Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM70

Összegyűjtött írások Tamás Gáspár Miklós 70. születésnapjára

K. Jakab Antal emlékére

Arisztokratikus külső, előkelő tartás: a nők mindig megjegyezték, milyen szép a keze. Szikár, sovány, szögletes; minden körülmények között jó mozgású, jó kiállású. Fantasztikus adottságok: az az alkat, aki minden rejtvényt megold, akinek szórakozás a magasabb algebra, a sakkban a megnyitáselmélet; nagyszerű emlékezőtehetség, versmemória. Filozófiai képzelőerő, elképesztő absztrakciós érzék. Ösztönösen hibátlan irály. Rátarti, gőgös, összeharapott szájú szuverenitás. Közöny a hétköznapok iránt. Fölényes humor.

K. Jakab Antal erdélyi magyar kritikus 2007 júniusában halt meg Kolozsvárt. Az Utunk, majd a Korunk, majd megint az Utunk, illetve a Helikon szerkesztőségében dolgozott, hosszú-hosszú évekig írta, „Levélváltás” címmel az Utunk szerkesztői üzeneteit, amelyekben dilettánsok ezreit zúzta porrá a közönség legnagyobb gaudiumára. Köztudomásúlag mindenki evvel kezdte a lap olvasását. A rommagyar irodalom ekkor annyira népszerű volt – a kilencszázhetvenes években – , annyira megtestesítette azt, ami más, ami jobb, ami (egyszerűen szólva) nem sztálini, hogy a korszellembe való följutás legkézenfekvőbb módjának a villámgyors szonett tetszett. K. Jakab Antal mindent elkövetett annak érdekében, hogy erről a korszellemről – amelynek a maga képromboló iróniájával az eminens képviselője volt – csattanós nyaklevesek segítségével leszoktassa az olvasókat.

Ám a „Levélváltás” csakhamar túllendült annak a gúnyos demonstrálásán, hogy az irodalom több, mint a fölszabadultság puszta érzetének (vagy reményteli sejtelmének) a metaforikus illusztrációja. Elkerülhetetlen volt, hogy ilyen „horgas elméjű” műbíráló kezén az amatőr versezetek és beszélyek szétmángorlá­sa ne változzék az irodalmi konvencióknak, az irodalomnak mint szociokulturális alakzatnak és – K. Jakab szerint – illuzórikus, hamis tekintélynek a kétségbe vonásává. A Reményik-, Illyés-, Kányádi- és Páskándi-utánzók, akiket szellős eleganciával billentett faron a rettegett szerkesztő, furán érezhették magukat, amikor (vagy: ha) ráébredtek, hogy Reményik Sándor, Illyés Gyula, Kányádi Sándor és Páskándi Géza is lelkes, érzelgős, közhelyes, öntetszelgő hasbeszélőként lepleződött le.

„Ön, édes fűzfapoétám, elég nagy marha, hogy Kányádi Sándort utánozza rosszul; de Kányádi Sándor, aki nem dilettáns, még önnél is nagyobb marha, hiszen ijesztően, elborzasztóan, rémületesen rátermett, bájos és varázslatos költő, hogy csapna belé az istennyila” – írta (nagyjából, az én átköltésemben) K. Jakab Antal. Embert nem ismertem, aki az irodalomtörténet és -kritika akkori (és mindenkori) paneljain jobban mulatott volna, mint ő. Hasát fogta a modernségtől, az abszurd drámától, a nouveau romantól, a mágikus realizmustól, a műközpontúságtól, a szinkronicitástól a strukturalista irodalomtudományban. Néhány szerzőt kedvelt: Füst Milánt, Szabó Lőrincet. Aztán volt még: Eliot. Heidegger. Beckett. Kavafisz. Gottfried Benn. A korai Tandori. Bodor Ádám. Minden jelentős bírálónak van egy-két szerzője, aki ő. K. Jakab Antalé Bodor Ádám volt. Bretter György esszéit szerette még. Egy darabig. Wittgensteinra én beszéltem rá. Nem hiszem, hogy javára vált.

