Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Másképp beszélnek-e az „asszonyságok” és „uraságok”?

A napokban több médium, így a Mérce is beszámolt arról a középiskolai nyelvtani feladatról, melyre egy Facebook posztban Boldog Zoltán, magyar-történelem szakos tanár hívta fel a figyelmet.

Bár a 11. osztályosoknak szóló tankönyv írott és digitális változata is korrekt módon tárgyalja a kommunikációs zavarokat, ezek nemek szerinti vonatkozásával nem foglalkozik, a digitális változat kitölthető feladatsora mégis sajátos módon veti fel a nők és férfiak közötti kommunikációs különbségeket:

„A nők és a férfiak verbális kommunikációs sajátosságai számos ponton eltérnek. Olyannyira, hogy félre is érthetik egymást. Próbáld megállapítani, hogy a következő állítások vagy idézetek melyike lehet jellemző a nőkre, és melyik a férfiakra!”

A feladat arra a feltételezésre épít, hogy a nők és férfiak kommunikációs stílusa különbözik és ez a két csoport között, a példák alapján elsősorban párkapcsolati, félreértésekhez vezethet. (Furcsának tarthatjuk ezt a párkapcsolati hangsúlyt, mintha nők és férfiak kizárólag ebben a minőségükben találkoznának és kommunikálnának egymással.)

Vitatott tudományos háttér

Az elképzelés tudományos hátterét a társadalmi nem és nyelvhasználat 1980-as, ’90-es években népszerűségnek örvendő differencia modellje adja, ennek a leegyszerűsített, eltúlzott, tudományosan nem mindig megalapozott adatokat használó változata jelenik meg a nagy hatású önsegítő könyvekben (például John Gray népszerű Mars és Vénusz könyveiben), melyekből úgy tűnik, a feladat készítője az ihletet nyerte.

Míg korábban a kutatók elsősorban a vegyes, nőkből és férfiakból álló csoportok kommunikációs sajátosságait vizsgálták, és azt találták, hogy e csoportok kommunikációs sajátosságait a férfiak nők feletti dominanciája magyarázza (például a férfiak gyakrabban szakították félbe a nőket, mint fordítva), addig a differencia modell állításait az egynemű csoportok vizsgálatára alapozta. Ez utóbbi modell szerint a tiszta női és tiszta férfi csoportokra eltérő kommunikációs minták jellemzőek.

Deborah Tannen, híres nyelvészprofesszor, a ’90-es években megjelent tudománynépszerűsítő munkáiban[1] a nemek közötti kommunikációt a kultúrák közötti kommunikáció mintájára képzelte el.[2] Úgy vélte, hogy a nők és férfiak eltérő kommunikációs stílusáért az a, hozzávetőleg 5-15 éves kor közötti, időszak felelős, amikor a fiatalok tiszta lány, illetve tiszta fiú csoportokban, eltérő értékeket és normákat követve szocializálódnak – a lányok kisebb csoportokban, együttműködve és beszélgetve, a fiúk nagyobb csoportokban, a vezető szerepért versengve, cselekedve.

Számos kritika érte a modellt, amiért eltúlozza a lányok és fiúk elkülönülését, a nem keveredő csoportokban való szocializációjukat tételezi elsődlegesnek és nem számol a hatalmi viszonyok kommunikációra gyakorolt hatásával. A Tannent kritizáló nyelvész, Deborah Cameron[3] egy példáját idézve: Ha egy párkapcsolatban a férfi a „Ki tudnád vinni a szemetet?” mondatot nem teljesítendő kérésnek, hanem információkérő kérdésnek értelmezi, az nem azért van, mert félreérti a mondatot, (adott kontextusban egyetlen kompetens beszélő sem érti félre ezt a kérést), hanem azért, mert megengedheti magának, hogy nem viszi ki a szemetet. Vessük össze ezt azzal a helyzettel, amikor a maffiavezér bármely, ennél sokkal burkoltabb kérését („Meleg van itt.”) soha senki nem érti félre.

