Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

2020: az év, amikor a denevérzabálós poénkodás helyett radikális alternatívákat is elgondolhattunk volna

A 2020-as évet teljes egészében monopolizálta a koronavírus, rátelepedett az év minden napjára, emberi szenvedések hosszú sorát indítva el. Képtelenség úgy beszélni erről az évről, hogy ne a COVID-válság lencséjén keresztül tegyük azt, és képtelenség úgy gondolkodni 2020-ról, hogy ne valami megszokottból kizökkent, rendkívüli eseménysorozatként írjuk le. Az lehet a benyomásunk, mintha a vírus ideiglenesen felfüggesztette volna a normális idő folyását, kizökkentette volna az emberi életet a normális kerékvágásból, és most egy egész világ összehangoltan – orvos és közgazdász, politikus és hálózatkutató, szakember és laikus vállt vállnak vetve – küzd azért, hogy visszazökkentsen mindent a megszokott, családias mederbe.

Vagyis, hogy a 2019 végén felfüggesztett idő 2021-ben újra folytatódhasson, és az emberiség maga mögött hagyhassa ezt a bizarr intermezzót.

Csakhogy ez az elképzelés csalfa és önsorsrontó. Kihasználja azt a tényt, hogy az utóbbi évtizedekben megszokott gazdasági, politikai, katonai válságokhoz képest itt egy látszólag társadalmon kívülről érkező cselekvő – egy biológiai mikroorganizmus – pusztít, ami felment a megszokott válságformák önreflexiós kényszerei alól. Nem kell azon gondolkodnunk, hogy mit rontottunk el, mitől működnek rosszul a társadalmaink, gazdaságaink, politikai berendezkedéseink, médiastruktúráink é.í.t., hiszen a vírus csak úgy jött a semmiből. És ha megfelelően harcolunk ellene, akkor oda is fog visszatérni.

Egy véletlenszerű baleset csupán, sorscsapás, Isten csapása. Fordított deus ex machina.

Kevés dolog fejezi ki jobban ezt a közvélekedést, mint az európai közösségi médiákban mindenhol jelen lévő poénkodásba bugyolált ökölrázás a „denevérzabáló kínaiakra”. Ha az a távoli, egzotikus, európai civilizációs normákhoz képest alulfejlett népség ne követne el olyan undortó perverziókat, hogy denevéreket zabál, akkor bizony 2020-ban nyugisan folytatódhatott volna az egyébként csodálatos és normális és megszokott 2019 (LOL!), és nem kéne itt szívnunk emiatt a pandémia miatt.

Ez viszont nemcsak hogy tévedés, de egyenesen a probléma valós dimenzióinak olyan elkendőzése, amely a fájdalmas szembenézést megspórolja, de cserébe garantálja, hogy a jövőben a COVID-19-nél gyilkolóbb mikroorganizmusok garázdálkodhassanak társadalmainkban, anélkül, hogy azokkal szemben egy ujjnyival is felkészültebbek lennének, mint most.

Annyira vágyunk vissza a normalitásban, hogy elfelejtjük – a járvány elején publikált Szolidaritás a válságban sorozatunkat idézve –, hogy a normalitás maga a probléma, a normalitás maga a jelenlegi válságunk fő oka.

Szomorúan kell tehát megállapítanunk, hogy 2020 nemcsak a járvány, de a tagadás éve is volt. A COVID-19 természetének feltérképezésébe és az ellenanyag kidolgozásába vetett intellektuális energiákhoz fogható az az erőfeszítés, amelyet abba tett az emberiség, hogy letagadja, bármi köze is lenne ehhez a mikroorganizmushoz és annak globális hódító útjához.

Pedig használhattuk volna arra is a tagadás szofisztikált formáinak generálására fordított energiáinkat, hogy megfigyeljük a járvány által feltárt problémáinkat, és orvosoljuk azokat. Ha már ránk szakadt ez a pandémia, lehetett volna a koronavírus, mint a színező kontrasztanyag az MR-vizsgálatok során: a véráramba kerülve, ott végigfutva feltárja a legapróbb elváltozásokat is.

A vírus ugyanis pontosan a fennálló gazdasági és társadalmi rendszereinken futott végig, ott pusztított, ahol ezeknek a rendszereknek a hibái rejlenek, és így szemünk elé tárta ezeket a hibákat.

Mi pedig – ha nem lettünk volna elfoglalva annyira a tagadással, és tagadás különböző iskolái közötti meddő vitákkal – akár a konzekvenciákat is levonhattuk volna, és javíthattunk volna a világon, amiben élünk.

