Bálint Tibor, az elbeszélő állítólag most lenne hetvenöt esztendős. Egyenetlen, furcsa életműve nagyrészt feledésbe merült, bár regényének egy emlékezetes kocsmacégértől kölcsönzött címe, a Zokogó majom, még él – magát a könyvet kevesen olvassák.
Írásai Kolozsvárról szólnak jórészt, de hát arról a Kolozsvárról persze, amely kiment a divatból.
Olvasom valahol, hogy a régi Kolozsvárt Cs. Szabó László írta meg a legszebben-legjobban. Én nagyon szeretem ezeket az emlékező-fölidéző esszéket, de Cs. Szabó elegáns, fejedelmi Kolozsvárját (ez van divatban) én már nem láthattam, sajnos, bár apám – aki hegy alatt abrakolt helytörténeti művekből és régi útikalauzokból, nekem a legkedvesebb az E. K. E. (Erdélyi Kárpát Egyesület) könyvecskéje volt – megmutatta nekem a báthoryas múltat vasárnap délelőtti sétáinkon. Megmutatta – nem láttam. Ez két különböző dolog. Cs. Szabó is sok mindent megmutatott nekünk, s már nem tudom, ő vagy az apám vagy egy városhistóriai körsétán Kelemen Lajos professzor úr – igaz, akkor még kisgyerek voltam, nem sokat érthettem az egészből – mutatott-e valamit, vagy olvastam, vagy csak képzelem, hogy a Toldalaghi-Korda házban vagy a Wolphard-Kakas házban történt-e ez vagy az, vagy hol, vagy később említette Balogh Ferkő vagy Asztalos Lajos vagy Gaal Gyuri vagy Lővi Dani, a város négy nagyszerű ismerője. Ez csak tudás.
Annak is részleges. Átfutván Ion Negoiþescu, a kiváló kritikus emlékezéseit, rá kell jönnöm, hogy nem ismertem a román Kolozsvárt, nem beszélve a meleg (leszbikus, biszex, transznemű) Kolozsvárról. Negoiþescu, konzervatív és görögkeleti férfiú, egyébként röstellte és katasztrófának tartotta a saját homoszexualitását, azt hitte, nem lehet olyan alkotóereje, mint az igazán férfias férfiaknak és így tovább. Amögött, amit igazán ismertem – az egyetem, a szerkesztőségek, a könyvtárak, a kocsmák -, ott volt mindaz, amit kószálásaim alatt (ez is megszűnt talán, a kószálás, a csavargás, az ődöngés, az ácsorgás, a le-föl járkálás, az ismeretlen irányú buszokra fölülés, a fehér műanyag székes, kihalt lakótelepi pálinkamérésekben dohányzás a kánikulában?) megismertem, a proli Kolozsvár: a Kerekdomb, a Borháncs, a Kövespad, az Írisz-telep, a Fellegvár, erről írt Bálint Tibor.
És hát szégyen, nagy szégyen megemlíteni: erről írt Nagy István, akire ma csak mint sztálinista inkvizítorra illik visszagondolni (az volt, semmi kétség), de akinek a műveiből (szociográfiák, regények, emlékiratok) több marad meg alighanem, mint gondolnánk – vagy szeretnénk. Ma az erdélyi irodalomból a jobb vagy rosszabb, middlebrow vagy lowbrow kommerciális sikerkönyvek ötlenek a szemünkbe, Karácsony Benő, Wass Albert, Méhes György után bizonyára eljő P. Gulácsy Irén, Markovits Rodion, Nyírő József, Szántó György, Berde Mária, Daday Loránd ideje is (más néven „Székely Mózes”: a romantikus szociálirredenta Zátonyt ajánlom merészebb kiadóvállalatoknak, anti-Trianon regény, amelyet a marxista Gaál Gábor stilizált és segített nyilvánosságra!), a fene tudja, mit ér ez az egész. Ez Erdély exportra: olyan bájos. Ízes. Harmatos.
