Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM70

Összegyűjtött írások Tamás Gáspár Miklós 70. születésnapjára

Bekövetkezett, amit mindenki előre látott: az erősebb legyőzte a gyöngébbet. Az amerikai és a brit hadsereg megvívta azt a háborút, amelyet kezdetben a világ teljes közvéleménye helytelenített (az Egyesült Államok és Izrael kivételével). A hadviselés módjával kapcsolatban Rumsfeld honvédelmi miniszternek és híveinek lett igazuk: a hipermodern technika sikerrel helyettesítette a nagy létszámú csapatokat. Szaddám katonái végül elfutottak és elbújtak; a megjósolt, „sztálingrádi típusú” bagdadi csatából nem lett semmi. Az új jobboldal nyert, Bush és Blair népszerűsége nő, hozzá lehet fogni a közszolgáltatások lefaragásához, az iskolabezárásokhoz, a tömegközlekedés további leépítéséhez, a környezetromboláshoz. A békemozgalom kifújt, hiszen ezúttal csakugyan valódi békemozgalom volt, Szaddám mint ellenfél nem volt rokonszenves senkinek, nem úgy, mint Ho Si Minh a vietnami háború idején.

Ez az, amit mindenki tud. Azt is sokan sejtik, hogy az egyik utolsó világi (úgy nagyjából „nemzeti sztálinistának” nevezhető) arab rendszer bukásával az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nagy lökést adott az iszlám (síita) integrizmus/fundamentalizmus, az iszlám forradalom dinamikájának. Szaddám nacionalista és „szocialista” rendszere (akár a nasszerista, akár az algériai FLN-típusú) rég elvesztette a népszerűségét, akár a többi nyugatosító és modernizáló rendszer (bár ez esetben a „Nyugat” a Szovjetuniót és a latin-amerikai populista-katonai diktatúrákat jelentette Peróntól Castróig). Ezért is lehetett legyőzni. Most jönnek az imámok és az ajatollák. Hogy aztán ők majd mit művelnek, s lesz-e velük szemben valami más is, azt egyelőre nem lehet tudni. Nem is erről akarok írni, bár az „iszlám demokrácia” kérdésköréhez futólag visszatérek.

Ebben az írásban az események közkeletű értelmezéseivel foglalkozom (idevágó tanulmányok százain rágtam át magam, ezekből itt csak kevésre hivatkozhatom), és csak közvetve, rajtuk keresztül magával „a világhelyzettel”. Hozzá kell tennem, hogy az észak-amerikai és nyugat-európai viták – pedig a tét nagyobb volt – általában higgadtabbak és kiegyensúlyozottabbak voltak, mint a kelet-európaiak, és persze színvonalasabbak és kritikusabbak (ha nem is a napisajtóban vagy a rádióban); ugyanakkor számos 1945 és 1989 utáni tabu és konszenzusos közhiedelem dőlt meg. Egy részük csakugyan tarthatatlannak bizonyult szerintem is; de sok mindent látott „a haladó értelmiség” elintézett ügynek, amiről kiderült, hogy dehogy. Sőt.

1.

A háború többé-kevésbé liberális helyeslői világszerte (de különös hévvel és türelmetlenséggel azokban a kelet-európai országokban, ahol balközép kormányok a közvélemény többségével szemben támogatták az amerikai-brit agressziós politikát – itt Amerikában senki nem akarja elhinni nekem, hogy ezek „baloldali”, mi több, részben „utódpárti” kormányok, hiszen az Irak elleni támadás „jobboldali ügy”) úgy mutatják be a háborút, mint a „demokrácia kontra totalitarizmus” nevű történeti fejleménysorozat újabb fejezetét. Ebből adódnék – minden józan ellenvetést be is számítva, még azt is, hogy az iraki Baath-rezsimnek nem volt köze a New York és Washington elleni terrortámadásokhoz, hogy a sokat emlegetett tömegpusztító fegyvereknek se hírük, se hamvuk, hogy számos említhető arab és muzulmán államhoz képest Szaddám nem volt már túl veszélyes Izraelre -, hogy az iraki hadjárat afféle fölszabadító harc: a demokrácia mellett, a (totalitárius) zsarnokság ellen.

Némely szélső kommunisták (köztük is csak kisebbség) azt gondolják, hogy a polgári demokrácia és a tőkés diktatúra közötti különbség elenyésző, ezért mindenfajta antifasiszta népfront, egységfront, „charta” manipulatív visszaélés, kétszínűség vagy öncsalás. Ezek gyakran a zárkában szoktak ráébredni, hogy nézetük túlzó. Ennek az erkölcsi-politikai okokból létrejött mítosznak a történelmi létjogosultsága azonban problematikus – a nyelvhasználatot azonban 1989 óta annyira meghatározza, hogy az ember igen könnyen beleesik.

A kérdés nem az, ellentétben áll-e egymással demokrácia és zsarnokság (ellentétben áll), hanem az: fontos vonulata-e a történelemnek a polgári demokrácia küzdelme a totalitarizmus ellen? A válasz erre a közkeletű mítosszal szemben (és sok halott demokrata szíve vágyával szemben) egyértelmű nem.

Az első világháború után a jobb- és baloldali közvélemény (Amerika részleges kivételével) gazdaságilag, szociálisan és erkölcsileg halottnak tekintette a burzsoá-liberális demokráciát. A fontos ellentétnek mindenki a szocializmus/kommunizmus és a fasizmus/nácizmus ellentétét tekintette; a nácik híres harci dala szerint előbb „a reakciót és a marxizmust” kell legyőzni, aztán az övék „Németország és holnap a világ”. A polgárságot Thomas Mann és Proust, Roger Martin du Gard és Italo Svevo, Mihail Bulgakov és Alekszej Tolsztoj, Márai és Déry eltemette, elsiratta. A kérdés az volt: meg tudja-e őrizni a népcsaló fasizmus – legalább nagyrészt – a termelőeszközök magántulajdonát a fenyegető szocialista forradalommal szemben vagy sem? Akkor veszít-e többet a polgárság, ha a szociáldemokrata szakszervezeti boncoknak engedi-e át a hatalmat, vagy ha a barna vagy fekete vagy zöld inges rohamosztagosoknak? Thomas Mann a szociáldemokráciát javasolta; Krupp, Thyssen, Stinnes, az I. G. Farben a nácikat. Az eredményt ismerjük.