Mindenki a maga helyére

Nézzük meg közelebbről a kérdéses nyelvtani feladatot. A legtöbbet idézett első állítás szerint azonos nemű társaságban a férfiak üzletről, politikáról, gazdasági, jogi kérdésekről, adókról, sportról, legfrissebb hírekről, autókról, a másik nemről, kütyükről, praktikus dolgokról beszélgetnek, míg a nők a családról, érzelmekről, a másik nemről, társas életről, könyvekről, ételekről, italokról, életproblémákról, életstílusról. A helyenként egészen abszurd felsorolást feltehetően az a képzet inspirálta, mely a nőket a magánszférához, a férfiakat a nyilvános szférához társítja. Nyilvánvalóan van igazság abban a feltételezésben, hogy az emberek beszédtémáira hatással van az élethelyzetük. Amennyiben tehát a nők élethelyzete jelentősen eltér a férfiakétól (márpedig eltér), akkor ez feltehetően érdeklődésükben, témaválasztásukban is tükröződni fog. Miért tehát a felháborodás? A feladat olvasói helyesen éreznek rá arra, hogy ezek a látszólag a nyelvhasználatot leíró állítások valójában a nyelvhasználatnál mindenkit sokkal jobban érdeklő kérdésről, a nőkről, férfiakról és kettőjük viszonyáról szól. (S íme a válasz arra, hogy egy nyelvtani feladat hogyan válhatott ennyire érdekessé). A közösségi média kommentelői így reagálnak: „Ha engem érdekel a politika, akkor ezek szerint nem vagyok igazi nő?” „Ha a férjem szeret könyvekről beszélni és esetleg még a család is megjelenik a beszédtémái között, akkor nem igazi férfi?”

A feladatok a nőket és férfiakat két egymástól alapvetően különböző csoportként kezelik, azt sugallva, ha valaki nő, jobb, ha nem érdeklődik a politika, a gazdaság, a technika kérdései iránt, míg férfiként nem érdemes családról, érzelmekről, problémákról beszélnie, hiszen a „normális” nők és férfiak sem teszik. A leegyszerűsítő, sztereotipikus ábrázolás, a férfiak számára kijelölt nyilvános- és a nők helyéül kijelölt magánszféra, önbeteljesítő jóslatként korlátozza mindkét csoportot, megerősítve ezzel a hagyományos nemi szerepeket. A (fizetetlen vagy alulfizetett) érzelmi munkát, gondoskodó munkát női feladatként láttatja, miközben a férfiakat kizárja a család érzelmi életéből.

A normatív nőiesség/férfiasság legfelháborítóbb eleme az utolsó előtti feladatban jelenik meg. A gondolatolvasó feladatkészítő szerint a férfi így: „Remek állásajánlatot kaptam külföldön. Elfogadom. Ő is jön majd velem.” míg a nő emígy gondolkodik: „Remek állásajánlatot kaptam külföldön. Megkérdezem tőle, mit szól hozzá.” A feladat természetesnek tünteti fel a másik fél megkérdezése nélkül meghozott, de a másik életét döntően befolyásoló döntéshozást – már ha férfi a döntéshozó. Ez a feladat, számos másikkal együtt, már egyáltalán nem a nyelvhasználat esetleges különbségeire fókuszál, inkább egyfajta vulgárpszichologizálásnak tekinthető.

Ki beszél és mikor?

Térjünk vissza a nyelvészeti kutatásokhoz jobban kötődő állításokhoz. Több feladatban visszatér a beszédes nő, szótlan vagy lényegre törő férfi képe.

Férfi: „Látom, hogy nehéz napja volt, békén hagyom, hadd nyugodjon meg.” Nő: „Látja, hogy nehéz napom volt, de nem foglalkozik velem. Már nem szeret.”

A kommunikációs helyzet résztvevői sokszor akkor is úgy érzik, hogy a nők beszéltek többet, ha a mérések éppen ennek ellenkezőjét bizonyítják. Erre magyarázatul szolgálhat az elvárás, hogy a nők maradjanak csöndben, melyhez képest minden megszólalásuk normatörés Azok az empirikus kutatások, melyek különböző kontextusokban mérték a megszólaló nők és férfiak beszédének mennyiségét, eltérő eredményekre jutottak a szituációtól, a beszélők pozíciójától, a vizsgált kultúrától függően. A kirajzolódó kép összességében azt mutatja, hogy nyilvános szituációkban, nagy egyéni különbségekkel, de szinte mindig a férfiak beszélnek többet. A magánszférában, heteroszexuális házaspárok egymás közötti kommunikációjában ellenben inkább a nők viszik a szót. Pamela Fishman[4] egy klasszikus tanulmányában úgy fogalmazott, hogy ezekben a helyzetekben a nők végzik a beszélgetés kulimunkáját („doing the shitwork of conversation”), rájuk hárul a témák felvetésének, a beszélgetés fenntartásának feladata, melyben a férfiak csak vonakodva vesznek részt. (Pl.: „Beszéljük meg, hogyan ünnepeljük a gyerek szülinapját.” „Rád bízom.”)

