Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM70

Összegyűjtött írások Tamás Gáspár Miklós 70. születésnapjára

Aaron Swartz (1986-2013) emlékének

A legfontosabb társadalmi kérdések – (1) az elszegényedés és a növekvő munkanélküliség, (2) a tömeges kivándorlás és a demográfiai krízis, (3) az egyenlőségpárti szociálpolitika és segélyrendszer pusztulása, a munkajog regressziója, (4) a nyomor regionális, etnikai és generációs koncentrálódása, (5) az egészségügy válsága, (6) az infrastruktúra tönkremenetele, (7) a környezeti és agrárválság, (8) a kulturális intézményrendszerek, az oktatási rendszer, a tudományos kutatás hanyatlása, (9) a liberális jogállam szétrombolása, az autoritárius politika térfoglalása, a humanista közigazgatás szétverése, az alapvető szabadságjogok fenyegetettsége, a plurális nyilvánosság szűkülése, (10) a fajgyűlölet és a faji megkülönböztetés (diszkrimináció és szegregáció) az oktatásban és a foglalkoztatásban – puszta fölsorolása, még a részleges is, megmutatja, mennyire hiányos a magyarországi társadalom ellenállása, önvédelme.

A háromnegyedrészt liberális színezetű ellenzéki bírálat többnyire a kormányzat hibájának tulajdonítja az egyáltalán nem helyi jellegű válságtüneteket, mintha a jelenlegi – amúgy csakugyan rémséges – jobboldali kormány eltüntetésével mindezek a szimptómák megszüntethetők lennének. A kelet-, délkelet-, kelet-közép- és dél-európai helyzet futó szemrevételezésével is föltűnik, hogy a bajok egy része kifogástalanul működő, tekintélyelvű alkotmányozással és törvényhozással meg nem bénított polgári demokráciákban is megvan az európai periférián mindenütt. (A „magországok” szintúgy súlyos gondjai másfélék. Nagyrészt.)

Az egymással tusakodó jobboldali hatalom és az ellenzéknek az a része, amely a korábbi szociálliberális kormányzatok széttöredezett bázisát és elbizonytalanodott világszemléletét képviseli (MSZP, DK, Együtt 2014 és néhány kisebb szervezet), több-kevesebb egyértelműséggel osztozik a neokonzervatív közmegegyezésben: ez a költségvetési hiány és az államadósság csökkentésében, tehát az alacsony adókban és az állami kiadások visszafogásában látja a kibontakozás kulcsát, azaz a beruházások és a növekedés újraindulásának, a termelő, a szolgáltató és a hitelezési szektor bővülésének, rentábilis működtetésének titkát, s ebből reméli létrehozni a forrásokat, amelyekkel a följebb jelzett problémákat ha nem is orvosolni, de enyhíteni lehet. Méltányos hozzátennünk, hogy erre a konszenzusra kényszeríti őket az Európai Unió, a nemzetközi pénzügyi szervezetek többsége, az Egyesült Államok, valamint a hazai nagytőke és a szinte teljes egészében polgári közvélemény. Közöttük (a nemzeti jobboldal és a main­stream ellenzék között) a nézeteltérések, amelyek persze jelentékenyek, ezen túl találhatók.

A diákmozgalom jelentősége – maguknak az egyetemistáknak és családjuknak a közvetlen érdekei mellett – abban áll, hogy ezt a konszenzust hallgatólagosan, de erőteljesen elveti. Nincs tekintettel a költségvetési egyensúly – és a belőle fakadó szelekciós szempontok – követelményeire, logikája és szenvedélye idegen a neokonzervatív egyetértés szellemétől, bár ennek nyílt megfogalmazására nem képes vagy nem hajlandó, ami egyébként mellékes.

A diákmozgalom tagadhatatlan erkölcsi és esztétikai erényeitől érthetően elérzékenyült liberális értelmiségiek és közéleti szereplők futtában meg szokták jegyezni, hogy a diáklázadás gyönyörű, persze van benne fiatalos naivság, hiszen – höhöhö – a tandíjra természetesen szükség van.

Szerintem a tandíj és a fölvételi keretszámok eltörlése kiiktathatatlan, a mozgalom lényegéhez tartozik.[1]

Mit jelent az ingyenes és korlátozatlan hozzáférés a fölsőoktatáshoz, és mi igazolhatja a bevezetését? Erre először ellenkérdéssel lehet válaszolni. Vajon mi igazolja azt, hogy a szellemhez – a művészetekhez, a tudományokhoz, a filozófiához – való, legmagasabb rendű, rendszeres hozzáférést (a főiskolai, egyetemi tanulmányokat) korlátozzák? A korlátozás híveire nehezedő bizonyítási kényszer nem könnyen érvényesíthető az erőviszonyok miatt. Emellett mind a hozzáférés korlátozásának, mind puszta bővítésének a szószólói az egyetemnek kiválólag gazdasági és szociális funkciókat tulajdonítanak. „Versenyképes tudás” és „piacképes foglalkozások” vagy „szakmák” elsajátítása helyének tekintik. Még a bővítést szorgalmazók is arra hivatkoznak, hogy „a diplomások” (az instrumentalizáló  szóhasználat is jellemző) között kevesebb a munkanélküli, tehát „a diplomások” kevesebb pénzükbe kerülnek az adófizetőknek; azt is fölhozzák, hogy „a diplomások” a fokozatuk megszerzése után majd jobban keresnek, tehát több adó folyik be tőlük „a közösbe”. Ezek az érvek többé-kevésbé helytállók – hiszen „a diplomásoknak” csak olyan gazdasági helyzetben lehet magasabb fizetésük, ahol a megtermelt csereérték nagyobb, ami a zömükben állami alkalmazottá váló „diplomások” munkájától legalább részben független; többségükben a magas újraelosztási hányad esetén járnak jól –, de a hozzáférés (access) egyetemességének a kérdését aligha segítenek megoldani.

A szellemi javak nyilvános javak (nem csak egyszerűen közjavak). A kritikai princípium elismeréséből – minden szellemi termék érvényessége nyilvánosan bírálható, tekintet nélkül rendi (korporatív) kötöttségekre, bár ennek a kritikának az intézményes érvényesülése gyakran korlátozott – következik, hogy a szellem ún. közönsége egyetemes (a könyveket nem pusztán az írók ítélik meg és vitatják, hanem az olvasók is), ráadásul a szellemi termékek előállításának sem elengedhetetlen föltétele valaminő formális kritériumnak való megfelelés (pl. oklevél vagy irodalmi/művészeti/tudományos testületi tagság és í. t.). Ráadásul a szellemi javak nem oszthatók és nem amortizálódnak. Ha valamely fizikai tárgyat sokan használnak, a tárgy tönkremegy vagy elfogy. A Háború és béke szellemi „mennyisége” nem változik attól, hogy negyvenen vagy negyvenmilliónyian olvassák: nem fogy el, nem megy tönkre. Milyen javak, milyen „források” azok, amelyek nem korlátosak? A szerzői jog segítségével ugyan „fölosztható” a szellem, de ez visszaélés, és nem a szellem (gondolat, érzés, kép, „információ”) szubsztanciájára vonatkozik, hanem csak hordozóira, amelyeknek egy része a piac által közvetített forgalmazásra és fogyasztásra alkalmas.