A fasiszta politika „régi” és „új” elemeit itt el kell különíteni. Az „új” elemeket – rasszizmus, vitalizmus, antiracionalizmus/irracionalizmus, nyílt diktatúra, új pogányság, vezérkultusz – a nemzetközi burzsoázia elfogadta, ameddig a náci/fasiszta „kettős állam” keretén belül megmaradt a politikailag korlátozott és alárendelt kapitalizmus, és ameddig a fasiszta diktatúra sikerrel leverte a munkásmozgalmat. (Érdekes módon elfelejtik manapság, hogy Hitler elsőként a kommunistákat hurcoltatta gyűjtőtáborba.) A nemzetközi burzsoázia a náci/fasiszta politikának éppenséggel a „régi” elemeit tartotta aggályosnak, jelesül a hagyományos német revanspolitikát, a „tengeri hatalmak” elleni „kontinentális” stratégiát. Anglia el tudta fogadni, hogy Hitler egyesíti a német etnikumú területeket, kiterjeszti befolyását a Habsburg-monarchia egykori hatalmi övezetére, és kordában tartja a szlávokat. A zsidóüldözéssel szemben senkinek nem volt komoly kifogása, kivéve a számkivetettek esetleges befogadását – erre az „angolszászok”, mint tudjuk, még a háború alatt se voltak hajlandók. (A menekült német és osztrák zsidókat Angliában internálták 1939-ben mint „ellenséges külföldieket”.)

A náci Németországot nem „a demokrácia” győzte le, hanem elsősorban és másodsorban a szovjet Vörös Hadsereg, amely gyújtogatva, rabolva, erőszakolva, civileket gyilkolva, rombolva árasztotta el az elképedt Európát, s amely a szó legszorosabb értelmében bosszút állt a német népen.

Bár a „vészkorszak” (a „holokauszt”), azaz az európai zsidóság módszeres és eltervezett kiirtása messze kiemelkedik a huszadik század iszonyatai közül, az „etnikai tisztogatás” kevésbé radikális formái az „antifasiszta” szövetségesektől se voltak idegenek. És itt nemcsak a sztálini terror sok-sok millió „belső” áldozatáról van szó, hanem a hirosimai és nagaszaki atombombáról, Drezda és Hamburg tűzhaláláról, kilencmillió német elűzéséről a „demokratikus” Csehszlovákiából és Lengyelországból (és a „demokratikus” Magyarországról…), a francia, holland és belga gyarmatok „visszafoglalásáról” vadállati kegyetlenkedések közepette, a brit terrorról Malájföldön, Burmában, Kenyában – és a listának itt nincs vége.

Azt szokás mondani, a „hidegháború” 1989-ben ért véget. Ez hazugság. A „hidegháború” (azaz a szovjet tömb és a demokratikus Nyugat ideológiai és katonai szembenállása a maga tisztaságában, keménységében és veszélyességében) az ezerkilencszázhatvanas években ért véget, bár Sztálin már a harmincas évek közepétől, majd a második világháború után megint lehűtötte a nyugati és harmadik világbeli kommunisták forradalmi hevületét. A hatvanas évek óta „enyhülésről”, „békés egymás mellett élésről”, sőt: „konvergenciáról” volt szokás beszélni. Az amerikai jobboldal (Nixon és Kissinger) stratégiai szövetséget kötött az ortodox sztálinista Kínai Kommunista Párttal a Szovjetunió, India és Vietnam ellen. De Gaulle és Nixon nagy államférfinak tartotta és szívélyesen támogatta a feledhetetlen Ceauºescu elnököt. 1956-ban és 1968-ban az Egyesült Államok biztosította semlegességéről a Szovjetuniót, 1980/81-ben Nyugat-Németország. (Ifjú olvasóm, ezek a magyarországi, csehszlovákiai és lengyelországi, levert demokratikus kísérletek évszámai.)

Egyszóval: a „demokrácia” és a „totalitarizmus” szembenállása történetileg soha nem létezett, puszta ideológiai konstrukció, amely persze sokakat ihletett és lelkesített, így a saját (antifasiszta és antikommunista) kelet-európai nemzedékemet. A mítoszok is „léteznek”, csak másképpen, mint a történelmi realitások. Azt, hogy a hitleri „Harmadik Birodalom” megbukott, minden tisztességes ember örvendetesnek tartja, akkor is, ha a második világháború gyalázatos, véres és mocskos története nem igazolja a háborús „közönségfilmek” antifasiszta mitológiáját – bár én is nyolcszor láttam a Casablancát.

Ami most Irakban történt, történik, őszintén szólva nem túl eredeti: a kapitalizmus azt adja, ami a lényege – a további fölhalmozáshoz biztosítania kell a rendet a félig tőkés periférián, ráadásul a beláthatatlanul gigantikus amerikai államadósság és kereskedelmi deficit áthárítását, a centrum gazdasági válságának exportját is katonai erőszakkal kell megoldani; ebben a kőolaj (ill. a Bechtel és a Halliburton – jobboldal-közeli konszernek – megbízása „az újjáépítéssel” a „még” nem létező „új iraki demokrácia” számlájára) apróság. Hogy erre a célra Irak-e a legalkalmasabb, ez legyen ifj. Bush, Cheney, Rumsfeld és Wolfowitz gondja.

Azt lehetne gondolni, a „béketábor” átlátott ezeken a dolgokon – s néhányan persze átlátnak rajtuk (vö. pl. Alex Callinicos: „The Grand Strategy of the American Empire”, International Socialism 97, 2002. tél) -, de sajnos ez sem egyszerű, a „béketábor” retorikája is tele van történeti torzításokkal és elfogadhatatlan ideológiai ötletekkel.

2.

A békemozgalom egyik jelszavát, amely szerint az Irak elleni katonai támadás „imperialista”, a háború olyan tekintélyes helyeslői is osztják, mint a liberális Michael Ignatieff és a konzervatív Niall Ferguson (divatos és tehetséges történészek). Ami a békeharcosok szájából szitok, az a háborúpártiak ajkán kihívó hencegés: egy tabuval kevesebb (hiszen a hatvanas évek óta az „imperializmus” politikai trágárság volt). Igenis, mondják a háborús uszítók (akik között föltűnően sok az egykori balliberális), az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának el kell vállalnia „a fehér ember terhét”, civilizációt, békét, egyéni szabadságjogokat, jólétet, pluralizmust stb. stb., kell vinnie „a sötét kontinensre”, ezt követeli az eszme is, az önérdek is.

Itt két kérdés merül föl: lehet-e katonai erővel, megszállással elterjeszteni a demokráciát, illetve az, hogy beleillenek-e a történtek „az imperializmus” (mint olyan) nagy történeti típusába.

