Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az eladható és az eladhatatlan Orwell

Ez a cikk több mint 1 éves.

Amikor sok fogyasztó úgy gondolja, hogy veszendőbe megy a modernségben kivívott szabadság, akkor George Orwell könyveinek eladási rátája az egekbe szökik. Így, amikor megjelent a színen, erős szelet kavarva, Edward Snowden, az amerikai biztonsági ügynökség rebellise, akkor a könyvpiac mozgását figyelő újságok arról cikkeztek, hogy ezen eladási ráta 6000%-kal nőtt. Hovatovább egy, az Amazon által istápolt híres amerikai író, Thomas Pynchon előszavával ellátott zsebkönyv egyenesen 10000%-os növekedést jegyzett. Vagy amikor Donald Trump megkezdte uralkodását, az 1984 eladhatóságát illetően már az első héten majdnem 100%-os piaci növekedésről számolt be a média.

Az áruvá lefokozott orwelli művek vonatkozásában persze érvényes a képlet: minél rosszabb, annál jobb. A piac lüktetése már csak ilyen – a regresszió érzülete áldás számára, dagasztja az eladást. Hogy mindez az 1950-ben elhunyt Orwell kései diadala lenne, abban azért kételkedhetünk. Mindenesetre művei túlélték a hidegháború korszakát, és az olyan fogalmak, mint a „kettős beszéd” vagy a „Nagy Testvér” kultikus zsargon szavakká váltak, amelyekkel rutinszerűen lehet illetni a túlhatalommal bíró uralmi szerkezeteket.

Orwell retorikai/használati értéke szinte kimeríthetetlen, egyaránt cibálják jobbra és balra. Se szeri, se száma azon értelmezőknek, akik alkalomadtán az Állatfarm íróját hívják segítségül. Mondjuk az egykori brit munkáspárti politikus, Jack Straw Orwellel okította az általa nem eléggé patriótának minősített baloldalt, mondván, az író legyen a példakép, aki dicséretes módon telis-tele van reflektált angolsággal, és hát büszke a hazájára. Vagy idevágó tény, hogy a közép-kelet-európai rendszerváltást körülreflektáló, ennélfogva Magyarországon is jól ismert Timothy Garton Ash tett egy figyelemre méltó kísérletet, még 2002-ben, hogy a mába plántálja az angol írót. Akár másfelé is mozoghatnánk:

egyes lacaniánusok azt hangoztatják, hogy a Nagy Testvér híján van a létezésnek, hiszen ama jelképes rend mélyén, amelybe belekapaszkodunk, amikor megszólalunk, a titokzatos üresség lappang.

A Marxot egyszerre újraértelmező és bírálatban részesítő német értékkritika kútfeje, Robert Kurz is különös figyelemben részesítette Orwellt, besorolva őt a swifti „negatív utópia” tiszteletet érdemlő hagyományába: Kurz úgy vélte, hogy a Nagy Testvér hangja ma a személytelen nemzetközi piacokon nyilatkozik meg, és ha akarjuk, ha nem, az e piacokon felhangzó szólamok befogadói vagyunk. Még az óhajtó modorban hangoztatott állítás, miszerint „mi figyelünk téged Nagy Testvér, és nem te bennünket” is csupán az orwelli fogalom fordítottja.

Orwell: horizont. És befogadásának hullámai ismételten magasra csapnak: publicisták húzzák elő hanyag mozdulattal a hátsó zsebből az imént szóba hozott zsargonszótárt, mondván, hogy, voilà, a Facebook és óriáskonszern társai meg is valósították az egykori vészjósló próféciát. Vagy, mondják, azzal a ténnyel szembesülünk, hogy a „kommunikatív kapitalizmus” ezen gigászi szereplői túl is licitálták az orwelli, minden pórusra kiterjedő hatalomfelfogás méreteit. Merthogy még kevésbé vagyunk urai önmagunknak, mint ahogy az az 1984-ből kitetszik, az apparátusok még erőteljesebben körbefonnak bennünket, mint azt a korának tendenciáit jegyző Orwell egykoron előlegezte.