Azokban a helyzetekben tehát, amikor a beszéd a szakértelem, a presztízs, vagy státusz kifejezésének eszköze, a férfiak általában többet beszélnek, anélkül, hogy ezért megrónák őket, a magánszférába záródó nő kommunikációs igényeire való reagálást azonban túlzó elvárásnak érzik. Érdemes hozzátenni, hogy a kutatások nagyrészt angolszász, fehér középosztálybeli közegben vizsgálódtak és a más kultúrákra kitekintő kutatások jelzik, hogy a beszéd, a nyilvánosság és a társadalmi nem közti kapcsolat ettől nagyon eltérő módokon is működhet.

A nem az nem

A következő tárgyalt feladat két nyelvi funkció összemosásával egy kimondottan veszélyes sztereotípiát erősít meg. Az állítások így hangzanak:

Férfi: „A fejbólintás, igen, nem, hm, ühüm, aha ezt jelenti: „Egyetértek.” Nő: „A fejbólintás, igen, nem, hm, ühüm, aha ezt jelenti: Figyelemmel kísérem a beszélgetést, tudom követni, amit mondasz. Nem biztos, hogy egyetértek.”

A felsorolt szavak úgynevezett minimális visszajelzések, melyek beszédbeli funkciója lehet a figyelem, az egyetértés jelzése – gyakori használatuk általában a beszédbe való bevonódást, együttműködést jelzi. Ez értelmezhető a szolidaritás vagy az alárendelődés jeleként is.

Fontos azonban megkülönböztetni a minimális visszajelzéseket attól a helyzettől, amikor ugyanezek a szavak egy kérdésre érkeznek válaszként. Ebben az esetben a nem nemet jelent akár nő, akár férfi mondja. Azt sugallni, hogy a nő nem mindig gondolja azt, amit mond, vagy a két nem eltérő kommunikációs stílusa jogosan vezethet eltérő értelmezésekhez, akár a (szexuális) erőszak legitimálására, relativizálására is felhasználható.

Nemi sztereotípiáinkkal bármit magyarázhatunk

Több további feladat a tanácskérés és tanácsadás, a kérdezés, a problémamegosztás beszédaktusairól fogalmaz meg leegyszerűsítő megállapításokat. A nők kooperatív, együttműködő, egyenlőségorientált stílusát állították már szembe kutatások a férfiakra inkább jellemző kompetitív, státusz orientált beszédmódjával[5] Cameron azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy amikor egy nyelvi viselkedést értelmezünk, gyakran hagyatkozunk a fejünkben már meglévő, az adott beszélőre, illetve csoportjára vonatkozó képzeteinkre.

Ha egy nő útbaigazítást kérne, a férfi azonban saját maga akarja megtalálni a helyes utat, a helyzetet magyarázhatjuk azzal, hogy a férfi tart az arcvesztéstől, ami tudatlansága kimutatásával járna, míg a nő ugyanezt nem érzi magára nézve fenyegetőnek. Ha azonban fordított helyzet áll elő és a férfi szólítana meg egy idegent útbaigazításért, miközben a nő ódzkodik ettől, ugyanilyen könnyedséggel találunk sztereotipikus elképzeléseinknek megfelelő magyarázatot. Mondhatjuk, hogy a nőt természetes félénksége, tartózkodása akadályozza abban, hogy idegenekkel szóba álljon, míg a bátor és kezdeményező férfi számára nem jelent problémát az ismeretlen ember megszólítása.

Nemi sztereotípiák alapján nőiesnek vagy férfiasnak értelmezhetünk egy kommunikatív aktust pusztán azért, mert nő vagy férfi mondta. Ugyanakkor ugyanazt a kommunikációs stílust értelmezhetjük egészen eltérő módon, attól függően, hogy nő vagy férfi használja. Ezért tarthatják az egyformán lényegre törő férfi vezetőt határozottnak, míg a női vezetőt túlságosan erőszakosnak.

A nemekkel kapcsolatos rögzült sztereotípiáknak megfelelő viselkedést a ráismerés örömével nyugtázzuk, míg az annak ellentmondó viselkedést hajlamosak vagyunk észre sem venni, vagy olyan ideológia segítségével magyarázni, mely lehetővé teszi, hogy az ellentmondó tapasztalatok fényében is fenntartsuk eredeti véleményünket. Ezért különösen fontos, hogy egy tankönyv tudásanyaga (hatalmi pozícióból) milyen női és férfiképet közvetít.

A magyar „tudósasszonyság”

Még ugyanazon a héten, a nyelvtani feladat okozta felháborodáshoz hasonló hullámokat vert a tény, hogy Orbán Viktor a Kossuth Rádiónak adott interjújában asszonyságnak nevezte a Pfizer-BioNTech vakcina létrehozásában kulcsszerepet játszó Karikó Katalint.

