény által kimondottan tiltott esetek kivételével).

Az államból csakugyan a jogalkotó és a jogalkalmazó marad: az olümposzi kodifikátor és a brutális fegyveres. A szabadság nem vész el, csak föloldódik (kékítő az ég vizében) az irracionalizált nyilvánosságban: korunkban a zene és a kép az elsődleges, nem a szó. A figyelem összpontosítására való idült képtelenség nem hiányosság, hanem a vágy számára nélkülözhetetlen változás elemének elúrhodása az értelem fölött: ez az az érzéki szabadság, amelyről Fourier álmodott.

A lázadóknak nincs önálló mondanivalójuk. Jellegzetes, hogy különféle évfordulókon és ünnepeken (tehát mások, a régiek világnézeti düledékén) tör ki belőlük a színpadiasan megrendezett, beállított harag: nem az összeesküvő központ, hanem a tévé által közvetített, közismert dramaturgiai elvek kormányozzák őket, s csak azt rombolhatják, aminek a kapitalista rombolása ellen tiltakozik a zavaros, de egykönnyen kielemezhető erkölcsi érzékük: az állam testét. Ha az állami televízió ostroma sikeres lett volna, s a műsor nem állna másból, mint szentkoronás és nagymagyarországos ideologémákból, a hazatért, győztes zendülők is átkapcsoltak volna előbb-utóbb valamelyik „kereskedelmi” adóra. Hiszen ez nem lett volna már állami tévécsatorna, csak valamelyik (történetesen klerikális-soviniszta) fogyasztói preferencia rétegmédiáinak egyike. Mint a többi.

A legfontosabb magyarországi transzparens az volt, amelyet a lipótmezei bolondokháza bezárása és dobra verése miatt tiltakozó volt páciens tartott magasba: „Szeretünk, Lipót!”

A másik erőteljesen szimbolikus esemény a maga tökéletes hibbantságában az volt, amelynek alkalmából a pogány táltosnak öltözött és sámán-főpapként föllépő ortopéd főorvos (akinek Szent István ólmot öntetett volna a fülébe, de a mai liberális időkben tovább gipszelheti a pácienseit) a Szent Korona nevében lefoglalta a makói gázvagyont.[4] Az állam szuverenitásának kétségbe vonása puszta bohózat, mert a korszellem egyszerűen nem hisz az államban.

„Bajvéreim, kifellegzett!” – mondja Örkény novellájában a föllázadt ápoltak forradalmi diktátorrá előlépett vezére.

Az államot lehet szeretni, mert van lelke (a jog; mások, így Jászi szerint: „a céda jogászfurfang”, a jelző mélyebb, mint a szerző sejthette) és van teste („a szolgáltató intézmények”, mások, így Foucault szerint: a gyógyítás, a büntetés, a nevelés, a féken tartás intézményei). Életadónak és gyilkosnak érezzük, mint szerető a szeretőjét.

Az a képtelenség, amelynek függvényében egyazon társadalomban két ellentmondó szabályrendszer (a piaci és az államjogi) érvényesülhet egyszerre, pusztán csak az életszférák elkülönítésének módszere révén, amelyben hol szűkítik, hol tágítják a „magánélet” terjedelmét, amelyben a szenvedélyek véletlenszerű, sztochasztikus szabadsága uralkodik, s amelyben ugyanígy szabják át a tervező ráció és a kötelesség birodalmát, amelynek minden alakváltozata szentnek tekintendő (különben megbüntetnek) – ez a képtelenség életre kelt, és e terjedelem meghódítandó területté stilizálása adott neki háborús dimenziót.

Az állam teste: metafora persze. Hiszen ez a test magának az emberiségnek az önreprodukciója, amelynek racionális-morális szabályok szerinti alakítását vagy alárendelik az állam rendelkező-korlátozó-gyógyító-büntető-nevelő szabályainak, vagy az alapvető vágyaktól épp enynyire idegen és független, az érték értékesülését elvontan érvényesítő tőkefölhalmozásnak. A két regulációs véglet között hányódik a kései modern kor embere, aki már nem hihet sem az állam – filozófiailag bizonyítandó – racionalitásában, sem a magánélet anarchiájában. Hiszen ez az anarchia csak abból fakad, hogy nem lehet „racionálisan” beszámolni napi sok milliárd tranzakció virtuális végtelenjéről, ám kérdés, hogy igazuk volt-e a modern liberálisoknak, amikor e szféra szuverenitását tekintették a szabadságnak.

