Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Orbán nemcsak kormányzása hosszában hasonlít Tisza Kálmánhoz

Ha összes terminusát figyelembe vesszük, akkor a mai nap volt az, amellyel Orbán Viktor minden elődjét megelőzve Magyarország leghosszabb ideig kormányzó miniszterelnöke lett.

Ahogyan azt a Blikk röviden össze is foglalta, a jelenlegi miniszterelnök eddig 14 évet és 145 napot töltött el a kormányfői székben, letaszítva ezzel az eddigi csúcstartót, borosjenői és szegedi Tisza Kálmánt, aki lemondásáig, egyhuzamban 14 évig és 144 napig kormányozta a királyi Magyarországot 1875 és 1890 között.

Noha emlékét sokáig nagy tér őrizte Budapesten a Józsefvárosban, azt 1946-ban átnevezték Köztársaság térre, és 2011-ben is inkább a II. János Pál pápa nevét kapta, minthogy eredeti nevét állították volna vissza. Pedig a valamikor „generálisnak” hívott, az országot vaskézzel és arcpirító intrikával irányító Tisza fia, az ugyancsak a miniszterelnöki székig jutó Tisza István visszakapta Parlament előtti szobrát a jobboldali kurzustól, sőt még egyik rövidebb ideig kormányzó utóda, Széll Kálmán is kapott saját „tervet” a 2010 utáni kormányok alatt, Tisza Kálmán valahogyan mégsem merül fel soha nagy elődként.

Pedig párhuzamok a jelenlegi kormányfővel és országvezetőkkel is szépen kínálkoznak hosszú uralma idejéről.

Szerény kezdetek, óriási ambíciók

Anekdotikus és személyes történetek ritkán világítanak rá teljességükben egy korszak lényegére, de Tisza és Orbán Viktor származása és az általuk befutott pálya is szolgál érdekes párhuzamokkal. Az anyagi körülmények tekintetében azonban fontos különbség, hogy Tisza mégiscsak az ország vezető politikai családjába született 1830-ban, Tisza Lajos bihari alispán fiaként.

Míg Orbán Fejér megyei református gazdálkodó, Tisza Bihar megyei református birtokoscsalád leszármazottja, ami eleve hátrány egy katolikus császári-királyi rendszerben, ami ráadásul az 1848-as nagy, nemesi vezetők miatt még a renitens elem általi fenyegetést is rávetítette utóbbira. Ráadásul, míg Orbán 1989 előtt problémás ellenzékinek számított, addig a 18 éves Tisza az 1849-ben kivégzett Batthyány Lajos kormánya mellett volt 1848-ban segédfogalmazó.

És míg Orbánt ex-párttársainak egy része az 1989 utáni Fideszből manapság jobboldali, elhajló árulással szereti megvádolni, Tisza is legendákkal övezett köpönyegforgatónak tetszett sok, az 1848-as forradalom eszméi mellett kitartó politikustársa szemében. 1861-ben még a császári házzal szembehelyezkedő Teleki László pártjában politizált, Teleki 1861-es, azóta is rejtélyekkel övezett öngyilkossága után azonban folyamatosan sodródott át a kiegyezés pártjára, míg végül a teljes 48-as programot hátrahagyva, a hatalomra kerülés érdekében Tisza elfogadja a status quót 1875-ben.

Tisza hatalomra jutásával úgynevezett „bihari programja” az árulástörténet alapja, ebben az ifjú politikus 1868-ban még független külügyet, hadügyet és pénzügyet követelt a bécsi kormánytól. 1875 október 20-án azonban a pontok „szegre kerültek”, méghozzá örökre.

Orbán, aki hasonlóképp, „az IMF kipaterolására” építette korai kormányzását, ez a felszíni függetlenkedő hév igazából azt takarta, hogy hatalma a Magyarországon egyre nagyobb jelentőségű német-osztrák autó- és gépipar, működőtőke függvénye, őket pedig kedvezményekben részesíti.

