Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ha Putyin támadni akarna, nem szócsatát vívna a világ vezető diplomatáival

Hetek óta pánik van Európában. „Oroszország inváziót tervez Ukrajna ellen” – harsogják a nyugati politikusok és a sajtó egyaránt. Arról viszont nem nagyon esik szó, hogy hogyan jutott a helyzet idáig, mit akar Putyin, és hogy alapvetően milyen érdekek mozgatják a háttérben meghúzódó szálakat. Az alábbiakban geopolitikai és történelmi szempontból is górcső alá vesszük a konfliktust.

Alapvetően kétféle tézis van arra vonatkozóan, hogy miért keménykedik Moszkva a nála sokkal gyengébb Ukrajnával szemben. Egyrészt van az elmélet, miszerint Putyin szeretné Ukrajnát újra az orosz érdekszférában tudni, már csak azért is, hogy puffert képezzen a NATO és Oroszország között. A hidegháború végével ugyanis az egykori keleti blokk legtöbb országa plusz az ex-szovjet balti államok is a NATO tagjaivá váltak.

Ukrajna a Szovjetunió szétesése után alapvetően okosan helyezkedett a külpolitikai színtéren, ugyanis bár mindig közelebb állt Oroszországhoz (nem csak földrajzilag), nyíltan soha nem kötelezte el magát semmilyen irányba. Ennek oka elsősorban Ukrajna etnikai és nyelvi felépítése: minden harmadik ember anyanyelve orosz, míg ténylegesen orosznak minden negyedik ember vallja magát. A klasszikus történelmi párhuzamok mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy Ukrajnában szintén az orosz típusú oligarchakapitalizmus vert gyökeret a rendszerváltás után, ami nyilvánvalóan nem segítette az ország nyugati integrációját. Bár a NATO és az EU sosem zárkózott el Ukrajna csatlakozásától, mindig igyekeztek az oroszokat megnyugtatni, hogy ez még közel sincs napirenden.

Fotó: Wikipedia / Master Sgt. Jerry Morrison

A másik elmélet, amely mostanában úgy tűnik a népszerűbb is egyben, hogy Putyin nem a NATO keleti bővítésétől fél, hanem az ukrán demokráciától, amely esetlegesen példát mutathat az orosz ellenzéknek is. Az bizonyos, hogy 2014-ben a liberális és baloldali oroszok egy emberként tiltakoztak az orosz területi expanzió ellen: a Szovjetunió szétesése utáni legnagyobb tüntetéseket hozta a Krím annektálása és a konstans háborús propaganda. A Putyin-ellenes oroszok csodálattal nézték a Majdan fejleményeit, ugyanis ők azt látták, amit a Nyugat: az ukrán nép kezébe vette a sorsát, és elüldözte az oroszbarát kormányt, miután az az EU helyett Oroszországgal akart szorosabb szövetséget. Legalábbis a történet már úgy él az ukrán köztudatban, hogy Viktor Janukovics orosz származása miatt kötelezte el magát a putyini Oroszország irányába.

Viszont, ha jobban megvizsgáljuk az eseményeket, akkor azt látjuk, hogy Janukovics és az ukrán politikai elit alapvetően az európai integráció mellett állt már 2013-ban is, csak a fent már említett hintapolitika hirtelen tragikus fordulatot vett. Ugyanis ahhoz, hogy az EU-s integráció megkezdődhessen, Ukrajnának komoly lépéseket kellett tennie nemcsak jogállami, de gazdasági szempontból is.

Nemcsak Putyin, de Ukrajna nagy része sem hitte, hogy Ukrajna meg tudna felelni az EU kezdeti kritériumainak, de Oroszország biztosra akart menni, ezért olyan vámszabályokat vezetett be 2013 augusztusában, aminek következtében gyakorlatilag leállt az ukrán export orosz irányba, ami nemcsak a direkt orosz exportot, hanem szinte a komplett FÁK-kal kapcsolatos bizniszt is érintette, aminek következtében Ukrajna dollármilliárdokban mérhető veszteséget volt kénytelen elkönyvelni. Így a november végére tervezett EU-s megállapodás gazdasági okokból nem is jöhetett létre, Putyin számítása tökéletesen bejött.

