Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM70

Összegyűjtött írások Tamás Gáspár Miklós 70. születésnapjára

1989-ben nemcsak az „államszocialistának” csúfolt államkapitalista, újraelosztó „jóléti” állam dőlt össze, hanem a nyugati szociáldemokrata, magántőkés-korporatista „jóléti” állam is. A „jóléti” diktatúra is összeomlott, a „jóléti” demokrácia is. A kikényszerített és a kiegyezéses osztálybéke, a kordában tartott egyenlőtlenség és a fokozatos kooptálás útján háziasított lázongás mérsékelt világa véget ért. A lengyelországi munkások levert sztrájkmozgalma a Szolidaritást, a brit bányászok levert sztrájkmozgalma a Labour Partyt kényszerítette kompromisszumra. A neokonzervatív/neoliberális fordulat fölszámolta még a reformista alternatívát is, a szovjet tömb politikai halála pedig módot nyújtott rá a nagytőkének, hogy az állam meggyöngítésével közvetlenül vegye át a hatalmat. Kibontakozott a tőkés glo-balizáció, amely – átgázolva a szociáldemokrata „jóléti” nemzetállamok határain – gyarmati csapatok beavatkozása nélkül terjesztette a liberális kapitalizmust és az ultramodern informatikai, távközlési és szórakoztatóipari forradalmat.

Bár alighanem majd bolondnak néznek bennünket, mert Rosa Luxemburg régi írásai[1] alapján próbáljuk újra átgondolni, kidolgozni a szakszervezeti problematikát, evvel nem kell törődnünk – ezen ma semmi sem segít -, csak arról kell bevezetőben pár szót ejteni, hogy csakugyan olyan sikeres-e a globalizációtól serkentett gazdasági növekedés, amilyennek a neoliberális propaganda állítja.

Az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) által kidolgozott standard fejlődési index (human development index), amely a készpénzbevételeken kívül olyasmit is mér, mint a gyermekhalandóság, az írástudás, a nemek közötti egyenlőség stb., mást mutat. (Bár azt is tudjuk, hogy a volt keleti tömbben 1989 és 2000 között a hagyományosan mért életszínvonal is csökkent, de még az Egyesült Államokban is csökkent a reálbér az iparban, a közlekedésben és a kereskedelmi dolgozók körében.) Az UNDP-indexet használó washingtoni kutatóintézet, a Centre for Economic and Policy Research, bebizonyította, hogy a globalizáció 1980 és 2000 közötti szakaszában a fejlődés lelassult. A közepes és szegény országokban a gyermekhalandóság csökkenése és az iskoláztatás szélesedése gyorsabb volt 1980 előtt. (Jonathan Steele, The Guardian, 2001. augusztus 3.) Tehát – bár ilyesféle adatok nyilván más korsza-kokból is fölhozhatók – az az utópia, amely állítólag szükségtelenné teszi a dolgozók osztályharcos szervezeteit, nincs sehol. Ugyanakkor azonban azok az intézményes eszközök, amelyek a tőkés világgazdaság ciklikus ingadozásait és válságait legalább a rendszeren belül kiegyensúlyoznák, szintén nincsenek sehol.

A „létező szocializmus” (diktatúrás államkapitalizmus) bukása („the collapse of communism”) és a neoliberális hegemónia kialakulása olyan előre nem látott következménnyel járt, amelynek az elemzése lényegében még várat magára (bár kivételek akadnak: hazánkban az Eszmélet és Jemnitz János Évkönyve többször is foglalkozott a kérdéskörrel). A legfontosabb ezek közül a szociáldemokrácia de facto megszűnése, még fölhígult poszt-Bad Godesberg-i alakváltozatában is. Márpedig a szakszervezeti kérdést általában a szociáldemokráciával párban volt szokás vizsgálni mintegy másfél évszázadig, hiszen a szakszervezeti mozgalom a szociáldemokráciával egységben és harcban élt sokáig: a szervezeti, gazdasági és politikai összefüggés a munkásmozgalom-történet egyik fő témája volt. Azok, akik el akarták választani a szakszervezeteket a szociáldemokráciától (a szindikalisták és a tanácskommunisták, a CNT és az AAUD), forradalmibb proletárpolitikát akartak folytatni, mint a szociáldemokrácia vagy a régi bolsevik pártok, de bár mást akartak, a szakszervezet és a politikai szervezet viszonyát ők is döntőnek tartották.

Hogyan lehet azonban a munkásosztály politikai szervezete nélkül a szakszervezeti kérdést megközelíteni? Nézetem szerint ezt csak a szociáldemokrácia megszűnéséből eredő válság megértésével lehet megkísérelni.