George Orwell (Forrás: vfutscher © Flickr)

Viszont nemzetközi hírnév ide, egekig való magasztalás oda, Orwell inkább a kínlódás, mintsem a lelkesedés anyagát jelentette számomra. Kihüvelyezhető ez abból, hogy egy olyan országnak voltam a lakója, mármint Jugoszláviának, amelyben minden idevágó ellentmondással együtt, de az antisztálinizmus hivatalos doktrínának számított. Nem kevés önteltséggel azt gondoltuk, hogy a megfelelő dokumentumok birtokában mindent tudunk arról, amit egyébként Orwellnek tulajdonítanak: a főgonoszról, mármint a sztálinista totalitarizmus leleplezéséről. Azt hittük ugyanis, hogy a sztálinizmus a maga fedetlen meztelenségében áll előttünk. Hiszen behatóan ismertük a fiumei/rijekai kommunista, Karlo Štajner döbbenetes művét, a 7000 nap Szibériábant, amely csak azért nem előzte meg Szolzsenyicin világhírűvé avanzsált művét, mert annak idején a szovjetekkel éppen békülő elnök, Tito megkérte arra, hogy későbbre halassza a mű kiadását. Vagy betéve tudtuk az apatini születésű embernek, 1919-ben (két hétig) Kecskemét városparancsnokának, majd később a Zágrábban székelő Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia tagjának, az újvidéki Magyar Tanszék első emberének, Sinkó Ervinnek a moszkvai naplóját, amely roppant erős fényt vetett Orwell tárgyára. Mit mondhat nekünk egyáltalán ez az Orwell?

Nem kedveltem az angol szerző formanyelvét sem, ráadásul taszított az az általános elismertségnek örvendő fogalom is, a totalitarizmus, amelyet a hidegháborús ideológia kierőszakolt gyártmányának tekintettem. Így amikor sok évvel később elolvastam Sheldon Wolinnak az amerikai „totalitarizmusról” szóló fontos könyvét, rögtön az jutott eszembe, hogy lám, Orwell jelentőségét túlhangsúlyozták, és irodalmi/politikai tündöklését inkább egy kiélezett ideológiai perpatvarnak és a történelmi feltételek véletlenszerű egybejátszásának köszönheti.

Aztán amikor arról értesültem, hogy nemcsak a „totalitarizmust”, de a vonatkozó bűntetteket akár közvetetten is toleráló/igazoló/magyarázó, baloldaliakat is megrovó, a szabadság mindenkori szentségéért kiálló Orwell egy 38 nevet tartalmazó listát adott át Celia Kirwannek, akkor meg éppenséggel rossz érzéssel küszködtem. Tudniillik Celia Kirwan – ne feledjük, ez egy magyar aspektus is, hiszen Arthur Koestler sógornőjéről van szó – bejáratos volt a legmagasabb angol irodalmi körökbe, ugyanakkor a titkosszolgálati kontextussal bíró IRD (Információkutatási Hivatal) munkatársa is volt, ami a listának különös jelentést kölcsönzött. Orwell a művészet és a politika mércéit ötvözni próbáló író – aki egyébként meghatározott pillanatokban, a félreértéseket elkerülendő, az erkölcsileg aládúcolt demokratikus szocializmus mellett tört lándzsát – szórta az átkokat a Szovjetunió irányában eltévelyedett baloldali értelmiségiek fejére, nekem azonban a listázás sok volt.

Voltaképpen ma is azt gondolom, hogy az orwelli műhely elemeiből kiforró művek befogadására, erre a valójában szubtilis angol prózára, ránehezednek a „totalitarizmus” rémségei ellen küzdő hérosz-próféta kiosztott szerepkörére tapadó jelentések. Így történik, hogy

Orwell egyéniségéből kilúgozzák a brit imperializmussal szembekerülő birodalmi adminisztrátort, vagy így kerül arra sor, hogy a spanyol polgárháborúban való elkötelezett részvételét afféle történelmi kuriózumra csupaszítják, és nem utolsó sorban ennek fényében stilizálják oly módon az életút stációit, hogy egy olyan kijózanodott értelmiségit kreáljanak, aki, miután keresztülbukdácsolt a történelem csapdáin, a végén már értelmiségi odújában vacogott a szocializmus borzalmaitól.

