Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM70

Összegyűjtött írások Tamás Gáspár Miklós 70. születésnapjára

Bálint Tibor, az elbeszélő állítólag most lenne hetvenöt esztendős. Egyenetlen, furcsa életműve nagyrészt feledésbe merült, bár regényének egy emlékezetes kocsmacégértől kölcsönzött címe, a Zokogó majom, még él – magát a könyvet kevesen olvassák.

Írásai Kolozsvárról szólnak jórészt, de hát arról a Kolozsvárról persze, amely kiment a divatból.

Olvasom valahol, hogy a régi Kolozsvárt Cs. Szabó László írta meg a legszebben-legjobban. Én nagyon szeretem ezeket az emlékező-fölidéző esszéket, de Cs. Szabó elegáns, fejedelmi Kolozsvárját (ez van divatban) én már nem láthattam, sajnos, bár apám – aki hegy alatt abrakolt helytörténeti művekből és régi útikalauzokból, nekem a legkedvesebb az E. K. E. (Erdélyi Kárpát Egyesület) könyvecskéje volt – megmutatta nekem a báthoryas múltat vasárnap délelőtti sétáinkon. Megmutatta – nem láttam. Ez két különböző dolog. Cs. Szabó is sok mindent megmutatott nekünk, s már nem tudom, ő vagy az apám vagy egy városhistóriai körsétán Kelemen Lajos professzor úr – igaz, akkor még kisgyerek voltam, nem sokat érthettem az egészből – mutatott-e valamit, vagy olvastam, vagy csak képzelem, hogy a Toldalaghi-Korda házban vagy a Wolphard-Kakas házban történt-e ez vagy az, vagy hol, vagy később említette Balogh Ferkő vagy Asztalos Lajos vagy Gaal Gyuri vagy Lővi Dani, a város négy nagyszerű ismerője. Ez csak tudás.

Annak is részleges. Átfutván Ion Negoiþescu, a kiváló kritikus emlékezéseit, rá kell jönnöm, hogy nem ismertem a román Kolozsvárt, nem beszélve a meleg (leszbikus, biszex, transznemű) Kolozsvárról. Negoiþescu, konzervatív és görögkeleti férfiú, egyébként röstellte és katasztrófának tartotta a saját homoszexualitását, azt hitte, nem lehet olyan alkotóereje, mint az igazán férfias férfiaknak és így tovább. Amögött, amit igazán ismertem – az egyetem, a szerkesztőségek, a könyvtárak, a kocsmák -, ott volt mindaz, amit kószálásaim alatt (ez is megszűnt talán, a kószálás, a csavargás, az ődöngés, az ácsorgás, a le-föl járkálás, az ismeretlen irányú buszokra fölülés, a fehér műanyag székes, kihalt lakótelepi pálinkamérésekben dohányzás a kánikulában?) megismertem, a proli Kolozsvár: a Kerekdomb, a Borháncs, a Kövespad, az Írisz-telep, a Fellegvár, erről írt Bálint Tibor.

És hát szégyen, nagy szégyen megemlíteni: erről írt Nagy István, akire ma csak mint sztálinista inkvizítorra illik visszagondolni (az volt, semmi kétség), de akinek a műveiből (szociográfiák, regények, emlékiratok) több marad meg alighanem, mint gondolnánk – vagy szeretnénk. Ma az erdélyi irodalomból a jobb vagy rosszabb, middlebrow vagy lowbrow kommerciális sikerkönyvek ötlenek a szemünkbe, Karácsony Benő, Wass Albert, Méhes György után bizonyára eljő P. Gulácsy Irén, Markovits Rodion, Nyírő József, Szántó György, Berde Mária, Daday Loránd ideje is (más néven „Székely Mózes”: a romantikus szociálirredenta Zátonyt ajánlom merészebb kiadóvállalatoknak, anti-Trianon regény, amelyet a marxista Gaál Gábor stilizált és segített nyilvánosságra!), a fene tudja, mit ér ez az egész. Ez Erdély exportra: olyan bájos. Ízes. Harmatos.