Korábban azt írtam (vö. T. G. M.: „Szocdemek”, Népszabadság, 2000. április 8.), hogy a szociáldemokrácia történelmi veresége – „elvégre demokratikus szocializmus sehol sem létezik” – mellett fönnáll a szociáldemokrácia hatalmas civilizációs teljesítménye, a kitaszított és kisemmizett proletariátus „beépítése” a polgári államba, egyfajta ellenhatalom és ellenkultúra megteremtése a munkásotthonoktól és a munkássajtótól a betegpénztárakig, fogyasztási szövetkezetekig és sztrájkalapokig. Hibái ellenére mindez rendkívüli haladás volt az emberi emancipáció történetében. Az ortodox marxisták azt gondolták, a burzsoá ellenhatalom (gazdasági hatalom) létrejöhet a hűbéri társadalom „méhében”, de a tőkés kizsákmányolás radikális természete miatt, a proletároknak a termelőeszközöktől (stb.) való megfosztatása miatt („…csak láncaikat veszthetik…”) a kapitalizmusban nem jöhet létre proletár ellenhatalom, „a szocializmus szigete”. A „reformista” (szociáldemokrata és szakszervezeti) mozgalom civilizációs (nem politikai) sikerei látszólag rácáfoltak az ortodox marxisták véleményére, ám ezeknek az eredményeknek a szinte nyomtalan eltűnése az ezerkilencszáznyolcvanas években mintha mégis nekik adna igazat. A kétségtelenül fönnmaradt hagyomány és emlékezés, bár valóságos erő, mégsem tekinthető ellenhatalomnak.

De mi is volt a szociáldemokrácia?

A „revizionista” Bernsteinnal polemizáló Rosa Luxemburg a tizenkilencedik század legvégén nem ismerte föl, hogy Bernstein – éppen azért, mert, és nem annak ellenére, hogy eltért Marxtól – adta a szociáldemokrácia helyes leírását, ezért neki nem Bernstein őszinte leírásával, hanem pártja gyakorlatával kellett volna vitatkoznia, amit később meg is tett. (Ez nem az én fölismerésem, hanem a szocialista munkásmozgalom-történetírás közhelye.)

A szociáldemokrácia és a vele összefonódott szakszervezeti mozgalom béremelésért küzdött, nem a bérrendszer, a bérmunka megszüntetéséért, a munkaszervezésbe való beleszólásért, nem pedig a kisajátítók kisajátításáért, parlamenti pozíciók révén a nagytőke redisztributív célú megadóztatásáért, nem pedig a tőkeviszony fölszámolásáért, a felsőoktatás és a hivatali pálya megnyitásáért a munkásgyerekek előtt, nem pedig a hierarchia lebontásáért, munkásrészvényért és családiház-tulajdonért, nem pedig a magántulajdon kiiktatásáért, fizetett szabadságért és nyugdíjért, nem pedig a munkaidő és a szabadidő közötti falak lebontásáért – és így tovább. A burzsoáziának mindez igen sokba került, ugyanakkor azonban az engedményekért cserébe nyugalom honolt az üzemcsarnokban, az óriási jóléti költségek ellenében, a társadalmi kontroll egy részének átengedése fejében, az állami tervezés okozta kellemetlenségek ellenére az alapvető hatalmi viszonyok – különösen a külpolitika (értsd: az imperialista terjeszkedés, a gyarmatosítás, a katonai erőszakrendszer) – érintetlenek maradtak. Ennek volt a következménye a szociáldemokrácia bukása 1914. augusztus 4-én annak ellenére, hogy vezetői a bázeli harangok zúgása közben megfogadták, hogy ellenállnak az imperialista világháborúnak, ezért szegült szembe az 1917 és 1923 közötti proletárforradalmakkal (az ellenforradalomhoz aztán a Kronstadt utáni Komintern is csatlakozott), ezért adta meg magát a hivatalos kommunista pártokkal együtt a fasizmusnak – és így tovább. Civilizációs hódítás és politikai vereség, sőt: gyalázat, a sztálinista pártokkal együtt belesüllyedés az ellenforradalmi mocsárba, iszonyú árulások sorozata. Mégis: mindennek ellenére, bár igaz, hogy a szociáldemokrácia és a szocdem szakszervezetek a burzsoázia és a polgári állam „szervei” maradtak – ahogyan Rosa Luxemburg ezt az első világháború éveiben belátta -, a munkásosztály gazdasági, kulturális, szervezeti érdekeire a szó szűk, technikai értelmében tekintettel kellett lenni („a proletár enklávé” érinthetetlen volt), és a szociáldemokrácia önmagáról alkotott „hamis tudata” sokáig lehetővé tette a proletariátus forradalmi szocialista önnevelését, és ez az illúzió sokszor termékenynek bizonyult, nélküle nem lett volna baloldali művészet és társadalomtudomány. (A szociáldemokrácia szerepét Dél-Európában egy idő után a „kommunista” pártok játszották, amelyek – a hivatalos szocdemekkel együtt – ma már szociálliberális, balliberális parlamenti csoportosulások.) Van szociáldemokrata stílus: a Bauhaus, Kassák tipográfiája – a puritán, szikár modernizmus, amelynek emlékművei „a vörös Bécs” erődszerű szociális bérlakásai (a Karl-Marx-Hof és a többi), Glasgow vöröstéglás lakótelepei, Chandigarh és Brasilia. Mindez azonban nem akadályozta meg a szociáldemokráciát abban, hogy véresen leverje a németországi proletárforradalmat, illetve a kommunistákkal közösen a katalóniai proletárforradalmat – bár abban sem, hogy ausztromarxista szárnya Bécsben ne szegüljön szembe (forradalmi módszerekkel egyetlenként) a fasiszta ellenforradalommal.

