A politikai küzdelmekben a jelképek is fegyverek: senki nem képzelheti, hogy szabadságharcot folytathat a turulos-nagymagyarországos-szentkoronás transzparensek, zászlók, plakátok alatt, amelyek az országot a második világháború és az előre megfontolt tömeggyilkosság feneketlen szakadékába vezető, nyíltan ellenforradalmi és represszív Horthy-rendszer jelképei; s hogy a gyalázatot tetézzék, ott lobognak a nyilaskeresztes mozgalom árpádsávos lobogói is. A Magyar Nemzet ékesszóló publicistája „görénykurzust” emleget, de tudnia kell, hogy ezt a szót Szabó Dezső arra a rezsimre használta (a „keresztény kurzusra”), amelynek a szimbólumai ma elcsúfítják a budapesti (lipótvárosi) Kossuth teret.
A kormányzat titokban előkészített, váratlanul az országra szabadított takarékossági intézkedései és piacosító-privatizáló reformprogramja miatt kitört fölháborodás közvetlen oka olyasmi volt, ami csakugyan fölháborító, ám csak annyiban meglepő, hogy váratlanul (és drámaian) került nyilvánosságra. (Nem volt nehéz viszonylag pontosan megjósolnom a következményeket már hosszú hónapokkal ezelőtt, vö. TGM: „Jövő harcok elé”, Élet és Irodalom, 2006. május 12.) A haragos tömeg egy pillanatra belelátott a kapitalizmus (és minden osztálytársadalom) egyik titkába: ennek a társadalomnak, amelynek a berendezése nem szolgálja a dolgozó többség érdekeit, ha fönn akar maradni, el kell titkolnia a fönnálló hatalom valódi karakterét. Különben az uralkodó osztály soha nem tudná megszerezni uralmához a többség beleegyezését vagy legalább beletörődését. Az értéktöbblet elsajátítása a piacon történik: ehhöz nem elég a premodern társadalmakban döntő fizikai erőszak. Ehhöz a piaci kapitalizmusban konszenzus és legitimitás kell. (A tévesen „létező szocializmusnak” nevezett államkapitalizmus is azért bukott meg többek között, mert legitimitás- és konszenzusteremtő képessége gyöngébb volt annál, mint amit a tőkés modernség – amelynek egyik válfaja volt – megkövetel.)
Azt mondtam korábban, hogy egy percre a világszellem a tüntetők mellett volt. Igen, mellettük volt, amikor egy percre beleláttak a rendszer titkába, ami az, hogy a lényege: titkos.
Egy percig tartott.
A spontán lázadás első perce után már másról volt szó: senki nem képzelheti, hogy az igazságos adórendszer kérdésére válasz a Szent Korona-tan; senki nem képzelheti, hogy a köztulajdonban tartandó közjavak finanszírozásának problémáját megoldja a trianoni békeszerződés revíziója; senki nem gondolhatja, hogy a demokrácia szélesítését szolgálja, ha fölolvassák a zsidó eredetűnek vélt magyarországi politikusok névsorát; senki nem képzelheti, hogy szabadabb lesz a nyilvánosság attól, hogy pannóra írják a jobboldali tüntetők számára ellenszenves értelmiségiek, újságírók és műsorvezetők nevét, lakcímét és telefonszámát avval, hogy lámpavasra kell húzni őket; senki nem képzelheti, hogy eltörölheti az 1989 előtti egypártrendszer csakugyan fönnmaradt kellemetlen maradványait avval, hogy a tüntetés színpadán ünnepli az MSZMP KB volt titkárát, Kádár János moszkvai nagykövetét és a volt államminisztert, az MSZMP Politikai Bizottságának egykori tagját, a néhai Hazafias Népfront főtitkárát; senki nem képzelheti, hogy a Kárpát-medence égető gondjaira az az újszerű válasz a globális kapitalizmus korában, hogy tótozunk és oláhozunk.
Nem akadt senki a Kossuth térre siető jobboldali hírességek közül, aki szóvá tette volna, hogy árpádsávos zászlók alatt nem lehet tüntetni Magyarország megújulásáért. S ha ott ezt nem lehetett volna elpáholtatás veszélye nélkül megtenni, akkor meg lehetett volna tenni a tévéműsorok karosszékeiben. (Miért is lepődnénk meg ezen, hiszen a Fidesz-KDNP sok helyen hivatalos és nyílt választási szövetségben indult az október 1-jei helyhatósági választásokon az emberellenes szélsőjobboldali pártokkal, s egyedül a biztos esélyes debreceni polgármester nem reflektált a „Jobbik” kéretlen támogatására, s jelentette ki, hogy személyesen védené meg a városi szocialista székházat…)
S nem nagyon akadt a csőcselékező, csürhéző, fasisztázó, rendőrért kiáltó, rendpártivá vált balközép hírességek között, aki – ha már igazi demokrata – képes lett volna legyőzni tömegiszonyát, és együttérzéssel, megértéssel tudott volna szólni félrevezetett, megtévesztett, tétova politikai érzéseiknek adekvát politikai nyelvet és cselekvésmódot találni nem tudó honfitársainkhoz. (S hogy ilyen nyelv nincs, azért az „antifasiszta egységbe” tömörült, az ebbe az elvtelen egységbe belezápult „haladó értelmiség” is felelős.) Az emberek nem jókedvükben szokták a maguk és a mások testi épségét veszélyeztetni köztéri vadulás közben. Az emberek nem jókedvükben szokták szabadság- és igazságosságvágyukat népirtó ideológiák életveszélyes szólamaira konvertálni és pervertálni.