Bálint Tibor igazi író volt – bár bevallom, a Zarándoklás a panaszfalhoz után már nem volt erőm elolvasni az utolsó regényét (talán Bábel toronyháza volt a címe, de most majd belekezdek legalább) -, bár a stílusa színtelen, elharapott, közben persze én hallom a rövid magánhangzós, szamosháti tájszólást, amelyet a környékbeli falvak és a munkásnegyedek beszéltek, értelmiségiek között legföljebb néhány távoli, székely ejtést lehetett megfigyelni a gondos, lassú (mi is a hochdeutsch magyar megfelelője? – a túlmagyar?) irodalmi nyelven kívül, amelyet a legformalisztikusabban, a legünnepélyesebben, a legnagyobb morfológiai változatossággal éppen Kolozsvárt beszéltek, sehol másutt. (Igen, azt hiszem, a „túlmagyar” a megfelelő szó erre. Én is ezen a nyelven beszélek és írok, s ezen már senki, semmi nem segíthet.) De Bálint Tibor nem ezen a nyelven, nem a patrícius-honorácior-lateiner nyelven szólt, hanem a „na, mivvan-mivvan, táti?” (rövid á!) prolinyelven, Szamosfalva, Apahida, Dezmér, Felek, Aranyosgyéres dialektusában. Ma már értelmiségi családokban is úgy szólítják a gyerekek a szüleiket, hogy „tátá” és „mámá”, ahogy valaha csak a kültelken, a Pata utcában volt szokás, hiszen ifjúkoromban az úribb népek még úgy kerülték a románból való átvételeket, tükörszerkezeteket, az idegen nyelv logikájából származó, ferdén szolgai átültetéseket (calque), mint a pestist, pedig hát az Óváron kívül – s ne feledjük, hogy város létére Kolozsvárt is, mint valaha sok helyütt a régi Magyarország egykori területén, az urbánus lakosság jelentős része földművelésből és termény-kiskereskedelemből élt – „magyar népünk elkeveredve lakott a románsággal”, ahogy a gyerekkori bácsik szoktak volt fogalmazni, de a jobb gimnáziumokba már nem sok jutott a kurta magánhangzós proligyerekekből. Kolozsvár még magyar város volt gyerekkoromban, különösen az, amit én láttam rendszerint belőle, hacsak nem lófráltam magányosan a külvárosban.

Bálint Tibor ennek a kevert népnek a költője volt: plebejus szentimentalizmus, szegényes-szűkös eszmék, a kallódó szerencsétlenek iránt mély részvét. Hiányzott belőle Nagy Lajos éles, kemény látása, bár emlékszem: szerette, de őt az oroszok inspirálták, inkább Gorkij, mint Csehov, aki viszont apám szent és sérthetetlen eszménye volt. Volt távoli rokona a román irodalomban is, a később politikailag (és egyébként is: plágiumügyek) mérhetetlenül elzüllött Eugen Barbu, akinek a, mondjuk, neorealista regényét – címe: A gödör (Groapa) -, most jut eszembe, éppen Bálint Tibor fordította magyarra, ha jól emlékszem, kitűnően.

Folyton, fintorogva mosolygó, szomorú ember volt Bálint Tibor, felejthetetlenül groteszk.

Emlékszem rá, ahogy álldogált az Utunk (ma: Helikon) szerkesztőségében, a Kendeffy-ház, akkoriban, tán ma is, városháza sötét földszinti termében a Fő téren. Állt a túlfűtött helyiségben szárközépig érő műbőr kabátjában, „nyakában valami sál”, fején a kajla kalapja, kezében a kelet-európai ember végső menedéke és kapaszkodója, a punga („pungã” románul: nájlon bevásárlószatyor, eredetileg egyszerűen: zacskó), benne a karalábé meg a sör. Soha nem ült le, soha nem vetette le a kabátját, csurgott a cigányos, kerek képéről, ferde orráról a víz, a csuklójára csúsztatta a pungát, úgy itta a túlcukrozott, zaccos törökkávét a súlyos bögréből, ahogy a szájához emelte, úgy lengett a súlyos punga, benne a karalábé és a sörösüvegek, esetlenül, határozatlanul. Dőlt belőle a sóhaj, cikázott körülötte barátja, a másik proli romantikus, a lírai novellista Hornyák, súlyosan imbolygott a könyöke mellett ugyancsak bőrkabátban, gyapjú sísapkában Lászlóffy Aladár, akkor még modernista költő, a tordai Jevtusenko (vagy Voznyeszenszkij?), de ő modern ember volt, előbb-utóbb székre hányta fölsőkabátját, s ráült. S az ő kezében nem punga volt, hanem degesz irattáska.