Korszerűséget úgy akarnak biztosítani számára, hogy leegyszerűsítenek egy, a (militáns) szocializmus, uralom és bizonytalan szabadság miatti reprezentatív gyötrődést. A reduktív tolmácsolás az Orwellnél könnyen kimutatható reményvesztettséggel él vissza  ̶ amúgy egy fontos bírálója, a lengyel-brit trockista, a Trockij című monumentális mestermunka szerzője, Isaac Deutscher is a „metafizikai pesszimizmust”, az ellenállás hiábavalóságának meglétét kárhoztatta, nyilván anélkül, hogy foglya lett volna az említett leegyszerűsítő interpretációknak. Azaz az ideologikus értelmezés a megtért értelmiségi „anti-totalitariánus” mintáját erőszakolja bele Orwellbe. Botladozott az író, aztán magához tért. Ő azonban több ennél!

Nem mintha le kívánnám hasítani az 1984-et vagy az Állatfarmot az orwelli életmű fájáról! Ám Orwellt szinte odaláncolták az „anti-totalitariánus” pozícióhoz, és ez temeti be sokszor a befogadás útjait az olyan igényes esszékhez, mint A cethal gyomrában vagy a Miért írok?. Nem tesz ez jót neki, valójában több oldalról közelítve kellene hozzányúlni az ünnepelt 1984-hez is, ehhez a betegségtől meggyötört szerző életének utolsó periódusában írt alkotáshoz. És egyáltalán, ezen útvonalakat követve kellene hozzáférkőzni a mába nyúló orwelli előlegezésekhez, amelyek azonban mégsem érik el a kortárs digitális („mindenütt jelenlévő”) ellenőrzés problémáját.

Érdemes röviden megfontolni magának a címnek az alakulását. Eredendően az Európa utolsó embere cím szerepelt az írói elképzelésekben, az 1984 voltaképpen egy utólagos megfontolás eredménye: hogy megfelel-e a valóságnak az állítás, hogy az író játszadozva csupán megcserélte a 48-as szám sorrendjét, most már eldönthetetlen, legfeljebb találgathatunk. Viszont ha Orwell az „utolsó ember” mintája alapján gondolkodott, akkor benne állt a romantika óta fennálló szerteágazó hagyományban, amely François Xavier Cousin de Grainville-től Byronon át egészen Mary Shelley-ig egybeszőtte az apokaliptikus légkört a végletes konstellációt látó-figyelő ember alakjával, és akit a brit festő John Martin 1848-ban vászonra is vetített. Igaz, az utolsó ember dramaturgiája kapcsán követhetnénk tovább is a nyomvonalakat, így akár Samuel Beckett végjátékáig, amelyet Orwell persze nem ismerhetett.

Orwellben azonosíthatunk egy jó adag konzervativizmust: lamentációi, amelyek a tiszteletet érdemlő múlt eltűnését vagy a kultúrkincs szétfoszlását panaszolják, erről tanúskodnak. Nem véletlenül használják Orwell kapcsán olyan gyakran az önjellemző kifejezését, mármint a „tory anarchistát”. Rátalálhatunk opusában a két világháború között viruló válságretorikára is, figyeljük csak meg a méltóság jelentéseinek kirojtosodására vonatkozó eszmefuttatásait.

Kritikusai már régen szóvá tették, hogy milyen mostohán bánik az amúgy is kevés számú nőalakjával, valamint hogy egy olyan író opusában, aki Dickensre hivatkozik, bántóan elmarad a proletár egzisztencia árnyalatainak kibontása. Ott, ahol egy olyan elemzésnek kellene következnie, amely kapcsolatba lenne hozható a létező osztályállapotokkal, netalán az osztályharccal, Orwell történelemfeletti jellemzők után nyúl.

Ahelyett, hogy továbbmenne és olyan anyagot nyújtana át az olvasónak, amellyel tudna mit kezdeni az osztályelemzésben, ő lecövekel ott, ahol nem terem babér a radikális reflexió számára. Mintha nem is a kapitalizmus talaján állnánk…

Az értelmezési elvnek persze itt is a régi hermeneutikai utat kell követnie: együtt kell olvasni az egész Orwellt az 1984-gyel. Ne feledjük azon már-már dialektikus gondolatait, amelyek azt firtatják, hogy a jelentések csúszkáló világában egy dolog egyszerre önmaga és saját ellentéte: a béke nemcsak béke, de háború is, vagyis elhalványult a háború és a béke közötti határvonal, a béke csak átmeneti állapot. Ezzel tényleg a mába vág: akik úgy gondolják, hogy a végtelen háború korszakában vagyunk, rögvest aláírnák Orwell állításait. És ne mellőzzük azon fejtegetéseit sem, amelyek azt latolgatják, hogyan korrumpálja-rontja maga a megállapodott/normalizált nyelv a gondolkodást: ezzel részese a XX. század egyik meghatározó irányulásának.

