Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Engels 200

Kétszáz esztendeje született Friedrich Engels.

Friedrich Engels nagyszerű életének tényei közismertek. Gazdag polgár volt, aki már egész fiatalon a proletariátus oldalára állt, aki 1848-ban katonaként verekedett a németországi forradalmakban, aki több tudományág klasszikusa, a XIX. század egyik legnagyobb publicistája (a műfaj klasszikus századában!) és katonai szakírója volt, aki eltartotta hosszú évekig a Marx-családot és megszerkesztette, kiadta barátja nehezen kibetűzhető, kaotikus állapotban lévő munkáit, több munkásszervezetet vezetett vagy segített, egyik alapítója és kezdetben vezérlő szelleme volt a németországi és ausztriai szociáldemokráciának és ki tudja, még mi minden egyéb.

Szemben a sötét kedélyű, kételkedésre és tragikumra hajló, zsarnoki természetű, intoleráns Marxszal, Engels robbanékonyan impulzív, meleg szívű, vidám és jóindulatú, ám temperamentumos, hirtelen haragú ember volt. Egyszerre két ír munkáslánnyal – Mary és Lizzie Burns volt a nevük – élt (két külön lakásban) nagy, kölcsönös, boldog szerelemben sokáig (de hármasban is utazgattak együtt), Lizzie-t aztán feleségül vette az asszony halálos ágyán.

Nem véletlen, hogy ifjúkorukban Marxra Hegel, Engelsre a kései Schelling volt nagy hatással.

Schelling antiidealista, konzervatív és vallásos fordulata után lelkesen hallgatta őt a későbbi szocializmus több fontos alakja, Engelsen kívül pl. Bakunyin. Pierre Leroux (1797-1871), a francia szocializmus egyik legfontosabb, külhonban alig ismert alakja, rendkívül érdekes könyveket írt Schellingről. Bírálták, támadták Schellinget ifjú hallgatói, aki azonban megbűvölte őket, mint később egy másik baloldali nemzedéket Heidegger.

Schelling öregkorában a „transzcendens” javára mindent elvetett, ami (Kantnál) „transzcendentális”. Szemben a német klasszikus idealizmus addigi egyetlen jelentős ellenfelével, Jacobival, aki szerint csak a fatalistának, materialistának és ateistának tartott Spinoza filozófiája érvényes, ezért irracionális salto mortaléval át kell szökkenni a vallásba, az idős Schelling a közvetlen intuíció egyszerűségével áldja meg a matériát, az érzékelhető létezőt, amelyhez hasonlóan – közvetítés és intézményesség nélkül – fogja föl a megmutatkozó Istent.

Ez az egyszerre forradalmi és ellenforradalmi fölfogás nem találja magyarázatra érdemesnek mindazt, amit Hegel sok kötete magyaráz.

Schelling volt Engels úttörője, elvetve a hegeli negativitást és dialektikát, aki megnyitotta a szűk ösvényt a pozitivizmus és a természettudományos materializmus felé, amivel Engels intellektuális életrajza befejeződött, akkor immár Marx tevékeny közreműködése nélkül, részben már Marx halála után.

Ám Engels fő érdeme másutt van.

Amikor megírta halhatatlan remekművét (A munkásosztály helyzete Angliában, 1845), amely egyszerre pompás szociográfia, történeti és közgazdaságtani értekezés és politikai kiáltvány, egyszer s mindenkorra megmutatta, hogy – függetlenül a proletariátus politikai hányattatásaitól – mi az, amit minden szocialista és kommunista tűrhetetlennek talál: a kizsákmányolás és az elvont függés testi, morális és intellektuális következményeit, amelyek semmivé teszik a polgári társadalom minden kreatív előnyét.

Itt nemcsak a nyomorról, a kimerültségről, a fizikai fájdalomról, a betegségről, a korai halálról, az alkoholról, a kábítószerről, a züllésről és tudatlanságról van szó – ez végül is enyhült valamennyire (ha nem is mindenütt) azóta – , hanem az életnek és céljainak szétválásáról. A gépi munka (és a gépies munka: márpedig a legtöbb munkafajta ilyen, minden szépítő hazugság ellenére) kínszenvedés.

Mivel ez, a munkásság mint létállapot (la condition ouvrière) egyben a modern emberi állapot leglényege – szenvedés és megaláztatás – , úgy hát ennek a mivoltát kell megérteni és leírni, mert a forradalomnak ezt kell megszüntetnie. Nemcsak a nyomort, nemcsak az alárendeltséget (a „szubaltern” viszonyt), hanem a bérmunkát, s vele az árutermelést, árucserét, tulajdont, patriarkális magcsaládot és í. t. Itt tér el Marx és Engels elmélete (minden kölcsönhatás és kezdeti csodálat ellenére már igen korán) a francia és angol szocializmus teóriáitól meg a baloldali demokratizmustól.

