Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM70

Összegyűjtött írások Tamás Gáspár Miklós 70. születésnapjára

Sinkó Ervin bepótolandó tananyag. Holmi recenzióban nem mesélhető el teljes életműve. Olvassuk el – ezt megtakarítani nem lehet. Célzások félig vagy teljesen ismeretlen művekre a bennfentesség – bár nem kívánt, mégis oly tünékeny – kéjét sem szerzik meg e sorok írójának; hagyjuk tehát. Kijelentésemet: Sinkó Ervin életműve a 19-es emigráció egyik legjelentékenyebb műve (az Ideologie und Utopie, a Geschichte und Klassenbewusstein, a Great Transformation azért játszott szerepet a világ kultúrájában, mert világnyelven jelentek meg…), továbbá, hogy ez az életmű európai jelentőségű, tehát gondjaink föl- és megoldásához szükség van rá – lehet készpénznek venni, s lehet legyinten fölötte, ki hogy akarja.

Ennek a kis könyvnek[1] – amely Sinkónak a régi Korunkba írt pár esszéjét, elbeszélését, Déryvel folytatott vitáját és az Europe 195-ig évfolyamában megjelent, Szemben a bíróval című alapvető fontosságú tanúságtételét tartalmazza – a mondanivalója roppant egyszerű. A világ rossz. Elképzelhetünk egy jó világot, ezt hívják utópiának. Az utópiának birodalmat alapítani a tapasztalat világában bajos dolog. Ha megpróbálkozunk vele, föl kell gyürkőznünk, meg kell ragadnunk a Gonosz kardját s rosszat rosszal irtanunk. Mi a teendő? Ezzel az áthághatatlan nehézséggel vesződött Sinkó, a moralista is. Mi az, hogy moralista? Moralista az az ember, akinek szakmája a hétköznapok cselekedetein érzett aggály, aki nem a technikai célszerűség szemszögéből vizsgálja az életet, de azért azt vizsgálja, eszméiben hisz – miben hinne? –, de látja, amit lát, és oda is néz.

Az immanencia az adott világ, ahol mag és héj között különbség nem tétetik, ahol nemcsak a történelem seprője a döntések matériája, de a döntések maguk is beleindáznak a napok folyásának tenyészetébe, ahol minden célkitűzés ama Mutatóujjra vár, amely kiemeli őt a tízezres nyalábból, s a világszellem útjelzőjével, kis kék nyilával megpecsételi. Ezt kell látnia a moralistának, aki a Mutatóujjban nem hisz, aki a világlelket – lóháton vagy gyalog, egykutya – nem szokta megpillantani, s aki a tapasztalati világ immanenciájával olyan tervet szögez szembe, amely nem a szituáció adottságaiból indul ki, hanem cáfolatukból, mint Babeuf és az Egyenlők összeesküvése. Hisz-e a moralista ebben a tervben? Mit is jelent tulajdonképpen hinni valamiben, amiről „tudatik”, hogy lehetetlen?

Hinni az utópiában annyit jelent, mint föltételezni magunkról a történelem lehetséges irányának ismeretét. A moralista, ha az immanenciában is cselekszik, hisz kénytelen vele, nem ott gondolkozik, hanem a transzendenciában. Hinni az utópiában annyi, mint a morális szemléletet erkölcsös akarássá változtatni, pontosabban egy bizonyos politikai irányba mutató akarást erkölcsileg megszentelni, az erkölcsi meditáció helyzeti energiáját morális lázadássá változtatni, az erkölcsi szemlélődést és összpontosítást fegyverként használni. Hinni az utópiában nem a moralista dolga. A moralista egyetlen utópiája az, hogy erkölcsi szemlélete kívül van a „világ így megyen” alpári immanenciáján, hogy valahonnan nézi azt, amit néz, tehát transzcendálja azt, amit néz – ebben pedig nem kell hinni sem, ez evidencia, ez – ahogy Wittgenstein mondja – megmutatkozik.

Ha most erről a transzcendenciáról óhajtunk beszélni, alázatos szívűeknek kell lennünk, mert hiszen mindezt a szó üzemi értelmében nem lehet racionalizálni. Sinkó (Kierkegaard-dal és a fiatal Lukáccsal megegyezően) mérlegeli, majd elveti a személyes élet kiformálásának tervét. Az időben az idő ellen élni – ez viszont gőgős szándék. „Az önmagával szembesített valóság, a helyességében és értékében kétségessé tett valóság: ez az utopisztikus szkepszis destrukciója” – írja Sinkó Ervin. Meg: „Az utopisztikus szellem nem boldog és nem boldogít.”