Mutatok pár példát.

1. Denevérzabálós poénkodás helyett a környezetrombolás és ipari mezőgazdaság elleni harc

Arra továbbra sincs minden kétséget kizáró bizonyíték, hogy a COVID-19 valóban egy denevérekben tenyésző vírus lett volna, az azonban száz százalékos biztonsággal kijelenthető, hogy valamilyen állatról emberre átugró kórokozó. A konkrét állatfaj kérdése valójában irreleváns is, az elmúlt évtizedekben rengeteg hasonló, különböző állatfajokról átterjedt fertőző betegségről, ún. zoonózisról tudunk, nem ritkán teljesen konvencionális állatokról lévén szó – elég csak a madár- vagy sertésinfluenzára gondolnunk.

A valódi kérdés tehát nem az, hogy melyik állat elfogyasztása kulturálisan elfogadott és melyiké nem, hanem az, hogy mi okozza a vírusok és baktériumok állatról emberre ugrásának gyakoriságát, miért növekszik ez a gyakoriság és hogyan csökkenthető?

Márpedig a gyakoriság növekszik: az elmúlt 50 évben az állatról emberre átterjedő betegségek száma megnégyszereződött, napjainkban pedig a kifejlődő új fertőző betegségek 75 százaléka állati eredetű.

Szakértők szerint a jelenség látványos terjedéséhez két emberi tényező járul hozzá: egyrészt a környezetrombolás, másrészt pedig a nagyipari mezőgazdaság és állattenyésztés. Az erdőirtások és más típusú, szintén emberek által okozott környezetpusztítás hatására egyre inkább visszaszorulnak a vadállatok természetes életterei, ennek következtében pedig a vadállatok egyre gyakrabban kerülnek kapcsolatba emberekkel és háziasított állatokkal. Minél gyakoribb a kontaktus, annál nagyobb az esélye, hogy valamilyen kórokozó át tud jutni vadállatról háziállatra, onnan pedig az emberre.

A nagy állatfarmok gyakran épp a természettől frissen elhódított területeken létesülnek, ahol összezsúfolva vannak emberi fogyasztásra szánt állatok: ez a zsúfoltság pedig kiváló körülményt teremt a vírusok és baktériumok állatok közötti terjedéséhez, vagyis nagyon hamar teljes populációk fertőződhetnek meg, ezzel is növelve a különböző mikroorganizmusok terjedésének esélyét.

Ezek az esélynövelő jelenségek pedig nem valami véletlenszerű dolgok, hanem tudatos emberi tevékenység eredményei, amelyek mögött elsődlegesen a kapitalizmus profitmaximalizáló logikája áll. A természet kizsákmányolását és az ipari állattartást is ez motiválja, hiszen így csökkenthetők a különböző termékek előállítási költségei és növelhetők a nyereségek, amik aztán privát zsebekbe vándorolnak.

A koronavírust és rengeteg más zoonotikus betegséget ennek a rendszernek köszönhetjük, és ha nem változtatunk rajta, akkor a jövőben egyre gyakoribbak lehetnek az ilyen fertőzések.

Függetlenül attól, hogy eszünk-e denevért vagy sem.

Mellesleg a kiemelt veszélyforrást jelentő, egzotikus vadállatfogyasztás kínai gyökerei sem kulturális sajátosságokban, szokásokban keresendők, hanem a pekingi rezsim évtizedekkel ezelőtti, éhínségeket okozó gazdasági döntései kényszerítették rá az embereket, akik az élelmiszerellátás normalizálódása után fel is hagytak ezzel a szokással, az egzotikus állatok fogyasztása mára pedig a kínai gazdagok szűk kisebbségének drága luxusává vált.

A környezetrombolás nem csupán a vadállatok életterének csökkenése által tette kiszolgáltatottabbá az emberiséget a járványoknak, de rengeteg más módon is gyengíti védekezésünket. Mára már statisztikailag kimutatható tény, hogy a levegő minősége összefüggésben van a koronavírus-járvány súlyosságával, de ugyancsak fontos tényező, hogy a klímaváltozás miatti globális átlaghőmérséklet-növekedés ellenállóbbá teszi a vírusokat és baktériumokat az emberi immunrendszer egyik legfontosabb védekező mechanizmusával, a lázzal szemben.

Mindezeket figyelembe véve tehát a nagy rendszerszintű gazdasági és társadalmi átalakulásoknak, amelyek az ipari élelmiszertermelés és a klímaváltozás okainak felszámolását hoznák, a járványok elleni védekezés szempontjából is elsődleges célkitűzésként kellene szerepelniük a napirendünkön.

