Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Űrtengeri herkentyűk gazdagon

Az ünnepeket sokan családi mozizással és otthoni filmnézéssel töltik. Ezek a közös kultúrafogyasztásban megvalósuló szeretet-rituálék különösen alkalmasak arra, hogy gyorsan képbe kerüljünk, hol is tart a közbeszéd élénk figyelmét még mindig felkeltő művészeti és iparág: a film.

2021 végén a mozikban a három filmes pókembert összeeresztő, a kortárs nosztalgiakultuszt (lásd pl. Mark Fisher) csúcsra járató Pókember: Nincs hazaút hódított, miközben a legismertebb (de mostanra korántsem az egyetlen) streaming platformon, a Netflixen a Bernie Sanders volt tanácsadója által írt Ne nézz fel volt a legsikeresebb alkotás, melyről cikkünk is készült. A 2021-es felállásnál tavaly talán még izgalmasabb kombináció jött ki: a magyar mozik nézettségi listájának tetején nem meglepő módon James Cameron természeti látomásának régóta várt folytatása, az Avatar 2: A víz útja csücsül, a Netflixen pedig az Utolsó Jedikről elhíresült Rian Johnson fordulatos krimi-paródiája, a Tőrbe ejtve – Az Üveghagyma (a 2019-es Tőrbe ejtve folytatása) lett a magyar (és a nemzetközi) közönség kedvence.

A két filmnek külön-külön is érdekes a politikája/filozófiája (akarva vagy akaratlanul), de egymás mellé téve különös erővel fejezik ki az elmúlt évtized(ek) filmes trendjeit és társadalmi változásait. Előbbire, az Avatar 2-re fókuszálva válogatok ki és fűzök össze néhány jelentés-morzsát a továbbiakban, határozottan nem figyelve arra, hogy mit árulok el eközben a filmről azoknak, akik ajánló gyanánt olvasnák ezt az írást. Azoktól tehát, akik szeretnék friss szemmel megnézni a szóban forgó alkotást, most búcsúzom.

Egy zavarba ejtően őszinte mese egy milliomos hippi tollából

Az Avatar 2: A víz útja minden idők legtöbb bevételt hozó filmjének folytatása. Jelen állás szerint a második rész minden idők 6. legdrágább filmje, és mostanra már be is jutott a bevételi top 10-be, a rendező nyilatkozata szerint eleve csak akkor termel profitot a film, ha bekerül ide, azaz több mint 1,5 milliárd dollárnyi bevételt kellett produkálnia, sikerült is neki (jelenleg minimum 1,7-nél tarthat). Ilyen irtózatos számok mellett talán az a legmeglepőbb, hogy az Avatar 2: A víz útja kifejezetten őszinte, helyenként szinte szerzői film. Benne van minden, ami James Cameront valójában érdekelheti (eddigi filmjei és nyilvános életrajza szerint), és viszonylag kevés kompromisszumot köt, az első résznél jóval kevesebbet. Az már más kérdés, hogy valóban szerettünk volna-e ennyire „elmélyedni” Cameron fantáziáiban.

James Cameron ahhoz a rendezőgenerációhoz tartozik (Steven Spielberg, George Lucas), akik lényegében feltalálták a blockbuster (kasszasiker) műfaját: színes-szagos szerethető látványfilmek (Star Wars, Indiana Jones), amelyek kedvéért még a televíziózás korában is úgy érzi a közönség, hogy érdemes elmenni moziba. Az ilyen filmek elképzelhetetlen költségük és hihetetlenül bonyolult produkciójuk (az Avatar 2-n is egy kisebb hadsereg dolgozott) miatt eseményszámba mennek. Cameron jelenleg talán a legsikeresebb blockbuster-rendező, és ha végignézzük a legismertebb alkotásait (Alien 2 A bolygó neve: Halál, Terminátor 1-2, Titanic, Avatar), akkor feltűnő, hogy a központi téma szinte mindig az ember és a technológia harca.

Nincs ez másképp az Avatarokban sem, azonban Pandoráról szóló filmjeiben sokkal nagyobb hangsúlyt kap az idealizált természetközeliség, a természettel való „ősi”, egyensúlyi állapot helyreállításának vágya. Az első filmben Pandora felfedezése még ügyesen volt ellenpontozva a fajok közti háború látványosságával. A második filmben ez az egyensúly megbillen és több szerepet kap a képzeletbeli bolygó flórája és faunája. Azaz a második felől visszanézve úgy tűnik, hogy az első Avatar volt a horog Cameron világépítő ambíciókból szőtt zsinegének végén: az első film önmagát a tökéletes látványosságnak álcázva elcsalogatta a nézőket Pandorára, hogy a folytatásban már ne kelljen játékidőt fecsérelni holmi űrháborúkra.

A második film jelentős része halakkal telik. Kisebb, nagyobb, butább és okosabb halakkal, mindenféle elképzelt és rengeteg emberi munka által életre keltett űrtengeri herkentyűk népesítik be a filmet, a történet nagy része a velük való barátkozásról szól.