A jelenkor (és a kapitalizmus) szerkezeti összetevői azonban kifognak az orwelli érvelésen. Tudjuk, az 1984 felvonultatja a hézagmentes ellenőrzést gyakorló technológiai apparátusokat, megjeleníti a besúgás által fenyegetett emberi létezés kényszerekkel teli kontextusát, az O’Brienek és Winston Smithek világát, amelyben szabadon már lélegzetet sem lehet venni, megmutat egy olyan hatalmi túlerőt, amely démonikusan ravasz módon nem esik abba az olcsó csapdába, hogy mártírokat gyártson. Az üzenet pedig: a jól megszervezett gondolat- és nyelvrendőrség még az ellenállást is kanalizálhatja, vagyis azok is kordában tarthatók, akik ellenállásra gondolnak. A hatalom foglyaként élő ember alárendelhető, méghozzá minden moccanásában. Mindez a sorsszerű tendencia arcát ölti.

Orwell olyan kritikusa, mint Fredric Jameson, felfedezett itt egy súlyos ellentmondást: Orwell egyfelől azt hangsúlyozza, hogy ott, ahol a „totalitarizmus” fészket rak, a tudomány nem virágozhat. Belefojtják a szót, agyonellenőrzik, nem juthat az igazságnak a közelébe sem. Másfelől az ellenőrzés kiterjedt válfaja, a hatalmi totalitás észszerűsége nem képzelhető el a tudomány bevetése nélkül: hogyan is lehet a tudomány hathatós segítsége nélkül behatolni az agyba, hogyan lehetne befurakodni a tudomány híján a nyelvi megnyilvánulások kiterjedt terepére? Hogyan lehetne kivetni az ellenőrzés hálóját a tudomány és a technológia vérszövetsége nélkül?

Ám mindennél fontosabb, hogy még egy olyan értelmezés sem, amely azt vallaná, hogy jobban érti a szerzőt, azaz Orwellt, mint ő saját magát, nem juttathatja el az 1984-et egykönnyen a jelenkorhoz. Túl fontos dolgok ugyanis nem láthatóak felőle.

Mindenekelőtt ott kell kezdenünk, hogy Orwell hol azt gondolta, hogy az ő korában, mármint a XX. század közepén, véget ért a XIX. századi liberális kapitalizmus, hol pedig azt boncolgatta, hogy a kapitalizmus kiveszőfélben van, minthogy felváltja az éppen érvényre jutó, tervszerűségen alapuló adminisztratív racionalitás.

Mindkét megfontolás alaposan félrevezet bennünket, mindkettő téves útjelzőnek bizonyul: Orwell rabja egy, a baloldalon is meg-megvillanó gyakori előítéletnek, amely naiv módon szembeállítja a XIX. század, a liberális éra feltételezett „tiszta konkurenciáját” és a konkurencián túlnövő „monopolisztikus” erőket. Marx megleckéztetné az írót: a konkurencia per se nem egyéb, mint a gazdasági törvények végrehajtója, méghozzá mind a XIX., mind pedig a XX. században. Aki pedig a jelenségek mögé kíván pillantani, azaz lényeget óhajt látni, az nem lát magasba meredő válaszfalat a konkurencia és a monopólium között. Hogy magából a piaci vetélkedésből monopólium fejlődhet ki, azt éppen a Facebook példája bizonyítja ékesen.[1]

Orwell „oligarchikus kollektivizmusról” értekezik, ám nem igazít el ama kérdés megtárgyalásában, amely a korporációk/konszernek és a tőkés állam közötti átjárhatóságra vonatkozik. Ez nem mellékzönge, hanem szerkezeti sajátosság. A korporációk (beleértve a digitálisakat) együtt/külön, bonyolult együttlétben meneteltek a tőkés viszonyok kiterjesztésében az állammal, és akár át is vállalták az államtól a mérvadó funkciókat.