Akárhogy is, a szociáldemokrácia megbukott, és egykori pártjai (különösen Németországban és Angliában) rendőrállami eszközökkel érvényesítik a tőkés munkakényszert, a segélyezés fölszámolásával, a létminimum alatti éhbérrel jutalmazott közmunkaprogramokkal és a többi ismert technikával. Eszményképük, Clinton „szocdem” dumákkal a neokonzervatív/neoliberális, halk „leépítési” ellenforradalom kíméletlenebb végrehajtója volt, mint Reagan vagy Mrs. Thatcher. Amint Loren Goldner kutatásaiból tudjuk, 1973 óta az amerikai munkásosztály életszínvonala 20%-kal csökkent, a munkahét 10-20%-kal hosszabbodott meg. 1989 és 1993 között az átlagos családi jövedelem évi 2737 dollárral csökkent (The Guardian, 1995. február 20.). Amikor Clinton átvette hivatalát, 14,1 millió ember részesült segélyben, mire elnöksége vége felé járt, csak 7,3 milliónyian (The Times, 1999. augusztus 4.). A termelékenység növekedése nem műszaki fordulatnak köszönhető, hanem a hosszabbodó munkanapnak, a rövidebb szabadságnak és az egyre súlyosabb munkaföladatoknak. (Az egész problematikáról ld. „The Retreat of Social Democracy: Re-imposition of work…”, Aufheben 8, 1999. ősz.) Mindeközben 2 millió amerikai ül a dutyiban (vö. Loïc Wacquant: A nyomor börtönei, Budapest: Helikon, 2001, T. G. M. előszavával). Angliában és másutt a minimálbér közvetett bérplafonként működik.

Ugyanakkor a volt szociáldemokrata pártok „a társadalmi tervezés” („social engineering”) fegyverét a kizsákmányoltak, elsősorban a lázongó, integrálhatatlan, szubverzív kisebbségek, a proletárnegyedek fiatalsága ellen fordítják: minden segítséget, állami hozzájárulást csak annak fejében hajlandók nyújtani, hogy a segélyre szoruló kérelmezők moralizáló agymosásnak vetik alá magukat („családi nevelés” a leányanyáknak, főző tanfolyamok, kábítószer-ellenes indoktrináció és egyéb megalázó, örömgyilkos stratégiák) vagy gyalázatosan fizetett, egészségre veszélyes rabszolgamunkát vállalnak (ahol a reálbér gyakran alacsonyabb, mint a munkanélküli segély), többnyire olyan vállalatoknál, ahol tilos a szervezkedés és gyakori a hét napos munkahét – túlórapénz nélkül.

„A harmadik út” és „az új közép” egykori szociáldemokrata pártjai szítják a bevándorló-ellenes és menekültellenes sovinizmust, rasszizmust és idegengyűlöletet (különösen „Tory” Blair Angliájában), leépítik – teljes összhangban jobboldali kollégáikkal – a jogállami garanciákat (habeas corpus már csak volt), a liberális polgárság büszkeségeit (a magánélet és a magánügyek sérthetetlenségét, a toleranciát, a pluralizmust, a kegyetlenségtől való idegenkedést; nem beszélve a liberális polgárság hajdanvolt erényeiről, az iróniáról és öngúnyról).