Kormányra kerülése után súlyos katasztrófa történt az országban

Míg Orbán közvetlenül 2010-es, kétharmados győzelme után, addig Tisza kormányzásának negyedik évében szembesült olyan katasztrófa megoldásával, ami saját hívei és az őt szerető sajtója körében megalapozták hírnevét. Orbán nemcsak a 2010 nyarán falvakat elöntő tiszai árvíz, de ősszel a kolontári vörösiszap-ömlés után is kénytelen volt katasztrófát kezelni. A helyreállítás ugyan döcögött, a propagandagépezet azonban minden mozzanatát kihasználta a helyzetnek, sőt, Orbán még az előző rendszer felelősségére is rá tudott mutatni a MAL Zrt. – n keresztül, ami az iszapárt előidézte. Ő viszont a megmentő seregek fővezéreként tűnhetett fel a károk kezelése után, igaz, akkor még Soros Györggyel együtt, aki elég nagy összeget adományozott a katasztrófa után.

Tisza Kálmánnak ugyanilyen ikonikus pillanata volt az 1879-es szegedi árvíz, amikor is kormánya modernizációs és felvilágosult erényeit csillogtatva, öccse, Tisza Lajos vezényletével egy teljes alföldi nagyvárost tervezhetett újra. Ráadásul az akkor már erős magyarországi kultuszépítés tárgyává váló Ferenc József mellett festhették le a tiszai romok felett, délcegen állva.

Vágó Pál festménye a szegedi nagyárvíz utáni királyi látogatásról. Elől egyenruhában a király, a hátsó csoportban, szakállban, keménykalapban Tisza Kálmán / Wikipédia

Hatalomra kerülésük megváltoztatta az országot

Mindkét miniszterelnök hitt abban, hogy a hatalom konszolidálásának feltételeit minél hamarabb, a nagyarányú többséget kihasználva kell megteremteni. Így Tisza és Orbán is szinte első dolgának érezte 1875-ös és 2010-es megválasztásuk után, hogy merőben új közigazgatást szervezzenek az országban. Tiszának az első nagy politikai küzdelmet az 1876-os, egységes vármegyerendszer jelentette, ami évszázados, rendi eredetű szabadságokat számolt fel a Jászkun kerületek, szász székek, székely szabadosság tekintetében, mégis vasmarokkal átverték.

Mint ahogy az 1876-os rendszer, a kiépülő NER is azonnal új, központosított közigazgatást vezetett be reformként: a megyéket ugyan már nem bántotta, de azokat mintegy végleg jelentéktelenítve és az 1990-es önkormányzati rendszert semlegesítve újra bevezette 2012-re a járásokat és az azokhoz tartozó, központi kormányzathoz közvetlenül kötődő kormányhivatalokat.

Mindkét reformot a modern közigazgatás kialakításával, áramvonalasításával indokolták bevezetésük idején, ugyanakkor mindkettő rendkívüli módon erősen megalapozta és szilárddá tette a bevezetett politikai rendszert, ahol a kormányfő több dologra látott rá és több információval rendelkezett hűséges beosztottaitól, mint bárki más, a döntéseket pedig ő és „törzskara” irányította.

A „mamelukok” mint a kormányzás támaszai

Az, hogy a 13. századi, egyiptomi, rabszolga-elithadsereg kifejezés átkerült a 19. század végi Magyarország közéleti nyelvébe, ismét Tisza érdeme. Míg uralma előtt a teljes parlament időnként összeveszett, majd összebékült, saját pártokat alapított majd összeolvadt és szétvált, Tisza egy sor tőle egzisztenciálisan teljes mértékben függő, nagyrészt új képviselőből megszervezte a „mamelukok” osztagát.

A mamelukok ezentúl minden egyes beruházásból, választókerületüknek juttatott pénzből az alapján részesültek, mennyire voltak hűségesek a miniszterelnökhöz.

Nevüket arról kapták, hogy minden egyes tervezetet, amit a kormány az Országgyűlés elé terjesztett, szinte azonnal megszavaztak, és ehhez kétség sem férhetett.

Mindez a kortársak számára is ismerős lehet: pontosan így működik a Fidesz-KDNP törvénygyára és kétharmados parlamentje is: társadalmi vita, bizottsági huzavona, médiainterjúk és mindenféle sallang nélkül. Persze ma már nem Bécsig, hanem csupán a budai Sándor-palotáig repülnek a megszavazott törvények aláírásra.