Ahogy a Brit Kelet-indiai Társaság utat tört a tőkés mércéknek Európán kívül, úgy veszik át a jelenkorban a különféle korporációk az állam erőszakgyakorló/megfigyelői/felügyelői szerepének realizációját. És a sokat tárgyalt amerikai titkosszolgálat, valamint a mélyállam felügyelői üzeme az Amazon és a többiek szolgálataiból merít.

A korporációk és az állam közötti kölcsönös mimézis ad magyarázati keretet a digitális konszernek, a „megfigyelői kapitalizmus” érvényre jutásához. Kitapintható, hogy a kommunikáció felügyelete és a kapitalizmus kéz a kézben járnak: a „felügyelői kapitalizmus” (surveillance capitalism: ezt tudtommal a Monthly Review körüli szerzők használták először) csupán lenyomata a bolygót ellenőrző magatartásnak.

Ahogy az idevágó leírások jelzik, a XX. század húszas éveiben, még az I. világháború kontextusában – a háború mindig tanulásra készteti a hatalmi közegeket – az amerikai titkosszolgálat akkori első embere, Herbert Yardley megegyezett az egykori Western Unionnal, hogy az államapparátus megfelelő része hozzá tudjon férni az érkező táviratokhoz. Aztán, hogy hatalmasat ugorjak az időben, ott van a II. világháború után az Öt szemnek nevezett együttes fellépés az angolszász országok vonatkozó szolgálatai között, amely a nemzetközi kommunikáció cirkuláló tartalmait pásztázta. Abban az időben a személyre szabott, fogyasztási célokra átrendezett számítógép még nem tűnt fel a láthatáron, de látni kell, hogy a „felügyeleti kapitalizmus” nem a Facebook által fémjelzett korban született meg – most csak újabb impulzusokat kapott.

Azaz a Facebook és társai nem okot, hanem következményt jelentenek. Sokan persze azt gondolják, hogy a Facebook tiltáspraxisa eltorzítja a rendet, mint egy, a keretekből ki-kicsúszó deviáns elem, ám ennek az ellenkezője az igaz: éppenséggel a rend lényegét fejezi ki.

Aztán Orwell előtt mégiscsak egy olyan képlet lebegett, amely a hatalom végtelen fenntartását a vágyak elnémításához és megtöréséhez köti: átsüt ez a szerző gondolkodásán. A legfőbb törvény az lesz, hogy el kell fojtani a vágyakat. Azonban így az elnyomás egy reduktív rajzolata tűnik fel. És nem is tekinthető véletlennek, hogy Orwell úgy állítja a szexualitást az 1984 porondjára, hogy azt feltételezi, nincs politikai represszió szexuális elnyomás nélkül. Így akár találkozhatna is kortársával, a vágy felszabadítását sürgető Wilhelm Reich-hal.

Ám az effajta érveléssel nem ragadjuk meg a kapitalista világot, amelyben az említett óriáskonszernek diktálják a kommunikáció lépésrendjét, és amelyet a szóba hozott megannyi publicista a digitális Leviatán metaforájával kísérel meg leírni. Hiszen a homo digitalist nem arra szólítják fel, hogy csillapítsa vagy kordában tartsa vágyait, ellenkezőleg: minden megnyilvánulás a digitális univerzumban egy akár személyhez is szóló felhívás a vágyak kifejezésére, és hát persze részleges kielégítésére, hiszen a folyamatot mindig újra kell kezdeni.

A képernyőn csüngő, folytonos függőségben megmutatható „posztmodern” egzisztencia, amely különös szimbiózisba kerül a gépekkel és az elektronikus impulzusokkal, nem úgy lesz része a kiterjedő hatalmi konstellációnak, hogy önmagát korlátozva lemond a vágyairól. Az ellenőrzés a létezés utolsó rezdülésének befogására irányuló mindenhatóságot ugyanis nem a vágyak repressziójából eredezteti. Mindenki szabadon exponálhatja vágyait, szabadon vetítheti ki egzotikus óhajait, burjánozhatnak a legvadabb és legmúlékonyabb preferenciák – amennyiben tiszteletben tartja az uralkodó ideológiát, és a belőle eredeztethető szabadságformát.