A dologház logikája uralkodik. „Tory” Blair – aki megtartotta Mrs. Thatcher öszszes szakszervezet-ellenes, munkásellenes, antiszociális törvényét, rendeletét, intézkedését – mintaországában a „teljes foglalkoztatás” követelése azt jelenti, hogy nem óhajtják többé a polgárság adóiból, újraelosztott többletjövedelméből finanszírozni a magukról gondoskodni képtelen alattvalók túlélését, nem hajlandók biztosítani az eltartottak szabadságát és méltóságát, nem tűrik a munkanélküliek lázongását, mindenkit belesuvasztanak a legalacsonyrendűbb szolgamunka kalodájába, a segélyezés föltétele pedig az állandó ellenőrzés és a szüntelen zaklatás. Akit evvel pedig az alaktalan és céltalan lázadás (bűnözés, drog, huliganizmus, értelmetlen rombolás, bandatársadalom és bandaháborúk, neonácizmus és aszkétikus integrizmus/fundamentalizmus) karjába löknek, azokat várja a fegyház, egyre több, egyre nagyobb, egyre korszerűbb, egyre gyilkosabb fegyház. A szociáldemokrácia margóján eddig megtűrt baloldali radikalizmusnak, kisebbségi jogvédelemnek hagyományosan oda-odalökött alamizsna folyósítását is beszüntetik. A felsőoktatás üzemszerűsítése a bérmunka-logika ketrecéből eddig úgy-ahogy kitüremkedő szubkultúráknak is alighanem befellegzett. A szakszervezetek bevonása világszerte a minőségjavító és termelékenység-növelő programokba a dolgozók érdekvédelmi egyesüléseit a munkaintenzitás fokozásának (értsd: a kizsákmányolás fokozásának) cinkosaivá teszi. Az ún. „protestáns” munkaetika ideologikus kiterjesztése a proletariátusra (vö. Orbán: „rend, munka, tanulás”, vö. Pétain marsall: „család, munka, haza”, famille, travail, patrie) a burzsoázia nyilvánvaló primér hasznától és a polgári osztályállam stabilitásától eltekintve is az elidegenedett munkának az eleven emberi élet fölötti növekvő dominanciáját jelenti. Elveszni látszik az ún. „mérsékelt baloldalon” – a volt szociáldemokrata pártokban és a volt „kommunista” pártokban – az az elemi belátás, hogy a tőke javára végzett munka intenzitásának és idejének növelése nem hasznos a népnek. Mellesleg az elmebeteg munkakultusz még a burzsoázia meglevő kiváltságait is kiüresíti, márpedig osztálytársadalomban az uralkodó osztály szabadideje a kultúra alapja és legfőbb biztosítéka.
Emberhez méltó élet eddig is csak a kapitalizmus réseiben (az epikureusok kifejezésével élve: intermundiumaiban) volt lehetséges. Ezek a rések azonban egyre szűkülnek. A szociáldemokrata munkásmozgalom ellenhatalmának és ellenkultúrájának fölszámolása, az újraelosztó-tervező szociális („jóléti”) állam megszüntetése betömi a réseket. Az egész társadalomra kiterjedő polgári humanizmus is eltűnik, helyébe a rettegő, agresszív és regresszív burzsoá osztályönzés lép. A polgárság jelszava többé nem az „érdekegyesítés”, a „jogkiterjesztés” és a „közteherviselés”, mint szabadelvű elődeié volt a tizenkilencedik században, de nem is a „háború a szegénység ellen” (war on want), mint a huszadik század harmadik negyedében, hanem küzdelem a „segélyfüggőség” (benefit dependency) ellen, az „ingyenélés” ellen, tehát nem a szegénység, hanem a szegények ellen. Az új proletariátus hatóságai (rendőri, határrendészeti, katonai, adóhivatali, munkaügyi-népjóléti, járványügyi, mentálhigiéniai, titkosszolgálati) ellenőrzése a honpolgári emancipáció helyett. A javítóintézet-szerű gyermektárolási intézményektől a kereskedelmi televízióig és szórakoztatóiparig, az ember alattian primitív új bulvárlapoktól (tabloids) terjesztett kőkorszaki babonától és idegengyűlölettől a manipulált internetportálok százezreiig és a mindenünnen szivárgó silány popzenéig az alantas népbutítás már merénylet a szuverén személyes élet és az életöröm ellen.

A régi szocialista ellenhatalom és ellenkultúra valamennyire megvédte a szervezett munkásságot a már a tizennyolcadik század óta a tömegkultúra-vállalkozók által a plebejusoknak szánt filléres szemétáradattól, és ez volt egyik halhatatlan civilizációtörténeti érdeme. (Saját árulásainak és megalkuvásainak erkölcsi következményeitől persze már nem tudta megvédeni. Egyébként a magaskultúra – bár kissé szervetlen és időleges, ám mégis valóságos – össztársadalmivá tétele a „létező szocializmus” kevés reális emancipáló teljesítményének egyike, a függőleges mobilitás fölgyorsítása és az antifeudális, kasztellenes egyenlősítés mellett.)

A volt szociáldemokrata és a volt „kommunista” pártokkal összefonódott nyugati szakszervezeti mozgalom és a keleten 1989-ben újjászületett, ám azonnal támadott és marginalizált, megosztott, szétaprózott szakszervezeti mozgalom gigantikus, szinte megvalósíthatatlan föladatok előtt találja magát – az évszázados dilemmák még mindig eldöntetlenek, és az újak száma is szaporodik. Írni ezekről a dilemmákról azért is nehéz, mert bár Nyugaton föltámadóban van az intellektuális és politikai baloldal, amely immár teljesen független az egykori munkáspártoktól, de az új proletariátus általános mozgalmától (ezt nevezte volt Marx „szocializmus”-nak) nem – Keleten azonban ez a fordulat érthető történeti okokból várat magára; itt a különféle színárnyalatú és múltú, de elsősorban a személyzetileg az 1989 előtti rezsimhez kapcsolódó alakulatokat nevezik „baloldalnak”, amely akár a volt nyugati szociáldemokrácia, ma a polgári liberalizmus rossz lelkiismeretű variánsa. Keleten a baloldali társadalomelmélet és fogalomkincs feledésbe merült, bár a „kigázolás” első jelei tapasztalhatók, beleértve a marxizmus új recepcióját. Kelet-Európában, ahol tízmilliókat oktattak „marxizmus-leninizmusra”, Marx tanairól – ellentmondás nélkül – olyasmiket lehet állítani, amik az ezernyolcszázhatvanas években is szégyenletes műveletlenségnek számítottak volna. A félreértés tehát úgyszólván elkerülhetetlen.

