Nehéz heteken van túl Olaf Scholz, Németország szociáldemokrata kancellárja. A politikus, ha teheti, inkább kerüli a nyilvánosságot, azonban ez az elmúlt időszak botrányainak fényében egyre nehezebb számára. Mindeközben a közvéleménykutatások is azt mutatják, hogy mind ő, mind pártja egyre kevésbé népszerű a választók körében. Az elszálló energiaárak és infláció miatt várható forró ősz ezt a trendet előreláthatóan csak erősíteni fogják.

Scholz és a szociáldemokraták annak köszönhették tavaly szeptemberi győzelmüket, hogy egy relatíve baloldalibb programmal sikerült megszólítani a szociális kérdésekre érzékennyé váló választókat. Azonban a választási kampányban beígért 12 eurós minimálbér már a bevezetése előtt jószerivel elinflálódott.

Az elszálló infláció, energia- és élelmiszerárak, valamint az évek óta húzódó lakhatási válság egyre szélesebb rétegek számára teszi nehézzé a megélhetést.

Mindeközben cégek rekordnyereségeket könyvelhetnek el, és komolyanvehető szakértők nyereség(vágy) által hajtott inflációról beszélnek. (Arról, hogy a hazai média és a magyar kormány által is gyakran hangoztatott ár-bér spirál miért nem okozója a jelenlegi inflációnak, Bogdán Erik írt bővebben a Mércén.)

De hogyan veszítette el fölényét és tekintélyét a választások után Scholz és pártja, az SPD? Hogy jobban megértsük, érdemes értelmeznünk a mostani közvéleménykutatások eredményeit.

Szociáldemokraták lejtmenetben

Olaf Scholz pártja, a szociáldemokrata SPD (Sozialdemokratische Partei Deutschlands) helyzetéről jó képet kaphatunk, ha vetünk egy pillantást arra, hogy változott a pártok  támogatottsága a közel egy éve tartott szövetségi választások óta, amikoris az SPD lett legerősebb párt. A koalíciós tárgyalások eredményeképpen Scholz válthatta a kereszténydemokrata Angela Merkelt 16 évnyi kormányzás után a kancellári székben. A tavaly szeptemberben a szavazatok közel 26%-át elérő párt most kicsivel 20% alatt teljesít a közvéleménykutatások szerint,

és úgy néz ki, hogy Scholz elvesztette azt a képességét, ami a választások előtt még igaz volt rá, és már ő sem népszerűbb pártjánál: a megkérdezettek mindössze 18%-a látná szívesen kormányfőként.

A felmérések eredményei szerint a kereszténydemokrata CDU (Christlich Demokratische Union Deutschlands) összeszedte magát, és, miután megtépázta őket a választási vereség – 24%-al másodikok lettek – mára 26 és 29 százalék közé mérik őket. A kereszténydemokratáknak markánsan jobboldalibb arcot kölcsönözni igyekvő a neoliberális Voldemortként is emlegetett Friedrich Merz, népszerűsége azonban elmarad pártjáétól, és csupán a választók 19%-a látná szívesen kancellárként. Ez azt jelezheti, hogy a párt szavazói még mindig inkább egy Merkelhez hasonló, társadalompolitikai kérdésekben mérsékelt, a status quo-t kevésbé bolygató, vízió nélküli menedzsert látnának inkább szívesen a párt és az ország élén, mint a pedofiliát a homoszexualítással összemosó, a német szociális rendszer katasztrofális állapotáért a menekülteket felelőssé tevő, a leszakadó társadalmi rétegek irányába mutatott minden empátiát nélkülöző Friedrich Merzet.

Az elmúlt év igazi nyertesei a Zöldek, akik támogatottságát jelenleg 23% körül mérik, ez jelentős javulás a 15%-os választási eredményükhöz képest. A párt népszerűségét tekintve jellemző tendencia, hogy a választások között messze jobban állnak a közvéleménykutatások eredményei alapján, mint amennyien végül ténylegesen szavaznak rájuk. A Zöldek népszerűsége az éppen külügyi és gazdasági miniszteri pozíciót betöltő korábbi társelnökök, Annalena Baerbock és Robert Habeck cselekvőképes fellépésének köszönhető. Utóbbit a megkérdezettek 25%-a látná szívesen a kormány élén. Igaz, a párt pont az általa javasolt, sokat kritizált, azóta visszavont Gasumlage (gáz-hozzájárulás) miatt esett vissza pár százalékot a legújabb felmérésekben. A kritizált javaslat az orosz gázt drágább gázzal pótolni kényszerülő szolgáltatóknak szándékozott segíteni a felhasznált gázmennyiséggel arányos állami támogatással, mivel a dráguló import miatt többen is csődközelbe kerültek. Azonban a tervezet szerint az amúgy nyereséges cégek is kaptak volna közpénzt.