Nemcsak az a kérdés, hogy miért tört ki az elemi fölháborodás – ez eléggé nyilvánvaló – , hanem az is, hogy miért öltötte éppen ezt a formát, amely eléggé fantasztikus.
Pár nappal ezelőtt Manchesterben hatvanezer ember vonult föl, hogy a Labour Party kongresszusa alkalmából a hazudós Blair távozását követelje – vörös zászlók alatt, az antiglobalista-antikapitalista békemozgalom szivárványszínű zászlai és szakszervezeti jelvények alatt. Erőszakmentesen. (Tudós barátomnak az is föltűnt, hogy a nyugati és dél-ázsiai, latin-amerikai tüntetések szinte soha nem használják a nemzeti zászlót – amellyel implicite kizárnák politikai ellenfeleiket nemzetükből. Ez föl se merül.) A legtöbb tüntető a Munkáspárt tagja volt. Érthetően: a konzervatívok nem csalódhattak Blair politikájában, mert soha nem bíztak benne, ráadásul bizonyos lépéseit – szemben a munkáspártiakkal – helyeselték is. (Szokás szerint a baloldal Pestről nem látszik. Sem ez tüntetés, sem más. Varsói kép jelent meg három pesti napilapban, s mindegyik úgy véli, a – konzervatív-liberális és szociálliberális – parlamenti ellenzék tüntet, pedig ott van a táblán a tisztán olvasható fölirat: „Pracownicza Demokracja” – ez egy parlamenten kívüli marxista munkásszervezet neve -, s az is, hogy a liberális ellenzékből se kérnek. Egyszerűen nem látják a nem polgári baloldalt. Pestről nem látszik…)
Ha valakinek oka van tiltakozó tüntetéseket szervezni Magyarországon, az a megtévesztett szocialista választó. Vörös szekfűs tiltakozókkal azonban nem találkozunk.
Magyarország politikai térképe – az V. kerületi Kossuth térről nézve – a következőképpen föst (a térkép persze torzít, mert nincs rajta a riadt és viszolygó „hallgatag többség”): az egyik oldalon állnak a dogmatikus modernizálók, a másik oldalon a megbántott nacionalisták. Mindkét „oldalt” történelmi mítoszok irányítják, ezeket pedig meg se rezzentik a gazdaság- és társadalompolitika kérdései, amelyeket a sajtó a mítoszokkal szemben „a valóságos kérdések”-nek szokott nevezni, holott a mítoszok is valóságosak, hiszen a valóság alakulásába anyagi erővel szólnak bele.
A dogmatikus modernizálóknak az a képzelmük saját magukról, hogy ők „racionálisak”. Ez a racionalitás a modernizálók „önmítosza” szerint a tények tudományos stúdiumát jelentené, amely érzelemmentesen, tárgyilagosan, önáltatás nélkül nézi a társadalmat. A modernizálók politikai viselkedése ezt a hiedelmet nem igazolja. Magyarországon a modernizálók 2006 tavasza előtt – eltekintve néhány liberális közgazdász hatástalan aggodalmaskodásától – egységesen támogatták Medgyessy Péter és az első Gyurcsány-kormány (Gyurcsány 1) politikáját, s ugyanolyan egységesen és lelkesen támogatják ennek az ellenkezőjét, Gyurcsány 2 politikáját. Ezen a táboron belül azok a liberálisok, akik hóttszigorú esszéket írnak mindenféle szerencsétlenekről, akiket beszervezett a „pártállami” diktatúra titkosszolgálata, ugyanevvel a morális szigorral követelték, hogy ugyanennek a titkosszolgálatnak a tisztje maradjon meg az ország élén a miniszterelnöki székben. Ezen a táboron belül a mereven hűséges marxista-leninisták ellenzik a megszorításokat, leépítéseket és magánosításokat-piacosításokat, de buzgón és egységesen támogatják az ezeket életbe léptető miniszterelnököt és pártját. A kormánykoalíció támogatói között egyaránt megtaláljuk Milton Friedman és Varga Jenő (vagy Friss István, Csikós-Nagy Béla) közgazdasági tanainak követőit, Kádár szemérmes tisztelőit, kriptosztálinistákat, vehemensen antikommunista liberálisokat (persze mind a „kommunisták”, mind az „antikommunisták” csak a múlt tekintetében azok), anti-antiszemita konzervatívokat. Ezekkel a radikálisan eltérő nézetekkel csak vallási – pontosabban felekezeti – értelemben lehetnek ezek az emberek egy táborban. (Gyöngébbek kedvéért: a „felekezet” szót evilági-polikai hasonlatként, nem egyházi-etnikai osztályozás ismérveként használom itt.)
A modernizálók a fölvilágosodás idején II. József és II. Lipót, a „centralista doktrinérek” (Eötvös és mtsai) az osztrák és délnémet liberálisok, a „darabontkormány” idején a radikálisok és a szociáldemokraták a Belvedere palota (a trónörökös) és a birodalmi (ún. „közös”) hadsereg, a kommunisták a Szovjetunió, az új liberálisok az Európai Unió, az Egyesült Államok, a NATO és a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatására óhajtották alapozni küzdelmüket a törzsökös közép- és kisnemesség (a dzsentri) és kulturális-politikai utódai elleni évszázados harcukban: a „hagyományos” politikai osztály (amelybe beletartozik a magas klérus) elleni küzdelmük maga is hagyományos, évszázadok óta tart. A modernizálók – igen kevéssé modern, nagyon is hagyományos módon, ahogy erre Miklósi Zoltán rámutatott – a saját uralmi igényüket épp úgy „természetesnek”, a nép véleményétől függetlennek, tehát a honpolgárok gondolkodásánál magasabbrendűnek vélik, mint ellenfeleik. A fölvilágosult abszolutizmus öröksége huszonegyedik századi elitizmussá halványult. Ez az elitizmus az „ehess, ihass, ölelhess, alhass” plebejus vágyát alantasnak, testiesnek, állatiasnak tekinti, és puritán-aszkétikus (polgári) módon viszolyog tőle, nem véve ki a kommunistákat. Gerő Ernő 1954-ben éppoly finnyás riadalommal beszélt a Nagy Imre első kormánya alatt „megszaladt” reálbérekről, mint a mostani neokonzervatívok. A Magyarországon kívül érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon itt helyben „baloldalnak” nevezett modernizáló tábor – amely ma éppen Reagan és Thatcher ultrajobboldali politikáját folytatja, csak ennek mély angolszász „népi” gyökerei nélkül – ellenfelét irracionálisnak tartja, ahogyan az emezt immorálisnak.
