Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM70

Összegyűjtött írások Tamás Gáspár Miklós 70. születésnapjára

Szemben némelyekkel én elég jól ismerem a belmagyar és külmagyar jobboldalt, beleértve a történelmileg magyarázható sértődékenységét. Ez a sértődékenység jelentékeny lelki akadálya a logikus gondolkodásnak és a figyelmes olvasásnak – és hát ez manapság már nem a jobboldal kiváltsága csupán.

Ezért, bár ez voltaképpen fölösleges lenne, leszögezem már most, azonnal: amit mondandó vagyok, nem vonatkozik a magyar népre (sem a magyarországi „államnemzetre”, sem a magyarországi államnemzeten belüli magyar etnikumra – amely utóbbi nem tartalmazza a mindig figyelmen kívül hagyott magyarországi nemzetiségeket -, sem az államhatárokon túli magyar kisebbségekre), de még csak a magyar jobboldal egészére sem. Konzervatív publicisták figyelmeztettek a napokban rá, hogy volt konzervatív magyar antifasizmus, ami fontos és igaz. (Bár nem tartoznak ide a népi mozgalom antifasisztái, mert a népiek nem voltak se konzervatívok, se jobboldaliak. Noha szinte valamennyiüket megérintette a nacionalizmus, ez a harmincas években enyhébb és demokratikusabb volt, mint a hivatalos variáns. A népi mozgalom, már ami akkorra megmaradt belőle, 1989 körül lett csak konzervatív és vidékies. Illyés, Németh László, Erdei, Szabó Zoltán igazán nem volt se konzervatív, se vidékies [enyhén szólva!] – és a parasztpárthoz közel álló Bibó és Szabó Zoltán a legfontosabb antifasiszta politikai íróink. A kommunisták közül érdekes módon csak a Szlovákiából soha ki nem mozduló, Stószról Kolozsvárra, a Korunkba író, a weimari baloldal szellemét honosító Fábry Zoltán volt az egyetlen jelentékeny antifasiszta közíró, de neki nem kellett szembenéznie a pesti – vagy a moszkvai – cenzúrával. Némely népi írókból lettek ugyan fasiszta mozgalmak támogatói, de ez minden magyar kulturális/politikai családra igaz. A makulátlanul ultrabaloldali Kassák Munka-körének egyik volt tagja miniszter volt a Szálasi-kormányban. Kassák méltányosan gyűlölködő kulcsregényt írt róla.)

Tehát nagyon egyszerűen azt kérem mindenkitől: akinek nem inge, ne vegye magára.

Komolyabb dolgokról van itt szó.

*

A világ államait ma az Egyesült Nemzetek Szervezete fogja össze. Ez nem elfogulatlan nemzetközi gittegylet, hanem a Hitler-ellenes koalíció (hivatalos nevén: Egyesült Nemzetek) kibővítése. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai (a Szovjetunió, mai nevén: Oroszország, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország és Kína) voltak az antifasiszta nagyhatalmak. A Hitler-ellenes koalíció még elismert ellenállási mozgalmakat (így a csehszlovákot, a jugoszlávot és a lengyelt), de ezeken kívül a többiek csak csatlakoztak. Ennek a magától értetődő feltétele az, hogy a csatlakozó államok élesen megszakítják a kontinuitást a múltjukkal, ha kormányuk és hadseregük történetesen a Tengely oldalán állt a második világháborúban. (Itt Japán részleges kivételt jelent, viszont megszállt ország volt 1945 után, nem maga kormányozta magát, hanem az amerikai hadsereg: de ennek a részleteibe itt nem volna helyes belemenni.) Nyugat-Németország és Ausztria helyreállította a köztársasági államformát, politikai hagyományt és szimbolikát, Olaszország köztársaság lett, szociális és demokratikus alkotmányokat adtak maguknak. Ugyancsak szakítottak politikai hagyományukkal a Szovjetunió befolyási övezetébe tartozott kelet-európai, ún. szocialista országok még az átmeneti korban, a félig-meddig demokratikus kezdetekkor, a kilencszáznegyvenes évek második felében.

A Hitler-ellenes hadviselő nagyhatalmak kiváltságai máig fönnállnak.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának és az ENSZ Alapokmányának – bármit gondolunk is róluk filozófiai szemszögből – a legalább formális, alkotmányjogi elismerése, ami fasizmusellenes kötelezettségvállalás és tanúságtétel, ma az állami lét minimális föltétele.

