Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM70

Összegyűjtött írások Tamás Gáspár Miklós 70. születésnapjára

a Brit Birodalom lovagja: Sir Vidiadhar Surajprasad. A Brit Birodalom már nem létezik (bár nemrégiben még egy másik jelentős konzervatív, Lord Jakobovits a Brit Birodalom főrabbijának címeztette magát, ami nála – Lady Thatcher barátjánál és gurujánál – inkább stíluskérdés volt), de V. S. Naipaul ennek a nem létező birodalomnak az alattvalója, ahogy Krúdy vagy Karl Kraus vagy Ödön von Horváth a megszűnt k. u. k. monarchia alattvalója maradt 1918 után is.

Vannak „birodalmi kisebbségek” – román publicisták így nevezik az erdélyi magyarokat, hogy kissé rosszmájúan különböztessék meg őket pl. a cigányoktól -, s ilyenek azok a hinduk és muzulmánok az indiai szubkontinensről, akiket az angolok telepítettek a Karibi-szigetekre, Nyugat-Afrikába, a Fidzsi-szigetekre és egyebüvé, ahol szükség volt munkáskézre. Ezek az indusok – hosszú és kínos zsellérsors végeztével – elég sikeres farmerek, boltosok, kereskedők lettek, és épp oly népszerűek voltak a fekete többségi lakosság körében, mint ez erdélyi magyar zsidók a nemzeti öntudatra ébredt román parasztság között a gyulafehérvári nagygyűlés után. Az angolok elmentek, így a nyugat-afrikai és karibi fekete antikolonializmus és nacionalizmus az indiai (vallásilag megosztott) kisebbség ellen irányult. Az ötvenes-hatvanas évek véres „választási kampányai”, harcai „jobb” és „bal” között az indus vagy indusbarát és a fekete etnicista „pártok” között zajlottak le. A Cheddi Jagan-féle guyanai szocializmus (ott indus a többség) is tiszta indiai jelenség – Floridától pár száz mérföldnyire, brit kiejtéssel, a harmincas évek londoni vitáinak visszhangjával.

V. S. Naipaul apja tanító és újságíró volt Trinidadban (a szó, mint tudjuk, szentháromságot jelent spanyolul), fiai az ottani angol középiskolába jártak. Bár a nagyszülők még tartották a hindu vallást, a szertartások szanszkrit szavait már nem értették, a szanszkrit (és hindi) betűket már nem tudták olvasni a fiúk, s már az Indiából hozott regionális-demotikus nyelveket se kapiskálták az unokák, akik azonban továbbra se vegyültek a feketékkel, de még az indiai muzulmánokkal se nagyon, mert a tisztasági és kasztelőírások, a szigorú étkezési és szexuális szabályok ezt nem tették lehetővé. A szegény és zömmel írástudatlan fekete nép gyanakodva nézte a kifelé ablaktalan házakat, a magas fallal körülzárt udvarokat, már csak a vérvád hiányzik az ismerős képhez.

V. S. Naipaul ösztöndíjat szerzett Oxfordba; további pályafutása – könyveket írt, mást nem csinált – közismert. Első, nagysikerű művei (R. K. Narayan nagyszerű elbeszéléseinek közeli rokonai; bár Sir Vidia, ha tudna róla, szitává lőne ezért a párhuzamért) egyszerű, humoros szövegek az Isten háta mögötti gyarmati kisemberek, csetlő-botló, tudatlan maflák hétköznapjairól, a semmiből is valahogy megélő Luftmensch ügyeskedéseitől a kisközségi messianisztikus nekilendülésekig – ezek néha Isaac Bashevis Singer galíciai és podóliai történeteire emlékeztetnek (hatásról persze szó sincs).

V. S. Naipaul – akár fiatalon elhunyt bátyja, a tehetséges Shiva Naipaul – utazni kezdett, és alaposan körülnézett az ún. harmadik világban; Afrikáról regényeket írt (Guerillas, In a Free State; A nagy folyó kanyarulatában címmel magyarul is megjelent – természetesen a leggyöngébb – regénye), a muzulmán világról két hatalmas útiesszét (legyen szabad megjegyeznem, hogy az Among the Believers nagyon nagy hatást tett a nemzeti érzésről szóló [1988] tanulmányomra). Indiáról is kettőt (én a Wounded Civilization-t szeretem jobban, de az A Million Mutinies Now is remekmű), Argentínáról (Eva Perón visszatérése, magyarul is), sőt, az amerikai Délről (A Turn in the South).