A megbántott nacionalisták belülről koherensnek érzett világképe kívülről nézve épp ennyire eklektikus. Az „egyedül vagyunk” érzülete nem csak a magyar szélsőjobboldalra jellemző. De a viva la muerte falangista Spanyolországán kívül csak nálunk van ilyen kultusza a vereségnek: a magyarok, különösen a jobboldalinak nevezett magyarok számára Muhipuszta, Mohács, Világos, Trianon, 1956. november 4-e ismertebb, mint elfeledett győzelmeink. A nemzeti jobboldalnak megvan a maga (tragikus-mazochista) elitizmusa: nemcsak egyedül vagyunk, hanem – Németh László híres szavával – „kisebbségben” is vagyunk; a nép „romlottsága” okozta ilyesformán a december 5-ei (a kettős állampolgárságról szóló) népszavazási vereséget, amikor „a nép” szembefordult „a magyarsággal”, amely így nem leli honját a hazában.
A mai magyarországi jobboldal (vö. TGM: „Miért lelkesebb a jobboldal?”, Népszava, 2006. szeptember 2.) világképébe simán illeszkedik az, hogy démonian ügyes ellenfelei megtévesztették a „kádárizmus” és a „piac” által anyagiassá vált, elnemzetietlenített népet, mint ahogy az is, hogy karizmatikus vezére minduntalan kudarcot vall. A nemzeti szubsztancia (vagy ahogy a platonizáló romantikus-reakciós értelmiség nevezte az 1930-as években: „a nemzeti eidosz”) nem adott a nemzetben mint empirikus, tapasztalati valóságban – hiszen a nemzet itt több mint a republikánus hagyomány „politikai közössége” – , hanem a nemzeti politika és a nemzeti értelmiség által föltárandó (a történeti-közjogi tradíció anyagából). A nemzeti jobboldal nem kevésbé elitista, mint a modernizáló ún. „baloldal”, csak nem „racionális” (pozitivista-tudományos), hanem „történetmetafizikai” alapon.
A megbántott nacionalisták ezt keverik a „vesztes” képzetének másik, demokratikus jelentésével: az örök alul lévők, a sértettek, az alkalmazkodni képtelenek, a makacs hűségesek, a nehéz szavú, ügyetlen, ám lényegtudatos magyarok képével, amely a polgársággal szemben annak idején alulmaradt populus Werbőczyanus, az ún. „lecsúszott dzsentri” történeti mítoszából siklott át a „nép” sajátosan arisztokratikus legendájába, amelyet a sztálinistáktól, majd a kádáristáktól elszenvedett iszonyú (és nagyon is valóságos) sérelmek színeznek, beleértve ma már a posztsztálinista nómenklatúra „nemzeti” frakciójának – részben képzelt – vereségét is. Ezért lehet emblematikus a megbántott nemzeti jobboldal számára a kisebbségi magyar tragikusan fölfogott képe: a kisebbségi magyar éppen kisebbségi voltánál fogva (hiszen „a magyarság” Németh László-i értelemben Magyarországon is „kisebbségben” van) mélyebb, igazabb magyar.
A „csonkamagyar” hígabb, mint a „rommagyar” (így nevezi a romániai magyarokat újabban az erdélyi humor): az igaz, a mély, a szubsztanciális magyar nem itt van, hanem idegenben. Ez metaforikusan kifejezi a nemzet sorsát: metaforikusan az, aki magyar, az rommagyar. Csonkulás, romok, „roncstársadalom”: ezek a megbántott nemzeti jobboldal alapvető metaforái. Ezért fáj jobban az erdélyi rommagyar értelmiségnek a magyarországi antinacionalizmus, mint a román nacionalizmus.
Nem véletlen, hogy a csonkamagyar nemzeti jobboldal vezére az erdélyi Tusnádfürdőn hirdeti meg (ellen)forradalmi programját: a lényeg külföldön található, itthon elveszett.
A dogmatikus modernizáló „baloldal” úgy érzi, hogy elárulta az anyagias-testies nép, amely nem látja be a neoklasszikus közgazdaságtan elegáns konstrukcióinak elvont szépségét, a megbántott nemzeti jobboldal pedig úgy érzi, hogy elárulta az anyagias-testies nép, amely elidegenedett önnön lényegétől, bárha nem egészen a fiatal Marx értelmében.