Köztudomású, hogy a szerzői jog válságban van, a hanglemezipar a masszív letöltések miatt voltaképpen szétmállott (ezt a filmipar követi); a szabad vagy nyílt forráskódú szoftverek, a copyleft, a Creative Commons, a Linux-közösségek stb., a nyílt sisakos „kalózkodás” miatt, tehát a szellemi javak és információk korlátosságának fokozatos megszűnése folytán a szerzői jog, a szellemi tulajdon értelmetlenné válik. Ha a javak korlátlanul állnak rendelkezésre (természetesen térítés nélkül), akkor nem kell őket megvásárolni, tehát nem lehet eladni. Ha nincs árucsere, akkor a termelőket nincs miből javadalmazni. Ezért értékelődött föl időlegesen az ún. képzőművészet, amely alkalmasnak látszott kincsképzésre (mint a nemesfémek), mivel az „eredeti” műtárgyak nem reprodukálhatók korlátlanul, értékük ezért – az általános válság ismeretes körülményei között – szédítően nőtt (innen származott a „múzeumproblematika” fölértékelődése is, mert csak ebben a szakágban volt még érvényes az autopszia – azaz az eredeti műalkotás szemrevétele eredetiben – , ami vagy a műtárgy, vagy a néző fizikai helyváltoztatását igényli, ezért itt egyediség, tehát csereképesség jön létre, ami értéket képez a múzeumi vagy kiállítótermi belépőjegytől a gyűjtőknek való eladásig árveréseken), ezért ma az ún. képzőművészet a vezető kulturális ágazat. Együtt a színházzal és – részben – a hangversennyel, amelynek élvezetét korlátozni lehet, s amelyhez szintén fizikai helyváltoztatás kell. (Figyeljék meg, hogy szemben a huszadik század utolsó harmadával, ma több a színikritika, mint a filmkritika: üzlet csak a korlátozható egyediségben van; a filmet pedig úgyis föltöltik a YouTube-ra, a Vimeóra stb., tehát értékét veszti.) A videó mint vezető avant-garde ugyanakkor ezeket is fenyegeti, a pillanat egyedülvalóságát relativizálja, már a happening és a performansz se időhöz és térhez kötött (a videomegosztók révén univerzálisan terjeszthető); előbb-utóbb minden kódot föltörnek. A szellemi tulajdonnak mint a polgári kultúra alapegységének: kampec.

Ez hamarosan mindenfajta piacra dobott „elitkultúra” végét jelenti (pl. könyvkiadás, folyóiratok, „minőségi sajtó”): ezt csak a közösség – a polgári társadalom határai között: az állam – tarthatja fönn mindenféle nonprofit formákban, a közösség közös forrásaiból. (Ha nem, akkor a magaskultúra a szellemi tulajdonnal és a szerzői joggal egy időben ugyancsak véget ér.)

A magaskultúra piaci karrierjének befejeződése, „az aura elvesztésének” beteljesedése Walter Benjamin egyetlen olvasóját se lepheti meg.[2] A probléma már a könyvnyomtatással, a metszettel, a litográfiával, az olajnyomattal, a fényképezéssel stb. elkezdődött. Ugyanakkor a szellemi javak korlátossága és – ennek folytán – áruvá, csereértékké válása mindig is ellentmondott a szellem természetének, amire már Platón is utalt: ez áll Szókratész és a szofisták ellentéte mögött, s ez motiválja Platón ismeretes bizalmatlanságát az írásbeliséggel szemben.

Nem szükséges a szellemi javak elpusztíthatatlanságát a szellem halhatatlanságának és fölsőbbrendűségének metafizikájává transzformálni hozzá – márpedig többnyire ez a filozófiai idealizmus egyik indítóoka, s ez teszi plauzibilissé –, hogy belássuk: a közjavak oszthatóvá s evvel értékesíthetővé tétele nem értetődik magától, itt a kapitalizmus túlterjeszkedett azon a szférán, amelyben értelmes az egyenértékek cseréje. Ha a kínálat korlátlan (a fölkínált javak soha nem fogynak el), akkor a kereslet zéró. Márpedig a szellemi javak nem fogynak, mert nem fogyhatnak el, hiszen nem fizikaiak. (Alapvetően nincs téridei korlátozottságuk.)

Az oktatás a szellemi javak fogyasztásának speciális esete.

Bizonyos szellemi javak fogyasztásához sajátos szellemi praxisokat szokás rendelni begyakorlás révén.[3] Készségekre, ügyességekre, emlékezetbe vésésre, „kézhez álló”, formalizált tudásokra van szükség ahhoz, hogy a szellemi javak bővített újratermelése lehetséges legyen. Ahhoz, hogy ezek a praxisok kiváltságok lehessenek, s ezért – ha nem is piaci formában – értékesíthetővé válhassanak és jövedelemszerzésre váljanak alkalmassá, ezeknek a praxisoknak az elsajátítását korlátozni kellett, függővé tenni őket bizonyos formális ismérvek teljesülésétől. Ez egyrészt időtől függ (megadott ideig, általában évekig kell „tanulni”), másrészt meg kell teremteni és el kell ismertetni a tekintélyt, amely ezeknek a praxisoknak az elkülönült sajátszerűségéért kezeskedik – vagyis azt a hatalmat, amely vizsgák, dolgozatok, diplomák, tudományos címek adományozása és í. t. révén megszabja s evvel korlátozza a hozzáférést bizonyos szellemi javakhoz, szellemi praxisokhoz, így aztán sajátos életpályákat („foglalkozásokat”) alakít ki, ezek némelyikét céhes határok közé szorítja (a tizennyolcadik és a huszonegyedik század között növekvő sikerrel), evvel korlátozott kínálatot, tehát valóságos keresletet teremt.[4] Az egész akadémiai-egyetemi-tudományos üzem mindig problematikus volt, és nemcsak azért, mert mindenki ismer diplomás szamarakat és autodidakta lángelméket. A hozzáférés korlátozásának adott formáit mindig vitatták.

Az egyetem Európában sokáig egyházi intézmény volt – ennek nyomai máig láthatók –, ezért a modern filozófia és a modern tudomány az egyetem falain kívül született meg, a marginális počte maudit, az elátkozott költő figurája bízvást általánosítható az intellektuális tevékenységek minden fajtájára. A formálisan kiképzett tudós hivatalnokok és papok a mandarinátus minden alakváltozatában a hagyomány őrei voltak, nem utolsósorban azért, hogy az írástudók rendjének önállóságát és szűkös méretét, azaz a céhes-rendi érdekeket biztosítsák és állandósítsák, ezért a tudás külső kritériumait meghatározó intézményes tekintély fönntartása mindenkor fontos államérdek volt, ezért cserébe a tudást tudásnak nyilvánító tekintély egyben a mindenkori államrend garanciája is kellett hogy legyen. Az „egyetemi autonómia” egyebek mellett ezt a funkciót is védte – ne feledjük, a szabadság védelmében az őszirózsás forradalom fölszámolta 1918-ban az egyetemi autonómiát, ekkor kerültek Magyarországon először modern értelmiségiek az egyetemekre (pár hónapra) – a tanárok (és csak a tanárok) tekintély védte gondolatszabadsága mellett.