Marx és Engel szobra Berlinben (forrás: Joan/ flickr)

Marx és Engels is helyeselte a bérkövetelések mellett a nyolcórás munkanapért és az általános választójogért, a nemzetiségi, felekezeti és nemi egyenjogúságért folytatott küzdelmeket, amelyek mindegyikében döntő szerepet játszott a munkásmozgalom, de egyikük se gondolta, hogy a népjóléti és demokratikus sikerekkel (noha kívánatosak és helyénvalók) megoldódnék a condition ouvrière alapproblémája, jelesül az, hogy a társadalmi gazdagságot létrehozó, az egzisztencia középpontjába került bérmunka fizikailag, morálisan és intellektuálisan elviselhetetlen és gyalázatos, akkor is, ha a benne rejlő, inherens szolgaság nem azonos a személyi függéssel.

A bér növekedhet, a munkaidő csökkenhet, a házimunka könnyebbedhet, a gyermekmunka megszűnhet, a társadalombiztosítás kiterjedhet (hála Istennek), de az élet külsődleges meghatározottsága adott.

A mindenkori hatalom azt mondja, hogy ez természetes. Ki lehet heverni a szabadidőnkben meg a vakációban. Tessék elutazni. Tessék futni. Vegyen kutyát. Forduljon társkeresőhöz. Ott a tánczene meg az egész kul-tú-ra. Az majd megvigasztalja.

Ámde Friedrich Engels ebbe nem volt hajlandó belenyugodni, pedig volt pénze bőven. Összeesküvések, illegális harcok, földalatti publikációk, forradalmak és lövöldözések, nagy legális szervezetek és befolyásos tömegsajtó: minden eszközt szemügyre vett, ami a munkásosztály fölszabadítását jelenthette.

De ez nem volt holmi szentimentális úri szeszély. Őt az érdekelte egyre inkább, hogy a tudomány (az evolúcióelmélet, az antropológia, az örökléstan) igazolhatja-e a fölszabadulás tanát és megerősíti-e a tőkés társadalom és állam marxi kritikai elméletét. Ebben Engels megelőzte a klasszikus (francia) szociológiát.

Ahogy telt az idő, egyre empiristább és pozitivistább lett, ami voltaképpen nem fér össze a marxi elmélet dialektikus, „hegeli” magvával, ezért kellett Engelsnek a dialektikát beleerőltetni a természetfilozófiába – amivel előfutára lett a szovjet (és szociáldemokrata!) „tudományos világnézetnek” – , amit teljes joggal bírált Lukács és Korsch 1923-ban. De ennek a (szerintem is jelentékeny) tévedésnek is forradalmi okai vannak Engelsnél.

Egyrészt a legmagasabbnak tetsző (nem hagyományos) legitimációs fórum, a tudomány ítélőszéke előtt kívánta bizonyítani a proletárforradalom jogosultságát, „objektív” érvényességét, evolúciós hasznosságát (pozitivizmus), másrészt a liberális politikaelmélet és a konzervatív társadalomtudomány alól akarta kirántani a szőnyeget az „idealizmus” elleni küzdelemmel (szegény Lenin megörökölte mind Marx hegelianizmusát, mind Engels schellingiánus pozitivizmusát, ez utóbbit ráadásul a kautskyánius változatban, és váltogatta őket egymással – elég sikertelenül). És Engels, a munka nagy ellensége, volt az az antropológus, aki a munka szerepét hangsúlyozta (meggyőzően) az antropogenezisben (az emberré válásban). Materializmusa nem volt naiv.

Engels (Marxszal együtt) beletörődött a nemzetállami keretekben szervezett szociáldemokrata pártba mint politikai formába (ennek a történelmi veszedelmeiről érdekeseket ír Balázs Gábor a Párizsi Kommünről szóló kitűnő új könyvében), amelynek a további sajnálatos szerepét és szomorú sorsát persze jól ismerjük.

Fölfigyelt a „valóságosan létező” munkásmozgalom azóta köztudomású hibáira, de szolidaritása – kritikái mellett – hiánytalan volt. Nemcsak az ügyhöz volt hű, hanem a munkássághoz mint empirikus embercsoporthoz, amelynek a szocializmus „Az Ügy” volt, s ezt fontosabbnak tartotta végső soron, mint a politikai részleteket, amelyekhez egyébként mindenkinél jobban értett.

Bizony, szerette a prolikat, akiknek a neve a reakció mai diadalai közepette ismét csúfnév lett. De nem nekünk.

Hatalmas alakja volt az európai és a világtörténelemnek, ritka tehetség és egyedülállóan bátor, nagylelkű ember.

Gazdagok vagyunk.

Kiemelt kép: G Travels / flickr