Mellesleg a liberálisokat gyűlölő nemzeti jobboldal – középosztályi jellegének megfelelően – épp olyan mereven hirdeti az adócsökkentés doktrínáját, mint a polgári középosztályt és az értelmiséget képviselni igyekvő SZDSZ. De hát a különbség, mint láthattuk, nem a gazdaság és a társadalom helyes berendezése tárgyában áll fönn. A nemzeti jobboldal mélységesen utálja a modernizáló „baloldalt”, a modernizáló „baloldal” azonban kineveti a nemzeti tragikát. Őrjítő lehet. A dogmatikus modernizálókat (etatistáktól libertáriusokig) a képzelt „antifasiszta egység” tartja össze, miközben persze az ellenfél se fasiszta (holott a jobboldal befogadja és tolerálja a fasisztoid elemeket, de nem azonos velük), és maga se gondol egyet. Az ún. „szocialista forradalom” nálunk 1945/47 után először hozta létre a polgárságot helyettesítő első modern uralkodó osztályt, s ez az uralkodó osztály s a vele viaskodó szimbiózisban élő modernizáló-modernista értelmiség a magva az új burzsoáziának, bár számszerűen talán kisebbségben van rajta belül. A régi, a modern „magaskultúra” által stilárisan meghatározott, a nómenklatúrából származó nagypolgárság és az új piaci lehetőségeket kihasználni próbáló új vállalkozói-menedzseri réteg (homines novi) pozíciós küzdelméről is szó van itt, de ez csak háttér. Az egyik táborba gyűlik mindaz, ami Magyarországon ma – persze tisztán mitologikus és fantazmagóriás módon – „nyugatos attitűdnek” látszik, s itt az egalitárius szociáldemokraták és a libertárius neokonzervatívok között csak az a közös, hogy egyaránt értetlen és rideg megvetéssel bánnak a megbántott nacionalistákkal, akik ezt a ressentiment tombolásával viszonozzák. A nemzeti romantika a nemzeti jobboldalt ért vagy érő minden éles bírálatot a magyarság sérelmének érez. A modernizálók nem értik, hogy ez nem pusztán retorikai túlzás, nem szónoki fogás, nem ürügy, hanem a megbántott nacionalista világnézet legfőbb bizonyítéka igaza mellett: „bennünket kinevetnek, sértegetnek, megaláznak: az idegenszívűek azt gondolják rólunk, akik magunk vagyunk a nemzet lényege [„a haza nem lehet ellenzékben”], hogy mucsaiak, parlagiak, vidékiek vagyunk, kultúránk maga a kelmeiség, jelképeink bazáriak” – ez az érzésvilág az elnyomottaké, akkor is, ha az ún. „baloldali” modernizálók itt semmi elnyomást nem képesek észlelni, s ez a panasz újabb kacajra ingerli őket.
Ez a „párhuzam és ellentét” tölti be a magyarországi politika szimbolikus terét. Ez a „párhuzam és ellentét” úthengerként tiporta el azt a nyugati-déli értelemben vett baloldali beszédmódot (amellyel e sorok írója is kísérletezett), amely a neokonzervatív-neoliberális gazdaságpolitikának és e politika kárvallottainak ellentétére épített. Ez az ellentét (mint adottság) fönnáll, de politikailag nem létezik, mivel politikailag nem nyilvánul meg. Szociális-politikai értelemben a középosztály küzd a versennyel szembeni életgaranciákat leépítő állammal, hol a maga kiváltságai, hol egyszerű túlélése érdekében, a deklasszálódás, a proletarizálódás réme ellen. De nem volna helyes azt mondani, hogy „voltaképpen” nem törtek fölszínre a „valóságos” ellentétek. Azok a valóságos ellentétek, amelyek megnyilvánulnak.
A bérmunkások csak közvetve javíthatják helyzetüket az állam átalakításával, valamiféle új szociális állam követelésével. Föltűnő, hogy minden társadalmi harc Magyarországon az állammal szemben folyik, nagyrészt állami alkalmazottak (vasutasok, pedagógusok) folytatják, vagy olyan államfüggő vállalkozók, mint az orvosok és a gyógyszerészek, vagy az állam kliensei (mint pl. az egyetemisták). A bérmunkások bérét alapvetően csak a tőke emelheti a szervezett munkások nyomására. Ez a küzdelem nem folyik, ennélfogva hát a mai zűrzavarnak nincs semmiféle forradalmi konnotációja, habár mély társadalmi elégedetlenséget fejez ki, elsősorban a középosztály félelmét és feszengését (malaise, Unbehagen). Természetesen a proletár tiltakozás történetének voltak ellenforradalmi epizódjai, mint az éppen 1933-ban a kommunisták és a nácik által közösen szervezett berlini busz- és villamossztrájk, vagy a nyilas inspirációjú magyarországi bányászsztrájkok 1939-ben. „A haladó értelmiség”, a dogmatikus modernizálók éppen ilyen epizódokra gondolnak, amikor egyértelműen és egységesen szembenállnak a jelenlegi társadalmi elégedetlenség minden formájával, az összeomlás „weimari” forgatókönyveit vélik fölismerni – ebből még lehet önbeteljesítő prófécia -, és csakugyan, most már lehetséges, hogy az október 28-ai szakszervezeti tüntetésen, amelyre el szeretnék (vagy szerettem volna) menni, háromezer szervezett dolgozó mellett megjelenik majd ezer baseball-ütős neonáci. Amennyiben „a haladó értelmiség” nem hagyta volna közönyösen magukra a szervezett dolgozókat és a munkanélkülieket, ilyen veszedelmekről szó se lehetne. Itt a dogmatikus modernizálók régi bűneikért lakolnak: nem tudtak elszakadni, „felekezeti” elfogultságaik miatt a neokonzervatív-neoliberális politikát folytató balközép pártoktól. Abból is látszik, hogy az ellentét vallásháborús jellegű, hogy a megbántott nemzeti jobboldal frázisai ellenére, a múlt évezred végén három esztendeig a jobboldali kormány szintén mainstream neokonzervatív-globalista politikát folytatott, amint azt Szalai Erzsébet bebizonyította, persze elsősorban a külföldi tőke tekintetében, de antikorporatista politikát is (pl. az ún. „társadalombiztosítási” önkormányzatokkal szemben is, amit a liberálisok – akkor én magam is – lelkesen helyeseltek); mindezt eltakarta a „koronaúsztatás” és a hatalmi szimbolikának a haladó modernizálók számára tűrhetetlen kvázi-szakrális jellege.