Az elismert szellemi javak kínálatának szűkítése persze akkor vált igazán fontossá, amikor az intellektuális-kognitív munka termékeit a piacon és a piacról kellett finanszírozni, amikor a természettudomány, majd a társadalomtudomány a termelőerők különleges, de nélkülözhetetlen aspektusává vált. Ekkor olvasztottak az addig tisztán elméleti és hagyományőrzési funkciókat teljesítő tudományos üzembe alapjában gyakorlati mesterségeket (mérnökség, orvoslás, „közgazdaságtan”, hadviselés, „iparművészet”, államigazgatás és í. t.).

A klasszikus humanista egyetem céljait ugyanakkor – már eleve defenzíven – így fogalmazta meg Humboldt 1810-ben:

„A felsőbb tudományos intézmények [egyetemek] sajátossága […] az, hogy a tudományt mindig úgy kezelik, mint egészen meg nem oldott problémát, és ezért az állandó kutatás állapotában [!] vannak, ellentétben az iskolával, amelynek csupán a kész és befejezett ismeretekkel van dolga, s csak ilyeneket tanít. […] Ezért az, amit felsőbb tudományos intézményeknek nevezünk […], nem más, mint azoknak az embereknek a szellemi élete, akiket külső kötelesség vagy belső törekvés vezérel a tudományos kutatáshoz.”[5]

Megjegyzendő, hogy a bécsi, horvátországi, belgrádi diákmozgalmak (2009–2011) hevesen követelték az egyetemek „középiskolásításának” megállítását, s evvel összefüggésben az átkos ún. bolognai rendszer fölszámolását.

A tartalmi kérdések szorosan összefüggenek a létszám és az ingyenesség kérdésével. Ha az egyetemek „az állandó kutatás állapotában vannak”, akkor azokat, „akiket […] belső törekvés vezérel a tudományos kutatáshoz”, nem lehet távol tartani az egyetemektől, hiszen máskülönben a kínálat korlátozásával megpróbálják áruvá változtatni a szellemet és az észt, ami önmagában is irracionális; és ez nem moralizálás és nem érzelgés. Arról nem is szólva, hogy éppen azokat tarthatják távol, akiket belső törekvés vezérel a kutatáshoz.

Természetesen jól tudjuk, hogy ma az egyetemek „diplomagyárak”, azaz díjazás ellenében vagy költségvetési segítséggel formális kritériumokhoz kötik egy kellemesebb, gondtalanabb, gazdagabb élet megszerzéséhez való jogot, tehát rádupláznak a meglévő társadalmi kiváltságokra. Ezt bizonyítják évtizedek óta az – egyébként fölfújt és eltúlzott – plágiumügyek; privilégiumok kivívása és más haszonszerzési taktikák esetében mindig is szokás volt (és egyéb társadalmi kontextusokban és miliőkben is szokásos) némi csalással vagy kerülő úton megszerezni az előnyöket. Azok, akik helyett más írja meg a disszertációt, vagy akik helyett más vizsgázik, nem a kutatói közösségben szeretnének helyet szerezni maguknak, hanem jól fizetett állást akarnak maguknak a diploma vagy a doktori cím révén. Ez a mai társadalom üres rítusa, s nem sokkal üresebb, ha a doktorandusok[6] idegen tollakkal ékeskednek – csak egy kicsit. Abban a pillanatban, ahogy az egyetemi kínálat egyetemessé válik, ennek az előnyszerzésnek és az ebben az esetben abszurd „piaci versenynek” vége szakad.

Vagyis ha a diákmozgalom nem törekszik az egyetemi tanulmányok teljes ingyenességére, akkor célt téveszt: mert akkor csak kiterjeszti a kiváltságosok körét („sikeres kompromisszum” esetén), és maga is hozzájárul az „elkerítéshez”.[7] Az egyetemisták eddig nem tették világossá, hogy pusztán csak a jelenlegi kormány neokonzervatív reformjait ellenzik-e, és a status quo ante helyreállítására törekednek, vagy a teljesen nyitott fölsőoktatást követelik-e. De még ha az előbbi opciót választják végül – hiszen a mozgalom félig-meddig beleegyezett abba, hogy a meglehetősen konzervatív hallgatói „önkormányzatok” képviseljék a jobboldali kormánnyal folytatott tárgyalásokon (bár ennek ellentmond a 2013. február 11-én lejáró ultimátum) –, akkor is: az ingyenesség racionális gondolata megjelent, méghozzá erőteljesen.

A kiváltságok kiterjesztése a kiváltságok eltörlése helyett erkölcsi problémákat vet föl. Azoknak a költségvetési forrásoknak az eredete, amelyekből a tömegessé váló fölsőoktatást pénzelik, az adó: ez egyrészt a tőke adóiból (az értéktöbbletből a közjóra elvont, behajtott összegekből), másrészt a tőkevagyon nélküli bérmunkások és közalkalmazottak adóiból adódik össze. Amennyiben megmarad az igazságtalan adórendszer (egykulcsos személyi jövedelemadó, magas forgalmi adó [áfa], csekély tőkeadó, osztalékadó, ingatlanadó, nem létező vagyonadó stb.), annyiban – legalábbis részben – a vagyontalanok fogják födözni a fölső középosztály csemetéinek fölsőfokú tanulmányait s a belőlük származó, majdani magasabb életszínvonalat. Ugyan elvileg az olcsóbb és nyitottabb fölsőoktatás több szegény gyereknek teszi lehetővé a bejutást, de a kulturális hátrányok – ez esetben: az alsóbb néposztályoknak nem tartozik a szokásaik közé, hogy egyetemre járassák a lányaikat és fiaikat – megmaradnak és tovább halmozódnak (hiszen többnyire viszonylag jómódú családok mentesülnek bizonyos költségek alól). A kiváltságok eltörlése csak a kiváltságok eltörlése révén történhet meg.