Korteskedés, szavazatgyár, korrupció

A Monarchia-kori, rendkívül korlátozott választójog (Magyarország népességének 6%-a, (magyarul) írástudó, 20 évnél idősebb, adózó férfiak szavazhattak csupán) körülményei közepette a járási szolgabírók és vármegyei alispánok által a képviselővel együtt működő igazgatott szavazókerületek szavazógépként, és így hatalomgépként működtek a kormány mögött.

A kialakított rendszer túlélte Tiszát, és megalkotott kormánypártja, a Szabadelvű Párt uralmát 30 évre, az 1905-ös alkotmányos válságig biztosította. A választások egy az egyben előkészített, tétek nélküli hatalommegerősítő gesztussá váltak. Olyannyira, hogy a kor irodalmában megjelenő anekdotákat még a későbbiek is megőrizték, Faludy György például így idéz meg egy jellemző mozzanatot:

„Valamelyik szavazókörzet egy kis kormánypárti és két igen nagy ellenzéki faluból állt. A kis, kormánypárti faluban állították fel az egyetlen szavazóhelyiséget. Most már csak azt kellett megakadályozni, hogy a választás napján a két ellenzéki falut elhagyhassák a szavazók. Az egyik falut csendőrökkel vétette körül, azon a címen, hogy kolerajárvány tört ki. A másikkal is ez volt a terve, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy nem áll kellő karhatalom rendelkezésére. Részletes instrukciókkal egy öreg zsidó vigécet küldött a faluba. A vigéc kihirdette, hogy este, vonatindulás előtt, az állomáson tyúkszart vásárol, bármily mennyiségben, kosaranként két korona ötvenért. Senki sem volt bolond szavazni menni, amikor ennyi pénzt lehet keresni!

Vonatindulás előtt százával álltak sorban az állomás előtt. A vigéc, hosszú, fekete zakóban elsétált a kosarak között. Pálcáját sorra beledugta mindegyikbe, megszagolta a pálca végét, és megcsóválta a fejét: „Kakasszar is van benne. Nem hallották, emberek, hogy azt mondtam: tyúkszart vásárolok?” A parasztok persze irgalmatlanul megverték a vigécet, de jelöltjük megbukott.”

Ellenzékük megosztott, és remekül kijátszható volt

Mind Orbán, mind Tisza kormányai híresek arról, hogyan jártak túl rendszeresen ellenzékük eszén, és hogyan határozták el végül politikai ellenfeleik a végső, teljes összefogást, hogy megállítsák a nagyhatalmú kormányfőt.

Azt már ismerjük, hogy 2014-ben és 2018-ban hogyan fogott ki a Fidesz rendszere a tömörülni valahogyan csak nem akaró ellenzéki pártokon, és hogyan merül fel rendre számos ellenzéki politikussal szemben az Orbánnal anyagi előnyökért kötött, „titkos paktum” vádja.

A „generális” 1875 és 1890 között ugyancsak erről volt mindennél hírhedtebb. Egyrészt a számos pártból álló ellenzékét Szilágyi Dezső képviselő szervezte végül Egyesült Ellenzék, később Mérsékelt Ellenzék néven laza, listás szövetségbe (amelynek célja az volt, hogy a választókerületekben egy jelölt nézzen szembe a mindent leuraló Szabadelvűekkel). Ez azonban nehezen ment, méghozzá azért, mert éppen az ellenzék soraiban jelent meg a korai jobboldali radikalizmus és annak radikális-liberális ellenzéke is. Justh Gyula ellenzéki frakciójából jó pár politikus csatlakozott ugyanis a tiszaeszlári, 1882-es „vérvád” után kialakuló hisztériában az eredetileg kormánypárti Istóczy Győző Antisémita Pártjához. De ugyanakkor az elvileg együttműködésben velük részt vevő Eötvös Károly védte a bíróságon az igaztalanul egy leány meggyilkolásával vádolt zsidókat is.

Az ellentétek csak nagy nehezen csitultak le, de Tisza kampánya az antiszemitizmus ellenzéki megjelenésének minden másodpercét kéjesen kihasználta ellehetetlenítésükre.