(Kiderült az is, hogy minden fontos gazdaságpolitikai kérdésben kettős mérce uralkodik: azok a szociálliberális értelmiségiek, akik ma a megszorítások elleni álláspontom miatt nem vagy alig fogadják a köszönésemet, ünnepeltek 1999-ben, amikor nyilvánosságra került baloldali fordulatom: mind az „új osztálypolitikát” érintő bírálatomhoz, mind 2001-ben a Hősök terén lezajlott szakszervezeti tüntetésen elmondott radikális beszédemhez – amely tiltakozott a Munka törvénykönyvének „cselédtörvény” néven elhíresült módosításához: ez tette lehetővé a „flexibilizálást”, a rugalmas munkavégzést, amely a mai munkanélküliség és társadalombiztosítási válság egyik fő oka, s amelyet 2006. szeptember végén magasztalt Bokros Lajos volt szocialista pénzügyminiszter – lelkesen gratuláltak, s elárasztottak meghívásokkal, fölkérésekkel, hiszen akkor jobboldali kormány volt hatalmon. Ma szó szerint ugyanezt mondom, ám ez helytelennek tetszik a szemükben, hiszen ma dogmatikus modernizáló, balközép kormány van hatalmon. Ez nem moralizálás, csupán bizonyíték arra, hogy majdnem mindenkinek fontosabb a „vallásháború”, mint az „osztályharc”, vagy ha tetszik: az igazságosság, az egyenlőség, a dolgozók jóléte.)
A belvárosi Erzsébet (volt Engels) térről Soroksárra száműzött Nemzeti Színház a napon felejtett többhónapos marcipántorta-jellege volt az, amin a két összeegyeztethetetlen ízlésvilág emlékezetesen összecsapott: a megbántott nacionalistákat megint megmosolyogták…
A középosztály szociokulturális feszengése az egyik oka a jobboldal médiákkal szembeni gyűlöletének, amely 1990 óta folyton szimbolikus és fizikai erőszakra ragadtatja a jobboldalt, vagy – mint a médiaszabadság megszüntetését indítványozó „Kónya-dolgozat” s aztán a Hankiss és Gombár lemondatását követő, újságírók százainak elbocsátását vagy kiszorítását eredményező, évekig tartó botrány idején – majdnem eléreti vele a kifejezési szabadság fölszámolását. Nem véletlen, hogy a legerőszakosabb tüntetők az állami televíziót gyújtották föl: a jobboldal mélyen átérzett képe az országról alig látható a nyilvánosságban, ami akkor is probléma, ha a dogmatikus modernizálók szerint ez a kép képtelen.
Az osztályharc strukturális adottság, lehet teljesen passzív és statikus (azaz politikai forma nélküli). De a jelenlegi konfliktus nem osztályjellegű, ám ha nem akarjuk elkövetni az elitista hibát, tudnunk kell, hogy azért igen komoly. Az iránytalan zavargást kézbe vette a nyíltan ellenforradalmi (Horthy Miklósnak a bűnös Budapestre való bevonulására ma ünnepélyesen emlékezni szándékozó…) jobboldal, amellyel – emberi jogai védelme mellett, fönntartás nélkül elítélve a rendőri brutalitást is – nem nagyon van mit beszélni, sajnos, bár megérteni szükséges, tisztelve az ellenfél emberi méltóságát.
Az igazmondásról és a hazugságról szóló (pró és kontra) sekélyes moralizálás számomra émelyítő. Nem a hazugság, hanem a titok, a kormányzás titka és a titkos kormányzás itt a lényeg, amely azért elkerülhetetlen a polgári demokráciában, mert alapvető ellentmondás van a demokrácia alapelvei közül kettő (a nyilvánosság és a honpolgárok politikai egyenlősége), illetve az osztályuralom és a politikai-kulturális hierarchia védelmét ellátó állam funkciói között.
Fölületes állítás az, amely szerint a nyilvánosság és a politikai egyenlőség hazugság, manipuláció, merő látszat. Ha az lenne, nem volna itt valódi ellentmondás. A nyilvánosság és a politikai egyenlőség valóságos, működő elve csap össze avval a formális politikán kívüli (Lassalle szerint afölötti) osztálykényszerrel, amely miatt az állam ezeket az elveket és az ellenkezőjüket is megtestesíti, és vergődik ebben a konfliktusban. Ezért fordulnak a honpolgárok az államhoz (mint lehetséges megmentőjükhöz), és ezért akarják lerombolni (mert – nem alaptalanul – az ellenségüknek tartják).
Mellesleg: a tizenhetedik században dúlt vallásháború összefüggött gazdasági, demográfiai, hatalmi, kulturális-szokásrendi kérdésekkel – de aki azt állítaná, hogy a vallási eszmék ebben szekundér, levezetett gondolatokként szerepeltek, amelyek mintegy elrejtették a többi ellentétet, az nagyot hibáznék. A hit általi egyéni, nem közvetített megigazulás képzete – azon kívül, hogy modernségünket máig meghatározza nyugaton és északon – emberi egzisztenciát módosító realitás, akárcsak nálunk ma a dogmatikus modernizálók és a megbántott nacionalisták látszatra pusztán „ideológiai” csatája, evilági vallásháborúja.