A szellemnek mint közjószágnak a nyilvános (össztársadalmi és állami) elismerése analóg más közjavakéval. Ugyanis más közjavak, közjószágok esetén is fölmerül az oszthatóság kérdése – immár évszázadok óta. A négy elem – föld, víz, levegő, tűz – magántulajdonra oszthatósága sose volt problémátlan, hiszen értékének létrehozásában nem játszott szerepet a munka. A rőzseszedés, a gombaszedés, a vadászat, halászat, rákászat, a szén- és mészégetés, a fölszíni bányászat, a vízhordás, az erdei séta, úszás és evezés a vadvizekben, a legeltetés, az „erdőlés”, a szabad közlekedés még uradalmi birtokokon is, a vadon termő gyógynövény- és gyümölcsszedés, a kiterjedt szolgalmi jogok, a zarándokok és más vándorok utazása és időleges szállása, kegyhelyek és remetelakok létesítése évszázadokig szabad volt (a „free” és a „for love” emiatt jelent ingyenest – is). A földet a hűbéri rendszerben inkább adományozta a hűbérúr (mindenekelőtt a fejedelem), mintsem adták-vették volna. A szellemi javak legfontosabb fajtája a régiségben – a vallási szertartásokon (belőlük ered a „sport” és a színház, a hangverseny, az opera is) való részvétel, az ugyancsak papi kontroll alatt álló szellemi képzés (instrukció: „oktatás”) – szabad volt, azaz ingyenes; a misén vagy az istentiszteleten való részvétel, a szentségek kiszolgáltatása ma is ingyenes (ha nem, az visszaélés); a templom menedék volt mindig (az angol „sanctuary” [szentély] szó mai elsődleges jelentése: menedékhely, búvóhely); a meditáció – amelyet a lakosság igen nagy része gyakorolt – koldulás, illetve alamizsnálkodás révén volt lehetséges. A szerzetesi eszmény (szegénység, szüzesség, engedelmesség) szó szerint azt jelentette, hogy a szerzeteseknek (barátoknak, apácáknak) mindenfajta személyes vagyon és magántulajdon, továbbá mindenfajta javadalmazás nélkül kellett élniük (pusztán a jótékonyságra – a szeretetre: caritas – utalva), továbbá el voltak tiltva a családi forrásoktól, nem örökölhettek és í. t.

Mindehhöz hozzájött az ajándékgazdaság (potlatch) és a vendégbarátsági rend, továbbá az adó helyett az euergetiszmosz (a gazdagok és nemesek által közcélokra, néha kényszerűen „adományozott” közművek építése, közösségi rítusok és a „kultúra” pénzelése viszonzás nélkül, amennyiben a halhatatlan hírnévtől eltekintünk).[8] A nép (különösen a fölfegyverzett nép – és régen nemcsak a nemesek és a városi polgárok, hanem a szabad közrendűek is mindenütt föl voltak fegyverkezve) megvendégelése és mulattatása minden régi állam magától értetődő kötelességei közé tartozott. A „földreform” (a magánművelésre kiadott földek újraosztása nemzedékenként) a legtöbb régi állam alapproblémái közé tartozott, maradványai – és mítoszai, legendái, amelyek az „aranykor” mindenkori képzetét annyira befolyásolták – mindenütt megtalálhatók. A modern kapitalizmus nyilván mindenütt visszaszorította ezeket a hagyományokat, bár nem teljes mértékben. A magántulajdon kiterjedt azokra a szférákra is, amelyekhez korábban nem juthatott hozzá, a kisajátítás[9] általánossá vált, avval az eredménnyel, hogy ami korábban a legtöbb embernek ingyenes volt (lakhatás, fűtés, ruházkodás [otthon szőttek, fontak, szabtak, varrtak], részben a táplálkozás [vadászat, halászat, növénygyűjtés], szellemi javak), csak bér-, illeték- és járadékfizetés révén lett elérhető. A közjavakhoz való általános hozzáférés megszűnt mint „alanyi jog” vagy „szolgalmi jog” vagy „szokásjog” (hogy erről mit gondoltak eleink, kitetszik az evangyéliom szóhasználatából: „vámszedők” stb.). Szeretném hangsúlyozni, hogy a közjavaknak ez az egyetemes hozzáférhetősége magántulajdonon alapuló rendi és osztálytársadalmakban állott fönn – a régi (helytelenül „utópikusnak” nevezett, már a középkori eretnekmozgalmakban, paraszt- és proletárlázadásokban fölbukkanó, a „kisebb rendű” szerzetesi közösségekben közkeletű) szocializmus és kommunizmus ezt a képzetet a munka termékeire és „hasznára” is kiterjesztette volna, ez azonban soha nem sikerült. (Ezt nevezte A Kommunista Párt Kiáltványa – szintén pontatlanul – „feudális szocializmusnak”.) A közjavak föloszthatatlanságának, érinthetetlenségének közeli szinonimája a „szent”. (Ez egyébként a modern kulturális antropológia/etnológia ismert alaptételeinek egyike.)

A közjavak általános hozzáférhetőségének – és evvel persze a közjavak meghatározásának – a gondolata kerülő utakon újra fölbukkant a huszadik században, mindenekelőtt az ökológiai mozgalmakban (beleértve a biodiverzitást és az állatok jogait védelmező csoportokat, az olyan szelídeket és törvénytisztelőket, mint A Négy Mancs vagy az olyan keményebbeket, mint az Animal Liberation Front), a hackermozgalmakban (amelyekből olyan politikai jelenségek nőttek ki, mint a „kalózpártok” vagy a WikiLeaks, az Anonymous stb.) vagy a tér szocializálását követelő mozgalmakban (amelyek a „jogok” polgári ideológiáját teszik magukévá, néha csak látszatra, mint az általános lakhatási jogot követelők – Magyarországon is A Város Mindenkié – meg a „Reclaim the Streets” és í. t.).

Logikailag idetartozik az általános, a munkától elválasztott megélhetési alapjövedelmet indítványozó, egyre terebélyesebb mozgalom is.[10] Ez a mozgalom nem javasolja a piacgazdaság megszüntetését, bár voltaképpen magát az emberi életet a közjavak egyikének tartja. (Mint minden, alapjában polgári, ám radikális reformmozgalomnak, vannak utópikus vonásai. A forradalmi mozgalmak többnyire realisták. Mivel a jegyzetben hivatkozott szerzők az ún. analitikus marxizmus hagyománya felől közelítenek a kérdéshez, fölfogásuk erősen morális, normatív természetű. – Egyébként igazat kell adnunk Polányi Károlynak abban, hogy a „piaci társadalom”: utópia. A társadalmi gazdagságnak [wealth] csak egy része forgalomképes, az oszthatatlan fölosztása: lehetetlen. A közjavakért és a közjavakhoz való korlátozhatatlan hozzáférésért folytatott küzdelmek nem kommunista jellegűek, ám emlékeztetnek a polgári társadalomnak a kanonikus változatára, amelyben a piac elsősorban a fölöslegek kicserélésére szolgált. A – többek között – a digitalizálás, automatizálás, robotizálás miatt társadalmi tényezőként hanyatló, munka, munkaerő, változó tőke ismét fölveti a munka radikális elszakítását a megélhetéstől, amellyel a piaci viszonyok között nincs közvetlen, pláne oksági kapcsolatban. Az általános piacosítás és financializáció aberráltnak tetszik a polgári társadalomban, és tönkreteszi magát a piacot is, miközben a magántulajdon jelenkori alakváltozata is nagy bajban van. Ugyanakkor a nem piacképes szférák további piacosításának dinamikája továbbra is megrendítően erős.)

Az alapjövedelem és eszmerokonai egyben (közvetett) válaszok a mai társadalom egyik alapkérdésére is: miből fog megélni a technikai fejlődés következtében az „értéket” termelő munkából valószínűleg örökre kizárt többség? Ugyanehhöz kapcsolódik nyilvánvalóan az egyetemi kérdés is.