Az ENSZ tagállamai 1943, az alapítás esztendeje óta számtalan gaztettet követtek el, de ennek a kötelezettségvállalásnak a formális felszámolásáig – hivatalos közjogi dokumentumokban – soha nem merészkedtek el. Ma még Németország és Ausztria is antifasiszta hatalom, mert folytonosságot a megdöntött (1933, 1934/38) köztársasággal ismer csak el, a fekete-vörös-arany lobogó 1848 köztársasági szimbóluma, szemben a császárság és a Harmadik Birodalom zászlajával (mindkét Németországnak – NSZK, NDK – ez volt a zászlaja!), a vörös-fehér-vörös osztrák zászló sem birodalmi (svarcgelb), hanem régi territoriális jelkép; a nagynémet birodalom jogilag és politikailag még német szempontból is majdnem idegen, megszálló hatalom. Ez fikció, de fontos, államalapító mítosz.

Rengeteg változás ment végbe 1943 és 1945 óta, de abban a tekintetben, nyomatékosan ismétlem, hogy a fasizmusellenes kötelezettségvállalás és tanúságtétel az állami lét minimális föltétele, nem változott semmi.

Hogy fű alatt mennyi rossz illatú náci kultuszcselekményt hajtottak végre kelet-európai országokban (például Horvátországban, Szlovákiában, a balti államokban – jellegzetesen 1989 után létrejött vadonatúj államokban, de azért Romániában is, ahol ez kivételesen még 1989 előtt, a Ceausescu-rezsim éveiben kezdődött el), köztudomású, de ez sehol nem érte el, sok rossz szobor és viszolyogtató utcanév ellenére, az állam hivatalosan definiált önazonosságának az absztrakciós szintjét.

Amikor nagybányai vitéz Horthy Miklós szkv. cs. kir. altengernagyot, a Magyar Királyság volt kormányzóját az 1990-es évek elején újra eltemették egykori birtokán, Kenderesen, a demokratikus közvélemény ugyan fölháborodott, de kétségtelen tény, hogy a szertartáson – igen helytelenül – megjelent kormánytagok és országgyűlési képviselők magánemberként voltak jelen; gesztusuk a magyar államot mint olyant nem kötelezte el, de voltaképpen még az akkor regnáló kormányzatot se, hiszen nyilatkozatban nem vonták kétségbe az Egyesült Nemzetekhez tartozásunk legfontosabb jellegzetességeit. A kormány – mint kormány – nem mondott semmit, az affér megmaradt a belpolitikai konfliktus keretei között. (Ennek a romániai párhuzama a rendszerváltás utáni egyetlen katonai díszszemle, az 1944. augusztus 23-i renversement des alliances, a Szövetségesek, közelebbről a Szovjetunió oldalára való átállás 50. évfordulóján, amikor a díszelgő egységeket együtt fogadta az emelvényen az antifasiszta fordulat egykori végrehajtója, I. Mihály király, az akkori államelnök – a Ceausescuval szembefordult egykori pártfunkcionárius – és a görögkeleti pátriárka. Ez volt a román állam hivatalos állásfoglalása, minden rehabilitáció és – egyébként csökkenő számú – Antonescu tér és Antonescu utca ellenére.)

De miután az új magyarországi Alaptörvény (alkotmány) példátlan lépést tett a legfontosabb államjogi textus történetfilozófiai bevezetésében, és a bevezetés gondolatait azóta politikai tartalommal töltötte meg, a magyar állam kilépett a nemcsak az európai államokat, de a világ minden államát implicite kötelező szellemi és morális keretek közül, s evvel potenciálisan veszélybe sodorta a magyar népet, mindenekelőtt a magyarországi államnemzetet. Ez akkor is így van, ha a világhatalmak egyébbel vannak elfoglalva, és cinikus vezetőik ma a vállukat vonogatják, bár a mai magyar kormányt illetően senkinek se lehetnek illúziói.