Amint a munkásmozgalom egész története, de Nyugat-Európában különösen az utóbbi negyedszázadé, világosan bizonyítja, hogy a kapitalizmussal szembeni politikai alternatíva megléte szükséges, bár nem elégséges föltétele még a látszatra tisztán érdekvédelmi küzdelmeknek is. Merő lélektani képtelenség volna, hogy a munkásosztály pusztán azért folytassa sziszifuszi küzdelmét az őt megnyomorító tőkés gazdaság és az ellene fölszerelt polgári osztályállam keretei között, hogy időleges és ideiglenes előnyöket harcoljon ki (pontosabban: hátrányokat ellensúlyozzon), amelyekért majd újra és újra meg kell vívni, anélkül hogy tartós sikerekre bármikor számítani lehessen. A hetvenes-nyolcvanas években mind Nyugat-Európában, mind Latin-Amerikában, mind Lengyelországban „a rendszer” ellen folytak a sztrájkharcok, amelyet a (magántőkés és államkapitalista) uralkodó osztály csak úgy tudott leszerelni, hogy kooptálta, „befogta” a poszt-Bad Godesberg-i szociáldemokrata és az „eurokommunista” pártokat, amelyeket csak azon az áron engedtek parlamenti többséghez jutni, hogy – mint már annyiszor – elvégezték a burzsoázia helyett a piszkos munkát. De a korábbiakhoz képest jelentős különbséggel: a régi szociáldemokrácia annak idején magas árat követelt a polgári társadalom stabilitásának megteremtéséért vagy visszaállításáért, mindenekelőtt magas adókat újraelosztási célokra, állások százezreit az állami szektorban, egyenlősítő szociális, egészségügyi és művelődési-oktatási politikát. A burzsoáziának mélyen a pénztárcájába kellett nyúlnia, ha nem akarta, hogy elkergessék, és még a fölbátorodott (és itt-ott a pénzhez jutott szakszervezetek által meg is fizetett) baloldali radikálisok kulturális befolyásának növekedését is el kellett viselnie.

Ma erről szó sincs.

A volt szociáldemokrata/”eurokommunista” pártok, kormányok vezetik – méghozzá militáns hévvel és gátlástalansággal – a végső rohamot az új proletariátus, a faji-etnikai kisebbségek, az alkalmazhatatlanok és a beilleszkedésre képtelenek ellen, a „szociálliberális” álbaloldal állítja föl a posztmodernizált Nagy Testvér digitális rendőrállamát, miközben a szponzorok, program és szavazók nélkül maradt hagyományos jobboldal csöndben fasizálódik.

A szakszervezetek a parlamenti (reformista, gradualista) szociáldemokráciával folytatott összjátékának az volt a középponti mondanivalója: „háziasítjuk a kapitalizmust”, míg a szociáldemokraták „parlamenti kretenizmusát” a saját stratégiai játszmájába illesztő polgárság szándéka vele párhuzamos volt: „háziasítjuk a szocializmust”. Szemben minden ellenkező híreszteléssel, a kapitalizmust nem sikerült háziasítani – a jogállamot és a szociális államot kiiktatva, a globális nagytőke immár közvetlenül kormányon van, senki által meg nem választott nemzetközi intézményei és „független jegybankjai” (stb. stb.) révén, míg az évszázados emancipációs vívmányokat vagy nyíltan visszaveszik, vagy kiüresítik (mint pl. az egyéni szabadságjogokat és a parlamentarizmust); a szocializmus mint szervezett tömegmozgalom, mint intézményes realitás, mint szimbolikus fenyegetés egyszerűen fölszívódott.

Miközben a tőke globalizálódik, a munka nem globalizálódik, a proletariátus nemzetközi szolidaritása a múlté; az antiglobalizációs-antikapitalista, tiltakozó világmozgalom csak azt jelzi, hogy ez kibírhatatlan, de ellenszerét (még) nem találta meg. Ez olyan furcsa világmozgalom (én „forradalmi reformizmusnak” kereszteltem el), amelynek van minimális programja (a Porto Alegre-i Szociális Világfórum anyaga), de – részben a szociáldemokrácia halálára való reakcióképpen – nincs szervezete. Más formában ugyan, de megismétlődik a múlt századforduló szindikalizmus-vitája. Ám a tanulságok radikálisabbak.

A tizenkilencedik század végi forradalmi szindikalizmus attól tartott, hogy a szociáldemokráciának a hatalom parlamenti úton való meghódítására irányuló politikája megszünteti a proletariátust mint önálló politikai szubjektumot, a szociáldemokrácia (bár még munkáspártként) a polgári rendszer alkatrészévé válik, pl. azért is, mert az imperialista-militarista nemzetállamot gazdaságilag kihasználva (pl. munkahelyek a hadiiparban) kénytelen lesz föladni az internacionalizmust.

A szindikalistáknak igazuk volt, ez megtörtént. (Ezt olyan különböző beállítottságú marxisták látták előre, mint Rosa Luxemburg, Szabó Ervin, Georges Sorel, Robert Michels, Werner Sombart.)

Pedig akkor még nem lehetett tudni a tőke közvetlen, nemzetállamok fölötti, államon túli kormányzásának korszakáról („globalizáció”), amelyben a volt szociáldemokrata pártok által irányított kormányzatok és többoldalú hatalmi szervezetek pusztán az elnyomó (csendőri, katonai és indoktrinációs/ideológiai), tehát vegytisztán negatív állami funkciókat töltik be.