A kormányzat, mint a mai – politikai eredetüktől, identitásuktól, hagyományuktól, önértelmezésüktől szinte teljesen függetlenül –, egységesen neokonzervatív kormányzatok mindenütt, mindent megtesz annak érdekében (akárcsak elődei), hogy őrizze a közjavakat és a tág értelemben vett üzletet elválasztó vonalat, sőt: hogy lehetőleg ezt a vonalat arrább tolja, az univerzálisan (vagy akár tág körben) hozzáférhető közjavak mennyiségét és minőségét csökkentse.[11] Ennek az általános magatartásnak persze megvannak a különleges, lokális vonásai. Ezek részben a rendszerváltás ideo­lógiájának a lesüllyedt maradékai („polgárság nélkül nincs liberális demokrácia!”), részben az 1930-as évekből származó korporatista elképzelések („a keresztyén úri középosztály kinevelése”), részben egyszerűen a kormánypártok legfontosabb választói bázisának a megerősítése, részben pedig a mindenkori elitek jellegzetes néputálata („panelproliból ne legyen főorvos vagy ügyész vagy bankigazgató”). Ráadásul a kormánynak csakugyan takarékoskodnia kell, az értelmiséget pedig nem kedveli. Mindezek azonban csak részletkérdések.

A lényeg az, hogy a piacon kicserélt áruk közül csak egyetlenegy van, amelynek az elfogyasztása új értéket hoz létre, nagyobb értéket, mint amennyi a reprodukciójához szükséges: ez a munkaerő-áru. A munkaerő-áru nem anyagi természete határozza meg a bővített újratermelést. A munkaerő-áru elfogyasztásának és reprodukciójának a válsága robbantotta ki a jelenlegi világgazdasági válságot is, amely szintén a nem anyagi aspektusok átalakulásának következménye.[12]

A munkaerő terjedelme (és az aggregált munkaidő) csökkenésének következtében a munkanélküliség és a prekariátus a jelenkori kapitalizmus középponti aspektusa lett (korábban marginális jelenség, anomália volt). A technika fejlődésének következtében beálló értékcsökkenés paradoxona együtt a gazdagság (wealth, Reichtum, richesse) – a társadalmi „összvagyon” – bővülésével és értékesíthetetlenségével azt a látszatot kelti, hogy a piacról kiszoruló javak és tevékenységek redisztribúciós javak, amelyekért mint állami, „költségvetési” forrásokért verseng a „fizetőképes kereslet” egyedül legitim szimbolikus teréből kiszorult sokaság. Az értékesíthetetlen (vulgo „eladhatatlan”) – mert a munkaerő reprodukciós költségei meredeken zuhannak – javak nem létezőnek tűnnek föl, amelyeket „meg kell teremtenie”, azaz „finanszíroznia” kell az államnak, ám a termelésből (értéktermelésből, csereérték-termelésből) kizuhanó hatalmas tömegek megszűnnek „adóalanynak” lenni, ezért az a látszat, hogy a javak megsemmisülnek, hiszen csakis piacon kívül lennének értékesíthetők, s evvel: elfogyaszthatók.

Ami „ingyenes”, üresnek tetszik, sőt: amit „redisztribúciós javakként” úgymond szétosztanak, az illegitim, ahogyan illegitim minden, amit a közületi autoritástól ma kérni kell, hiszen a rendelkezésre álló közjavakat egyszerűen nem ismerik el. A kapitalizmus ősrégi sajátossága, hogy dúl a túltermelés és a túlakkumuláció, miközben embermilliók pusztulnak éhen (és pusztul a természet is, amellyel marxi értelemben vett „anyagcseréjüket” folytatnák).

A történelemben voltaképpen először – mert embertársaink közönyös elhanyagolása, amely örök, nem azonos vele – illegitimnek minősül az emberiség számottevő részének igénye a megélhetésre; és persze különösen illegitim a szubaltern osztályok, etnikumok, régiók igénye a közjavakra. (Itt elég csak az afrikai bányászatra, a nagyipari óceáni halászatra és a trópusi fakitermelésre utalnunk.) Természetesen a köz- és fölsőoktatáshoz (meg általában a „kultúrához” és a „tudományhoz”) való egyetemes, nyitott, ingyenes hozzáférés korlátozása is idetartozik; ennek az alapja „a tudás piaci értékesítésének” rég elavult társadalmi célkitűzése az ún. munkaerőpiac összeomlásának és megállíthatatlan zsugorodásának körülményei között – ami teljesen irracionális. (A globális prekariátus legszembeötlőbb csoportjainak – a digitális zselléreknek, a távjobbágyoknak, a programozó vagy pályázat­író napszámosoknak – mint a változó tőke állítólag új elemeinek az értéke problematikus.)

A magyarországi („nemzeti [tkp. etnikai] neokonzervatív”) jobboldal ezt a mindenestül irracionális utópiát erőltette – az „önfinanszírozó” fölsőoktatást, vagyis azt, hogy az egyetemi tanulmányok teljes költségét a hallgatók fizessék ki (vagy a családjuk), más területeken meg a még utópikusabb „munkaalapú társadalmat”, amire semmi esély (hála Istennek) –, ámde szembe kellett néznie a valósággal.[13] A valóság ebben az esetben nem más, mint az az egyszerű és közismert tény, hogy mindenképpen sokkal több egyetemista van és lesz, mint ahány diplomásoknak való állás van és lesz, az egyetemnek mint a piaci verseny preszelekciójának, előzetes szűrésének, a privilégiumokat körülíró, szabályozó, korlátozó korlátnak, az establishment elitek illemtanára és retorikájára való tréningnek nincs már az égvilágon semmi értelme. Az ELTE, a Pázmány, a Közgáz és a Ludovika épp úgy munkanélkülieket „nevel”, mint a vidéki szakközépiskola a beázó mennyezeteivel, szétvert vécécsészéivel és betépett, rongyos, katatón kis huligánjaival.

A diákoknak semmi más kiútjuk nincs, mint a kulturális forradalom, és ez meg is történt.

Ennek a kulturális forradalomnak a háttere az a melankolikus hedonizmus, amelyet a romkocsmák metaforájával írnak le ma Pesten[14], de ehhöz hozzá kell tenni, hogy ami kimarad ebből a metaforából, az a Sirály, Tűzraktér, Fogasház típusú elkötelezett (s emiatt persze üldözött, támadott, betiltott) „hely” – a „helyek” jellegzetes, szűkszavú, VII–VIII–IX. kerületi understatement, vö. még: „terek” –, ahol „helye” van az avant-garde-nak meg a civiltársadalmi, azaz nem hivatalos politikának (amely jellegzetesen antirasszista, antihomofób, feminista, drogliberális, bázisdemokrata/globkrit és zöld, amiként az Brit-Kolumbiától Katalóniáig, a Tűzföldtől Kréta szigetéig, csak Pesten hiányzik a másutt meghatározó marxista/anarchista komponens, egyelőre).