Amúgy akár lemondatják a regnáló miniszterelnököt, akár nem, az állammal kapcsolatos, inherens („beépített”) konfliktusok megmaradnak, mert ezek a modernség tartozékai. A nyilvánosság és a politikai egyenlőség alapelveinek a fölvilágosodás általi bevezetése előtt az államnak nem voltak ilyen problémái, ezért hiányzott is a politikai moralizálás. (Itt a különbség, a cezúra Machiavelli és Spinoza között!)
A dogmatikus modernizálók és a megbántott nacionalisták kétszáz esztendős konfliktusához az autentikus szocialista baloldal – a kritikán kívül – nem tud semmit „hozzátenni”. Ebben a mostani csatazajban akkor is némán tátog, ha beszél. Félreértik, mert ebben az ütközetben nézőpontja irreleváns. Itt nem az emelkedő árakról és a növekvő munkanélküliségről van szó. S ha erről lesz szó, kérdés, lesz-e valaki még, aki ezt a szót majd megérti.
Addig se üssétek nagyon az emberek fejét. Még jól jöhet.
Utószó (1)
Az „értelmiségi” kifejezés kettős eredetű: az egyik forrás orosz, azokat az írástudókat jelöli, akik a szakértelmen és a sajátos tehetségen túl morálisan elkötelezettek a nép iránt. A másik forrás francia, a Dreyfus-pör idejéből származik, s hasonlóképpen azokat a hierarchiától független írástudókat nevezi meg, akik az elnyomottak álláspontjáról igazat mondanak a hatalomnak és a hatalom ellen. Domenico Losurdo, a kiváló eszmetörténész hívja föl rá a figyelmet, hogy ennek az embertípusnak a démonizálása már „avant la lettre” megkezdődött, amikor a francia forradalom legokosabb ellenfelei ráébredtek az új típusú ellenfél jelentkezésére, Edmund Burke és Joseph de Maistre műveiben olvashatók az első nívós szitkok a „les gueux de la plume” (a toll koldusai) és „les Pougatchev de l’Université” (az egyetem Pugacsovjai) ellen. (Vö. Losurdo: „Héritage des Lumières, responsabilité des intellectuels”, ContreTemps 17 [2006. szeptember] 11-26, Daniel Bensaïd: „Clercs et chiens de garde”, ContreTemps [2006. február] 21-31, ld. még: Karl Heinz Roth: „Die Intelligenz und die „soziale Frage”, grundrisse [Bécs] 18 [2006. nyár] 5-11. Látható, hogy a kérdés épp oly élesen merül föl újból, mint a kilencszázharmincas években [Julien Benda, Paul Nizan] és 1945 után Franciaországban, ld. Sartre, Camus, Merleau-Ponty, Rousset vitáit.) Ma kétségtelenül az ellenforradalom és restauráció értelmiségi-képe az uralkodó, a dreyfusard típusa nem túl népszerű.
Miközben nálunk a szélsőjobboldal által kisajátított és kompromittált zendüléssel szembeni rendőri túlkapásokkal kötelességszerűen foglalkoznak a nagyszerű emberi jogi csoportok, a Magyar Helsinki Bizottság, az Amnesty International, a Társaság a Szabadságjogokért és mások, a magyarországi értelmiség „megbántott nacionalista” jobboldala a liberális médiákat óhajtaná széttiporni és az alkotmányos rendszerből még azt a keveset is kipucolni, ami szép és jó benne; a modernizáló „baloldal” – amelynek egyik zászlóshajója az egykor „alternatív, liberális és radikális” hetilap, a gonzo zsurnalisztika sokáig zseniális bűnbarlangja – jogászai segítségével arról ábrándozik, hogyan lehetne minél súlyosabb tényállásokat és büntetési tételeket találni a zavargókkal és erőszakoskodókkal szemben a Btk.-ban, s igen jeles férfiú által szerzett publicisztikai írásban pedig azt ajánlja a miniszterelnöknek, hogy tegye ki éjjeliszekrényére Mrs. Thatcher képét, emelje föl a rendőrök és tűzoltók fizetését, s mindenki másnak mondja, hogy „basta”. Az egykor liberális napilap divatos szemleírója valóságos ódát intéz a rendőrcsizmához. Az elképesztő és értelmetlen rendőrségi visszaéléseket csak a Magyar Nemzet ismerteti részletesen, bár a lap korábban nem tűnt ki „filantróp” emberi jogi érzékenységével. Brecht halhatatlan verse jut eszébe az embernek: úgy látszik, a nép megint elvesztette a kormány bizalmát.
Göncz Árpád köztársasági elnök annak idején amnesztiát hirdetett a taxisblokád jogsértőinek. Ez a magatartás, olybá vehetjük, elavult.
A válságból a magyarországi értelmiség minden frakciója szabadságkorlátozásokkal óhajt kijutni. De ne higgyük, hogy ez csak a modernizáló elitisták sajátossága. A jobboldali sajtó a tévészékház iszonyatos ostroma után előbb arról írt, hogy a pesti utcán megszületett a szépség, a magyarság hőseit, igazi szabadságharcosokat vélt ott látni, majd – miután a jobboldali pártok lefújták a szeptember 23-ára meghirdetett nagygyűlést – rájött, hogy ugyanezek a népek szocialista provokátorok és/vagy hivatásos bűnözők, az a jobboldali tévéállomás, amely kezdetben melegen biztatta a verekedőket, később ugyanőket „csürhé”-nek találta nevezni.
Rendelkezésünkre áll az alapmű, amely a modern politikai filozófia egyik lényeges ihletését mutatja meg a néptömegektől való félelemben; mint annyi mai gondolat, ez is Spinozától ered. (Vö. Jacques Rancière: La Crainte des masses, Párizs: Galilée, 1997, én is próbáltam erről újabban valamit írni, TGM: „Néhány megjegyzés a válságról”, http://www.indymedia.hu/cikk.shtml?x=32055.)