Bálint Tibor igazi író volt – bár bevallom, a Zarándoklás a panaszfalhoz után már nem volt erőm elolvasni az utolsó regényét (talán Bábel toronyháza volt a címe, de most majd belekezdek legalább) -, bár a stílusa színtelen, elharapott, közben persze én hallom a rövid magánhangzós, szamosháti tájszólást, amelyet a környékbeli falvak és a munkásnegyedek beszéltek, értelmiségiek között legföljebb néhány távoli, székely ejtést lehetett megfigyelni a gondos, lassú (mi is a hochdeutsch magyar megfelelője? – a túlmagyar?) irodalmi nyelven kívül, amelyet a legformalisztikusabban, a legünnepélyesebben, a legnagyobb morfológiai változatossággal éppen Kolozsvárt beszéltek, sehol másutt. (Igen, azt hiszem, a „túlmagyar” a megfelelő szó erre. Én is ezen a nyelven beszélek és írok, s ezen már senki, semmi nem segíthet.) De Bálint Tibor nem ezen a nyelven, nem a patrícius-honorácior-lateiner nyelven szólt, hanem a „na, mivvan-mivvan, táti?” (rövid á!) prolinyelven, Szamosfalva, Apahida, Dezmér, Felek, Aranyosgyéres dialektusában. Ma már értelmiségi családokban is úgy szólítják a gyerekek a szüleiket, hogy „tátá” és „mámá”, ahogy valaha csak a kültelken, a Pata utcában volt szokás, hiszen ifjúkoromban az úribb népek még úgy kerülték a románból való átvételeket, tükörszerkezeteket, az idegen nyelv logikájából származó, ferdén szolgai átültetéseket (calque), mint a pestist, pedig hát az Óváron kívül – s ne feledjük, hogy város létére Kolozsvárt is, mint valaha sok helyütt a régi Magyarország egykori területén, az urbánus lakosság jelentős része földművelésből és termény-kiskereskedelemből élt – „magyar népünk elkeveredve lakott a románsággal”, ahogy a gyerekkori bácsik szoktak volt fogalmazni, de a jobb gimnáziumokba már nem sok jutott a kurta magánhangzós proligyerekekből. Kolozsvár még magyar város volt gyerekkoromban, különösen az, amit én láttam rendszerint belőle, hacsak nem lófráltam magányosan a külvárosban.
Bálint Tibor ennek a kevert népnek a költője volt: plebejus szentimentalizmus, szegényes-szűkös eszmék, a kallódó szerencsétlenek iránt mély részvét. Hiányzott belőle Nagy Lajos éles, kemény látása, bár emlékszem: szerette, de őt az oroszok inspirálták, inkább Gorkij, mint Csehov, aki viszont apám szent és sérthetetlen eszménye volt. Volt távoli rokona a román irodalomban is, a később politikailag (és egyébként is: plágiumügyek) mérhetetlenül elzüllött Eugen Barbu, akinek a, mondjuk, neorealista regényét – címe: A gödör (Groapa) -, most jut eszembe, éppen Bálint Tibor fordította magyarra, ha jól emlékszem, kitűnően.
Folyton, fintorogva mosolygó, szomorú ember volt Bálint Tibor, felejthetetlenül groteszk.
Emlékszem rá, ahogy álldogált az Utunk (ma: Helikon) szerkesztőségében, a Kendeffy-ház, akkoriban, tán ma is, városháza sötét földszinti termében a Fő téren. Állt a túlfűtött helyiségben szárközépig érő műbőr kabátjában, „nyakában valami sál”, fején a kajla kalapja, kezében a kelet-európai ember végső menedéke és kapaszkodója, a punga („pungã” románul: nájlon bevásárlószatyor, eredetileg egyszerűen: zacskó), benne a karalábé meg a sör. Soha nem ült le, soha nem vetette le a kabátját, csurgott a cigányos, kerek képéről, ferde orráról a víz, a csuklójára csúsztatta a pungát, úgy itta a túlcukrozott, zaccos törökkávét a súlyos bögréből, ahogy a szájához emelte, úgy lengett a súlyos punga, benne a karalábé és a sörösüvegek, esetlenül, határozatlanul. Dőlt belőle a sóhaj, cikázott körülötte barátja, a másik proli romantikus, a lírai novellista Hornyák, súlyosan imbolygott a könyöke mellett ugyancsak bőrkabátban, gyapjú sísapkában Lászlóffy Aladár, akkor még modernista költő, a tordai Jevtusenko (vagy Voznyeszenszkij?), de ő modern ember volt, előbb-utóbb székre hányta fölsőkabátját, s ráült. S az ő kezében nem punga volt, hanem degesz irattáska.