Az első kérdésre válaszul azt szokás fölhozni, hogy a katonai megszállás a három nyugati zónában német demokráciát eredményezett, tehát a dolog lehetséges. Ez természetesen nonszensz. Aki egy kicsit ismeri a háború utáni német történelmet, historiográfiát, epikai és esszéirodalmat, publicisztikát (s erre még a csak magyarul olvasóknak is volt lehetőségük), az tudja, hogy a tekintélyelvű és represszív Adenauer-korszak semmiféle demokráciát nem hozott létre vagy restaurált, ehhöz 1968 harcai kellettek, majd 1989 után a német újraegyesülés és a megszálló csapatok távozása (a mai Japánt pedig „demokráciának” nevezni ízléstelen tréfa). „Gyarmati demokrácia” sose volt, nincs, és nem is lehetséges. Ahhoz azonban, hogy ezt megérthessük, néhány polgári szó a liberális demokráciáról. („Liberális demokrácia” annak az alkotmányos rendnek a hivatalos és tudományos neve, amely jelenleg Magyarországon is érvényben van, akkor is, ha a liberálisok épp nincsenek kormányon. Kelet-Európában egyébként – históriai szemszögből meglepő módon – a „demokrácia” szót a „liberális kapitalizmus” szinonímájaként használják, ám ezt a furcsa jelentésváltozást a nyelvromlás többi ijesztő tünetével együtt, úgy látszik, tudomásul kell vennünk.)

A mai liberális demokrácia a világ viszonylag jómódú részén uralgó rendszer. Többpártrendszer, választások, szabad sajtó, civil társadalom, miegymás. Ezt egységes rendszernek nézni azonban elég különös. Épp olyan, mint abból, hogy az MLSz elfogadja a labdarúgás nemzetközi szabályait, arra következtetni, hogy a magyar focibajnokság épp olyan, mint a brazil, az angol vagy az olasz. Amin könnyű átlátni olyan érdektelen és lényegtelen, unalmas és fölösleges jelenségek esetén, mint a futball, nehézségeket jelent a politikában. Ami kétségtelenül közös ezekben a rezsimekben, az a képviseleti kormányzat („representative government”). Ez mindössze annyit jelent, hogy a kormányzós és kormányváltós az elitek közötti szabályozott versengés keretében zajlik, a kormányzó személyzet időnként cserélődik, a közvéleménynek van bizonyos befolyása, a nyilvános bírálat pedig megengedett. A szociáldemokrácia és a hozzá hasonlók megpróbálták ezt a berendezkedést radikalizálni és demokratizálni – azaz a hatalomért versengő csoportok körébe bevonni a vagyontalan osztályokat, elsősorban az ipari proletariátust (néhol még az egykori parasztságot is) -, de a munkáspártok eltűnésével (elpolgárosodásával) a szabadelvű képviseleti rendszer részben visszatért a tizennyolcadik századi brit, az 1818 és 1848 közötti francia oligarchikus változathoz. Közben azonban sok minden történt. Kialakult a modern állami bürokrácia, de facto politikai hatalomhoz jutott a bíróság, a jegybank és sok nemzetközi (szintén nem választott) hatóság, megerősödtek az egyéni szabadságjogok, engedékenyebb (permisszívebb) és toleránsabb lett a társadalom, meggyöngült a család és az osztály, a kommercializált népi kultúra termelési ág lett, stb. stb. stb. Mindezek hatalmas változások, de nem éppen a „demokrácia” (a néphatalom, a népi részvétel) irányában. Ez még mindig (már megint) a liberális plutokrácia, a liberális oligarchia – és itt kérem elfelejteni a „liberális” szó magyarországi, sajátos konnotációit – uralma, ahol a „demokrácia” (a néphatalom vagy népuralom) hiányáért az atomizált és depolitizált társadalom (már nem „nép”) biztonsága (az önkényes állami kényszerrel szemben), az ideológiai indoktrináció hiánya vagy diffúz közvetettsége, a „békén hagyás”, az ellenállás csatornázása, elterelése (szemben brutális fizikai elnyomásával – bizonyos határok között) kárpótol. Ám a 2001. szeptember 11-e óta az egész Nyugaton megerősödött rendőrállami vonások, a „másként gondolkodás” rég nem tapasztalt hatósági üldözése (az FBI listája alapján békeharcos apácákat szednek le belföldi légijáratokról, olvasom a mai újságban, de az ACLU már pöröl), a terjedő etnikai és felekezeti előítéletek még ezen is változtathatnak.

Ugyanakkor azonban egy biztos: mindenfajta fölvilágosodás utáni szabadelvű szisztéma alapja az autonómia elve, kettős értelemben: először, a politikai közösség (amely a gyakorlatban persze szűkebb terjedelmű, mint „a nép”) önmagának ad (hoz) törvényeket, ezeket nem fölülről és kívülről kényszerítik rá, s a törvények betartásának és a kormányzat időleges hatalmának biztosítéka „a nép” önkéntes beleegyezése (azaz: „szabad választások” és „nemzeti önrendelkezés”).

Másodszor, „a törvények betartása mellett” az egyén autonóm, életvitelébe, érzületébe, vélekedésébe az állam nem árthatja bele magát, a kollektív társadalmi cselekvés bizonyos fajtái is engedélyezettek.

Mármost az idegen megszállás, a katonai védnökség nyilvánvalóan nem egyeztethető össze az autonómia (és az önkéntes beleegyezésen nyugvó szabadelvű legitimáció) minimumával. Nem mintha a liberális demokrácia napirenden volna Irakban. Illiberális, antiliberális, ám valódi (iszlám) demokrácia a félig jakobinus, félig teokratikus iráni síita minta szerint még lehetséges. Az első cenzúrázatlan napilapot mindenesetre az Iraki Kommunista Párt adta ki, szép sarló-kalapácsos fejléccel. Ez a „világi”, „modern” politika egyetlen jele eddig.

Imperialista jellegű-e az Egyesült Államok és Nagy-Britannia agressziója? Ha az „imperializmust” csak szitokként használjuk vagy a periféria szegény országaival szembeni durváskodás szinonímájaként vagy a világuralmi gőg újraszidolozott jelvényeként, akkor nyilván igen. Történeti értelemben azonban nem. A klasszikus imperializmus nemcsak megszállta és használta a gyarmatokat (gazdasági, demográfiai, stratégiai célokra), hanem kormányozta és igazgatta is őket, utakat, vasutakat, kórházakat, iskolákat, börtönöket, városházát, múzeumot, parkot, levéltárat, adóhivatalt, gátat, kikötőt épített, létesített, hivatalnokai fölmértek, kutattak, adatot és folklórt gyűjtöttek – az ismert és szokványos rémségek és iszonyatok mellett. „A fehér ember terhe”, bármennyire undorítóan hangzik is antirasszista fülünknek, jelentett azért valamiféle fölényes civilizációs küldetést és hasonló illúziókat. (Tévedés ne essék: a klasszikus imperializmus szociális mérlege mindennek ellenére egyértelműen negatív.) A mai globális kapitalizmusnak alig vannak civilizációs dimenziói. A Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank, a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (WTO), az OECD csak szabályoz és hitelez, nem igazgat, ezt is a tőkés centrum érdekében teszi, „közérzetjavító” programjaik nem sokat érnek. A globalizáció csak a tőkejavak szabad keringését teszi lehetővé, a hagyományos politika szemszögéből semleges és személytelen; a beruházások odamennek, ahol alacsony a bér és nincs szakszervezet, az így kiszivattyúzott profit odamegy, ahol konszolidáció van, hitelgaranciák és alacsony tőkeadó, társasági adó, osztalékadó, ahol szolid államkötvények kaphatók, ahol nem várható államosítás vagy népjóléti reform az adó- és járulékfizetők érdekében.