Az Alaptörvény bevezetése köztudomásúlag 1944. március 19-étől, a német katonai megszállás napjától az 1990. tavaszi választásokig tartó időt tekinti olyan illegitim állami korszaknak, amely politikai – az államcélokat és az alkotmányos rendet, a nemzeti szuverenitást illető – tekintetben nem előzménye, de talán nem is jogelőzménye a mai Magyarországnak, amelyet igen jelentőségteljesen már nem hívnak Magyar Köztársaságnak. (Az ún. demokratikus rendszerváltás óta eltelt időt is homályosan idesorolják mint „zavaros átmenetet”, s evvel félig illegitimnek nyilvánítják az első Orbán-kormányt is, ami hallatlan.)

*

A históriai bírálat eddig is kifogásolta, hogy az 1945 utáni demokratikus, Kossuth-címeres Magyar Köztársaságot is kiiktatták a mai állam elismert előzményei közül (emlékezzünk: Bibó István azt kívánta sírkövére vésetni, hogy „élt 1945 és 1948 között”). Ez a kifogás nézetem szerint indokolt, de a kifogás voltaképpeni alapja – amely többnyire kimondatlan – sokkal súlyosabb. A legitimitás koszorújával újabban fölékesített, nagybányai vitéz Horthy Miklós által kormányzott Magyar Királyság 1944 márciusa előtt már három éve vett részt a hitleri Harmadik Birodalom oldalán, az ún. Antikomintern Paktum aláírójaként a második világháborúban, csapatai – a harci cselekmények mellett – a polgári lakosság ellen is elkövettek súlyos bűnöket Jugoszláviában és a Szovjetunióban, amelyeket nem mentenek a magyarokkal szemben később elkövetett hasonló bűnök a győztesek részéről.

Én most nem arról beszélek, hogy mennyire antidemokratikus, antiszociális és antiliberális volt a Horthy-rezsim. Ilyenkor a numerus clausust és a gyalázatos zsidótörvényeket szokták felhozni. Ez jogos, de nem szabad megfeledkezni róla, hogy mint a nagybirtok és a nagytőke állama, Horthy-Magyarország mindenekelőtt a magyar parasztok és a magyar munkások ellensége volt. A független – ezt úgy értem: nem állami alkalmazott – értelmiség szinte a maga teljes egészében szemben állt a Horthy-rezsimmel, ezért is fújták föl annyira az egyetlen kiegyezési kísérletet, az Új Szellemi Front epizódját, amelyet pár értelmiségi kötött meg a földreform reményében a kormányzattal, s amely nem tartott semeddig sem. Sokakat éppen a Horthy-rendszer leplezetlen népellenessége kergetett a szélsőjobboldalra, de szemben a mai képmutató történelemhamisításokkal, igen számosan voltak a kommunista szimpatizánsok, akiket ma igyekeznek „harmadikutasnak”, sőt: liberálisnak föltüntetni, ami nevetséges. A ma liberálisnak nevezett „urbánus” Szép Szó a marxista szociáldemokráciával állt szövetségben.

Ez a mai magyar állam legitimitási problémái szempontjából közömbös (bár számtalan más vonatkozásban lényeges). A Magyar Királyság alig volt reakciósabb és tekintélyelvűbb a második világháború kitörésekor, mint a kelet-európai és közép-európai államok átlaga – csak Csehszlovákia volt demokratikus ország annyira, amennyire -, de a háborús években a náci Németországtól megkülönböztethetetlen Ausztria, bármennyire zsarnoki lett is légyen Dollfuss és Schuschnigg rendi állama, amelyet az 1934. februári véres ellenforradalom hozott létre, ezt az államot meg kellett dönteni és el kellett foglalni ahhoz, hogy részt vegyen a második világháborúban a Tengely oldalán. Szokták mondani, hogy az ausztriai népszavazás helybenhagyta az Anschlußt. Naiv nyugat-európai liberálisok talán elhiszik ezt, de kelet-európai olvasóim, akik jól tudják, hogyan szoktak létrejönni a 99 százalékos választási eredmények a megszálló hadsereg felügyelete mellett, ennél szemfülesebbek.