A szindikalista hipotézis szerint a pártszervezet kiiktatásával, a pusztán „gazdasági” harcokkal, a saját bürokratikus oligarchia kialakításának elkerülésével vagy megelőzésével, az általános sztrájkkal kell majd „megdönteni” a kapitalizmust – anélkül, hogy az elkülönült állami hierarchia újjáéledne, ezúttal „forradalmi” álruhában. A „mozgalom” maga a munkásosztály, amelynek nincs és nem is lehet elidegenült „vezetése”. A „szocializmus” nem lehet a valóságos proletariátustól megkülönböztethető mozgalom, kormányrendszer, párt vagy világnézet. A politikailag aktív, kezdeményező csoportok nem lehetnek a munkástömegek „vezetői”, elöljárói, fölöttesei.

Mint köztudomású, sem a forradalmi szindikalizmus, sem a munkástanács-mozgalom nem vitte sokra, legalábbis külsődleges értelemben, bár ezek az eszmék, gondolatok, követelések mindig és mindenütt szóhoz jutottak, ahol és amikor a dolgozó tömegek (egy-egy pillanatra) szabadon kifejezhették akaratukat.

A szociáldemokráciának és az ún. „kommunistáknak” mindaddig tűrhető érveik lehettek a szakszervezetek és a „gazdasági” harc önállósága ellen (ne feledjük, hogy a szakszervezeti tagság és a szociáldemokrata párttagság valaha a szó szoros értelmében azonos volt), ameddig a liberális kapitalizmus keretein belül egzisztenciális előnyöket csikartak ki a dolgozóknak. Ezek az érvek ma jórészt érvénytelenek – hiszen a szociáldemokrácia már csak nevében létezik, és már retorikája is alig különbözteti meg a neoliberális/neokonzervatív jobboldaltól, bár megtartja a hagyomány néhány szimbolikus elemét -, a szakszervezetek egyedül maradtak a páston, mint a régi „osztály-együttműködés” és „reform” partner és szövetséges nélkül maradt elemei.

A szakszervezetek maguk is a legjobb úton haladnak afelé, hogy a tőkés vállalati adminisztráció egyik ügyosztályává váljanak, és/vagy afelé, hogy pótolják a „jóléti”, polgári-újraelosztó nemzetállam megszűnőfélben lévő funkcióit, s evvel – korlátozva a munka (labour) globális mozgásszabadságát – akaratlanul is kiszolgálják a tőkés globalizációt. A régi „gazdasági nacionalizmus” a tőke érdekei mellett valamelyest a munka érdekeit is képviselte a maga protekcionizmusával, ma azonban csak arra jó, hogy alacsonyan tartsa a szegény országok „szubproletariátusának” (underclass) a munkabérét, megakadályozza a nemzetközi „szubproletariátus” spontán vándorlását a magasabb bérek, a nagyobb létbiztonság és a nagyobb szabadság irányában, és evvel – sajnos – előmozdítsa az egyre intenzívebbé váló, egyetemes fasizálódást.

Nem lenne szabad, hogy a szakszervezetek kiszolgálják ezt a vészterhes tendenciát. (A probléma nem új, vö. Rosa Luxemburg: A tőkefelhalmozás [1913], Budapest: Kossuth, 1979.) A szakszervezetek előtt még mindig nyitva áll az út, hogy megjelenítsék a munka és tőke ellentétének az egyik oldalát, hogy ne adják föl – elnézést a kifejezésért – az osztályharcot.

A jelenlegi körülmények között a szakszervezetek világszerte defenzívában vannak, ha olykor ki is tombolják elfojtott forradalmi energiáikat a seattle-i, prágai, genovai tüntetéseken. Dilemmájuk ugyanakkor a következő: mivel eddigi (olyan, amilyen) politikai képviseletük nem létezik többé, törekedniük kell-e önálló szocialista politika kialakítására (természetesen az egyre jelentéktelenebb polgári parlamenteken kívül), esetleg a parlamenten kívüli radikális baloldali áramlatokkal együttműködve. Ha így döntenek, számíthatnak a gazdasági bázisuk, függetlenített tisztségviselőik, sajtójuk elleni támadásokra, a „sárga” szakszervezetek álságos konkurenciájára, rendszeres és módszeres sztrájktörésre, a médiák ellenséges propagandakampányaira, a befektetők menekülésére. A kereskedelmi televízió és az üzleti tömegsajtó, a zenés szennyrádió és az internetes álhírkáosz korában egyre illuzórikusabbnak tetszik az, amit valaha „osztálytudatnak” neveztek.

Mi volna az „osztálytudat” jelentősége?

Az uralkodó polgári ideológia hatása alatt az emberek hajlamosak arra, hogy saját bajaikat ügyetlenségnek, balszerencsének, az alkalmazkodási készség, a szaktudás, a tehetség, az állóképesség, a szorgalom, a „kapcsolati tőke” és a „kulturális tagság” hiányosságainak vagy génhibának tulajdonítsák, nem pedig – ami a lényeg – az adott társadalmi rend mélyszerkezeti tulajdonságának. Csak világtól elzárt elmebeteg állíthatja, hogy az előnyöket érdem és kivételes adottság szerint osztják.