Ami ezután történt, az jól ismert: az EU és az IMF is segítséget ajánlott Ukrajnának, de olyan feltételekkel, ami a tél beállta előtt 40%-kal emelte volna a gáz árát, és egyéb komoly megszorításokat hozott volna a lakosságnak.

Ezzel szemben a nyáron még embargót ajándékozó Putyin hirtelen segítőkésszé vált: az eddiginél is olcsóbb orosz gázt, és feltétel nélküli, akár 15 milliárd dolláros kölcsönt ajánlott az ukrán kormánynak, ami az utolsó, 500 milliós EU-s ajánlatot már végtelenül komolytalanná tette. Látható tehát, hogy Janukovicsot egyáltalán nem az anyanyelve, hanem az egyébként világviszonylatban is világverő helyi oligarcha-nepotizmus motiválta.

Persze az Euromajdan sikere és Janukovics megbuktatása után a Nyugat – az Arab Tavaszhoz hasonlóan – megint elhitte, hogy a demokratikus értékek, jogállamiság és liberális elvek győzedelmeskedtek a Putyin-barát autokrácia felett. Nyilván nyolc év távlatából már könnyű okosnak lenni, és persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a sikeres kormánybuktatás után Ukrajna néhány igazán tragikus eseményt élt át, ráadásul mindkettőt Oroszországnak „köszönhette”: egyrészt elvesztette a Krím-félszigetet, valamint szeparatista lázadók foglalták el a keleti határvidéken lévő Donyeck és Luhanszk megyék egyes részeit. Persze lehet mondani, hogy ezek a szeparatista csoportok csak önvédelemből cselekedtek, de azért azt hiszem, nem nagyon kell magyarázni, hogy orosz állami segítség nélkül ezek a szedett-vedett csoportok meddig állnák a sarat a reguláris ukrán hadsereggel szemben.

De miért nem fél Putyin az ukrán demokráciától, és miért nem tekint a Majdan óta az orosz ellenzék példaként Ukrajnára? Egyrészt 2014-ben nemcsak az elnököt és a kormányt buktatták meg Ukrajnában, de számos olyan változás ment végbe, ami komoly csapás volt a jogállamiságnak, a demokratikus és liberális elveknek. Az új kormány egyik első intézkedése volt a nyelvtörvény visszavonása, ami szavatolta az orosz és más kisebbségi nyelvek – köztük a magyar – mint regionális nyelvek használatát. 2017-től aztán már az iskolákban is csak és kizárólag ukrán nyelven lehetett tanítani, majd bizonyos tantárgyak esetén kivételt tettek, miszerint lehet az EU-ban is elismert nyelven oktatni, ami megmutatta, hogy direkt az orosz nyelv és közösség ellen hozták az eredeti törvényt is. Az EU viszont így, hogy csak az orosz kisebbséget érinti hátrányosan, már mindjárt kevésbé találta aggasztónak a helyzetet.

Másik fontos tényező a különböző neonáci és szélsőjobboldali paramilitáris szervezetek elterjedése és széles körben elfogadottá válása.

Jó példa erre az Azov-zászlóalj nevű újfasiszta, fehér felsőbbrendűséget hirdető elitalakulat nemzeti hadseregbe történő integrálása. Ezenkívül Ukrajna-szerte szobrok és utcanevek emlékeznek meg többek között olyan náci kollaboránsokról, mint Sztepan Bandera, aki nemcsak együttműködött a náci Németországgal Ukrajna megszállásának idején, de aktívan részt vett zsidó és lengyelellenes pogromokban is. Minden évben – a kormány és a rendőrség jóváhagyásával – Bandera születésnapján megrendezik az ukrán „pride-ot”, amelyen fáklyákkal vonulnak a nácik Kijev főutcáin. A nyugati média és politikusok persze szemet hunynak ezen trendek felett, ugyanis egyszerűen nincs mozgástér Ukrajna kritizálására, amikor az gyakorlatilag háborúban áll Putyinnal.