Az új magyarországi Alaptörvény a mai magyar állam, az ENSZ és az Európai Unió tagállama legitim előzményének tekinti a tengelyhatalmak sorában helyet foglaló, a Hitler oldalán harcoló, a Hitler kezéből területeket elfogadó, a Jugoszláviát hadüzenet nélkül megtámadó államot. (Itt további bonyodalmak is vannak. Az „országgyarapítás” ügyét súlyosbítja, hogy Csehszlovákia és kisebb mértékben Jugoszlávia szövetségesnek számított, ha Románia természetesen nem is, csak 1944. augusztus 23. után.) Ráadásul: a bécsi döntés elismert nemzetközi jogi aktus volt ugyan – bár persze a Harmadik Birodalom és a fasiszta Olaszország nyomása alatt született -, de jugoszláviai területek el- vagy visszacsatolására nincs ilyen mentség se. Olyan apróságokról nem is szólva, hogy amikor Románia átállt az Egyesült Nemzetek, a Szövetségesek oldalára, a magyar királyi hadsereg – legfőbb hadúr: Horthy Miklós – azonnal megtámadta.)

*

Ez a lényeg, a háborús részvétel a Tengely oldalán, nem pedig az, hogy ki milyen véleményt alakított ki a Horthy-korszak sikereiről és kudarcairól, érdemeiről – nem volt sok – és gazságairól. Igazuk van azoknak a szerzőknek, akik a magyar állam szerepét a saját polgáraival, a magyar zsidókkal szemben elkövetett tömeggyilkosságban (népirtásban) összefüggésbe hozzák a náci Németországgal kötött szoros szövetséggel. Éppen erről van szó. A magyar népet senki nem kérdezte meg, hogy óhajtja-e a magyar zsidóság megsemmisítését – a válasz egész bizonyosan „NEM” lett volna -, ezt az ódiumot csak akkor lehet ráhúzni a magyarországi államnemzetre, ha ezeket a bűnöket elkövető államalakulatot a mai magyar állam legitim előzményének tekintjük.

Mondják, hogy mind a háborús részvétel, mind a zsidók meggyilkolása és kifosztása külső kényszer következménye volt. Ez nem ilyen egyszerű – az államvezetés legjobb esetben is keserves fizetségnek tekintette a határrevízióért -, de amennyiben így van, az utólagos szentesítés, jóváhagyás elsöpri a kényszerűség elemét, hiszen ez a kényszer ma már igazán nem áll fönn!

Az alapvető tény az, hogy a Magyar Királyság a tengelyhatalmak egyike volt. A sok finom elemzés Horthy, Teleki, Bárdossy, Kállay, Sztójay, Lakatos, Imrédy vagy Werth Henrik (azaz a vezérkar) nézeteiről – ehhöz viszonyítva – irreleváns. Az új magyar Alaptörvény szakít az Egyesült Nemzetekkel, a tengelyhatalmak oldalára áll – nem pusztán szimbolikusan, hiszen az Alaptörvény: törvény -, s ezt avval is egyértelművé teszi, hogy szakít az 1946-ban meghirdetett antifasiszta, demokratikus, földosztó Magyar Köztársasággal is. A Tengely és az Egyesült Nemzetek ellentéte alvó ellentét – hiszen ma minden állam tagja az Egyesült Nemzeteknek (Svájc idioszinkratikus kivételével), s ez a tagság az állami lét minimális feltétele – egészen addig, ameddig valaki föl nem újítja a tengelyhatalmakhoz való tartozását, méghozzá nem pusztán célzásokban és jogi érvény nélküli politikai kijelentésekben, hanem az egyik, elvileg demokratikus ENSZ- és EU-tagállam alkotmányában, kötelező erővel. (Meg kell érteni: az Egyesült Nemzetekhez tartozás kritériuma a szép alapító dokumentumok ellenére nem a demokrácia vagy az emberi jogok, hanem a fasizmusellenes kötelezettségvállalás és tanúságtétel, hiszen az Egyesült Nemzetek egyik fő hatalma a Szovjetunió volt, és az ENSZ-nek máig tagja több zsarnokság is. A Kínai Népköztársaság ma egyenesen a Biztonsági Tanács állandó tagja. E tekintetben nem érv, hogy némi szünettel Kelet-Európában diktatúra követett diktatúrát. Ez bizonyos megszorításokkal igaz, de itt nem erről van szó.)

Ebben a keretben kell értelmeznünk a különféle szimbolikus cselekményeket, a rehabilitációkat, újratemetéseket, szoborrombolásokat, szoborállításokat, utcák és állami intézmények átkeresztelését. Ez utóbbiak az alkotmányos keret nélkül kellemetlenek lennének, de pusztán belpolitikai és mulandó jelentőségűek, nagyobb nehézség nélkül visszacsinálhatók vagy elsimíthatók.