Az emberi szerencsétlenség és szenvedés azonban megint, mint a fölvilágosodás előtt, a predesztináció (eleve elrendelés) kifürkészhetetlen titkának tetszik. Annak a fölismerése azonban, hogy szerencsétlenségünk és szolgaságunk többnyire független személyes vonásainktól, és ebben a balsorsban az emberek túlnyomó többségével osztozunk, mégpedig nem valamely embercsoport előre megfontolt, szubjektív rosszindulatának következtében (a kizsákmányolás nem összeesküvés), hanem a tulajdonnal szemben és a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt véletlenszerű pozíciónk folyományaképpen – ez egyrészt gyógyír az irracionális szégyenre és bűntudatra, amely a szegénységgel és az alárendeltséggel jár, másrészt azonban érvényes tudást nyújt a társadalomról, és erkölcsi ösztönzést jelent a fölszabadító kollektív cselekvésre.

Ezért az „osztálytudat” már önmagában is jó; a munkásmozgalom történetéből számtalan tanúságtételt ismerünk, amely szerint ez a belátás heves boldogságérzést okozott – a Franz Kafka műveiből ismert hamis vád alóli fölmentés eksztázisát -, amely azonban csak látszólag hasonlít a vallási megtérésre, amelynek folytán Valaki Másnak ajánljuk föl és adjuk át életünket. „Az ügy” és „a párt” iránti – a munkásmozgalomban nem ismeretlen – vak, kvázi-vallásos lelkesedés és önföláldozó önátadás, szépségei ellenére, csak „a proletár osztálytudat” dekadenciája, érthető önvédelem az altruista kollektív cselekvés veresége (vagy ellentétébe fordulása) láttán. A racionális „osztálytudat” önmagában is elegendő alap az áldozatkészségre, a gyakran szükséges aszkézisre és önfegyelemre, amely – ahogy Rosa Luxemburg és Szabó Ervin áldozatos élete is bizonyítja – nem áll ellentétben a kritikai érzékkel és szellemi önállósággal.

A szakszervezeteknek az a képessége, hogy kollektív akcióval megjavítsák a dolgozók életkörülményeit, már önmagában is lélektani és erkölcsi javulást okoz, túl azon a pár forinton: éppen a javulás mutatja meg, hogy a korábbi, épp fölszámolt hátrány társadalmi eredetű, s evvel csökkenti a szerencsétlenségből eredő önkéntelen bűntudat és szégyenkezés erkölcsi súlyát. Mindig megvisel, ha azt hallom valakitől, ami sajnos sűrűn előfordul, hogy „én, kérem, kisember vagyok” (nem beszélve a „Mari néniről” és „Józsi bácsiról” szóló undorító burzsoá fecsegésről, amelyből süt a nép megvetése); a szomorú belenyugvás az elfogadhatatlanba, ami látszólag megváltoztathatatlan, részvétet és haragot vált ki az emberből, amely talán nem jó tanácsadó. Az „osztálytudat” elemi tényeire sajátos módon csak az altruista kollektív cselekvés szolgáltat bizonyítékot; ha csak egy kicsit megingatjuk a társadalmi rendet, látszik, hogy valami inog: kiderül, hogy a társadalmi rendszer nem elvontság, hanem valóságos oksági összefüggések bonyolult láncolata, amelyek eredője a kizsákmányolás, a munkamegosztás, az elnyomás, az egyenlőtlenség, a hierarchia, a mindent átható láthatatlan kényszer. Az egyéni szerencsétlenség röstellni való leprából közüggyé válik, amelyet társainkkal együtt lehet és kell orvosolnunk.

A liberális kapitalizmus, a polgári demokrácia szűnni nem akaró válsága (a válságelmélet jelenlegi állásáról ld. a Historical Materialism [5:2000] különszámát) a védelmére hivatott szokásos intézmények hanyatlásával párosul; a szakszervezeteknek azt is el kell majd dönteniük, hogy megvédik-e az alkotmányos-szabadelvű jogállamot, amely eddigi – pusztán szűk értelemben vett érdekvédelmi – tevékenységüket lehetővé tette, avagy elfordulnak tőle, és megpróbálják létrehozni az új proletariátus autonómiáját – azaz a nemzetközi munkásszolidaritás rögös, kockázatos útjára lépnek-e, harcba szállnak-e a közvetlen tőkés világkormányzás laza globális hálózatával (vö. Michael Hardt, Antonio Negri: Empire, Cambridge, Mass./London: Harvard University Press, 2000; franciául: Párizs: Exils, 2000).

A szakszervezeteknek majd azt is el kell dönteniük, hogy harcba szállnak-e a konföderációktól elszakadt, a vállalati igazgatástól irányított kollaboráns szakszervezetekkel és az üzleties érdekképviselettel (business unionism). Tudomásul kell majd venniük, hogy a béralku, a döntőbíráskodás, a szociális partnerség – különösen Kelet-Európában – gyöngíti az ellenállást, csökkenti a szakszervezet ún. „károkozó képességét”, elősegíti a kiszámíthatatlan következményekkel járó szabotázs, vadsztrájk, rombolás terjedését. (Vö. David Mandel: „Why Is There No Revolt?”, Socialist Register, 2001, 171-196.)