A föl-fölbukkanó ’68-as párhuzam nagyrészt téves (kevésbé volt téves a brit, a zágrábi, bécsi, belgrádi mozgalmak esetében), de annyi mindenesetre igaz, hogy az erőszakmentes, szelíd, inkluzív (befogadó), részvételi-konszenzusos, nyitott-informális jelleg – ezt főleg a széles körű rokonszenvet kivívott HaHa testesíti meg – most is meghatározó, habár a flower power ideologémái nagyrészt halottak, különösen azért, mert az antimilitarizmusnak és antiimperializmusnak nincs közvetlen kelet-közép-európai időszerűsége, amióta a délszláv háborúk befejeződtek (a neonáci erőszak pedig meglepő módon nem téma, mint egyebütt). Ugyanakkor bátorító, hogy közvetlen alkalom híján is létrejön a hierarchiaellenes és antiautoritárius kifejezésmód és „önszerveződés” (1989-ig „önigazgatásnak” is nevezték, még a Solidarność is „önigazgatói köztársaságot” javasolt kezdetben; kár, hogy ezt a terminust tönkretették a jugoszláviai „önigazgatási” hazugságra való sztereotip hivatkozások).

Ez a magyarországi diákmozgalom – és szövetségesei (oktatók, gimnazisták, fiatal értelmiségiek pl. a Humán Platformban) – eddigi legfontosabb hozadéka.

Herbert Marcuse, akit addig rágalmaztak, amíg az emléke is elhomályosult, és akiről a valaha újbaloldali liberálisok ma már csak fönsőbbséges ajakbiggyesztéssel szoktak beszélni, az 1968-i forradalom egyik lényeges aspektusának „az új szenzibilitást” nevezte – ezt a terminust is eltorzították, kifacsarták, méghozzá mindenekelőtt Magyarországon; talán van, aki nem is tudja, hogy ez Marcuse kifejezése, de ez nála nemcsak kifejezés, hanem gondolat –, amelyben az életösztön föléje kerekedik az agressziónak és a bűntudatnak. Az esztétikai dimenzió a szabad társadalom záloga. Az emberi kapcsolatok univerzumát nem a piac közvetíti, nem alapul a kompetitív kizsákmányoláson és rémuralmon, az új érzékiség megköveteli a nem szabad társadalmak megszabadítását a represszív kielégülésektől; ez a szenzibilitás érzékeny olyan formákra és valóságmódozatokra, amelyeknek harcba kell keveredniük az intézményekkel, amelyek tagadják és megerőszakolják az emberi test és elme igényeit.

Mindeközben – mondja Marcuse – a képzelet szabadságát nemcsak az érzékiség korlátozza, hanem az ember racionális képessége, az emberi ész. Az új élet legvakmerőbb képzeteit is a fogalom vezérli. Az érzékek világa történeti világ, és az ész a történeti világ fogalmi birtokba vétele és értelmezése (conceptual mastery and interpretation of the historical world).

Az esztétikai univerzum az az életvilág (Lebenswelt), amelytől a szabadság szükségletei és képességei függenek, ha fölszabadul; ezek nem fejlődhetnek ki – folytatja Marcuse – az agresszív impulzusok meghatározta környezetben, nem is jelenthetik pusztán a társadalmi intézmények új halmazát. Ezek csak valamely környezet megalkotásának kollektív praxisában (in the collective practice of creating an environment) jelenhetnek meg, lépésről lépésre.[15] A fölszabadított környezet megteremtése – a „helyektől” az elfoglalt egyetemekig és a békés tüntetésekig, az antiautoritárius és konszenzuális döntéshozataltól a fogalmilag is egalitárius gyakorlatig – a szemünk láttára megy végbe, és minden okunk megvan az örömre.

(Az esztétikai dimenzióról Marcuse megjegyzi, már a vereség után, hogy a művészet politikai potenciáljának fölszabadítása megoldatlan ellentmondás. A művészet természetében benne rejlik a szubverzió – a fölforgatás – potenciálja, de hogyan lehetne a változtatás praxisának mintegy „útmutatója” anélkül, hogy elveszítené belső szubverzív erejét? A művészet fölszabadító üzenete transzcendálja – meghaladja, túllépi – a fölszabadulás elérhető céljait és transzcendálja a társadalom bírálatát is. A művészet az Ideához kapcsolódik – mondja Marcuse Schopenhauer nyomán –, s mivel az egyetemes és a különös ellentéte fönnmarad a soha be nem következendő üdvözülésig, ezért a művészet elidegenülés marad. Emiatt nem „szól” a tömegekhez, amelyeket persze az osztálytársadalom teremt.[16])

A diáklázadás voltaképpen szelíd és szerény reformmozgalom, de akarva-akaratlanul – és elkerülhetetlenül – szubverzív, akkor is, ha követelései részlegesek, és módszere tárgyalásos (illetve a tárgyalásokat kombinálja az utcai tüntetésekkel és egyéb fizikai tiltakozási formákkal), tehát szükségképpen kompromisszumos. De a követelések szerénységében és részlegességében olyasmi búvik meg, amit sokan észrevettek, bár értelmezésük többnyire konvencionális: a diákok azért nem intézményi és társadalmi reformot követelnek (amit láthatólag nagyon is jól el tudnának képzelni és meg tudnának fogalmazni), mert a hagyományos politikában nem bíznak – teljes joggal. Ennek a bizalmatlanságnak a megformulázása sajnos szokványos (a „pártokkal” szembeállított „szakmaiság”, amely két antidemokratikus hagyománynak – a Max Weber-i értékmentességnek, azaz a „tudomány” és a közigazgatás” elválasztásának a „politikától”, illetve a demokratikus „véleménnyel” szembeállított filozófiai „tudásnak” vagy „igazságnak”, azaz a politikai platonizmusnak, illetve e kettő egyszerűsítésének vagy vulgarizálásának – a végkövetkeztetése), de a tartalma ennél érdekesebb és gazdagabb, mert a bukott parlamentarizmus és bukott pártrendszer (többpártrendszer), illetve a még inkább elutasított autoritárius féldiktatúra ellenében fölmutatja a saját részvételi, tehát nem képviseleti, hanem közvetlen, inkluzív, hierarchiaellenes, antiautoritárius alternatíváját.

A diákmozgalom – okulva olyan mozgalmak sajnálatos kooptálásából is, mint az identitását és jelentőségét vesztett Milla – nem óhajt belekeveredni a megbukott liberális demokrácia harcába a bukás felé most még csak araszoló autoritárius rezsimmel, és (eléggé jámboran) elhárítja a balliberálisnak nevezett polgári erőközpontok pártfogását. Evvel elutasította a polgári politika összes rendelkezésre álló változatát. Csöppet se véletlen, hogy az ún. egycélú (single-issue) mozgalmak (antinukleáris és békemozgalom, feminizmus, ökológia, militáns antirasszizmus, ATTAC, hackermozgalmak) mind az Új Baloldal utódai, nem föltétlenül tudatos világnézeti értelemben, de genea­lógiai (leszármazási, „családfai”) értelemben mindenképp.