Bálint Tibor képtelen volt elhatározni magát arra, hogy kimenjen a szerkesztőségi szobából, beszélgetésfoszlányokat kezdeményezett a dolgukat végző szerkesztőkkel, tudta, hogy útban van, de akárhány ember jelent meg – hiszen mindenki személyesen hozta be a kéziratokat, és a maga fizikai valójában korrigált, valamelyik szerkesztő asztalára hajolva -, az mind kényszert jelentett neki, hogy beszédbe elegyedjék vele, amíg valaki meg nem szánta, s átvitte a szomszédos, homályos hivatású vendéglátó-ipari egységbe, amely hasonlóképpen túlfűtött volt, s amelyben ugyanolyan agyoncukrozott, zaccos, tűzforró törökkávét ivott, mint elébb, s tovább lengett a csuklóján a dögnehéz punga, amelyet a világért el nem engedett volna, s épp úgy nem volt képes vagy hajlandó leülni, mint korábban, épp úgy téblábolt bizonytalanul és zavartan, csak most nem a szerkesztők, hanem a fekete egyenruhás, fehér kötényes, fityulás pincérnők vagy presszósnők kerülgették, amint kivitték a Beszterce-Naszód megyéből belátogató, fejkendős-nemezcsizmás tanítónőknek a legyek pökte mézes süteményt a gőzölgő törökkávé mellé. A romániai létező „szocializmusnak” ebben a korszakában még mindenki izzadt. A fagyoskodás csak ezután jött. A csicseriborsóból készült pótkávé is.
Sok évi ismeretség után voltam először nála, már a Zokogó majom zajos, nagy sikere után, a fellegvári dombtető laposabb fertályán vásárolt kis házában, legnagyobb megdöbbenésemre bársony galléros selyem házikabát feszült köpcös termetén, lábán bordó papucs. A házikabát alatt vastag szvetter.
Nagyon didereghetett.
Megszokhattuk, hogy jól föl kell öltözni, mert a fűtést bármikor kikapcsolhatják. Magunkkal kell vinni a pungát, mert soha nem lehet tudni, „mit osztanak”. „Ce se dã?” – ez volt Ceausescu Romániájának nagy kérdése. Mit adnak? Mit osztanak? Mi kapható éppen a boltban? Az ember azt veszi, amit épp osztanak, nem azt, amire történetesen szüksége volna. Az üzletben amúgy se adtak a vásárlónak, az ügyfélnek pungát, a pungát az ember a magyarországi ismerőseitől kunyorálta el, s avval lézengett a városban, várva, hogy valamit majd osztanak. A busz úgyse jött, hát az ember fáradtan beült a kocsmába. Majd jön. Egyszer. Valamikor. Az 5-ös, a 21-es Donát úti végállomásánál mindig többen várakoztak, mint amennyien fölfértek volna a Mao Ce-tung Közlekedésipari Üzemekben gyártott dagadt autóbuszra. S ha váratlanul és valószínűtlenül megjött mégis, akkor vicsorgó, morgó, kavargó tolakodás-nyomakodás kezdődött, olykor az összetiport öregasszonyok sikolyaitól kísérve. Hát inkább beült az ember a pálinkamérésbe, és soha nem ment haza vagy munkába. Majd holnap. Ha üres lesz a busz.
Emlékszem Bálint Tibor tömzsi kezében a pálinkáspohárra, mindig deci – száz gramm -, soha nem féldeci, ez utóbbi úri szokás nem volt ismeretes. Vastag pohár volt, zöldes volt benne a méregerős ital. Sután állt a pultnál – ez már nyáron volt, a Malom utca és a Bartha Miklós utca sarkán lévő, porlepte kerthelyiségben -, és beszélgetett a meszes ruhájú kőművesekkel egy közeli építkezésről. Elmerülten, fene tudja, miről, személyvonatokról, átszállásról, muskátliról, tusát vesztett ócska vadászfegyverről, gyászszegélyes zsebkendőkről, flórharisnyás – patentharisnyás – süldőlányokról. Arról, hogy a jól átsütött csülök mellett rózsaszínűnek kell lenniük a hagymakarikáknak. Autóalkatrészekről. Tranzisztoros rádióról. Az újmódi, lábítós szemétvödörről. A pungáról. A nyavalyás, átkozott, érthetetlen életről.