Csak néhány eset a számtalanból, amely világossá teszi, miről is van itt szó. Némi morgolódás ellenére a demokratikus közvélemény elfogadta, hogy ne legyen közterület elnevezve olyan antifasiszta mártírokról, akik egyben kommunisták is voltak. Tudomásul vették, hogy nem azért veszi le a nevüket az utcatábláról a hatóság, mert antifasiszták voltak, hanem azért, mert a diktatúrát – később, hősi haláluk után! – bevezető párt tagjai. De amikor legutóbb a szociáldemokrata Mónus Illés és Koltói Anna nevét is leszedték, kevés kétségünk maradhatott. (A szintén szociáldemokrata Somogyinak és Bacsónak pedig nem volt más bűne, mint hogy Horthy „legjobb tisztjei” gyilkolták meg őket 1920-ban…) Az ország egyik legtiszteltebb intézményének vezetője pedig avval indokolta azt, hogy Franklin Delano Roosevelt nevét nem viselheti tér Pesten, hogy elvégre az amerikai elnök az ellenség koalíciójának egyik vezetője volt.

Ugyanezért rendkívül súlyos a Nyirő-eset.

*

Nyirő József tehetséges férfi volt, aki írt pár szép könyvet. A hírnevét megalapozó írásokban semmi nyoma a háború alatt hangoztatott szörnyű nézeteinek. Megtévedt ember volt, akinek az elbeszéléseit érdemes olvasni, és önmagában semmi jelentős oka nem lehetne annak, hogy hamvai ne a gyermekkora városában nyugodjanak, ahogy óhajtotta. Ennek a kérésnek a teljesítése – aminek nem volt semmiféle jogi akadálya – Székelyudvarhely közönségétől és a helyi hatóságoktól függött, és természetes lett volna az is, hogy újratemetésén az író magyarországi tisztelői is részt vegyenek. (A legutóbbi reprezentatív erdélyi novellaantológiában Nyirő is szerepel, Wass Albert is – meg az apám is. Nincsenek miatta álmatlan éjszakáim.)

A magyar Országgyűlés elnöke ebből államügyet kreált. Az író hamvait tartalmazó urnát Budapesten fölravatalozták, díszegyenruhás honvédek sorfala között. A csíksomlyói búcsú idején, összekötve a tömeges zarándoklattal, az urnát a Székelyföldre akarták vinni. A román állam ezt megakadályozta, mire a magyar állam képviselői – állítólag – becsempészték (!) a hamvakat Romániába. A székelyudvarhelyi Papkertben (mellesleg, a fene egye meg, gyermekkorom egyik legkedvesebb játszóhelyén), az üres ravatal előtt áhítatot tartottak papi segédlettel, a magyar Országgyűlés elnökének, a magyar állam harmadik közjogi méltóságának jelenlétében, a magyar kormány államtitkárának (aki maga is erdélyi magyar író) beszédével. A külsőségek arra utaltak, mintha a ceremónia a magyar állam fölségterületén bonyolódott volna le valamilyen laza szimbolikus értelemben – vagy hogy. A Nyirő-ügynek kevés köze van ahhoz, hogy milyen író volt Nyirő József. (Egyáltalán nem rossz, ha nem is roppantul jelentékeny.) De a magyar házelnök a nyilas csonka parlament egyik képviselőjének a tiszteletére rendezett áhítaton vett részt, miután a hamvakat a magyar állam pompájával tisztelték meg korábban, mindezt egy másik országban, amelynek a kormánya ezt nehezményezte. Ez precedens nélküli diplomáciai botrány, bár enyhébb előzményei voltak már: magyarországi kormány- és államfők úgy viselkednek „a hódoltsági területen”, „az elszakított nemzetrészek szállásterületén”, mintha a saját fennhatóságuk alatti országrészekben lennének, szobrokat avatnak, beszédeket tartanak, választási kampányokban vesznek részt anélkül, hogy – a szokás szerint – a fogadó ország kormányától vagy más hatóságától meghívást eszközölnének ki, ami nem is volna nehéz a legtöbb esetben. Ezt tovább súlyosbította, hogy Magyarország bukaresti nagykövete – a Népszabadság korábbi vezető munkatársa – valótlan nyilatkozatokat adott ki a holtában megcsúfolt író politikai eszméiről és pályafutásáról. A román kormány is groteszkül viselkedett persze: a két fél egymásra szórt szidalmai kölcsönösen megérdemeltek voltak.