Ukrán nacionalisták vonulnak Kijevben, 2015. január 1. Fotó: Forrás: Wikipedia / ВО Свобода

Egy átlag ukrán szemszögéből a legfontosabb változás mégis az, hogy nem történt igazán változás: előkerült az elmúlt nyolc évben néhány új figura, de Ukrajnát pontosan ugyanazok az oligarchák, ugyanazok a régi szovjet biztonsági tisztek és ugyanazok a korrupt politikusok irányítják, mint a 2014-es tüntetések előtt.

Erre jön az ország megcsonkítása, aktív háborús helyzet az ország keleti felén, a még inkább erősebbé váló szervezett bűnözés, politikai gyilkosságok, ami inkább emlékezteti az embert a ’90-es évek Oroszországára, mint egy demokratikus jogállamra, amely az EU tagja kíván lenni. Így aztán persze nehéz elképzelni, hogy az orosz ellenzék bármilyen szinten is példaként tekintene Ukrajnára, vagy Putyin megijedne ettől a típusú demokráciától.

Putyin egyébként is sokszor elmondja, hogy a Nyugat soha nem akarta igazán Ukrajna demokratikus fejlődését segíteni – amibe már alapból sem fért volna bele az ország harmadának az anyanyelvének semmibe vétele –, hanem (Putyin szerint legalábbis) Ukrajna lett az előretolt ék, az ágyútöltelék, aminek fiataljai mehetnek meghalni egy olyan konfliktusban, ami papíron senki sem érdeke, főleg nem az ukránoknak és az oroszoknak mint testvéreknek.

És ez tökéletesen rezonál az átlag orosz azon gyanújával, hogy a Nyugat alapvetően inkább a keleti határvidék katonai infrastruktúrát akarja megerősíteni, nem pedig az ukrán jogállamiságot.

Ennek a gyanúnak történelmi tények képezik az alapját: még akit nem érdekel a történelem, az is ismeri Napóleont, Kutuzov tábornokot, Borogyinót, Hitlert, a Barbarossa-hadműveletet és Sztálingrádot. Ezekre a beidegződésekre máris könnyebb ráépíteni azt a propagandát, miszerint a Nyugat előbb-utóbb mindenképp megtámadja majd Oroszországot a 21. században is. A NATO persze papíron védelmi szövetség, kivéve persze, amikor Kuvaitban, Boszniában, Szerbiában, Koszovóban, Irakban, vagy épp Líbiában lépett fel támadólag.

Az orosz elnök az elmúlt hetekben egyébként többször is hangoztatta, hogy Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, de írásos garanciát kér arra, hogy a NATO nem fogja Ukrajnát felvenni a tagjai közé, amit állítólag a hidegháború lezárásakor megígértek Gorbacsovnak – sok másik országgal egyetemben. És itt kéne az egyszerű diplomatáknak és médiamunkásoknak gyanút fogniuk, hogy Putyin nagy valószínűséggel csak blöfföl ezzel az egész csapatmozgással, és valójában esze ágában sincs támadni. Ugyanis egyrészt nincs semmi írásos bizonyítéka arra, hogy Gorbacsovnak ezt tényleg megígérték (a fiatalabb generáció erre mondaná, hogy pics or it didn’t happen), anélkül meg ezen a szinten (is) lehetetlen bármilyen jogi követeléssel élni.

Másrészt sem a NATO, sem az EU nem fogadhat a tagjai közé olyan országot, ami hadban áll. Márpedig amíg Ukrajna nem mond le végérvényesen az elcsatolt Krím-félszigetről, valamint nem ismeri el a keleti területek elszakadását, gyakorlatilag hadban fog állni, és ez az igazi 22-es csapdája.