Az eredetileg esküdt ellenfél Szilágyi Dezsővel pedig Tisza 1889-ben annyira kiegyezett, hogy épp aktuális kormányába is beemelte, igazságügy-miniszterként. Erre a bravúrra Orbán még nem volt képes, még ha a Jobbik és a baloldali ellenzék szeret-nem szeret története a 2010-es évekre is igen jellemző volt.

Az osztrák-német tőke és vezetők emelték fel őket…

Éppen a mamelukok és a kiépült közigazgatási rendszer tették lehetővé azt, hogy Tisza annyi államreformot tudott a szája íze szerint átvinni a törvényhozáson és végrehajtáson is, amennyit csak akart. Új közigazgatás, új Büntető Törvénykönyv (a sokat vitatott és kritizált, szegényeket büntető Csemegi-kódex), a vidéki rendfenntartásért (és a mozgolódó agrárszocialisták fizikai erőszakkal való kezeléséért) felelős csendőrség létrehozása és a tőzsdével is kiegészített, külföldi tőkére épülő, modern magyar kapitalizmus megalapozása is a nevéhez fűződik.

Nem véletlen, hogy mind a 2010 utáni, mind pedig az 1875 utáni Budapest olyan hely volt, ami külsőben óriási fejlődéseken ment keresztül, mindkettő olyan hely is volt azonban, ami végletes társadalmi egyenlőtlenségeket hozott létre: a gazdag belvárosi palotákkal szemben a gyárakat körbevevő szegényes és sok betegséget okozó munkástelepek egyre növelték a modernitás ellentmondásait.

A társadalmi különbségek kiéleződése, a saját klientúra bekötése a külföldi tőkébe és utóbbi térnyerése a NER eddigi 10 évére is jellemző volt. Ez ellen valódi, szervezett munkássággal valóban egyik kormányfőnek sem kellett szembenéznie, hiszen az 1890-ben alakult szociáldemokraták éppen Tisza lemondása után kezdtek bele bázisuk kiépítésébe, később pedig az igen kemény választójogi küzdelembe is.

Míg Tisza a korai, szabadkereskedelmes kapitalizmus, iparosodás fő őre volt hazánkban, addig Orbánnak a posztmodern, globális kapitalizmus bábájának szerepe jutott.

Tiszát valóban a modernizálni akaró osztrák és német tőke emelte fel, de lemondásához is az vezetett, hogy Bécs egyértelműen nemet mondott neki. 1890-ben az idős Tisza, aki otthon vérbő hazafinak adta el magát, míg külföldön mindig engedményeket tett a császári kormánynak, végül azért kényszerült lemondani, mert nem tudta megakadályozni, hogy Kossuth és az akkor már agg, 48-as emigránsok legalább 41 év múltán visszatérhessenek Magyarországra, és Bécs az állampolgárságukat is elvette.

De mindez csak az utolsó csepp volt gyengülő rendszerének, a valódi probléma az volt, hogy saját egykori pártjának képviselői és a szabadkereskedelem kiépülése során megerősödött polgári, „hazafias” réteg szemében az ilyen ügyek és az osztrákokkal rendre kiújuló véderőviták erodálták tekintélyét, csakúgy, mint az egyre burjánzó korrupció.

A túlzott radikalizmussal nem vádolható író, Gárdonyi Géza Tisza lemondásáról egyik cikkében a következőket írta:

„Ezelőtt pár évvel magam is láttam, hogyan hajladoztak előtte az emberek. Ma már nem hajladozik senki. Tisza Kálmán egyszerű öreg úr. Pózolni sohasem tudott. Most is azt a kabátot viseli, amit a nagyváradi szabója varr neki és pirítós kenyeret eszik kuglerek helyett a vacsorája után. A parlamentnek most már csöndes tagja ő. Csupán akkor lehet látni a teremben, mikor Wekerle, vagy Horváth Gyula beszél, vagy pedig mikor előre jeleznek valami érdekes beszédet.”

Noha a NER-ben Orbán Viktor terminusának vége még egyáltalán nem reális opció, Scheiring Gábornak a NER gazdaságpolitikájáról és klientúrájáról szóló könyve felvetheti, a forgatókönyv itt is hasonló lehet majd.

Kiemelt kép: Orbán Viktor és Tisza Kálmán / Fotók: Wikipédia