2. A lezárásokról szóló viták helyett a munka és a gazdaság természetének újraértékelésére lehetne figyelni

A járvány megfékezése érdekében bevezetett lezárások, amelyek a gazdasági tevékenységek jelentős fennakadását is hozták, világszerte komoly és máig tartó vitákat váltottak ki. A párbeszéd hamar a védekezés kontra gazdaság működőképessége dilemmára egyszerűsödött, és kétségtelenül mindkét oldalon hangzottak el megfontolandó érvek. Emiatt nehéz is lenne ezt a kérdéskört hamis vitának nevezni, ugyanakkor ez a fajta beszédkeret könnyen elterelte a figyelmünket arról, hogy alapvetőbb kérdéseket tegyünk fel saját gazdaságaink természetét illetően.

Jogosan merült fel például, hogy a home office és a távolságtartás lehetősége milyen erősen függ attól, ki milyen munkakörben dolgozik, mennyit keres, és az is, hogy végső soron a gazdaság leállásának kárát a bérből és fizetésből élők fogják leginkább elszenvedni. És ez persze a jelenlegi rendszerünkön belül sajnálatos módon igaz.

Innen nézve viszont úgy tűnhet, hogy a fennálló gazdasági rendszerünk elsődleges haszonélvezői a dolgozók, akik megélhetésük anyagi fedezetét kapják meg ettől a rendszertől, amely ha leáll, akkor egyetlen alternatíva van: a nincstelenség és az éhhalál.

Csakhogy ez egy igen félrevezető logikai bakugrás: a kapitalizmuson belül a dolgozók csak egy apró szeletét kapják meg az előállított javaknak, a megtermelt érték nagy része nem munkabérként, hanem profitként ölt testet. Emiatt a tőke folyamatosan tőkét vonz, folyamatosan növekszik, egyre szűkebb elit kezében összpontosul. Nem véletlen, hogy a világ leggazdagabb emberei számára nemhogy visszaesést, de egyenesen további gazdagodást hozott a járvány, ami a dolgozók széles többségéről nem mondható el.

Amikor tehát arra hivatkozva kardoskodunk a gazdaság nyitva tartása mellett, hogy ne haljanak éhen az emberek, akkor egyúttal a dolgozók munkájának elsajátításán alapuló tőkefelhalmozás rendszere mellett is letesszük a garast. Természetessé téve, hogy más módon nem is szervezhető a gazdaság, más módon nem is garantálható az emberek anyagi túlélése, csak úgy, hogy közben az erőforrásokkal pazarló tőkekoncentráció is történik. A Mark Fisher-i kapitalista realizmus járványkori megjelenése ez.

Ennek egy minősített esete, amikor még a globális kapitalista hierarchiákat is bevesszük az egyenletbe, és amellett kardoskodunk, hogy a Globális Dél dolgozóinak túlélését tartjuk szem előtt, amikor járvány közepén „behajtjuk” őket az alulfizetett, munkavédelmi és járványvédelmi szempontból is siralmas üzemekbe, normalizáljuk a gyerekmunkát é.í.t. Holott valójában egy olyan rendszert sminkelünk elfogadhatóvá, amely egy zsarolással felérő választás elé állítja a periféria lakóit: veszélyeztesd az egészséged aprópénzért és állíts elő nekünk, északiaknak sok olcsó fogyasztási cikket, vagy pusztulj éhen. Szép kis választás, mondhatom.

Holott igenis lehet küzdeni azért, hogy senkinek ne kelljen éhen halnia, de egyúttal ne is kelljen egészségét károsítva másoknak privát vagyont termelnie. Hogy hogyan, arra egy példát a szolidáris gazdasági modellek mutatnak.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne létfontosságú rövid távon is aggódnunk és küzdenünk az emberek megélhetésének védelmében, például a dolgozóknak juttatott közvetlen anyagi támogatásokkal vagy épp a Globális Dél államainak centrumországok felé fennálló hiteleinek elengedésével.

3. Összeesküvés-elméletek és morális pánik helyett a közérdek újradefiniálása

Ugyancsak hatalmas viták alakultak ki a sajtóban és a közösségi médiában a járványvédelmi előírások egyének általi betartása-betartatása, illetve a járvány margóján létrejött összeesküvés-elmélet kapcsán. Egész társadalmak süllyedtek bele a házmestertempóba, a közösségi média pedig a nyilvános megszégyenítések terepe volt egész éven át. Ezzel párhuzamosan pedig virágoztak a járvány meglétét megkérdőjelező, a maszkok és vakcinák mögött valamilyen okkult szándékot sejtő elméletek, illetve az érem másik oldalán a magát jól informáltnak tartó közönség erényfitogtatása és összeesküvés-elméletek miatti morális pánikja.