Egyetlen ukrán politikai erő sem fogja ezeket felvállalni, amivel gyakorlatilag blokkolják saját nyugati integrációjukat. Magyarán amire Putyin garanciát kér 2022-ben, azt már 2014-ben megszerezte. Fontos egyébként megemlíteni, hogy a pánik és a hisztéria gerjesztésével az USA is adja Putyin alá a lovat, ugyanis, ha nagyon akarná, éppen adhatna írásos garanciát, annak is pont annyi haszna lenne, mint a 2015-ben kötött iráni nukleáris alkunak, amelyet Donald Trump egy pillanat alatt, a neve lefirkantásával tett idejétmúlttá.

De ha Putyin csak blöfföl, akkor mégis mit akar? És mit akar a Nyugat? Ezek a fő kérdések elsősorban, ugyanis az, hogy Ukrajna mit akar, sajnos fel sem merül sem a médiában, sem a diplomaták tárgyalásain. Ez viszont minden országnak kellően elrettentő példa lehet, hogy hogyan ne ügyeskedjen egy ország elitje a nagyhatalmak játszóterein, mert lehet egy nap majd neki kell helyszínt adnia a katonai konfrontációnak.

A legvalószínűbb variáció egyébként az – mivel a többi orosz követelés is egyértelműen elfogadhatatlan a NATO számára –, hogy Putyin egyszerűen megunta, hogy az elmúlt években Kína lett az elsőszámú mumus a nyugati világban, márpedig NATO-terjeszkedés ide vagy oda, ha Putyinnak nem sikerül otthon fenntartania a maximális ostrom képzetét, amire az egyetlen megoldás az ő védelmező nacionalizmusa, akkor esetleg kevésbé lesz fontos szereplő hazai pályán is.

Vlagyimir Putyin orosz elnök a GRU megalakításának 100 éves évfordulós ünnepségén, Moszkvában, 2018 november 2-án. Fotó: Kremlin.ru

Nemzetközi szinten bár rendkívül fontos Oroszország, azért azt látni kell, hogy az éppen éleződő új hidegháborúban már a néhány évtizeden belül első számú gazdasági hatalommá váló Kína a fő ellenség, amihez képest Oroszország már kevésbé mozgatja meg a nagyhatalmak döntéshozóinak és a fősodratú média fantáziáját, ami szépen lassan erodálja majd Oroszország geopolitikai szerepét is.

Valószínűleg más lenne a felállás, ha a ’90-es években a Nyugat integrálta volna Oroszországot, de a demokratikus átmenet segítése helyett akkor is „a kaotikus, gyenge és veszélytelen Oroszország a jó Oroszország” mentalitás érvényesült. Ha a nyugati nagytőke és politikai intézményeik csak kicsit is sejtették volna, hogy hova jut majd Kína három évtized alatt, biztos nem hagytak volna ki egy akkora ziccert, mint Oroszország szövetségessé tétele. Ezért fontos Putyin számára, hogy szem előtt legyen, hogy állandóan feszültség legyen körülötte, hogy lefoglalja az „ellenségeit”, akik így végső soron népszerűséget és így legitimációt biztosítanak neki hazai pályán.

Ugyanakkor a legfontosabb érv amellett, hogy Putyin blöfföl, az az, hogy bármilyen katonai beavatkozást is hagyott jóvá, az mindig meglepetésszerű akció volt, legyen szó az orosz-grúz konfliktusról Dél-Oszétiában, az orosz légierő bevetéséről Szíriában, vagy a már korábban említett hadműveletekről Ukrajnában.

Ha Putyin valóban támadni akarna, akkor valószínűleg a korábban jól bevált taktikát alkalmazná, nem pedig szócsatát vívna a világ vezető diplomatáival. Remélhetőleg nem most fog váltani.