Negatív vonatkozásban (a polgári politikaverziók implicit és passzív elvetése) és pozitív vonatkozásban (antiau­toritárius, egalitárius és részvételi technikák) a diákmozgalom formailag – „a költségvetési fegyelemnek” és az „evilági aszkézis” más aktuális rutinjainak az elutasítása folytán tartalmilag – kifelé tart a kapitalizmus belvilágából. Erre már volt példa.

A régi – „fordista” – munkásmozgalom bérharcainak a közvetlen követelései alakilag nem voltak „antikapitalisták”, de köztudomású, hogy rajtuk keresztül, az ő révükön ment végbe és teljesedett ki a régi szocializmus emancipatorikus küldetése, és jött létre „az önmagáért való munkásosztály”, amikor megteremtette saját, előzmény nélküli, innovatív tömegszervezeteit.

Ezek aztán – a harminc-negyven éve eltűnt „jóléti állam” és „fogyasztói társadalom” néhai sikerei következtében, amellyel mint fantommal még mindig hadakozik a kétféle („nemzeti” és „neoliberális”) kelet-európai és kelet-közép-európai jobboldal – maguk is autoritárius és konzervatív hatalmi instanciákká változtak. A radikális proletároknak el kellett hagyniuk a hagyományos munkáspártokat és szakszervezeteket, hogy részt vehessenek 1968 harcaiban (főleg Francia- és Olaszországban).

Diáklázadások a középkor óta mindig voltak, és mindig fontosak voltak a polgári korszakban (pl. 1848-ban is). Ennek természetesen vannak életkori okai, társadalmi sajátosságai (az egyetemisták többségét a szüleik tartják el, ezért a közvetlen egzisztenciális fenyegetések – kizárás, exmatrikuláció – nem hatnak rájuk annyira): a beilleszkedés és a „vállalati” fegyelem befejezetlensége a fiataloknál, a tudománnyal, filozófiával, művészetekkel való közvetlen és eleven érintkezés, a családi felelősség és kényszer hiánya és í. t.

Az emancipációra, az egyéni és kollektív autonómiára való törekvés előtt tehát kevesebb akadály tornyosul, mint az ún. fölnőttek esetében, akiknél az il gran rifiuto, az elutasítás és ellenállás (a „kontesztáció”, az aktív-militáns „kétségbe vonás”) a represszió (a Kareninok és Bovaryk, a hatalom megcsalt férjei) szemében: gyerekesség. (Erre minden régi és új lázadó jól emlékezhet.)

A lázadó magyar diákok – a mi drága gyermekeink és tanítványaink – azonban szem előtt kell hogy tartsák: az ő racionális (és okos) megfontolásaikkal szemben nemcsak a kormányzat irracionalitása (és butasága) áll, a polgári politikával való szembenállás nem politikamentesség vagy antipolitika, hanem másfajta politika (ami kiváltképpen nem azt jelenti, hogy országgyűlési képviselőkként és miniszterekként szeretnénk majd őket viszontlátni – senkit nem akarunk az Országházban viszontlátni, akit szeretünk). A polgári politikának sokféleképpen – rosszul is – lehet hátat fordítani. Az egyetemisták ezt jól csinálják. Nem arról van szó, hogy – kelletlenül idézve az establishment csikorgó frázisait – egyre több embernek kell lehetővé tenni a minőségi fölsőoktatást, nem az a jó jelszó, amelyet az egyik diáktüntetésen láthattunk („VOLT EGY ÁLMUNK: A DIPLOMA”),  hanem magának a tudománynak, a filozófiának, a művészetnek is meg kell változnia, ha egyetemes lesz a hozzáférés, ha az egyetemi stúdium értelme nem a gazdasági, kulturális és rendi vagy osztálykiváltság.

A következő lépésnek az egyetemi tanulmányok – ha tetszik, a kultúra – tartalmát kellene érintenie, ez tenné politikaivá, tehát ez esetben univerzálissá a kulturális forradalmat. Ez ebben a pillanatban nem valószínű, de nem nehéz megjegyezni, és jobb időkben erről indítani vitákat. Az egyetemes hozzáféréshez, az ingyenes egyetemhez, az egalitárius tanulmányi közösséghez más formák és más gondolatok illenek. Van idő, s „az egyetemi polgárok”, diá­kok és tanáraik átgondolhatják annak a tekintélynek a karakterét, amelynek mostanáig gondolattalanul engedelmeskedtek.

[1] – Erről már korábban is beszéltem és írtam: vö. TGM: „Pár szó az egyetemről” (itt találhatók hivatkozásaim forrásaimra, Polányi Károlyra és André Gorzra is, és itt hallgatható meg a beszédem az elfoglalt belgrádi egyetemen), http://tgm.transindex.ro/?cikk=800. Beszédem a diákmozgalom szabadegyetemén: http://www.youtube.com/watch?v=_sOMkYNlRxA, ELTE Bölcsészettudományi Kar, 2012. december. Lásd Bagi Zsolt kiváló blogját: http://atomegerejevel.blogspot.hu/.

[2] – Lásd: „A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában”, ford. Barlay László, in: Walter Benjamin: Kommentár és prófécia [szerk. Zoltai Dénes], Bp.: Gondolat, 1969, 301-334. (A szöveg – nyilván terjedelmi okokból – hiányzik a reprezentatív magyar Benjamin-kiadásból: Angelus Novus, s. a. r. Radnóti Sándor, [Bp.]: Magyar Helikon, 1980.) A tanulmány három változatban maradt fönn, ezeket lásd: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften, I·2, szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1991, 431-469, 471-507, továbbá: GS VII·1, 350-383. Tudományos-kritikai kommentárral vö. Walter Benjamin: Das Kunstwerk im Zeitalter seiner technischen Reproduzierbarkeit u. weitere Dokumente. Kommentar von Detlev Schöttker, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2007 (tartalmazza az Adornóval és Horkheimerrel folytatott – meglehetősen lesújtó – levelezést is a művel kapcsolatban). Vö. Esther Leslie Walter Benjamin: Overpowering Conformism c. könyvének (London: Pluto, 2000) 6. fejezetével: „The Work of Art in the Age of Unbearable Capitulation”, i. m., 130-167.

[3] – A begyakorlásról lásd: Peter Sloterdijk: Du mußt dein Leben ändern, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2009.  A leírás kitűnő, de amit a szerző helyesel, azt én helytelenítem, és viszont. Vö. Sloterdijk: A gondolkodó a színpadon/A Jó Hír megjavításáról: Nietzsche-tanulmányok, ford. Bendl Júlia, Kurdi Imre, utószó: Vajda Mihály, Bp.: Helikon, 2001, 124 skk.

[4] – Vö. Pierre Bourdieu: La Distinction, Párizs: Les Éditions du Minuit, 1979. (Vö. Bourdieu: Noblesse d’État, Párizs: Minuit, 1978 – és Bourdieu-vel általában.)