„Amikor a tulkunok (bálnaszerű lények – KF) búgását elkezdték feliratozni, tudtam, hogy korszakalkotó filmmel van dolgom.”

fogalmazta meg barátunk és szerzőnk, Shakkour Aram a film lényegét.

A film a fajok közti háborút letudja az első és az utolsó fél órában, hogy a maradék két órát annak szentelje, ami a Mariana-árok mélyeit is megjáró, a mélytengeri felfedezésben járatos rendezőt igazán érdekli: egy fantázia megteremtésének egy másik világról és a fajról, amely képes harmóniában együtt élni bolygójának élővilágával. Azaz képes lenne, ha a gyarmatosító emberiség nem szólna közbe.

Persze nem újdonság az ökológiai narratívák beszüremkedése a fősodratú mozifilmekbe, Hódosy Annamária, a Szegedi Tudományegyetem oktatója egy egész könyvet írt erről a jelenségről (Biomozi, Tiszatáj, 2018), és már Mérce filmklubot is szenteltünk a trendnek. De mégis van abban irónia, ahogy mozinézők milliói bámulják órákon keresztül, ahogy kék, emberszerű lények úsznak, táncolnak, beszélgetnek gyönyörűen animált képzelt állatokkal, miközben tovább pusztul a saját ökoszisztémánk.

Mindezt már az első film kapcsán is elmondhattuk volna (és biztos vagyok benne, hogy el is mondták sokan), az Avatar 2 érdekessége radikalitásában keresendő: minden színleléssel felhagy, a háború látványosságát unalommal és érdektelenséggel kezeli, az utolsó akciójelenet teljesen szégyentelenül a Titanic elsüllyedés-jelenete, újraforgatva kék lényekkel. A film ezúttal sokkal nyíltabban vállalja, hogy egy természet-tapasztalat szimulátorban vagyunk.

Igazából filmes (vagy inkább marketinges) siker az Avatar 2, ennyire abszurd hollywoodi film talán még sosem volt ilyen népszerű. A döntés, hogy a film fókusza a természettel való viszonyra kerül, egyfelől hollywoodi szuperprodukciós mércével mérve egyenesen kísérletezőnek mondható, másfelől viszont felszínre hozza Cameron fantáziavilágának álságosságát: ezúttal sokkal zavaróbbá vált, hogy az Avatar természetképe nyilvánvalóan hazug. Már az eredeti koncepció szerint is a természet és a technikai egyfajta ötvözete az idegen bolygó élővilága, például Pandorán szó szerint kell érteni, hogy minden mindennel kapcsolatban van, hisz a bolygó összes élőlénye egy kvázi-interneten keresztül kapcsolódik egymáshoz, minden élőlényen található ki és bemeneti port (innen olvasva különösen ijesztő az a jelenet, amikor a főszereplő Jack Sully első gyerekét kisbaba korában rákötik „Eywa”-ra).

De a természettel való harmonikus együttélés képei, és az erre az együttélésre képes intelligens faj, a Na’vik is pont olyanok, ahogy egy kaliforniai hippi képzelheti: őslakosokról alkotott közkeletű és rasszista képek dominálják ezt a fantáziát.

Az én kedvencem ezek közül, ahogy a Pandorán élő vízi Na’vik a harcra készülve hakát, egy tradicionális maori harci táncot járnak, amit az amerikai közönség onnan ismerhet, hogy az új-zélandi rögbiválogatott minden meccse előtt elő szokta adni.

Nem csak a filmes természet-narratívák, de vizuális (értsd: filmnyelvi) szempontból sem forradalmi az Avatar 2. A film „látványfilm”, annak lapos, kortársi értelmében, azaz valóban szép az animáció (szebb, a versenytársakénál, ki tudja mennyi animátor túlóráztatásának árán), de érdekes beállításokkal, kameramozgásokkal, vágásokkal stb. nem találkozunk. Az első film technikailag a 3d-vel újított (én vitatnám, hogy ez valódi újítás volt-e), ezúttal a 24 helyett a helyenkénti 48 képkocka/másodperc képsebesség az innováció, azonban a legtöbb mozi fel sincs rá készülve, hogy ezt lekövesse (és nem világos, mit nyerünk, ha mégis).

2022 legsikeresebb filmje tehát egy animált „látványosság” természeti klisékkel, klímaszorongó társadalmaknak. Én leszek az utolsó ember, aki elhagyja a mozitermet, de ha belenézünk a másik oldalba, a platform alapú filmezés késő-kapitalista disztópiájába, mintha több reményt látnánk: Rian Johnson krimi-paródiája, az Üveghagyma szerethetően, okosan bugyuta. A film önironikus, szinte gúnyos hangvétele témáját tekintve találó: korunk hőseiről szól, azokról a mostanra milliárdos marketing-szakemberekről (lásd Elon Musk), akiknek a tevékenysége leginkább egy rossz rejtélyhez hasonlít. A film metaforája szerint ugyan látszólag sok rétegből áll a „munkásságuk”, de a hazugságokból épített életművük belseje üres, és hátrébb lépve valójában teljesen átlátszó – hisz ők maguk is üveghagymák.

Valószínűleg ilyen üveghagyma-marketing csábította el a nézőket Pandorára is.

Kiemelt kép: Fórum Hungary