Bálint Tibor képtelen volt elhatározni magát arra, hogy kimenjen a szerkesztőségi szobából, beszélgetésfoszlányokat kezdeményezett a dolgukat végző szerkesztőkkel, tudta, hogy útban van, de akárhány ember jelent meg – hiszen mindenki személyesen hozta be a kéziratokat, és a maga fizikai valójában korrigált, valamelyik szerkesztő asztalára hajolva -, az mind kényszert jelentett neki, hogy beszédbe elegyedjék vele, amíg valaki meg nem szánta, s átvitte a szomszédos, homályos hivatású vendéglátó-ipari egységbe, amely hasonlóképpen túlfűtött volt, s amelyben ugyanolyan agyoncukrozott, zaccos, tűzforró törökkávét ivott, mint elébb, s tovább lengett a csuklóján a dögnehéz punga, amelyet a világért el nem engedett volna, s épp úgy nem volt képes vagy hajlandó leülni, mint korábban, épp úgy téblábolt bizonytalanul és zavartan, csak most nem a szerkesztők, hanem a fekete egyenruhás, fehér kötényes, fityulás pincérnők vagy presszósnők kerülgették, amint kivitték a Beszterce-Naszód megyéből belátogató, fejkendős-nemezcsizmás tanítónőknek a legyek pökte mézes süteményt a gőzölgő törökkávé mellé. A romániai létező „szocializmusnak” ebben a korszakában még mindenki izzadt. A fagyoskodás csak ezután jött. A csicseriborsóból készült pótkávé is.

Sok évi ismeretség után voltam először nála, már a Zokogó majom zajos, nagy sikere után, a fellegvári dombtető laposabb fertályán vásárolt kis házában, legnagyobb megdöbbenésemre bársony galléros selyem házikabát feszült köpcös termetén, lábán bordó papucs. A házikabát alatt vastag szvetter.

Nagyon didereghetett.

Megszokhattuk, hogy jól föl kell öltözni, mert a fűtést bármikor kikapcsolhatják. Magunkkal kell vinni a pungát, mert soha nem lehet tudni, „mit osztanak”. „Ce se dã?” – ez volt Ceausescu Romániájának nagy kérdése. Mit adnak? Mit osztanak? Mi kapható éppen a boltban? Az ember azt veszi, amit épp osztanak, nem azt, amire történetesen szüksége volna. Az üzletben amúgy se adtak a vásárlónak, az ügyfélnek pungát, a pungát az ember a magyarországi ismerőseitől kunyorálta el, s avval lézengett a városban, várva, hogy valamit majd osztanak. A busz úgyse jött, hát az ember fáradtan beült a kocsmába. Majd jön. Egyszer. Valamikor. Az 5-ös, a 21-es Donát úti végállomásánál mindig többen várakoztak, mint amennyien fölfértek volna a Mao Ce-tung Közlekedésipari Üzemekben gyártott dagadt autóbuszra. S ha váratlanul és valószínűtlenül megjött mégis, akkor vicsorgó, morgó, kavargó tolakodás-nyomakodás kezdődött, olykor az összetiport öregasszonyok sikolyaitól kísérve. Hát inkább beült az ember a pálinkamérésbe, és soha nem ment haza vagy munkába. Majd holnap. Ha üres lesz a busz.

Emlékszem Bálint Tibor tömzsi kezében a pálinkáspohárra, mindig deci – száz gramm -, soha nem féldeci, ez utóbbi úri szokás nem volt ismeretes. Vastag pohár volt, zöldes volt benne a méregerős ital. Sután állt a pultnál – ez már nyáron volt, a Malom utca és a Bartha Miklós utca sarkán lévő, porlepte kerthelyiségben -, és beszélgetett a meszes ruhájú kőművesekkel egy közeli építkezésről. Elmerülten, fene tudja, miről, személyvonatokról, átszállásról, muskátliról, tusát vesztett ócska vadászfegyverről, gyászszegélyes zsebkendőkről, flórharisnyás – patentharisnyás – süldőlányokról. Arról, hogy a jól átsütött csülök mellett rózsaszínűnek kell lenniük a hagymakarikáknak. Autóalkatrészekről. Tranzisztoros rádióról. Az újmódi, lábítós szemétvödörről. A pungáról. A nyavalyás, átkozott, érthetetlen életről.

A gyűjteményben megjelent többi írás