Azt mondtam, hogy a moralista nem hihet az utópiájában, mert nincs rá az ész előtt megálló bizonyítéka, de hogy – lévén bár szakmája a hétköznapok immanenciája – a transzcendenciában gondolkozik. De ha mindenkinek van, neki mi más lehet utópiája, mint a transzcendencia maga? Sinkó Ervin egész életműve arra épül, hogy számára utópia és transzcendencia egy és ugyanaz.

Átlendülni e világon, tudván, hogy nincs túlvilág – ez lehetne maximája.

Nem talmudizálás, nem szőrszálhatsogatás, nem szakszótári vita, ha itt most megkülönböztetést teszünk, s ezzel próbáljuk a kérdést (csak azt!) sarkából kifordítani. Az utópia a lényeget célzó terv, a rossz, bűnös, veszendő világ cáfolata, a gonosszal alkuvó célracionalitás in saeculo esztelen, in aevo szükségszerű bírálata, az örökkévalóság szemszögéből angyali tenyér simogatása, a piacon: ostor. A korbács nyelét, az angyal csuklóját a moralista fogja, a becézés, a suhintás itt történik, alant. Az utópia cáfolat, testet öltött negatívum, az immanencia kusza és lázító tükörírása. „Az Utópia él: ő a közösség rossz lelkiismerete” – írja az előszóban Bretter György. Ez még itt van, nem túl.

A transzcendencia csak egy: az, hogy vannak moralisták. Nem a lét, csak az érvény az, ahol ama hipotetikus, magyarán: képzelt pont található, ahonnan a moralista néz, ahonnan visszafordul – az utópiái révén – e világba, az immanenciába. Az azonoság és az ellentmondás logikai törvénye nem létezik empirikusan észlelhető módon, de érvényes. A moralista képzelt pontja szintén nem létezik, csak érvényes – míg a logikai törvényekért szemléleti és elméleti evidenciájuk, a rájuk épülő hipotetikus-deduktív logikai-matematikai építmény kezeskedik. Mégis tapasztaljuk a világban, hogy moralisták vannak. Ez a tény egzisztenciális súllyal ruházza föl a képzelt pontot. A pont maga pusztán hipotetikus és képzelt ugyan, a kezesség érte – mivel tudományos vagy logikai érvekről szó sem lehet – szintén csak egzisztenciális, azaz gyakorlati. A gyakorlat, a moralistának a szó legsajátabb értelmében vett, világgal, szöveggel, utópiával egyként összemérhetetlen gyakorlata, a prófétai botrány. Okosabbnak kell lenni, mint a legokosabbak, majd ez okosság ellen cselekedni – írja a Vagy-Vagy költője. A „világ így megyen” aljasul közönséges immanenciájával szembeszegüldni: együgyűség. Erre a szembeszegülésre erkölcsöt alapozni: együgyűség.

A tét mármost az, hogy ez szent együgyűség-e vagy vétkes. Ez az utópia kockázata. A képzelt pontot – mivel helyzete bizonytalan – nem lehet átvetíteni az empíria síkjára. A transzcendencia az ész előtt néma: ha meg akar szólalni, beszéde utópia: ez is immanencia, csak másodlagos, tagadó, a világszituáció elcsépelt vezérmotívumának rák- és tükör-megfordítása. Az utópia nem bizonyosság a gyakorlat, a cselekvés számára, a botrányos profétai tett számára sem. Az elsődleges a tett. De hogyan lendülhet át és túl a világon a világtól ihletett és rávonatkozó cselekedet? Van-e, lehetséges-e erkölcsi evidencia?

„Csak az idáig meg nem lett fény – amely talán még archaizmusokban bujdokol – tudható és mondható; mert nyilván lesz világosság, és nem a beteg kapitalizmus a közép konkurrencia-mítoszaival és megcsalt-csalékony dúvad-újdonságaival lészen testté. Hanem: az előtörténeti ‘gentes’ alphájából lészen a történelem utáni ‘kommuna’ átváltozott ómegája.” (Ernst Bloch: Erbschaft dieser Zeit. Oprecht & Helbling, Zürich, 1935. 69.)