Ettől a félelemtől kétféleképpen szabadulhatunk meg: vagy a nép elnyomásával, vagy a nép fölszabadításával. Szabad a gazda.
Utószó (2)
Írásom lezárása után zajlottak le a helyhatósági választások, amelyeken én – előzetesen bejelentett szándékomnak megfelelően (TGM: „A baloldali minimum”, Népszabadság, 2006. augusztus 3.) – nem vettem részt, ezután hangzott el a köztársasági elnöknek a kormányfő lemondatását szorgalmazó beszéde, jelent meg Kis János ebben a lapban olvasható írásának aktualizált előzetese (Magyar Hírlap, Népszabadság) és hirdette meg a parlamenti jobboldal vezetője precedens nélküli ultimátumát, amelyben 72 órát ad a kormánytöbbségnek, hogy a konstruktív bizalmatlansági indítvány technikai eszközének bevetése révén menessze a hivatalban lévő miniszterelnököt, különben az általa (a jobboldali ellenzék vezére által) személyesen irányított tömegtüntetések révén fog fizikai nyomást gyakorolni az Országgyűlésre.
Nekem látszatra több okom is volna arra, hogy ne nagyon izgassam magam emiatt, hiszen először is: egyre kevesebbre becsülöm a polgári demokráciát, másodszor: az ún. baloldalon azon kevesek közé tartozom, akik a válság kitörésének pillanatában a legnagyobb, azaz tévényilvánosság előtt javasoltam, hogy a miniszterelnök mondjon le, harmadszor: köztudomású dolog, hogy élesen helytelenítem a szocialista/liberális kormánykoalíció gazdaság-, társadalom- és külpolitikáját. A miniszterelnök – lehetőleg önkéntes – lemondása helyes lépés lett volna, és helyesnek (elvben) szerintem ma is helyes, bár a két héttel ezelőtti helyzetben se lett volna veszélytelen: a globális nagytőke és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az Európai Unió, a szövetséges nagyhatalmak kormányai rosszul tűrték volna, hogy veszélybe kerülnek az általuk (is) helyesnek tartott kiigazítások (takarékossági/egyensúlyi intézkedések) és reformok, és most szót se vesztegessünk arra, hogy helyesek (lettek volna-e) ezek a gazdasági rendszabályok, s hogy mi volt (lett volna) a viszonyuk a szocialista párt programjához, elveihez, politikai identitásához és látszólag komolyan vett választási retorikájához. Véleményem mindezekről súlyosan elmarasztaló.
Ezeken a konfliktusokon kezd máris túllépni az idő. Most azt kell megfontolni – bár nem túl nehéz -, hogy védelmezzük-e a roskatag, közutálatnak örvendő polgári demokráciát a maga soha be nem tartott alkotmányos jogrendjével, széles körben megvetett parlamentjével, amelynek – Vásárhelyi Mária igen alapos kutatásai szerint – minden egyes alapelvét (legitimációs igényét) ellenzi vagy hamisnak tartja a társadalom elsöprő többsége. Ennek a többségnek mintegy a fele, bár nem akarja restaurálni az 1988/89 előtti rendszert, sok vonatkozásban többre becsüli.
A köztársasági elnök formailag korrekt, valójában súlyosan problematikus szózata a közvélemény erkölcsi (szellemi) nyomását kívánta megjeleníteni és többé-kevésbé alkotmányos formába önteni, hogy az e sorok írásakor még hivatalban lévő miniszterelnököt „az orosz szán” elve alapján odavesse a farkasoknak, hogy e tehertétel nélkül folytatódhassék az ortodox neokonzervatív-neoliberális gazdaságpolitika, amely szerinte is az Ész egyetlen megtestesülése napjainkban. A problematikus ebben elsősorban az, hogy a köztársasági elnök épp úgy tisztában van a tüntetések jelentette fizikai nyomás tényével, mint bárki más, ezért szózatának sikere azon múlik, hogy megretten-e az országházi kormánytöbbség ettől a súlyos fenyegetéstől, így nem a többségi képviselők morális megtérésére (metanoia) számít voltaképpen, hanem a fizikai félelmükre. Tehát az elnöki szózat – amely említi a parlamenten kívüli fizikai nyomásgyakorlást, de igen hiteltelen módon nem köti össze avval az erkölcsi (szellemi) nyomással, amelyből érveinek erejét véli meríteni – képmutató.
Az elnöki szózat kétértelműségére azonnal rávilágított a jobboldali pártszövetség, amely a maga brutálisan őszinte módján levonta belőle („iránymutatásnak” tekintve a köztársasági elnök szózatát) az egyetlen logikus következtetést: immár lehetségessé vált a meggyöngült miniszterelnök elűzése alkotmányon és törvényen kívüli eszközökkel. Azért nem mondom, hogy „alkotmányellenes” vagy „törvényellenes”, mert a jogszabályok nem tartalmaznak olyan klauzulát, amelyek expressis verbis kimondanák, hogy a jogszabályok szándékos figyelmen kívül hagyása jogsértés – mert ez magától értetődik. A „ne lopj!” szabály nem úgy hangzik, hogy „ne lopj, mert ha lopsz, az lopásnak minősül (azaz helytelen) és büntetendő”, holott (ha kibontjuk az igazság minden részletét) ezt jelenti. Az alkotmány nem mondja, hogy az alapvető alkotmányos intézmények erőszakos (fizikai nyomással végrehajtott) megdöntése alkotmányellenes, sem azt, hogy az alkotmány cikkelyeivel ellentétes magatartások nem alkotmányosak: mindez szintén magától értetődik. Ha valaki megkérdezné, hogy a jobboldal 72 órás ultimátuma az alkotmány melyik cikkelyét sérti, azt mondhatjuk: mindegyiket, hiszen az alkotmányos rend megbontása nem specifikus, hanem általános jogsértés, és az másodlagos, hogy a büntetőjogászok ezt „lázadásnak”, „hűtlenségnek” vagy micsodának minősítik majd, ha még szabadlábon lesznek.