A Christian Lindner személyében pénzügyminisztert adó piacpárti, liberális Német Szabaddemokrata Párt (Freie Demokratische Partei – FDP) népszerűsége 7% körül áll – ez 4%-os visszaesés a választáson elért eredményhez képest. A szélsőjobboldali AfD népszerűségét 12%-ra mérik (kb. 2%-os visszaesés). A baloldali Linke pedig újra eléri parlamenti bejutási küszöböt jelentő 5%-ot (2021 szeptemberében a választók 3%-a szavazott rájuk, és kizárólag az úgynevezett „Grundmandatskausal” (alapmandátum-kitétel) miatt juthatnak a Bundestagba. Erre a felfelé mutató trendre erősíthet rá, ha Balpárt képes lenne élére állni az inflációval és energiaválsággal összefüggő szociális válság kapcsán szerveződő megmozdulásoknak, de ezekről később.

Megmagyarázhatatlan emlékezetkiesés

Scholz azzal hívta fel magára a figyelmet az utóbbi hetekben, hogy immár másodjára kellett megjelennie a hamburgi vizsgálóbizottság előtt. A bizottság azokkal a Cum-Ex üzletekkel foglalkozik, melyek az ő polgármestersége alatt láttak napvilágot. A Cum-Ex üzletek során a szerződő cégek egy kiskaput kihasználva, több adót tudtak visszaigényelni, mint amennyit valójában befizettek, megkárosítva így a közösségi költségvetést. Ez úgy volt lehetséges, hogy az osztalékok kifizetése idején kereskedtek a részvénycsomagokkal, abban az időpontban, mikor egyszerre két fél is igényt tarthatott a részvényekre. Így mindkét fél visszaigényelhette az osztalék kifizetésekor csak egyszer befizetett adót. 

Scholz főpolgármestersége alatt a hamburgi adóhivatal 2016-ban lemondott arról, hogy behajtson 50 millió eurót a Warburg banktól, ami az egyik ilyen üzletkötésből származott. A hivatal egy év múlva meggondolta magát, viszont ekkor Scholz már pénzügyminiszterként sietett a bank segítségére. Az ügylet kivizsgálása során világossá vált, hogy még a főpolgármesterként Scholz többször is találkozott a bank vezetőjével,

azonban a tanúvallomások során nem tudott visszaemlékezni, hogy miről volt szó ezen találkozók alkalmával.

Habár az ügy maga kimondottan bonyolult és száraz, s mint olyan, nehezen kelti fel a nyilvánosság figyelmét, az mégiscsak árthat a kancellárnak, hogy az ilyen meghalgatások során egyre csak azt ismételgeti válaszként a hatalommal való visszaélést feszegető kérdésekre, hogy:

„Nem emlékszem”.

Az ellenzéki pártok országos szinten tematizálták Scholz feledékenységét. A kereszténydemokrata CDU vezetője, Friedrich Merz kijelentette, hogy egy szót sem hisz el a kancellárnak, a Balpárt frakcióvezetője pedig az emlékezetkieséseket találta gyanúsnak. Egy biztos, ha a vizsgálóbizottságon múlik, Olaf Scholz nem most utazott utoljára Hamburgba.

Politikusokra nem vonatkozó járványügyi előírások

Egy másik kényelmetlen médiaviszhangot kiváltó ügy a Kanadával kötött gázmegállapodással kapcsolatos utazásához kötődik – ahová a közszolgálati ZDF szatíraműsora szerint, pont azért kísérte el a zöldek által delegált gazdaságügyi miniszter, Robert Habeck, hogy legyen valaki, aki emlékszik mindenre. Scholz és Habeck azzal keltettek felháborodást, hogy nem viseltek maszkot a repülőn. Az esetből, bár a fertőzés kockázata közel kizárható volt (mivel minden utas be volt oltva, és friss negatív teszttel is rendelkeztek), mégis botrány lett, mivel a kormány pont az utazás másnapján fogadta el az új járványvédelmi törvényt, amely kötelező maszkviselést ír elő repülőkön.