Semmi harag.

Az Oxfam International adatai szerint a fejlődő országokból kivitt és adóparadicsomokban elhelyezett pénz kb. 50 milliárd dollár (az összes segély együtt: 57 milliárd dollár). A fejlődő országok több mint 2 trillió dollárral tartoznak. Minden egyes „segélydollár” ellenében kb. tíz „mocskos dollár” érkezik vissza Nyugatra (ld. Dissent, 2003. nyár, 49. lap). Ez egyszerűen sima kizsákmányolás, a pénznek nemcsak szaga nincs, hanem bőrszíne se; a tőkés rendszer eljutott abba az elvont állapotba, amelyet Marx (az Economist szerint is) előre látott. Az „imperializmus” hipotézise mind a helyeslők, mind az ellenzők részéről megint csak puszta ideológiai konstrukció: a jobboldal számára ez a fajták, etnikumok, nemzetek közötti megkülönböztetés „liberális” rehabilitálását jelenti, a békeharcos baloldal számára pedig az antikapitalizmus etnicizálását és kulturalizálását, amely a megszokott opportunisták szerint propagandaelőnyt jelenthet. Tagtársaimnak az ATTAC-ban: a „kizsákmányoló nemzetek” és „kizsákmányolt nemzetek” hipotézisének szerzője: Benito Mussolini.

3.

A közismert tények (teszem azt, a fasizmus/nácizmus preventív ellenforradalom volt a radikális szocializmussal szemben), a maguktól értetődő megállapítások (teszem azt, az „önkormányzás”, az autonómia fölvilágosító, szabadelvű és demokratikus alapgondolata, amely a kényszer és a függőség lehetőség szerinti kizárását jelenti, ez a pozitív és negatív jelentése, nem egyeztethető össze az idegen katonai megszállással és „főséggel”) nem érnek sokat, ha nem illeszthetők bele a kor önértelmezésének retorikai rendjébe. Ezért hiába „közismertek” és „maguktól értetődőek”. A konformistább hallgató szeme megüvegesedik, állkapcsa elfojtott ásítástól sajog, ha szokatlant hall, ahelyett, hogy fölkeltené érdeklődését.

Nancy Fraser igen találóan állapította meg, hogy – a szociáldemokráciának a hetvenes-nyolcvanas években bekövetkezett halálával – az újraelosztás politikáját fölváltotta az elismerés politikája (angolul ez szimmetrikusabban hangzik: redistribution, recognition; vö. John O’Kane: „Capital, Culture and Socioeconomic Justice”, Rethinking Marxism 14/2, 2002. nyár). Más szóval: a baloldalon (s még mindig ez az eszmegyártó nagyüzem) az egyenlőség és az osztó igazságosság szociális és demokratikus gondolatait fölváltották az egyéni méltóság, a kölcsönös elismerés és tolerancia, a csoportos szokásrendszerek és hagyományok összemérhetetlensége liberális, pluralista és olykor relativista eszméi. (Emlékeztetném a netán feledékeny olvasót, hogy Marx nem volt egalitárius, és a proletárszocializmus nem egyenlőséget és igazságosságot akar – ezek „haladó polgári” célkitűzések -, hanem sokkal többet.) Akárhogy is, az uralkodó „paradigma” ma nem annyira a társadalmi szerkezet, a jövedelmi viszonyok, a hatalom eloszlása, a közjavak hozzáférhetősége stb. (ezek a szociáldemokrata jóléti állam uralkodó eszméi), hanem az identitás és a kultúra, az emlékezet és a test.

Történeti érzékű ember számára azonnal nyilvánvaló e későliberális eszmék romantikus eredete. (A romantika és a liberalizmus összefüggéséről sokan írtak, a leghíresebbek: Carl Schmitt – támadólag, Isaiah Berlin – megértőleg.) A későliberális kultúraromantika (és nem „kultúrromantika”, olvasószerkesztő úr!) az elosztási, közhatalmi, hierarchikus és világnézeti, tehát röviden: politikai viszonyokat nem annyira szerkezeti sajátosságoknak vagy történeti okozatoknak/fejleményeknek tekinti, hanem inkább kollektív élmények, mentalitások, habitusok (ill. eljárások, játékszabályok és technikák) antropológiai és etnológiai módszerekkel leírható esetegyüttesének. Ezeknek a „konkrét”, az érintettekből azonosulást, „ismerősséget”, otthonosságérzést kiváltó esetegyütteseknek a külső, univerzalista („transzkontextuális”, tehát az adott összefüggés érzelmi, szokásszerű egységén túlmutató) bírálatát a korszellem elveti.

Maga a fölvilágosító racionalizmus („tudomány”, „filozófia”) sem ismerhető el a saját ismérvei szerint „külsőnek” és „univerzalistának” (azaz „transzkontextuálisnak”), hanem csak az egyik kulturális tájszólásnak (dialektusnak), hagyománynak, szubkultúrának a sok közül. (Némelyek szerint a kulturális baloldalon: fehér, hím és uralomvágyó, a kulturális jobboldalon: kozmopolita, tervező, laposan történetellenes és érzületellenes, fölforgató és föllazító.)

Mindezek – és egyebek – folytán a politikai berendezkedések ismertetőjegyei kultúrák habituális tulajdonságainak tetszenek. Ez valaha reakciós beállításnak számított – elvégre a konzervatív nacionalizmus (és nem a kezdeti liberális, demokratikus nacionalizmus) érvelési vagy szónoki technikáira jellemző -, de ma az egymásra különben is egyre jobban hasonlító konzervatívok és liberálisok elemzéseiben is fölbukkan, persze változó hangsúlyokkal.