„Kis túlzással, de mondhatjuk, hogy ez egy magyar vakcina, amerikai pénz és magyar ész van benne. Büszkék lehetünk a tudós asszonyra, aki egy kisújszállási asszonyság egyébként, mint megtudtam.”

Ahogy arra többen, így például Barát Erzsébet nyelvész is rámutatott, a kifejezés lekezelő árnyalatú. Orbán sajtófőnökének cinikus, a kifejezést semlegesnek beállító magyarázatát („uraságnak mégsem nevezhette Karikót”) leleplezi az ellenpróba – hívjuk mostantól Orbánt uraságnak, hiszen asszonyságnak mégsem szólíthatjuk.

Miért nevezi hát asszonyságnak Orbán Karikót? Miközben a magyar származású tudós révén a vakcinát sajátunknak tekinthetjük („magyar ész”), egy természettudományban kimagasló eredményt elérő, tudós nő nem illik a kormány hagyományos nőképébe, mely a nők helyét a szülőszobában és háztartásban jelöli ki. Az elismerést gyorsan ellensúlyozni kell a nőt megfelelő helyére visszarántó „asszonyság” szóval. Orbán a képzeletbeli egyszerű nép hangján akar megszólalni: az intézmény-, elit-, értelmiség- és nőellenes, a nadrágos urak finomkodó stílusát elutasító, parasztemberrel parolázó, „őszinte”, „férfias” beszédmódra tesz ügyetlen kísérletet. A katonaság, edzőtáborok és sportöltözők nyelvét tudatosan a politikai nyilvánosságba emelő stratégia („Ezeket a libernyákokat, akikkel itt vitatkoznom kell, elviszem a hátamon.”), a fizikai erő dicséretével, a sport- és háborús metaforák túltengésével együtt, a hagyományos maszkulin sztereotípiákra épít, miközben az ezt a nyelvhasználatot elutasítókat femininként, s így a hatalomra ab ovo alkalmatlanként láttatja. Legkésőbb a Capitolium ostroma óta láthatjuk, más tényezőkkel együtt hova vezethet a közbeszéd tudatos eldurvítása.

A lehetséges nyelvi variánsok közötti választásnak jelentése és következménye van. A választások és azok értelmezése számtalan tényezőtől függ, ezek egyike a társadalmi nem. A nyelvtankönyvi feladat sugallatával ellentétben a férfiak és nők nyelvhasználatában megmutatkozó hasonlóságok nagyok, a különbségek kicsik, és nem lehetnek a megértés akadályai, amennyiben a szándék a megértés. Mégis érdemes e különbségekről (árnyaltan) is beszélni, mert e különbségek és a róluk való beszéd sokszor a nemek közötti társadalmi egyenlőtlenségeket tükrözik és termelik újjá.

[1] – A szerző műveit magyarra is lefordították. Deborah Tannen: Miért értjük félre egymást? – Kapcsolataink a beszélgetési stíluson állnak vagy buknak. Tinta Könyvkiadó (2019), Deborah Tannen: Párbeszéd. Libri Könyvkiadó Kft. (2012)

[2] – Tannen itt Maltz és Borker tanulmányára épít, melyben a szerzőpáros a nemek közötti pszichológiai különbségek, illetve hatalmi viszonyok elemzése helyett kulturális megközelítést javasol. Maltz, Daniel N., Borker, Ruth A.: A Cultural Approach to Male-Female Miscommunication. (1983) In: J. Gumperz (ed.): Language and Social Identity (Studies in Interactional Sociolinguistics) Cambridge University Press pp. 196-216.

[3] – Cameron számos kutatási eredmény alapján tételesen cáfolja a két kultúra, két bolygó megközelítés állításait. Cameron, Deborah: The Myth of Mars and Venus: Do Men and Women Really Speak Different Languages? Oxford University Press (2007). Részletek a könyvből elérhetőek itt és itt (angol nyelven).

[4] – Fishman, Pamela M.: Interaction: The Work Women Do (1978) In: Social Problems. vol. 25, no. 4. pp. 397-406.

[5] – Ilyen jellegű különbségekre talál bizonyítékot például Jennifer Coates vagy Janet Holmes angolszász, fehér, középosztálybeli közegben. Holmes, Janet: Women, men and politeness. London: Longman (1995), Coates, Jennifer: Women, Men and Language. Routledge (1993)

Címlapkép: (balról jobbra) MTI/Soós Lajos és Kossuth Rádió