A der Freitag szerzője szerint az eset inkább Habeck részéről meglepő, mert amíg Scholz sosem törődött különösebben azzal, hogy mit gondolnak róla, és mindig bízott benne, hogy a tettei beszélnek helyette, addig Habeck szereti magát emberközelinek mutatni, és számít neki, hogy mit gondolnak róla a választók.

Antiszemitizmus és kínos hallgatás

Több kritika érte Scholzot azután is, hogy nem volt képes élőben reagálni a palesztin elnök, Mahmúd Abbász holokausztot relativizáló kijelentéseire, amelyek egy közösen tartott sajtótájékoztatón hangzottak el. Az AP hírügynökség tudósítójának kérdésére, miszerint szándékozik-e bocsánatot kérni a müncheni olimpián az izraeli csapat ellen elkövetett merénylet miatt, Abbász inkább a palesztinokat ért támadásokról kezdett beszélni. Szerinte az izraeliek által elkövetett 50 mészárlás 50 holokausztot jelent. A válasz után Steffen Hebestreit német kormányszóvivő bejelentette, hogy a sajtótájékoztató véget ért, és Scholz csak később reagált a kijelentésre, elítélve azt. Szerinte „a németek számára tűrhetetlen és elfogadhatatlan a holokauszt bármiféle relativizálása”.

A Nemzetközi Auschwitz Bizottság szerint megdöbbentő, hogy a német fél nem volt felkészülve ilyen jellegű provokációra, és hogy a kijelentés megválaszolatlanul maradhatott. A kritikák után Scholz is elnézést kért megkésett reakciója miatt, és maga Abbász is finomított a kijelentésén, elismerve, hogy a holokauszt a modern történelem legiszonyatosabb bűnténye, amelynek egyedülállóságát nem szerette volna megkérdőjelezni.

A közszolgálati Deutschlandfunk szerzője úgy látja, Scholz viselkedése jellemző a németek jelenbeli antiszemitizmushoz és Holokauszthoz viszonyulására.

Szerinte Scholz azonnali reakciójának a hiánya nem hiányzó politikai érzéket, hanem a német történelem során elkövetett bűnök elfelejtésének, és az azokból következő felelősség alóli kibújásnak szándékát mutatja, ami felmérések szerint a németek többségében is megvan.

Hogy mindez hová vezet, azt szerinte jól mutatja az idei Documenta kortárs művészeti kiállítás körül kialakult botrány: a kurátorok átengedtek olyan alkotásokat, amelyek többek között disznófejű zsidókat (izraeli katonákat) és hasonlókat ábrázolnak.

Forró ősz

Már a koronaválság előtt is a német lakosság közel hatoda élt jövedelmi szegénységben, akiknek a száma azóta csak nőtt. Az egyre nagyobbá váló megélhetési válságot azonban Olaf Scholz és a szociáldemokratákból, zöldekből és liberálisokból álló közlekedésilámpa-koalíció alkotta kormány képtelen kezelni, aminek következményeként már-már tapinthatóak a társadalmi feszültségek. Minden bizonnyal tiltakozásokban gazdag, „forró ősznek” nézünk elébe: A Le Monde Diplomatique például Európa-szerte a francia sárgamellényes tüntetésekhez hasonló megmozdulásokra számít. (A sárgamellényes mozgalom jelentőségének előidézéséhez, és elhelyezéséhez Balázs Gábor mércén megjelent írását ajánlom.)

Hogy a szociális követelések mögött valódi társadalmi erő legyen, és hogy az elégedetlenséget ne a jobboldal csatornázza be – ahogy az a koronaválság idején is történt –

a szociális szervezetek és baloldali mozgalmak elkezdték az ehhez szükséges szervezőmunkát, és szolidáris, illetve a klíma-, energia- és szociális válság kérdéseit nem egymás ellen kijátszó követelések megfogalmazását.