Ilyen azért még sose volt: az iraki hadjáratot a napisajtó az egész világon Amerika „mint olyan” nemzeti karakterével, mentalitásával magyarázta. A „messianisztikus küldetéstudat” toposza (különböző előjelekkel) a békeharcosok és a háborúpártiak szövegeiben egyaránt fölbukkant, Hérodotosz előtti naivságról téve tanúságot. „Amerika” (a naiv, hívő, brutális, egyszerű hős), „Európa” (kényelmes, elpuhult, gyönge, dekadens), „az arab Kelet” (fanatikus szolgalelkek, irigy barbárok) kliséi állítólag komoly emberek tollából – ritkán tapasztalni az ostobaság ilyen patakzását.

Mondanom se kell, ezek a panelek ősiek. „Mi” vagy ésszerűek, megfontoltak, józanok, műveltek és felelősek vagyunk szemben „velük”, akik forrófejűek, érzékiek, felelőtlenek, sűrűn szeretkeznek, szaporodnak és zenélnek; vagy „mi” hagyománytisztelők, érző szívűek, kegyeletteljesek, hazafiasak, családszeretők, természetkedvelők, spontánok és művésziesek vagyunk szemben „velük”, akik számítók, agyasak, hidegek, gyökértelenek, haszonelvűek, tiszteletlenek, szívtelenek, gúnyosak, újító kedvűek, természet- és testidegenek.

Évszázadok óta ezt halljuk – de jó a műveletleneknek, ó egek!

Alkalmasak-e az iszlám népek a demokráciára? – erre a rossz kérdésre sok kifinomult, ám elkerülhetetlenül torz válasz érkezik. (Ld. a legszínvonalasabbat: Boston Review, 2003 április/május.) Mit válaszolt volna akár a legkifinomultabb elemző 1848 februárjában arra a kérdésre: alkalmas-e az elsöprő többségében írástudatlan, babonás, éhező és beteg magyar nép, amelynek legtöbb fia (lányairól nem is szólva) soha nem hagyta még el faluja, pusztája határát, tehát alkalmas-e ez a nép saját ügyei vitelére, gazdasága irányítására független, szabadelvű államban az egykorú „művelt Nyugat” legmerészebb eszméi szerint? Lett volna-e bárki, aki – magukon a forradalmárokon kívül, akik egyébként sokat vívódtak – erre igennel mert volna válaszolni?

A relativista multikulturalizmus, mint várható volt, nacionalizmusba csapott át. A kultúrák – az uralkodó közvélemény szerint – most is átjárhatatlanok ugyan, de ugye a demokratikus szellem mégis értékesebb, mint mondjuk az iszlám „fundamentalizmus” vagy teokrácia. De íme egy igazi keresztyén fundamentalista, ifj. Bush elnöki beiktatásának hitszónoka, ifj. Graham lelkész „gonosz vallásnak” nevezi az iszlámot. A keresztyénség véres évezredeire gondolva csak sóhajtunk. Látva a síita önkorbácsolást, csak azt mondhatjuk: ilyen a vallás. Még nem volt vallás, amelyből hiányzott volna az önkínzó aszkézis és a tisztaságvágyból fakadó gyilkos düh. Aki mást mond, érzelgős balek. Ami Amerika és Európa karizmatikus gyülekezeteiben, de akár hagyományos zarándokhelyein folyik, természetesen csak kissé szelídebb rokona a síita vadulásnak, és hindu párhuzamok stb. is vannak. Az önkorbácsolás régi keresztyén (egy ideje főleg csak szerzetesi, de az Opus Dei laikus tagjai között is elterjedt) szokás. Az önkívület, a látomás minden vallás célja (gondoljunk a hászidok és a dervisek táncára stb.). Az öncsonkítást hagyományosan tiszteltük, görögkeleti szektákban ma is szokás.

Tudásformák, világnézeti és érzületi formák nem genetikailag öröklődnek, hanem tanulás, begyakorlás révén, tehát a környezet hatására nagyon könnyen meg is változhatnak. Ez a „környezet” az, ami a problémákat okozza: a parasztságból alig kiszakadt ázsiai népek csak a népvallást tarthatják a sajátjuknak. Amit „a Nyugattól” kaptak – gyarmatosítás, nemzeti sztálinista rémuralmak Nasszertől Szaddámig, neokolonialista, majd globalista kizsákmányolás, tévutas modernizáció, elmondhatatlan fizikai és erkölcsi gyötrelem -, semmiféle bizalomra nem ad okot. A mai arabokra nagyon emlékeztető egykori európaiak is ellenálltak Napóleonnak, de eszméit (szekularizáció, mobilitás, piac, gondoskodó bürokrácia, nacionalizmus, militarizmus) átvették. A mai, mi tagadás, dekadens, hanyatló kapitalizmus – néhány kelet-európai publicistát kivéve – senkit se lelkesít, bár a beletörődés és a reménytelenség jelentős.

A radikális iszlám nem elvontan „jónak” vagy „magasabbrendűnek” tűnik föl hívei szemében, hanem otthonosnak, ismerősnek, sajátnak, amit senki nem vehet el tőlük, mert nem kell senki másnak. Ez a kétségbeesés és a számkivetettség politikája. A síiták tudják, hogy a radikális integrista iszlámtól nem fognak meggazdagodni, és talán stabilitásra se számíthatnak. De a maguk módján akarják berendezni a saját életüket, és ez nem áll messze a demokrácia és az autonómia kissé leegyszerűsített alapgondolatától. Persze ez a változat illiberális és antiliberális, mint az iráni antiliberális demokrácia, amely azért demokrácia a szó robespierre-i (és cromwelli és dózsai) értelmében. Szabadság, egyenlőség, testvériség nem lesz belőle – bár úgy hallom Magyarországról, hogy ez lejárt -, de kulturális önmeghatározás igen, erősödő önazonosság igen, koherens habitus igen, kollektív emlékezésre támaszkodó érzületi és kulturális-politikai közösség igen: ezek a későliberális gondolkodás kedvenc eszméi, ne tessék tiltakozni.

A kulturális determinizmus és a vele egylényegű kulturális relativizmus ma divatozó álláspontjáról nem lehet más kultúrákon belüli jelenségeket bírálni, mert ebből csak etnicizmus lesz.

Az iraki háború alatt az Amerika-gyűlölet, a franciagyűlölet, a zsidógyűlölet, az arabgyűlölet és a többi ülte torát, ahogy háború alatt emberemlékezet óta (undorító) szokás. A tőkés kormányzatok brutalitása és képmutatása, a békemozgalom „nemzetközi nacionalizmusa”, a médiák mindenoldalú tudatlansága és előítéletessége, a kommentátorok feneketlen butasága tanulságos látvány volt. Mindebből két dolog tűnik szembe igazán szomorúan. A balközép ellenzék mind Amerikában, mind Franciaországban megadta magát. Ifj. Bush és Chirac a represszív nemzeti egység ormán rombolja a szabadságjogokat, a népjóléti rendszereket, üldözi a bevándorlókat ellenkező földrajzi irányú, de hasonló tartalmú sovén szofizmákra hivatkozva. Ilyesmi már nagyon régen nem fordult elő.