Mint a szerző nagy rajongója, azt hiszem, minden sorát olvastam; legnagyobb könyvének mégis azt tartom, amelyben Anglia – szerintem – megfejthetetlen rejtélyével küszködik (The Enigma of Arrival); ez föltehetőleg a huszadik század végének legnagyobb regénye. Súlyos és nyugtalanító könyv egy országról, amely saját magának se nyílik meg, amely hallgat önmaga felől, pedig ontja a betűt. Anglia igazi dimenziói birodalmiak, sőt, Amerika egy része is ehhöz a képzetes Angliához tartozik, s mivel ez feledésbe merül, a múlt értelmezhetetlenné válik, ahogyan a Trianon utáni csonkamagyarok számára érthetetlen az olyan Magyarország, amely nem kicsi és nem jelentéktelen, amely számára releváns Bécs és Kolozsvár: a kényszerű diszkontinuitás megmérgezi a kultúrát. A nagy angol angolregényt trinidadi hindu írta meg; az angol nyelv – Amerikának köszönhető – hatalma életben tart olyasmit is, ami magyarul persze lehetetlen.

Mindig azt gondoltam, hogy a legjobb erdélyi regény Siegfried Lenz Helytörténeti gyűjteménye: a Heimatmuseum természetesen nem Erdélyről szól, de erdélyi írónak kellett volna megírnia. (A legnagyobb erdélyi novellákat sem erdélyi írta, hanem Mészöly Miklós: Pontos történetek, útközben.) A trinidadi hindu számára fölismerhető Calcutta, Freetown, Rawalpindi, Boston, Toronto és Glasgow; ezért a mélyangol kert, az „Angleterre profonde” se idegen. Erdélyi embernek Szeged nem mond semmit. De Pozsony se. – „Érdekes.” Legföljebb. De ezt a virtuális, „brit birodalmi”, bárha politikamentes és nem etnikus valóságot részben maga V. S. Naipaul teremtette meg; igaz, az ő tettét nálunk senki sem ismételhetné meg, hiszen a Habsburg-monarchia egykori keleti (és északnyugati, cseh) feléből kihalt a német nyelv, amely in petto (a múlt századfordulóig) összefogta az egészet.

V. S. Naipaul az iszlámról, Afrikáról és Indiáról írott nagyszerű és mély könyveiben a közkeletű bölcsesség ellenkezőjét bizonyítja: a harmadik világ gazdasági, politikai és szellemi nyomorúságának nem a hagyományhoz való elvakult ragaszkodás az oka, hanem a diszkontinuitás, a hagyomány elfeledése és tudatlan meghamisítása. Nem a hagyományos keretek fönntartása – ezeket régen szétverte a gyarmatosítás, a kapitalizmus és a „függetlenségre” következő barbár katonai rezsimek, egypártrendszerek, félreértett „szocializmusok” -, hanem a hagyományos keretek iránti értetlen, lényegét illetően antitradicionalista, mert műveletlen nosztalgia. A probléma nem a forma, hanem a formátlanság. A probléma nem a merev rend, hanem a rendetlenség. A probléma nem a vakhit, hanem a másodlagos frissességű eszmehulladékok zsibvására – a szervetlenül importált Nyugat gondolatainak és kormányzati technikáinak félreértése, a leninista-maoista államszocialista/államkapitalista diktatúra eszméinek és rendszergyakorlatának a félremagyarázása, a vallási hagyomány és a helyi művelődéstörténet tudatlan és ellenséges és önromboló nemismerete. A tálibok „iszlám” parasztforradalma – szerintem – leginkább Pol Pot khmer „szocialista” parasztforradalmára emlékeztet: közös jegyük, a „hitetlenség” és az „egyenlőtlenség” elleni harcban, minden különös társadalmi alakzat szétrombolása. Az iszlám forradalom a másfél évezreddel ezelőtti Arab-félsziget szokásait és előítéleteit kényszeríti huszadik-huszonegyedik századi perzsákra, indusokra, jávaiakra, malájokra, akiknek ez a saját ősi kulturális hagyományuktól teljesen idegen. Az iszlám forradalom a nemzeti múlt sokkal teljesebb elfelejtését és elfeledtetését jelentette, mint akár a kínai Nagy Proletár Kulturális Forradalom. A Shiv Sena és más hindu integrista és rasszista („árja”) mozgalmak fönntartják a kasztokat, de „nemzeti egységet” teremtenek a muzulmánok kiirtására irányuló törekvésükben.