Embertársaink intellektuális és morális készségeinek megkérdőjelezése minden eddiginél nagyobb méreteket öltött, folytatva persze az elmúlt évtizedek tendenciáit.

És miközben a morális pánikok az egekben, jól jövedelmező üzletágak épültek fel mind az összeesküvés-elméletek terjesztésére, mind az azokat vallók megszégyenítésére, a teóriák nyilvánosságban való leküzdésére, visszaszorítására. Ám látszólag mindezek a stratégiák kevés eredménnyel jártak.

Pedig a kortárs ember nem lett butább, nem dől be jobban a hülyeségeknek, mint elődei, sőt az sem igaz, hogy az információkhoz való hozzáférés egyenlőtlenebb lenne, mint máskor, vagy az oktatási rendszerek visszafelé fejlődtek volna. Épp ezért a „megszégyenítés” ugyanúgy, mint a „felvilágosítás” teljességgel meddő stratégiának tűnik.

A probléma mélyén ugyanis egy politikai kérdés áll, mégpedig a közérdek fogalmának elmúlt évtizedekben történt agresszív széttrancsírozása, amelyért csöppet sem az átlagemberek, hanem politikai, gazdasági és szakértői elitjeik a felelősek.

Az összefüggő, állandó kölcsönhatásban lévő részekből álló társadalom létezésének tagadása, az emberi psziché legrejtetettebb zugainak alávetése az árutermelés és tőkefelhalmozás logikáinak, mind azt eredményezték, hogy az egyén egyedül maradt a problémáival, és nem tarthat igényt támogatásra azoktól, akiknek elvileg képviselniük kellene őt.

Ez a végzetes atomizáció azonban nem a társadalmak teljes széthullásához vezettek, hanem hermetikusan izolált, egymást kölcsönösen kizáró identitáskategóriák létrejöttéhez. Ezek a kategóriák általában egy darab, érzelmileg könnyen hozzáférhető gondolat, érték vagy személyiségjegy mentén integrálják az embereket, főként anyagi és kulturális fogyasztási mintákat használva az integráció eszközéül.

Az elmúlt fél évszázad ideológiai átalakulásai tehát egyszerre döbbentették rá az embereket a különböző elitjeik általi elhagyatottságra – sok tekintetben jogos bizalmatlanságot generálva velük szemben –, és integrálták őket zárt életmód- és identitástörzsekbe. Ez a kombináció pedig gyakorlatilag egyenesen vezet a folytonos szimbolikus polgárháborúhoz és az okkultba való visszavonuláshoz – legyen az az okkult valami 5G-s konspiráció vagy az önnön jól informáltságodba és emiatti felsőbbrendűségedbe vetett hit.

Amíg a közérdek fogalma, és annak feltétele, a köz, a közösség, a társadalom fogalmai nem tudnak testet ölteni valamilyen új integrációs formában, amelynek elsődleges szervezőelve nem az árutermelés és felhalmozás, addig ezek a jelenségek fenn fognak állni, függetlenül attól, hogy még több cenzori felhatalmazást adunk-e a Facebooknak, vagy még hangosabban rökönyödünk meg vírustagadó ismerősünkön.


A példák sora folytatható még bőven, de talán ennyiből is elég látnunk, hogy 2020 nemcsak a vírus, de a „doboz” fogságában is telt. Amikor legutóbb, bő száz évvel ezelőtt a spanyolnátha tizedelte az egész világot, az emberek a bolygó rengeteg pontján radikális alternatívaépítés lázában égtek – a nemzeti önrendelkezés gondolatától a nemzetközi pacifizmuson át a szocialisztikus forradalmakig –, a fennállótól gyökeresen eltérő társadalmi modelleket próbálva megalkotni. És még ha azonnali sikert nem is értek el, jelentősen hozzájárultak a történelem tovább gördítéséhez.

2020 ehhez képest a végletes (és talán végzetes) normcore, normakövetés és megszokás jegyében telt. Illenék valami reménykeltőt mondani, de hát ez azért mégis csak szomorú.

Amiben valamicske reményt lelhetünk, az mégiscsak az, hogy talán az első sokk után kell kis idő, amíg a jövőbe mutató perspektívák felé tudunk tekinteni, és talán 2021 már erről fog szólni.

Kiemelt kép: MTI/Mónus Márton