Elszigetelten ült a vidéki redakcióban. De azért a minőségre (és a metafizikára) mindig ráérző Tábor Ádám még így is fölfedezte őt Magyarországon – én is az ő révén „helyeztem el” K. Jakabról, egyetlen említésre méltó kötetéről (A névmás éjszakája) ún. méltatást az Alföldben – a világot jelentő deckának tetszett ez azidőtt, hajh, Kolozsvárról. Nagyszerű könyv volt, vagy annak hittem akkor – Szilágyi Júlia írt róla a legszebben, a legszellemesebben -, nem, nem merem most újraolvasni.

A kritika- és esszéírástól aztán elment a kedve, a „Levélváltás” kénsavas humora is egyre görcsösebbé, rutinosabbá vált, egyre több volt benne az öncélú, brutális sértegetés. A hetvenes évek közepén már alig beszélt. Szakmányban fordította románból a vonalas „musz”-anyagokat, saját nevén – a szerkesztői üzeneteken kívül – nem publikált semmit.

Ezeket az „anyagokat” (az „anyag” szó mint az „írás”, „tanulmány” szinonimája már önmagában színtiszta, tömény zsdanovizmus és önkényuralom) a „proaktív” cenzúra hozta. A cenzúra ekkoriban már nemcsak húzott és törölt, hanem írt és szerkesztett is. Megállt a szerkesztőség előtt a fekete Volga szedán, kiszállt belőle fekete kalapban, fekete sálban, fekete kesztyűben, fekete fölöltőben, fekete cipőben Aniszi Kálmán és Orbán Ferenc, a két világnézeti ellenőr (gépkocsin tették meg azt az arasznyi utat a megyei pártbizottságtól), Aniszi kefelevonatban, Orbán Ferike tördelt oldalban kapta meg a jövő heti lap „anyagát”, előbb bevitték a főszerkesztőhöz a lefordítandó vagy már eleve magyarul elkészített „anyagot” a címlapra, aztán jöttek át a voltaképpeni szerkesztőségbe, ahol a „tisztafej” olvasta hétfőnként a levonatokat, s ráhajoltak – kalap, kabát, kesztyű – az asztalokra, tanulmányozni az összhatást. Aniszi aztán áttelepült Magyarországra, ha jól emlékszem, előbb a Határőr, majd a Magyar Honvéd szerkesztője volt, pár éve valamelyik Szkítia könyvesbolt kirakatában láttam az új kötetét „erdélyi magyar sorskérdésekről”. Orbán Ferike nem jött el Kolozsvárról, ultramagyar szellemben (ahogy az angolok mondják, „jobbra áll Dzsingisz kántól”) tudósított egy vagy több vajdasági lapot. Mintegy évtizede érdekes cikket olvastam tőle (talán az Új Magyarországban – vagy már az átalakított Magyar Nemzetben?), arról szólt, hogy ő, s egyáltalán, „az ember” képtelen megérteni, hogy lehet valaki kommunista. (Ezek szerint valóban nagyon furcsa.) Él-e, hal-e, nem tudom.

Különben kedves fiú volt mind a kettő, személyeknek szántszándékkal biztosan nem ártott egyikük se.