A másik, mint említettem, bizonyos 1945 és 1989 utáni tabuk aggasztó széttörése. Az egyik a zsidó értelmiség befolyásos csoportjainak azonosulása bármiféle arabellenes vagy iszlámellenes akcióval, s evvel összefüggésben a zsidó középosztály gyors jobbratolódása főleg Észak-Amerikában, de másutt is, szemben minden precedenssel (itt nem az ellenpéldák sokasága számít, hanem a jelenség újdonsága). A zsidóbarátság mindig „haladó magatartásnak” számított, bár mindig voltak filoszemita konzervatívok is, mint Mrs. Thatcher, de ennek egyelőre vége. A szocialista elveitől és hagyományaitól elszakadt baloldal köreiben most elképesztően durva antiszemitizmus szabadult el. (Mindennek vannak korábbi előzményei, ennek is, de most nem ez a fontos. Az előbbi jelenségről ld. Eric Alterman kitűnő cikkét: „Can We Talk?”, The Nation, 2003. április 21., a másikról pedig: Shalom Lappin: „Israel and the New Anti-Semitism”, Dissent, id. szám, vö. Philip Green írásával is a The Nation legfrissebb számában; a baloldali zsidózás különösen erős Angliában, ezért szeretik idézni bizonyos magyarországi és arab lapok a brit baloldali sajtót; a leantiszemitázott Franciaországban ilyesmiről szó se lehet!)

Ami evvel ideológiai eredetében összefügg – az új erőviszonyok első politikai következménye -, az az euroatlanti rendszer összeomlása, finomabban szólva széttöredezése, az ENSZ régóta húzódó válságának betetőzése, az amúgy igazságtalan és tarthatatlan, de „a semminél jobb” nemzetközi jogrend – egyelőre sikeres – helyettesítése erővel. (Az ENSZ szabályait mindenki mindig megszegte, de lehetőleg stikában, sutyiban, nem nyíltan, diadalmasan és boldogan, mint ifj. Bush. Kérjük vissza a régi jó kis kétszínűséget.) Nem mintha a Biztonsági Tanács akár egyhangú lelkes támogatása igazolhatta volna jogilag a jogsértő agressziót. Ezt az önmagában örvendetes közbülső (mert nem vég-) eredmény (Szaddám bukása) sem igazolja jogilag, amitől még örvendetes. Az euroatlanti szisztéma fölbomlása – mi épp csatlakoztunk, nem? mihez is? – mindenfajta alternatíva fölbukkanása nélkül csak az általános hanyatlást gyorsítja.

A kizsákmányolók ököljogánál jobb a kizsákmányolóknak is elfogadható, de másokat is óhatatlanul oltalmazó jogrend, konzultációs kényszer, rendezett procedúra. Valamicske ebből nyilván helyreáll, de bizonyos, hogy az euroatlanti rend végzetesen megsérült. Ennek az első számú vesztesei a kelet-európai államok lesznek; a kelet-európai burzsoázia hatékony nyugati pártfogás nélkül nehezen tudja majd őrizni hatalmát (azaz „a stabilitást”); az eredmény zűrzavar lesz és az etnicizmusok föllángolása. S ha a Nyugat erre ráun, a kontinentális őshatalmak – Németország és Oroszország – hagyományos stratégiai-területi vetélkedése várható.

De további aggasztó jelek is vannak. Cartertől Clintonig az Egyesült Államok „emberi jogi” politikát folytatott, most hagyjuk, pontosan miért s hogyan, részben kétségtelenül meggyőződésből. Evvel azonban igen sok jót tett a világnak, és saját viselkedése is jelentősen javult. Olyasmit már nem tehetne, amit megtett Guatemalában – ez nekem számít, ha neked nem is. Ezt az a rendszer csinálta (a liberális kapitalizmus), amelyben hittem. Arról volt szó, hogy csak a komcsiknál pótolja a vakhit a vérengzések igazolását. Ezt a nyolcvanas évek közepéig tudtam, ez dokumentálható, de 1985 és 1995 között nem nagyon gondoltam Guatemalára. Kuba és Nicaragua sekélyes, frivol, nyugati szalonbolsevista magasztalóira haragudtam (joggal, de vaksin). Semmi, semmi, csak félrenéztem, mint annyian 1947 és 1989 között. Ennyit a Deákné vásznáról. De a Carter és Clinton közötti ilyen-olyan emberi jogi offenzíva – mert az okos amerikai liberálisok rákattantak és kihasználták – a kevés igazán jó dolog közé tartozott a való világban, millió hibájával és átlátszó egyoldalúságával együtt. Fegyelmező erő volt, és az EU-t is megihlette. Ez a biztosíték leégett.

A másik a következő.

A nyugati baloldal bizonyos körei (az ATTAC, a New Left Review: mindkettőhöz közel állok, habár…) azt remélik, hogy az európai és „harmadik világ”-beli nemzetállamok megerősítésével elejét lehet venni a tőke további offenzívájának. Ez elvileg nem volna értelmetlen, ha nem a globalizmus félreértéséből következnék. Ám a globalizmus nem imperializmus, és a globalizáció nem „Amerika”. A francia, az orosz, a kínai, az indiai (kissé fasisztoid) kormány nem inkább barátja a népnek, mint az amerikai jobboldal kormánya. Az ellenség nem „Amerika”, amely még így is szabadabb és lázadóbb ország, mint számos ájtatos európai bírálója – az amerikai baloldali sajtó (a Harper’s, a Nation, a Mother Jones, hogy a sok száz kevésbé elterjedtről ne is beszéljünk) úgy bírálja a saját kormányát, ahogyan ez Európában elképzelhetetlen. És ez nem pimaszkodás és gorombáskodás, amit Magyarországról ismerünk, hanem kritika. Az Amerika-ellenesség csak azt eredményezheti, hogy a nemzetközi baloldal nacionalista és populista mozgalmacskákra esik szét, amelyek Izraelre üvöltenek – Saron tábornok gyalázatos kormánya helyett -, miközben a tőke szétrágja a világ testét. A baloldal kísérletei, hogy megtalálják a világproletariátus mint forradalmi szubjektum történeti utódát, elég színesek a diákoktól az amerikai feketékig és a harmadik világ gyarmati lázadóiig; de hogy Chirac, Putyin, Hu Csin-tao, Vadzspaji, Musarraf és a nép többi ellensége hogy kerül ide, azt nehéz megfejteni. A baloldali mozgalmakhoz kapcsolódó értelmiségiek – és itt Walden Bello nevét érdemes megemlíteni – ismét, akár a huszadik század elején, megjárják a Karl Marxtól Werner Sombartig vezető utat. Akkor a nemzetközi tőke és az összes imperializmusok elleni harc helyét átvette az anglofóbia, a plutokrata (persze mindig „idegen”) „kulturális típus” elleni uszítás (erős judeofób hangsúlyokkal mind a „forradalmi konzervatív”, mind a szindikalista táborban, már ekkor protofasiszta mozzanatokkal: ezek majd a Vichy-korszakban egyesülnek, ld. Zeev Sternhell és Jeffrey Herf idevágó munkáit). Most az antiglobalista mozgalom mutat 1914-hez hasonló válságjegyeket (ezekre már utaltam futólag az ÉS-ben).