Marad tehát a középületet – vagy ha nem lehet, hát a közelben parkoló gépkocsikat – lángba borító tűzcsóvás zendülés, amelynek igaza van, csak nincs értelme. S miközben a zendülő fölpörzsöli a középületet, a kormányzat áruba bocsátja.

Az állam teste mindenképp elenyészik.

Nem siratjuk az államot, amely túl sokat ölt, kínzott és csalt. Az államról a huszadik századra emlékezőknek a sztálini állam jut az eszükbe. S úgy látják, ez az állam túl nagy árat kért – a lelkünket – azért az ingyenes fogtömésért. Arról pedig, hogy a jóléti állam – a vörös Bécstől a skandináv szociáldemokráciáig – egyenlősítéssel, progresszív adóval és újraelosztással próbálta meg létrehozni a polgári osztálytársadalomban a „közjót” (s ez paradoxon), nos: erről szívesen megfeledkezünk. Az állam mint az igazságosság kieszközlője – s csak ez az állam teremthet népet a népuralomhoz, démoszt a demokráciához, hiszen „a nép” sincs magától, épp úgy politikai konstrukció, mint „a nemzet” – a múlthoz tartozó gondolat.

Ámde ki ad (a Molotov-koktélon vagy a kőbaltán kívül) eszközt polgártársaink kezébe, amellyel – s oly nyilvános racionalitással, aminő épp rendelkezésre áll – némi befolyással lehetnek a saját életükre? Az intézményeket teremtő s a honpolgárok puszta testi életét úgy-ahogy fönntartó, kissé félelmetes tervező állam ilyen eszköz volt. Talán ma is használható lenne még – a közelmúlt nyugati történelme mintha arra utalna, hogy lehetne -, ám senki nem bízik benne többé. Ez a test asztráltestnek tetszik, hinni benne babonának számít, szakszerű kezelését elfelejtjük, mint a cséphadaróét, a szövőszékét és a postakürtét.

Tüdővészben pusztulnak el gyermekeink a modern világvárosok gettóiban, mint a sztreptomicin és a penicillin fölfedezése előtt, mert nem tudjuk többé, hogyan találhatjuk meg őket, hogy beadjuk nekik, s azt se tudjuk, ki állja majd ezért a számlát. Nem nyílik meg a föld, de a medrükből kicsapó tengerek elárasztják utcáinkat. Alkotmányunkat nem semmisíti meg a népharag. Egyszerűen elázik a sós vízben.

[1] – Ennek az írásnak a kéziratát 2007. március 12-én zártam le.

[2] – A népképviseletből eredő jogállami hatalom (ne feledjük: ez a kép fikció) képviselőinek erőszakkal való fenyegetését emelte államdoktrínává Orbán Viktor, doctor iuris, országgyűlési képviselő, maga is ennek az államhatalomnak (a törvényhozási ágnak) fölesküdött tisztségviselője 2007. március 15-én délután, Budapesten. (Utólagos jegyzet)

[3] – 2007. március 19-étől kezdve a Kossuth téri kerítést lebontják, március 20-ától folytatódnak a megszokott szélsőjobboldali tüntetések. Az új államdoktrína (ld. az előző jegyzetet) értelmében a népképviseleti szervek etc. működésének akadályozása mint delictum immáron de facto nem része a gyülekezési törvénynek és a másodlagosan idevágó joganyagnak. (Utólagos jegyzet)

[4] – A „Jobbik” nevű szélsőjobboldali párt vezetője a következő mondattal került be a magyar nyelvtörténetbe: „a gyermeknemzés legyen nyugdíjszerző tevékenység”. (Utólagos jegyzet)

A gyűjteményben megjelent többi írás