K. Jakab Antal ezeknek a kádereknek nem köszönt, alig beszélt, mondom, de hát úgyszólván szájzárja volt attól a döbbenetes mennyiségű alkoholtól, amit megivott. Nem dadogott, de a szavak között kivárhatatlanul hosszú szüneteket tartott, merev, nehézkes, kurta nevetésekkel. Én is ittam vele, mai ésszel – és torokkal és gyomorral és szívvel – fölfoghatatlan adagokat, a jóisten tudja, milyen eredetű (talán petrolkémiai származású), kerítésszaggató pálinkákat, híg, bugyborékoló, gyanús söröket, a romániai „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” (s. s. m. d.: societatea socialistã multilateral dezvoltatã) jellegadó termékeit. Az „alkoholista” nem kifejezés arra az állapotra, amelyben akkor Anti vergődött. Hónapokig, évekig nem volt józan, s bár számtalanszor berúgtam a társaságában – egyszer, Kós Károly temetése után, majdnem belehaltam -, de hát az ő valamiképpen magasabbrendű mérgezettségéhez képest ezek merő kópéságok és dőreségek voltak. Minden igyekezetem ellenére sohase lettem iszákos. K. Jakab Antal folyamatos, évtizedekig tartó, valamiképpen szigorú és fegyelmezett, szertartásszerű öngyilkosságához képest barátaink esténkénti liter pálinkája semmi se volt. (Német könyvcím ködlik föl, erdélyi szász író, Paul Schuster munkája – ő is disszidált persze -, Fünf Liter Zuika.) Ennek az elátkozott korszaknak a masszív kétségbeesését nem könnyű érzékeltetni; fejünk fölött a talmi soviniszta harsogás, közben folyt a az erdélyi magyarság nagyon is valóságos, szisztematikus, intézményes tönkretétele, az iskolabezárások, a magyar diplomások apelláta nélküli „kihelyezése” (repartizare) a Kárpátokon túlra, a „Regátba”, Ó-Romániába, a cenzúra, a konformitáskényszer, a mindenütt jelen lévő Securitate, a nyomor, az áruhiány, a sötét, üres üzletek előtt kígyózó végtelen sorok, a sár, a sötét, a hideg, az észak-koreai, albán és jugoszláv partizánfilmekből és bollywoodi (azaz bombay-i, no jó, mumbai-i) zenés vígjátékokból álló filmválaszték, a lapok terjedelmének felét-háromnegyedét betöltő Ceau?escu-beszédek, a főtitkár-elnököt magasztaló költemények (volt olyan költő, mint egy bizonyos Murgu Pál, aki tudtommal nem is írt egyebet, de hogy miért írt effélét a tehetséges, fiatalon elpusztult Veress Gerzson, azt elképzelni se tudom, s hogy hogyan lovalta bele magát a finom tollú, művelt, nagy zeneértő Márki Zoltán, ekkoriban a kultúraelhárítási minisztériumban nemzetiségi államtitkár-helyettes, azt talán el tudnám képzelni, de nem akarom) és himnikus publicisztikák, az utcai hangszórókból harsogó népzene, a szünet nélküli duma disszidálásokról („ő is kinn maradt”), kivándorlásról, áttelepülésről, a beadott iratokról és űrlapokról (a kis formular és a nagy formular), besúgásról, lehallgatásról, titokzatos eltűnésekről, a magyarok elleni pogromhangulatot árasztó, szennyel teli folyóiratokról (Flacãra, Sãptãmîna, majd a Luceafãrul is), a magyarellenes, uszító makulatúrairodalomról (Ion Lãncrãnjan hírhedt irományairól és egyebekről) a Vasgárda és Antonescu marsall diadalittas rehabilitációjáról (ez utóbbihoz a kitűnő Marin Preda kölcsönözte a tehetségét) a sovén román értelmiség csöndes, ám elégedett asszisztálásával…

Az erdélyi magyarok undorral és rémülettel elegy megigézettséggel, tehetetlenül figyelték a bőrükre menő, groteszk játékot, a sebesen fasizálódó rezsim vitustáncát. Megszűnt az utcai közvilágítás, este kilenckor véget ért az egyetlen tévécsatorna fekete-fehér műsora, nyári estéken minden ablakból szólt (mégis) a Szabad Európa román adása – a félelem ellenére mindenki ezt hallgatta; a népszerű kommunistaellenes kommentátorok feléről-harmadáról derül ki manapság, hogy a szociálnacionalista román terrorrezsim hírszerzésének ügynökei voltak… S ha nem volt már kedvük a „hazai” utasításokat követni, akkor a Sãptãmîna (ma: România Mare, Corneliu Vadim Tudor ismert lapja, a Securitate – ma: a volt Securitate – orgánuma, stílusa a meghitt régi) szkurrilis „leleplezésekkel” kompromittálta őket. Akkor ezeket a „rágalmakat” megvetően ellöktük magunktól. Kár, hogy a többségük igaz volt. Sajnos. Ugyanakkor nem lehetett nem nevetni az egészen. A végpont számomra mostanában következett be, amikor a Ceau?escu-rendszer leggyomorforgatóbb figurája, a nacionálkommunista téboly monstre ünnepségeit szervező, DJ-ként „moderáló”, verseit szerző Adrian Pãunescu („cenaclul Flacãra al tineretului revoluþionar: a forradalmi ifjúság „Fáklya” irodalmi köre – rendezvényei olykor ötven-hatvanezer ember előtt zajlottak), aki ma is a demokratikus Románia szenátusának megbecsült tagja, arról panaszkodik, hogy ?tefan Augustin Doina?, a makulátlan, nagy költő, besúgta őt – és ez is igaz!