Paul Mazur, a Lehman Brothers egykori bankára, hangot adott annak a gondolatnak, hogy legfőbb ideje lenne a szükségletek kultúrájáról áttérni a vágyak kultúrájára. Elavult ugyanis a szükségletekre való hivatkozás: nem a szükséglet a húzóerő immáron, hanem a pörgethető vágymechanizmus, a vágyba fordítható ingerek keltése – és itt végtelenek a lehetőségek, minthogy a vágyteremtésnek nincsenek korlátai. Bolond az, aki még szükségletekről szónokol vagy azok kielégítésére buzdít.

Ám félreértés ne essék: ez a poentírozott gondolat csak ad hominem érdekes. Egy, a tőkés világban otthonos-érdekelt szereplő, a piaci meggyőzés erejével foglalatoskodó személy összegzett itt valamit, amit a felületesen tájékozott olvasó is régóta tudhat már. Hiszen ami elhangzott, az a kapitalizmus kezdetétől fogva létező meghatározottság, amely csak kiteljesedik.

És ez nem Orwell terepe, itt másokhoz kell fordulnunk. Szó sincs arról, hogy a tech-konszernek kitessékelnék belőlünk az affektusokat, legfeljebb hozzájárulnak ahhoz, ahogy a hatalom gazdálkodhat ezekkel az affektusokkal. Lehetővé teszik a digitális csőcselék kialakulását, bizonyosan uniformizálnak is, és utat nyitnak az algoritmus és a mostanság különösen gyarapodó konspirációs fantáziák furcsa együttléte előtt  ̶ elengedhetetlen lesz majd átgondolni, hogy mi serkenti korunkban ily erőteljesen a konspirációs projekciókat.

„Le a digitális diktatúrával, amelynek hatalmát nyögjük!” – kiáltja az egykor háborús aktivistaként ismert, ma pedig baljós gondolatoknak, politikai habarcsoknak, balt és jobbat össze-vissza keverő elképzeléseknek teret/hangot adó Querdenker[2], Ken Jebsen[3], pontosabban az általa működtetett KenFM, miközben a Big Tech-hel való foglalatoskodás csak ugródeszka a pandémia, a migrációs kérdések, a korrupció és más „égető” kérdések taglalásához. Ám mennyire sokatmondó, hogy akik lázadnak ezen konszernek ellen, azok is az ő apparátusaikat használják.

Végül is Orwell abban a hiszemben élt, hogy a politikában az igazság és hazugság helyet cseréltek, noha soha nem tisztázta, hogy ezen állításával megint csak valamilyen történelemfeletti lényeget célzott meg vagy a politikának a kapitalizmusban végbemenő értelemvesztésére utalt. Ám minden bizonnyal beszállt volna a kiterjedt kortárs elmélkedések gyakorlásába, amelyek azt ecsetelik, hogy fortélyos hadjárat indult az igazság tekintélye ellen. Fontosnak tartotta volna az igazságnak mint megkerülhetetlen vonatkoztatási pontnak a visszaperlési kísérleteit.

De hasztalan ráncigálják elő tanúként a „digitális totalitarizmussal” szemben, ezen hatalom lényegének megragadásában keveset tud segíteni.

Orwell elévülhetetlenségét nem ahhoz a tényhez kell hozzárendelni, hogy elénk tárta volna a kapitalizmus azon szerkezeti tulajdonságait, amelyek előfeltételezik a „felügyelet” változó alakzatait, hanem ahhoz az újratermelődő félelemhez, amely a hatalom kortárs tapasztalatára vonatkozik: a hatalom intenzitása orwelli lehet, ha nem máris az.

[1] – Dipayan Ghosh: How the Free Market Incentivized Facebook’s Harmful Monopoly, https://www.cigionline.org/articles/how-free-market-incentivized-facebooks-harmful-monopoly

[2] – a többségtől eltérően gondolkodó személy

[3] – Patrick Siegemann, Julius Stucke: Verschwörungserzähler Ken Jebsen. YouTube sperrt KenFMhttps://www.deutschlandfunkkultur.de/verschwoerungserzaehler-ken-jebsen-youtube-sperrt-kenfm.1008.de.html?dram:article_id=491338