A fogyatékos arabtudással értelmezett Korán nevében indusok (pakisztániak), perzsák (irániak, tádzsikok, pastuk), malájok, jávaiak (indonézek), fülöp-szigetiek – tegyük hozzá: Talmud-tudatlan izraeli ortodoxok, szanszkritul nem olvasó hindu „fundamentalisták”, politikai okokból katolikus misére járó magyarországi protestáns funkcionáriusok – hajítják szemétdombra a saját kultúrájukat. Ahol csak a Koránt szabad olvasni, és ahol a Koránt nem értik – mert idegen nyelven van: a muzulmán Luther és Erasmus még nem született meg Közép-Ázsiában és a Távol-Keleten -, ott adott a fölmentés a magaskultúra kötelmei alól. A vallásra való hivatkozás fölment a társadalmi reform, a tisztességes kormányzás kötelessége alól. A hívő közvélemény uralma helyettesíti a jogot, a hitrendőrség terrorja helyettesíti a közvéleményt.

Nem konzervatív világ ez, hanem anarchikus, az, amit Norman Cohnnak a középkori millenarisztikus fölkelésekről írott híres könyveiből ismerünk (azok is mindig pogromokkal és a városok fölgyújtásával, a városiaknak a „romlatlan”, „egészséges” vidékre való száműzésével, deportálásával végződtek). „A falu bekeríti a várost” – mondta Mao Ce-tung, és csakugyan. Ám Lenin és Mao kihasználta a parasztforradalmat, a muzulmán és hindu integristák komolyan veszik. Nekik nem kell államot építeniük – még olyan borzalmasat se, mint Lenin és Mao -, nekik nincs is államuk, csak népfölkelő hadseregük, lételemük, létokuk nem más, mint a háború. „Istentől való ittasságuk” csak azt jelenti, hogy az ember nem számít. Ennek persze semmi köze a klasszikus iszlám mély humanizmusához – bár minden bibliai eredetű vallásban (és tán a többiekben is, ld. Brian Victoria könyvét a zen militarizmusról Japánban) benne van.

V. S. Naipaul mindent tud a gyarmati fölületességről és barbárságról. A birodalom visszahúzódása után – s ezt mi jól tudjuk a Versailles, Saint-Germain és Trianon után összezúzott civilizációjú Kelet-Európában, amely a barokk és a fölvilágosodás habsburgi kombinációja nélkül, úgy látszik, életképtelen – nincsenek, csak romok, és a népvándorlás írástudatlan bandái. A Római Birodalom vízvezetékeit, hídjait, amfiteátrumait nem hogy fölépíteni, nem hogy használni, de megérteni se tudták évszázadokig; gondoljunk Borges novellájára, amelyben az Arisztotelészt olvasó középkori arab tudós próbálja rekonstruálni, mi lehetett az a rejtélyes „színház”, és persze képtelen rá. A globális kapitalizmus pusztítására rímel a barbár-vallásos parasztfölkelés rombolása. Az Indiáról író európaiak, mint Ruth Prawer Jhabvala és Anita Desai (kedvenceim: Heat and Dust, Baumgartner’s Bombay) a romok közötti szigetekről írnak, V. S. Naipaul talán egyetlen követője, a szubtilis Amitav Ghosh (In An Antique Land) a nehezen kisillabizálható múltról, de maga Sir Vidia a legnehezebbre vállalkozott: szembenézett a hanyatlással. Ebben voltak elődei (Nirad C. Chaudhuri: Autobiography of an Unknown Indian; Thy Hand, Great Anarch!), de senki nem volt olyan éleslátó és könyörtelen, mint ő. Sokan ezért utálják; az iszlamisták tiltakoztak Nobel-díja ellen – ezt már ismerjük Paszternak és Szolzsenyicin esetéből. Nyugtalanító, zavaró, kellemetlen, csodálatos író. Természetes, hogy Magyarországon kevesen olvassák. Most majd le fogják fordítani a műveit: a Nobel-díj fertőtlenít.

A gyűjteményben megjelent többi írás