Az út az alphától az ómegáig a szocialisták, a marxisták számára: a forradalom. Ez pedig – tudvalevő – szakítás az evidenciáknak még a látszatával is. A morális indítékú forradalmár számára a lényeget adó tény, maga a forradalom a legnagyobb kockázat. Minden modern forradalom hérósz eponümosza, Karl Marx, kétkedő volt, ironikus és tudós. A kétely, mégpedig a társadalom gazdasági, technikai és politikai rendjének sorsszerűségével szembeni kétely a modern forradalmár ösztökéje. Az utak ott válnak el, hogy a természetnek vagy az átalakítható emberi társadalomnak tulajdonítjuk-e azt, hogy „a világ így megyen”. Az utópia leszámolás a természeti képzetekkel: ha ugyanis azt állítjuk, hogy az aranykor az embernek mint olyannak kat’exochen (kiváltképpeni) szükséglete, ezzel azt mondtuk, hogy az emberi természet nem az, aminek a tapasztalat mutatja, de mivel az emberi természetről más, mint a tapasztalat, nem beszélhet, a fogalmat ezzel megszüntettük. A forradalmár azonban maga, egyedülvaló lelke maga, átadhatatlan egyéni tapasztalata maga az utópia. Ha tetttei jó tettek, akkor a képzelt pont mégis átvetült az empíria síkjára. Ha nem, nem. De mi dönti el ezt? Ismét a gyakorlat, a mások boldogulása. L’enfer, c’est les autres, a pokol: a többiek – írta a fiatal Sartre. Nos igen: ha tetteim anyagaként kárhoztak el – mondja a modern forradalmár.

Mi marad az író számára? A tanúvallomás.

Éppen ezért Sinkó Ervin legfontosabb művei a Szemben a bíróval és az Egy regény regénye. Ez a két mű dokumentum. Csak dokumentum. Olyan szöveg, amin a történelem lancettája már elvégezte a műtétet, amitől a műnek nincs többé függőleges dimenziója. A történelemben, de az utópia nevében s jegyében leélt élet – ha az utópia, a tett igaz volt – irodalom és forma nélkül is fölfelé tör, a kétséges magasba. Ha nem, úgyis mindegy. SIkerült-e a forradalom? Közeleg-é az aranykor? Ezek a moralista forradalmár kérdései, ezek a naiv, együgyű, közönséges, balog kérdések az övéi mindörökre, a rájuk adott választól szigorúan evilági – mert mindent, ami túl van, az mér meg, ami innen van – idvessége. Sinkó ugynevezett keresztyén – az ő szóhasználata szerint: krisztiánus – versei, amelyeket különben röviden, de kiválóan jellemez Bretter az előszóban, nem voltak alkalmasak ennek a megpróbálására. Kárhozat vagy üdvösség kérdése a porban, a vérben, a mocsokban dől el.

Sinkó Ervin nem tesz különbsége az utópia és a transzcendencia között. Ezért műve két kínos perspektívára nyílik: az egyik valamilyen történetmetafizika vállalása, a másik az erőszak föltétlen igenlése – mindkettő annak ellenére, hogy… Az író azonban persze mindkettőtől visszariad. A tapasztalat fölment, igazol, ítél, gyilkol, temet. Az ember mégis szeretné, hogy maradjon valami.

Sinkó Ervin kínos-keserves útján vissza- és eljutott Marx kijelentéséhez: a kommunizmus nem elvont cél, hanem a mozgalom valósága. Kétségkívül ez a kritérium. Nem tudni, hogy az immanencia meghaladása vagy legyőzése a cél. De csak az utóbbi észlelhető, és vágyainkat szeretjük tárgyuk testében megmarkolni.

Az immanenciát éppen az teszi tökéletessé, ha legyőzték. Ha megszabadul a „világ így megyen” alpáriságától. Ha finom, kerek, megedzett: sátáni. Ha a gonosz olyan, mint Bloch legutóbbi nyilatkozatának (a Die Zeitban) a címe mondja: Das kostümierte Böse, a jelmezes gonosz. Erről szól az Egy regény regénye, ennek a cizellált gonosznak a forradalmi fölrobbantása Sinkó Ervin, a szegény próféta, utolsó váteszi átka. – De Sinkó Ervin művész volt.

„…A művész, még az is, aki művészileg a legkitörőbben prédikátori, megismerő és tartalmi óhajt lenni, gyakran az innensőben reked meg. Gyönyörködtető, de befestett, csak magukban színes üvegcserepek ezek: a jobbnak áhított világ éber álmai; és végső kategóriáit nézve, ez az esztétikai megvilágosodás kritériuma: hogyan lehet a dolgokat lekerekíteni, anélkül, hogy apokaliptikusan megszűnnének; hogyan ábrázolható minden dolog és minden ember a végső határ felé tett ugrás közben…” (Ernst Bloch: Geist der Utopie. Dunker & Humblot, München-Lipcse, 1918. 183.)

Sinkó Ervin mindezt nem oldhatta meg. Ezért nem igazán autentikus művész, inkább gondolkodó, műfaj és szakma nélküli kérdező.

Itt élt, velünk, mellettünk, Kelet-Európában.

[1] – Sinkó Ervin: Don Quijote útjai. Sajtó alá rendezte: Bretter György. Téka-sorozat, Kriterion, Bukarest, 1975.

A gyűjteményben megjelent többi írás