Az analógia nem véletlen. Akár a századfordulós nyugati szociáldemokráciát, a mai antiglobalista-antikapitalista mozgalmat is a forradalmi retorika és tiltakozási (kontesztációs) kultúra, ill. a reformista-gradualista-kompromisszumos gyakorlat kettőssége jellemzi. Akár a századfordulós szociáldemokráciát, újraelosztási (redisztribúciós) és egalitárius politika jellemzi, ezért szükségképpen szövetségese az „erős” jóléti-tervező nemzetállamnak, pontosabban: híve rekonstrukciójának. Csak míg a régi szociáldemokráciának volt politikai „projektje” (komoly ellenhatalma a társadalmon belül és komoly szándéka a hatalom átvételére), az antiglobalista-antikapitalista világmozgalomnak nincs se szervezete, se politikai „projektje”, ezért más erőktől (értelemszerűen burzsoá nemzetállamoktól) válik függővé, s a globális kapitalizmus helyett „Amerika” ellen mozgósít. (Pl. a „humánusabb” japán kapitalizmusról szóló illúziókról és a japán „demokratizálást” illető hamis mítoszokról ld. Paul Burkett, Martin Hart-Landsberg: „Progressive Capitalism, Crisis and Class Struggle”, Capital & Class 79, 2003. tavasz. Ld. még Peter Osborne érdekes írását a baloldali kultúr[a]romantika dilemmáiról: „Interpreting the World: September 11, Cultural Criticism and the Intellectual Left”, Radical Philosophy 117, 2003. január-február.) Az eredmény az antiszemitizmussal pöttyözött ostoba Amerika-ellenesség. Amin nem segít, hogy a háborúpárti médiakórusban és propagandaharsogásban, stratégiaalkotásban, lobbizásban tetten érhető a zsidó elfogultság, az amerikai újkonzervatívok között pedig egyenesen a triumfalista zsidó nacionalizmus. (Tréfás lenne, ha nem volna borzasztó megfigyelni a béketáborban és az antiglobalista-antikapitalista világmozgalomban a „nemzetközi nacionalizmust”, a neokonzervatív jobboldalon pedig az amerikai-izraeli „kettős patriotizmust”, amelynek a tüneteit kelet-európai neoliberálisokon – nem csak zsidókon! – is fölfödözheti a gondos diagnoszta.) Hogy mindez mennyire árt a zsidóságnak és Izraelnek – amelynek a stratégiai elemzői egyébként fölöttébb szkeptikusak voltak az iraki háborúval szemben -, azt fölösleges részletezni. Hogy ebben milyen és mekkora szerepe van a millenarista-karizmatikus-fundamentalista keresztyén jobboldalnak, azt Magyarországon tárgyilagosan megírta Such György (vö. egy döbbenetes riporttal: Jeffrey Sharlet: „Jesus Plus Nothing: Undercover Among America’s Secret Teocrats”, Harper’s, 2003. március).

4.

A társadalmi rendszer, a közjogi berendezkedés, a termelési mód, az alkotmányos rend: ma egytől egyig a „kultúra” és az „identitás” terminusaiban értelmeződik, amely akkor is konzervatív diadal, ha a fogalomkészlet a baloldal válságából származik. Miért?

A „mentalitások”, a „habitus” és a „szocializáció” (amin Kelet-Európában akkulturációt értenek, de ez mellékes) kulturális determinizmusa, legalábbis a közkeletű használatban, azért mélységesen konzervatív (függetlenül gyakorlóinak napi politikai szimpátiáitól), mert ideológiai keretein belül nincs a változásnak olyan transzkontextuális, mintegy arkhimédészi „ágense” vagy „aktora”, mint a marxista hitregében a proletariátussal egyesült filozófia lett volna. (Evvel a hitregével szemben ld. Antonio Negri: Marx Beyond Marx [olaszul: 1978] , Brooklyn, NY/London: Autonomedia/Pluto, 1991, ill. Antonio Negri: Time for Revolution, London/New York: Continuum, 2003.)

Az „emlékezet” különösen csalóka „történetpolitikai” fogalom. Sürgetnek bennünket, hogy „emlékezzünk” születésünk előtti és tapasztalati körünkön kívüli történésekre. Mivel az „emlékezet” által fölelevenített és jelenvalóvá tett tények és összefüggések nem genetikailag kódoltak és nem örökölhetők, ezért a történelmet tanuljuk, nem pedig „emlékezünk” rá.

A történelem „emlékezetté” változtatása (ld. pl. US Holocaust Memorial [és nem „Historical”] Museum!) a múltat az áhítat (pietás) és ünnepélyesség, a tisztelet és a gyász övezetébe vonja. Ezt az aktust hajtja végre a nacionalizmus teljes ikonográfiája: az emlékművek, síremlékek, emlékhelyek sűrű hálózata, amely közös (persze többnyire kritikátlan) áhítatot parancsol a közösségre, amely így (Durkheim és Mauss szellemében) mintegy önmagához imádkozik – és ebben az imában megzavarni tilos: kegyeletsértés. Ha mármost a politikai közösségnek többféle „emlékezete” (értsd: hagyományos történetértelmezése) van, akkor nem vita, hanem harc kezdődik.

Az egyik fölöttébb tragikomikus epizód az volt, amikor az örmények és a romák a velük szemben elkövetett népirtást a zsidó holokauszt „rangjára” szerették volna „emeltetni” (a francia nemzetgyűlés határozatban ismerte el, hogy volt örmény népirtás, mire Törökország visszahívta nagykövetét, és Isztambulban elkezdődött a francia áruk bojkottja); a másik ilyen tragikomikus „disputa” az Auschwitz és a Gulag közötti „elsőbbségi” küzdelem, elsősorban Kelet-Európában.