[5] – Wilhelm von Humboldt Válogatott írásai, ford. Rajnai László, vál., szerk., utószó: Telegdi Zsigmond, [Bp.]: Európa, é. n. [1985], 250-251. Humboldt ehhöz még hozzáteszi: az államnak „[ü]gyelnie kell arra, 1. hogy ezt a tevékenységet minden időben a legelevenebb és legintenzívebb élénkség jellemezze; 2. hogy megakadályozza lesüllyedését, hogy szilárdan és tisztán válassza el a magasabb intézményt az iskolától (nem csupán az általánosan elméleti iskolától, hanem különösen a sokféle gyakorlatitól).” Sőt: „nem pusztán az a mód okozhat esetleg kárt az ügy lényegének, ahogyan az állam megteremti ezeket a formákat és eszközöket [az egyetemnek], hanem szükségszerűen mindig hátrányosan hat maga az a körülmény is, hogy tőlük egészen idegen dolog céljára egyáltalán léteznek [!] ilyen külső formák és eszközök, s ez az alsóbbrendű, anyagi valóság szintjére rántja le mindazt, ami szellemi és magasrendű…” I. m., 251-252.

[6] – És nem „doktoranduszok”, sz-szel!

[7] – A commons és az „elkerítés” jelentőségére sokakat Michael Hardt és Antonio Negri hírneves trilógiája (Empire; Multitude; Commonwealth) ébresztett rá – természetesen Marx és Polányi Károly nyomán –, de (itt most nem tisztázható okokból) én nem értek egyet a „posztoperaista” megközelítéssel. (Itt az operaismo olasz ultrabaloldali áramlatról van szó, operaio munkást jelent olaszul.) A kérdés legutóbbi irodalmából: Thomas Atzert, Jost Müller (szerk.): Immaterielle Arbeit und imperiale Souveränität, Münster: Westfälisches Dampfboot, 2004, ld. kül. Paolo Virno, Negri (az ismert bértanulmányt), Antonella Corsani, Luciano Ferrari Bravo írásait. Lásd még: Massimiliano Tomba, Riccardo Bellofiore: „Lesarten des Maschinenfragments. Perspektiven und Grenzen des operaistischen Ansatzes und der operaistischen Auseinandersetzung mit Marx”, in: Marcel van der Linden, Karl Heinz Roth (szerk.): Über Marx hinaus, Berlin/Hamburg: Assoziation A, 2009, 407-431. (Tudni való, hogy az operaismo hagyományában már a késő 1950-es évek, Renato Panzieri és a Quaderni rossi óta alapvető szerepet játszik a Grundrisse híres fejezete – töredéke – a gépekről.)

[8] – Itt csak utalok Marcel Mauss, Georges Bataille, Paul Veyne híres műveire.

[9] – Erről lásd David Harvey műveit („accumulation through dispossession”), amelyekkel szemben egyébként szintén vannak fönntartásaim.

[10] – Mindenkinek elolvasásra ajánlom Misetics Bálint kitűnő összeállítását: „A kapitalizmuson túl”: Misetics, Robert J. van der Veen, Philippe Van Parijs, Erik Olin Wright, Claus Offe tanulmányaival a megélhetési alapjövedelemről (living wage, Grundeinkommen), ez volna – van der Veen és Van Parijs tanulmányának címével – „a kapitalista út a kommunizmusba”: Fordulat, új folyam, 11. szám, 2010/3., 10-84.

[11] – Megjegyzem, én annak idején támogattam a „szociális népszavazást”, bár nem voltak illúzióim a „tb-mentők” szekerére fölkucorodott jobboldal szándékai felől. Vö. TGM: „A jóléti állam kísértete”, Eszmélet 77 (2008. tavasz), 96-129. Meglehetősen groteszknek találom azoknak a diákmozgalmat ma ajnározó neoliberálisoknak-neokonzervatívoknak az érvelését, akik annak idején gúnyolódtak a tandíjat és a vizitdíjat ellenző szakszervezeteken és más civiltársadalmi csoportosulásokon, amelyek az akciót a szociálliberális kormány ellen voltak kénytelenek elindítani, és szövetségeseket csak a jobboldalon és a merev óbaloldalon találhattak. Nekik lett igazuk – és persze azoknak, akik megjósolták, hogy a kormányra jutott Fidesz-KDNP megszegi ígéreteit, és ebben a vonatkozásban ugyanazt teszi majd, mint az általa gyűlölt Bokros, Gyurcsány, Bajnai, Kóka, dr. Molnár Lajos és dr. Horváth Ágnes. A jobb ízlésűeknek megmaradt az egyetemisták iránti elvont csodálat s evvel egyszerre céljaik elvetése.

[12] – Vö. Ernst Lohoff, Norbert Trenkle: Die große Entwertung, Münster: Unrast Verlag, 2012, lásd kül. az I. rész 4. és 5. fejezetét, a II. rész 2.6. és 2.7. alfejezetét, a III. rész 1.2. alfejezetét, 75-108, 151-162, 171-175. Vö. Robert Kurz: Geld ohne Wert, Berlin: Horlemann, 2012, 294-354. Vö. még: Robert Kurz: Schwarzbuch Kapitalismus, 2. kiad., Frankfurt/M.: Eichborn, 2009, 612-812; Kurz: Das Weltkapital, Berlin: Edition Tiamat/Verlag Klaus Bittermann, 2005, a „Das neue Finanzkapital” c. fejezet, 220-298. Vö. ehhöz még a következő – rendkívül fontos! – írással: Moishe Postone: „Thinking the Global Crisis”, The South Atlantic Quarterly 111:2, 2012. tavasz, 228-249. Ezekkel az „értékkritikai” tanulmányokkal szemben lásd: David Harvey: The Enigma of Capital and the Crisis of Capitalism, Oxford: Oxford University Press, 2011, kül. 184-213.

[13] – Vö. Ernst Lohoff: „Der Wert des Wissens”, Stefan Meretz: „Der Kampf um die Warenform”, Peter Samol: „Arbeit ohne Wert”, Krisis 31, 2006, 13-123. Vö. még: Jean-Marie Vincent: Critique du travail. Faire et agir, Párizs: Presses Universitaires de France, 1987. (Továbbfejleszti Gorz koncepcióját.)

[14] – Ennek a melankolikus hedonizmusnak a legjobb dokumentuma Czapáry Veronika populáris regénye (Anya kacag, Pécs: Jelenkor, 2012), vö. http://index.hu/video/2013/01/16/minek_kell_koncepcio_egy_felmeztelen_lanyhoz/. A pia és a „nemi szabadosság” persze oldhat. A mazochizmus és a paranoia valamivel kevésbé.

[15] – Herbert Marcuse: An Essay on Liberation, Boston: Beacon Press, 1969 (számtalan utánnyomás), 27-30.

[16] – Herbert Marcuse: Counterrevolution and Revolt, Boston: Beacon Press, 1972 (számtalan utánnyomás), 103. Vö. Frédéric Lordon: Capitalisme, désir et servitude. Marx et Spinoza, Párizs: La Fabrique, 2010.

A gyűjteményben megjelent többi írás