Akármennyi baj van a polgári demokráciával, hiszen ez még legrokonszenvesebb változataiban is igazságtalan, egyenlőtlen, hierarchikus és represszív rendszer, csak a manifeszt elmebetegek tekinthetik rosszabbnak, mint a bármilyen, esetünkben jobboldali (nacionalista-klerikális) diktatúrát. Ugyanis a Fidesz-KDNP módszerével kikényszerített kormányváltás, majd a netáni előrehozott választások után keletkező rezsim akkor is tekintély- vagy parancsuralmi jellegű lenne, ha vezetői majd bölcsen engedékenynek bizonyulnának; hiszen ami így létrejönne, az kényszer hatására, a fizikai fenyegetés árnyékában jönne létre (azaz formailag se szabadon), s ez azt jelentené, hogy a rendszerváltás pillanatában bevezetett alkotmányos-közjogi biztosítékok hajítófát sem érnek. A fizikai kényszer hatására létrejött, esetleg alkotmányos-demokratikus külszínű jobboldali rezsim legitimitása közelednék a zéróhoz, ami újabb erőszakos konfliktusok veszedelmét rejtené, hogy az igen valószínű gazdasági összeomlásról ne is beszéljünk.
A helyzet csapdája abban rejlik, hogy ha most a kormánykoalíció a köztársasági elnök nyilatkozatában jelzett egyik tényező (a közvélemény erkölcsi nyomása) hatására engedne, és fölmentené tisztségéből a miniszterelnököt, a jobboldal ultimátumának következtében már soha többé nem volna elkerülhető az a vélelem, hogy ez mégis a fizikai fenyegetés hatására történt. Ez pedig akkor is alapjaiban rendítené meg a köztársaságot – ezer balatonőszödi beszédnél inkább -, ha így valamennyi időre helyreállna a békesség, ami a megszorítások miatt (amelyekre most már mindegyik, bármilyen színezetű kormány rákényszerülne, legalábbis arra, hogy kísérletezzék velük) csöppet se valószínű.
Különös módon éppen a jobboldali ellenzék 72 órás ultimátuma nem hagy kiutat a kormánynak. Ha enged, veszít, ha kitart, veszít – értelmes ember pedig mindig hagy egérutat ellenfelének, különben határozott, akár kétségbeesett védekezésre kényszeríti. Taktikai tanácsokat adni nem kívülállók dolga, különösen nem olyan kívülállóké, akik rossz viszonyban vannak avval, akinek tanácsot adnának. Úgyhogy ilyesmire nem vállalkozom.
Pár hónapja azt írtam, hogy föl kell mondani a „kisebbik rossz” politikáját, amely az ún. baloldalon szabad kezet enged a szocialista/liberális szövetségnek, s így nem keríthet sort a szerintem kívánatos szakításra és új utak keresésére. Ez a javaslat egy erős, magabiztos kormánnyal szembeni kihívás volt, bár tudható volt, hogy a kiigazítások és a reformok ellenállást váltanak majd ki – de reméltem, hogy ez az ellenállás szociális-egalitárius alakot ölt, bár tartottam tőle, hogy történeti-kulturális sajátosságaink (többek között a rendszerkritikai baloldal gyöngesége) miatt ez mégse lesz így. Nem lett így. A szerintem indokolt elégedetlenség és ellenállás azonban így most eszközül szolgál a jobboldal többé-kevésbé erőszakos hatalomátvételéhez, aminek nem szabad megtörténnie.
A köztársaságot meg kell védeni. Nem azért, mert önmagában jó, hanem azért, mert jobb, mint a rendelkezésre álló alternatíva. Amikor fölhívom olvasóimat, hogy tőlük telhetően szálljanak szembe a fenyegető veszéllyel, nem azért teszem, mintha fikarcnyit javult volna a véleményem a köztársaság pillanatnyilag még hivatalban lévő kormányáról. Csupán arról van szó, hogy olyan emberek borítják föl a közjogi biztosítékok kényes egyensúlyát, akiknek eszük ágában sincs más biztosítékokat fölajánlani helyettük. Csak önmagukat ajánlják föl, belőlük pedig nem kérek.
És különben is: hol van az előírva, hogy jókedvűen és bizakodva kell a köztársaságot védeni? Keserves munka ez, mint a többi, és sok minden nincs benne az ínyünkre. A fizikai kényszerrel végrehajtott változásnak nagyon magas az ára, és csak akkor szabad – mint pl. forradalomban – megfizetni, ha bizonyosnak tetszik, hogy hatalmas erkölcsi, anyagi, politikai haszna lesz. Ilyen illúziónk most nem lehet.
Egészen bizonyos, hogy a jelenlegi helyzet konzervatív, jobboldali honfitársainknak se jó, azoknak se, akiknek örömöt okozna az általuk gyűlölt miniszterelnök minél szégyenletesebb bukása. A szabadság és a jólét halovány kis maradékaira nekik is szükségük lehet. A helyzet kialakulásáért persze nem a jobboldal a hibás, az ellenzék vezetőinek minden felelőtlen és lelkiismeretlen, évtizedes uszítása ellenére se. De ez már mindegy. A szekér a szakadék felé csikorgott már régóta. De október 3-án délután tudjuk, hogy ki lökte bele.