Az élelmiszerbankként müködő Tafel ifjúsági szervezete augusztus 21-én tüntetést tartott A szegénység nem tart nyári szünetet címmel, és további megmozdulásokat is szükségesnek tartanak, ha a kormány nem cselekszik.

Az augusztus közepén Hamburgban és környékén, a foszilis kapitalizmus és a nagyvállalatok neokoloniallista (újgyarmatosító) tevékenysége ellen, blokádokkal és tüntetésekkel tiltakozó baloldali radikális zöld mozgalom tagjai is terveznek megmozdulásokat őszre. A mozgalomhoz tartozó RWE Enteignen kampány például az észak-rajna-vesztfáliai RWE energiacég társadalmasítását tűzte ki célul. Ez lehetővé tenné, hogy az energiatermelésben az emberek szükségleteinek kielégítése legyen döntő a profit helyett, valamint a termelés során keletkező externáliákat is igazságosan osszák el. (Az energiatermelés társadalmi kontroll alá vételéről Antal Attila írt cikket a Mércére.)

Intézményi szereplők és szociális elégedetlenség

A szerveződések jelenleg még csak kezdeti fázisban vannak és viszonylag elszigeteltek. Az a&k szerzője szerint alulról szerveződő mozgalmak mellett a szakszervezetek játszhatnak vezető szerepet az érintett társadalmi csoportok megszervezésében. Ugyanis ősszel kerül sor „a bértárgyalások Bajnokok Ligájára”: a fémipari munkásokat tömörítő IG METALL szakszervezeti szövetség tárgyal majd a német gazdasági modell alapját adó nehézipari cégekkel (autóipar, gépgyártás). A szakszervezetek elsősorban a közel négymillió érintett szakszervezeti tag béremeléséért fognak küzdeni, azonban a megcélzott 8%-os emelés nem fogja kompenzálni az infláció okozta reálbér-csökkenést. Épp ezért a szövetség a munkáltatók mellett a kormánnyal szemben is követeléseket fogalmazott meg: a háborús nyereségek megadóztatását és az energiaárak alacsonyan tartását szorgalmazzák.

Az intézményesült politikai szereplők közül nem meglepő módon a Linke (Balpárt) igyekszik becsatornázni a megélhetési válság által sújtott társadalmi csoportokat. A párt „hétfői demonstrációkra” (Montagsdemos) hívja az embereket, és a helyi alszervezeteik és szervezésbe kezdtek. Emiatt több kritika is érte őket. Hétfői demonstrációknak a kelet-német rezsim elleni tüntetéssorozatot nevezték annak idején, és emiatt a rezsim áldozatait képviselő szervezetek problematizálták a névválasztást. Továbbá többen félnek attól, hogy a megmozdulásokon (a koronaintézkedések elleni tüntetésekhez hasonlóan) nagy számban lesznek jobboldali közszereplők. Ezt támasztja alá az a felmérés is, ami szerint az AfD szavazóinak 72%-a tervez részt venni valamilyen őszi megmozduláson (a Linke támogatóinak összesen 60%-a válaszolt igennel erre a kérdésre). Emiatt óvja pártját a Linke egyetlen tartományi minisztere, a mérsékelt szárnyhoz tartozó, Thüringiát vezető Bodo Ramelow is – összhangban a kormánypártok és a polgári média szólamaival. 

A párt társelnöke, Janine Wissler szerint pont ezért van szükség arra, hogy a progresszív társadalmi erők képesek legyenek megszólítani a megélhetési válság érintettjeit.

Példaként említette a 2004-és, a munkaerőpiacot liberalizáló Hartz-reformok elleni „progresszív hétfői demonstrációkat”, amelyek résztvevői határozottan elhatárolódtak a jobboldali szólamoktól.

Az utalás azért is találó, mert a Linke létrejötte pont a szociáldemokrata-zöld kormány által bevezett Hartz-reformokhoz köthető, ugyanis az SPD-ből kiváló baloldali szociáldemokraták, radikális nyugat német szervezetek, és a kelet-német utódpárt (PDS) összeállásából létrejövő párt volt a politikai életben amúgy konszenzusnak örvendő, szociális katasztrófát jelentő reformcsomag kritikusa.