Ilyenkor a kelet-európai országokban a „szakmaiságért” és a „tárgyilagosságért” szoktak aztán jajveszékelni – pedig az „emlékezet” (mint kontrahistória) a történelem depolitizálása, politikátlanítása. A permanens áhítat és a permanens sértődöttség az eredménye a „kultúra” és az „identitás” képzeteivel leírt társadalmi konfliktusoknak.

Nem arról van szó, hogy a tőkés világrendszer központjának politikai jellegét megtestesítő, vetélytárs és versenytárs nélküli amerikai haderő mit képvisel, hanem arról, hogy „bezárkózó”-e, „arrogáns”-e, „önző”-e „Amerika” mint olyan. Nem arról van szó, hogy némely kisebb tőkés hatalmak vezető köreit nyugtalanítja-e az amerikai egyeduralom, ill. a saját „hátsó udvarukban” a színesbőrű és turbános kitaszítottak lázongása, hanem arról, hogy a „kantiánus” (vö. Örök béke) „Európa” mint olyan irtózik-e „az erőtől”, vagy előnyben részesíti vele szemben a kapucinert és a rongyoskiflit (neked: croissant). Nem arról van szó többé, hogy a nyersanyagimport és az olcsó félgyarmati munkaerő hogyan módosítja a tőke szerves összetételét, mit csinál a „centrum” munkabéreivel és milyen rezsimet igényel a „periférián”, nem arról, hogy ki fizeti majd ki az „újjáépítésre” és a „humanitárius politikára” fölvett hiteleket, hanem arról, hogy az arab vagy perzsa „karakter” és az iszlám „mentalitás” alkalmas-e a „demokrácia” (amin persze nem demokráciát, hanem korlátozott képviseleti kormányzatot, ideológiai pluralizmust, liberális kapitalizmust és „közrendet”, azaz tulajdoni biztonságot értenek) létrehozására, majd megszilárdítására. Ha az „emlékezet” örökölhető és a politikai rendszert a „kulturális” karakter határozza meg, akkor persze kelet-európai demokrácia se lehetséges, a franciák szervezete kilöki a teát, az angoloké a tejeskávét, az arab országokat pedig a saját érdekükben meg kell szállni, hiszen (a) a „demokrácia” jó dolog, (b) az arabok viszont képtelenek rá „önerőből” vagy egyáltalán. Ezt az is bizonyítja, hogy ha a patriarkális nagycsaládra, a naturális cserére, az önellátó parasztgazdaságra, a bazár és a klán által garantált gazdasági rendtartásra, a vallás által szabályozott szexuális ökonómiára alapozott társadalomra ráhúzzák a szabadelvű alkotmányos rendet, és ez írott malaszt marad, pl. mert a „pártok” törzsszövetségeket, felekezeteket és nem politikai preferenciákat testesítenek meg – akkor ugye nem a szerencsétlen társadalom „elmaradott”, hanem a „kulturális beállítottsága” bibis. Ez semmi más, csak etnokulturális nacionalizmus, amelynek a szolgálatába állítják az amúgy ártatlan közjogot (amint a darwini szelekciós fejlődéselmélet és a genetika se felelős a rasszizmusért).

Terjedelmi okokból itt most nem tudok vitatkozni Perry Andersonnal („Casuistries of Peace and War”, London Review of Books, 2003. március 6., a szerző fejlődéséről ld. Gregory Elliott: Perry Anderson, Minneapolis/London: University of Minnesota Press, 1998), aki egyszerű képmutatásként veti el a nemzetközi jogrendre és az ENSZ-re való hivatkozásokat – a háború liberális ellenzőinél, és olyan liberális helyeslőinél, mint Paul Berman. Azt én se gondolom, hogy a Biztonsági Tanács határozata igazolta volna a támadást, és azt sem, hogy „a megelőző megtorlás”, az „unilateralizmus”, a minden nemzetközi jogi álcázást elvető brutalitás a fő baj. (Bár kétségtelenül nem tetszetős.)

A baj az, hogy a liberális illúziók szertefoszlásával a fönnálló rendszernek nem nagyon maradhatnak tisztességes (úgy értem: egyszerre őszinte, elvszerű és kritikusan gondolkodó) védelmezői. Pedig – komoly, valóságos alternatíva híján – a fönnálló rendszer alapelveiben megbízó, tisztességes reformerekre nagy szükség volna, hiszen (lévén az élet rövid) a védtelenek érdekében folytatott aprómunka nem nélkülözhető. A kizsákmányolást ugyan nem szünteti meg, ha kevesebb ártatlanul elítélt színesbőrű kerül börtönbe, vagy ha az örökbefogadási rendszer jobban védi a gyermekek érdekeit, vagy ha az államok hajlandók finanszírozni a minőségi dokumentum- és művészfilmek gyártását, vagy ha izraeli katonák megtagadják a szolgálatot a megszállt területeken (ld. Susan Sontag szép írását a The Nation múlt heti számában) – de addig is élni kell, és lehetőleg jobban.

Az egyébként elkerülhetetlen és sok szempontból üdvözlendő kiábrándulás és radikalizálódás nem a „haladó” reformerek táborát fogja gyarapítani. Ráadásul az elégedetlenség nem kielégítő ideológiai előítéletek (a kulturális determinizmus különféle alakváltozatai) öntőformáiba löttyen.

Az amerikai-brit agresszió elősegíti mindazt, amitől liberális és konzervatív támogatói félnek: az alaktalan, politikai „projekt” nélküli lázadást, az üres Nyugat-ellenességet, a sovinizmust, a babona és előítélet reneszánszát és végül az iránytalan erőszakot. (Arról nem beszélve, hogy Jonathan Schell szerint az amerikai katonai túlhatalom ellen a „szörnyállamok” már csak nukleáris fegyverekkel képesek védekezni – a tömegpusztító, elsősorban atomfegyverek elterjedése még csak most kezdődik igazán. Az új amerikai stratégiai doktrína – vö. David Bromwich nagyszerű elemzésével a Dissent 2003. tavaszi számában – mást nem nagyon tesz lehetővé.) Ha pedig az antiglobalista és békemozgalom megmarad az amerikai katonai hatalom és a spekulációs tőke szelektív ellenfelének, akkor újra kitolja a forradalmi átalakulás időpontját (a radikálisok pedig belesüllyednek a „népfront”, az „egységfront” szokásos mocsarába).

A helyzet rettenetes, és romlani fog.

New Haven, Connecticut,
New York, N. Y.,
2003. április végén

(A szerző a Yale Egyetem vendégprofesszora)

A gyűjteményben megjelent többi írás