A dolog pokoli humora – „koronaúsztatás” után „urnacsempészés” mint kormányzati cselekmény, illetve a román határőrség és rendőrség kotorászása a hamvak után… – sajnos nem csökkenti az egész eset politikai jelentőségét, amelybe sikerült teljesen ártatlanul belekeverni az erdélyi magyar közösség legkülönfélébb tényezőit, akiket „a nemzeti összetartás parancsa” elvtelen pacsmagolásra kényszerít, amely az újra barátságtalan romániai politikai környezetben a szokásos eredményre vezet: azok járnak pórul, akiknek semmi közük az egészhez.

Az Alaptörvény 1944. március 19-éig nyilvánítja (mintegy) legitimnek a magyar állam ténykedését. A nyilasok rehabilitációjáról nem volt szó. Ebben a minőségében, mármint fasiszta politikusként Nyirő nem tett sokat – jó néhány rémes cikk és beszéd terheli a számláját; mások, rég rehabilitáltak, sokkal több rosszat tettek -, ámde itt állami aktus történt, nem privát kegyeleti ügy, nem is irodalomtörténeti átértékelés. Akárhogy is van, Kövér László házelnök még a súlyosan problematikus Alaptörvény szellemét is megsértette. De mivel más hang a kormányzatból nem szólalt meg – Navracsics miniszterelnök-helyettes az Országházban a fölélesztett Horthy-kultuszt és efféléket firtató képviselői kérdésre heveny kommunistaellenes kirohanással válaszolt, ami a maga abszurd módján világossá tette az állam nézőpontját -, biztosra vehetjük immár azt, ami amúgy is világosan látható volt.

A magyar állam az egész világon egyedül sorolja magát a tengelyhatalmak közé, s evvel ellenségnek – hostis humani generis – nyilvánítja Magyarországot. Ez megbocsáthatatlan.

Másrészt meg tökéletes képtelenség. A magyar kormánynak erre természetesen nincs felhatalmazása (erre senkinek se lehet), tulajdonképpen módja se, a magyar nép pedig nem fasiszta. Márpedig ha a magyar nép nem fasiszta – és meggyőződésem, hogy nem az, akkor is, ha vannak, ízlésünkhöz képest így is túl sokan, magyar fasiszták: ez kisebbség, és az is marad -, akkor a magyar állam hadat üzent a magyar népnek.

A magyar állam lenne az utolsó tengelyhatalom.

A magyar nép ezt még nem tudja, mert félrevezetik.

Ha kiderül, hogy így van – és kiderül -, akkor a magyar nép neheztelni fog.

Azt hittük, a buchenwaldi eskü – soha többé – még érvényes.

A Tengellyel való szembeállás egyértelmű és egyhangú kinyilvánítása (mint láttuk: a magyar állam magányos kivételével) nem azt jelenti, hogy a fasiszta corpus tetemcafatai ne volnának föllelhetők mindenütt. De Nyugat-Európában és Nyugat-Közép-Európában még a szélsőjobboldal is világossá teszi: a második világháborúból visszamaradt ügyekben senki nem áll a Tengely, a Harmadik Birodalom oldalán. Komikus lehet, hogy neofasiszta pártvezérek egymásnak adják a kilincset Jeruzsálemben, de a pillanatnyilag érvényes Abszolút Gonosz nyílt és hivatalos hirdetésétől eltekintenek. A világ 1945-ben éppen megtorpant a pusztulás szakadékának a szélén. Ma sem óhajt belezuhanni.

Távol áll tőlem, hogy idealizáljam a Szövetségeseket. Drezda és Hirosima, a szovjet hadsereg dúlása, a „népi németek” elűzése menthetetlen és megbocsáthatatlan. A fölszabadulás után a Szövetségesek (britek, franciák, hollandok) véres, rasszista gyarmati háborúkat vívtak. A Szovjetunió elterjesztette zsarnokságát Európában.

A politikai vallását vesztett világnak ma voltaképpen egyetlen hittétele maradt: a politikai egyetemesség alakja az Egyesült Nemzetek. Rajta kívül nincs más, csak a Tengely üres, hűlt helye.

A Tengely oldalára állni: a politikai nemlét – vagy a politikai halál – bejelentése.

A gyűjteményben megjelent többi írás