Nem, ezt nem lehetett, nem lehet kibírni.

K. Jakab Antalt egy évtizedig nem láttam. 1980-ban (már mint magyar állampolgár, hazautaztam megözvegyült anyámhoz) engem Kolozsvárt őrizetbe vettek, kitoloncoltak és „örökre” kiutasítottak Romániából. Csak 1990 januárjában, a forradalom után pár nappal jutottam haza – még vérmocskos volt a hó a Lepage könyvkereskedés előtt. Euforikus cikket írtam erről az ÉS-nek – életem egyetlen riportját – , de hát a londoni Daily Telegraph-nak is megírtam (két héttel korábban, ha jól emlékszem) azt a halhatatlan ostobaságot, hogy mivel Tőkés Lászlót védelmükbe vették a temesvári román tüntetők, mód nyílik a magyar-román megbékélésre Erdélyben, a Partiumban, Bánságban, új élet kezdődik; a rendszerváltás bávatag derűlátása. Nem tartott sokáig. Neve nélkül írtam meg akkor a beszámolómban: átöleltem Antit, mondván, „de örülök, hogy túlélted!” – „Nem éltem túl” – válaszolta.

A Fő téren találkoztunk, az „Ursus” nevű elmondhatatlan lebujban, a vakító, jégfehér januári reggelből a kocsmasötétbe. Anti fejenként 2-2 deci román rumot hozott a söntéspulttól – gondolom, uránszurokércből készülhetett. „Én ezt már nem bírom, öregem” – mondtam. „Igyad!” – felelte. „Ez a nehéz, nem a szamizdat.” Nagy nehezen legyűrtem egy kortyot.

Hallom, később teljesen abbahagyta az ivást.

A kínzó writer’s block, az írásgörcs, írásképtelenség különös módon szűnt meg nála. K. Jakab Antal a kilencvenes évektől az Erdélyi Napló c. nagyváradi zuglapban – állítólag megszűnőben van, kit érdekel – rendszeresen közölt politikai cikkeket, a szokásos szélsőjobboldali recept szerint: üres (utólagos) antikommunizmus, szenvedelmes antiszemitizmus, oláhozás, gorombáskodás, durvulás, mocskolódás. Engem is megtámadott, mint évekkel később megtudtam, mert benyomása szerint nem voltam elég tisztelettudó – mi több: egyenesen gunyoros! – Orbán Viktorral. (A cikket – kegyeletből – nem olvastam végig.) Mindez igen rossz, száraz, töredezett, kopott, kisvárosi-hírlapírós modorban. Semmi különös. Átlagos butaságok.

Elszorul a szívem, ha erre gondolok. Mi lett a szilaj, mégis tartózkodó, hűvösen gúnyos, eltökélten intellektuális fiatal zseniből. Tudom, tudható, mi roncsolta össze. Nem csalódottan, hanem hitetlenkedő iszonyattal futottam át ezeket az ócska, vacak cikkeket, amikor egyszer – egy barátom megrágalmaztatása okán (lebeszéltem a válaszról: ugyan minek?) – ezt kénytelen voltam megtenni.

Már régóta gyászolom.

 

A gyűjteményben megjelent többi írás