A szakszervezeteknek azt is el kell majd dönteniük, hogy befogadják-e a szociáldemokrácia és az „eurokommunizmus” végromlása elől menekülő baloldali csoportokat, hogy hajlandók-e és képesek-e szövetséget kötni az antiglobalista-antikapitalista áramlatokkal, a feminista nőmozgalmakkal, a zöld pártok züllöttségétől elszakadó környezetvédőkkel, a kisebbségvédelem, emberijog-védelem, fogyasztóvédelem, antirasszizmus/antifasizmus képviselőivel, vagy különbékére törekszenek a tőkével. (A nyugati szakszervezetek problémáiról ld. Hugo Radice, Theo Nichols, Gregor Gall, John McIlroy cikkeit: Capital & Class 75, 2001. ősz.) Kérdés, mi a teendője a szakszervezeteknek a technikai és munkaszervezési változások és reformok veszedelmeivel szemben (erről jó áttekintés: Tamás Pál: „Posztfordizmus…”, in: A globalizáció kihívásai és Magyarország, szerk. Földes György, Inotai András, Budapest: Napvilág, é.n. [2001], 73-110; Kelet-Európa, elsősorban Lengyelország vonatkozásában ld. még a következő tanulmányokat: Jane Hardy, Labour Focus on Eastern Europe 67, 2000. ősz, Andrew Kilmister, Labour Focus 68, 2001. tavasz, Guglielmo Meardi, Labour Focus 69, 2001. ősz, vö. Thoma László: „A baloldal dilemmája: a szakszervezet”, Mozgó Világ, 2002/1).

A legnehezebb kérdés azonban politikai természetű. A szakszervezetek – másfél évszázad óta először – politikai képviselet és támogatás nélkül maradtak (nem beszélve a közkeletű médiaideológiáról, amely az osztályok és az osztályharc puszta létezését is tagadja, és csak „csoportkultúrákról”, „értékvilágokról” stb. értekezik). A szakszervezeti mozgalom vagy a tőke munkaszervezési és bérfejlesztési igazgatósága lesz, az osztálybéke, a kooperáció, a stabilitás, a belenyugvás és a reményvesztés „jó rendőre” (ahol a „rossz rendőr” az állam hivatali és erőszak-apparátusa), vagy új fókusza lesz az antikapitalista politikának, immár véglegesen és illúziók nélkül a parlamenten kívül.

Kelet-Európában az ellenállásnak néhol van élő hagyománya (mint Lengyelországban, Romániában, Szerbiában, Bulgáriában, Albániában, Görögországban), másutt (mint Magyarországon) nincs, ami befolyásolja azt, mit gondolhatunk értelmesen a népi politikáról, hagyományosabban kifejezve: a proletariátus osztálypolitikájáról. A népszerűségi listákkal, médiabotrányokkal és klientélizmussal foglalkozó „hivatalos” polgári politikától nincs mit várni, bár a diktatúra veszedelmével szemben – némi osztály-együttműködéssel, de megint csak illúziók nélkül – alkalmasint meg kell védeni a polgári demokrácia szánalmas maradványait. Az általános demokratikus önvédelem, a defenzív népfrontpolitika persze nem helyettesíti a Kelet-Európában csak nyomokban létező baloldalt. A baloldal a következő periódusban vagy a szakszervezetekben lesz, vagy sehol sem lesz.

Magyarországon a valódi szakszervezetek egységének megteremtése, a túlságos ágazati szétaprózottság fölszámolása, az autonóm munkáspolitika önérzetes vállalása a legfőbb remény az egész társadalom számára, amely attól szenved, hogy a kizsákmányolás és az emberi erőtlenség új világában még az alternatíva látszata is megszűnni látszik.

Nem titok, hogy a 125 esztendős Vasasszakszervezethez sokak – nemcsak vasasok, nemcsak munkások – nagy várakozásai fűződnek. A Vasasszakszervezet hagyományai megszégyenítően, zavarba ejtően nagyszerűek, és helyénvaló most fölidézni, hogy ez a hagyomány a kompromisszum nélküli osztályharc és a munkásautonómia hagyománya. Mindaz, amit leírtam, nem divatos – a munkásosztály nincs divatban -, sőt: sok tekintetben bántóan régimódi. Annyira régimódi, mint maga az igazságtalanság.

A magyarországi szakszervezeti mozgalom föladata nehezebb és fontosabb, mint bármikor. A másfélszáz éves dilemma – szocializmus vagy barbárság – a megoldásához közeledik.

[1] – „Tömegsztrájk, párt és szakszervezetek” (1906), in: Rosa Luxemburg: A szakszervezetek és a tömegsztrájk, szerk. Hamburger Mihály, h. n. [Budapest]: Táncsics, 1976, 124-189; „Társadalmi reform vagy forradalom?” (1899/1906), in: Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, szerk. Vörös Gyula, Budapest: Gondolat, 1983, 104-195; Junius: „A szociáldemokrácia válsága” (1916), in: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások, I. köt., Budapest: Kossuth, 1958, 92-198.

A gyűjteményben megjelent többi írás