Mihez kezdett a 2010-ben a rendszerváltó liberalizmusból kiábrándult munkásoktól és nemzeti tőkétől kapott rendkívüli felhatalmazással a Fidesz? Hova jutott a felhalmozó állam politikai gazdaságtani modellje 10 év alatt? Kik a rendszer nyertesei? Mit tudott elérni a gazdaság és társadalompolitika terén nemzetközi összehasonlításban? A háromrészes sorozat a rendszer működése szempontjából kulcsfontosságú területeket tekinti át. Nem törekszik tehát teljes kép kialakítására, hanem a hatalmi viszonyok és társadalmi konfliktusok alakulása szempontjából meghatározó folyamatok összegzésére. A sorozat második része azt elemzi, hogyan alakult a társadalmi dezintegráció Orbán Viktor rendszerében.

Az egyik legszembetűnőbb különbséget a rezsim a foglalkoztatás terén érte el 2010-hez képest. A teljes munkaerő-állomány (foglalkoztatottak + munkakereső munkanélküliek) 2009–2019 között mintegy 10%-kal bővült a Világbank–ILO adatai alapján: 4 258 571 főről 4 669 760 főre, miközben az ország népessége több, mint 200 ezer fővel csökkent. A KSH még nagyobb növekedésről ad számot: 2009 utolsó negyedéve és 2019 utolsó negyedéve között 720 ezer fővel nőtt a foglalkoztatottak száma a magyar statisztikai hivatal szerint. Ha nem is egymillió új munkahely, de jelentős növekedés, bár az új piaci munkahelyek száma jóval kevesebb. A foglalkoztatási ráta 2019-ben az EU munkaerő-piaci felmérése (LFS) alapján 75%-ra nőtt a 2009-es 60%-ról, ezzel az ország sereghajtóból bekerült a régiós középmezőnybe. Fontos fejlemény, hogy 2016-tól a közfoglalkoztatás egyre kisebb szerepet játszik a foglalkoztatásban, a közmunkások száma folyamatosan csökken.

A foglalkoztatás bővülésében a kormánynak a munkaerőpiac kínálati oldalát érintő változtatásai jelentős szerepet játszottak, ami drámaian megnövelte a kiszolgáltatott foglalkoztatás, a „bóvli munkahelyek” számát.

A kormány a munkaalapú állam ideológiájának, illetve a közgazdaságtan kínálati oldali elveinek megfelelően a segélyek drasztikus csökkentésétől és a közmunkáért járó bérek csökkentésével növelte erőszakkal a munkaerő kínálatát. Ezek az intézkedések a korábbinál jóval nagyobb szigorral büntették a munkanélküliséget, ugyanakkor hatásuk gazdasági szempontból is kérdéses, szociális szempontból pedig egyértelműen negatív.

Noha a nemzetközileg is rekordalacsony, legfeljebb három hónapos időtartamú álláskeresési járadék segítheti az álláskeresést a munkanélküliség első hónapjaiban, a járadék lejárta után gátolhatja is. Arra kényszerítheti a munkakeresőket, hogy elfogadjanak olyan állást, amelyik nem felel meg képzettségüknek, ez pedig a munkavállalói fluktuáció növekedéséhez és a gazdaság általános termelékenységének csökkenéséhez vezethet. Szintén nehéz felbecsülni a hosszú távú gazdasági hatását annak, hogy 2011 után 100 ezer rokkantnyugdíjast tolt vissza erővel a kormány a munkaerőpiacra. Növelte továbbá a teljes munkaerő-állományt a korai nyugdíjazás lehetőségének jelentős szűkítése, illetve a nyugdíjkorhatár emelése is. Szintén mesterségesen duzzasztotta a foglalkoztatást a felsőoktatásba beiratkozott hallgatók számának a csökkenése, ami megint csak a hosszútávú fejlődés szempontjával megy szembe.

A munkahelyek elérhetőbbé válása, a munkanélküliség látványos visszaszorítása a hátrányos térségekben, kistelepüléseken lényegi előrelépés a 2010 előtti viszonyokhoz képest, még akkor is, ha ezek rosszul fizetett és viszonylag rosszul célzott közmunka vagy egyéb kiszolgáltatott munkaviszony (például részmunkaidő vagy közvetített munka) formáját öltik, és nem segítik a belépést a munkaerőpiacra, mint például a közmunka.

A növekvő munkaerőhiány javította a munkavállalók alkupozícióját. A bérek terén ugyanakkor nem beszélhetünk olyan látványos javulásról, mint a foglalkoztatás esetében. Az OECD nemzeti számlákból számított adatai alapján összesen 13,1 százalékkal nőtt a bruttó átlag reálbér Magyarországon 2010–2018 között. 2019-re még nincs adat, de jelentős bérnövekedéssel lehet számolni az elmúlt évre is. Összehasonlításképp, ugyanebben az időszakban a 13,1 százalékos magyar bérnövekedés mellett a bruttó átlagbér 23 százalékkal nőtt Lengyelországban, 17,5 százalékkal Csehországban, 13,4 százalékkal Szlovákiában. Magyarán minden visegrádi ország nagyobb bruttó átlagbérnövekedést élt meg 2010 és 2018 közt, mint Magyarország. Ennyit a nagy magyar bércsodáról.

A kormány kommunikációját megkönnyíti, hogy a nemzeti számlákból számolt nemzetközi adatokat jóval meghaladva, a KSH 55 százalékos bruttó reálbér növekedést mért 2010-2018 közötti időszakra. A nemzetközi statisztikák tehát jóval kisebb bérnövekedést mutatnak, mint a KSH munkaerőpiaci felmérése, ami csak az 5 főnél többet foglalkoztató cégeket méri. Sajnos mivel a KSH munkaerőpiaci felmérésből származó adatai havi bontásban állnak rendelkezésre, ezért ezek a félrevezető számok uralják a híreket.

Nemzetközi összehasonlításban a vásárlóerő-paritáson számított magyar nettó jövedelem az OECD adatai szerint továbbra is alatta van még a régiós szintnek is, miközben tovább nőtt az átlag osztrák jövedelmi szinttől mért elmaradás. Az Orbán-rendszer első tíz évében tehát bekövetkezett egy régen várt bérnövekedés, ám közel sem tekinthető kiugró teljesítménynek régiós viszonylatban.

Az átlagos bérnövekedés ráadásul hatalmas egyenlőtlenséget rejt. A magyarok 70 százaléka az átlagbér alatt keres, a mediánbér (tehát az a fizetés, amit a legtöbb magyar visz haza) 33 százalékkal alacsonyabb, mint az átlagbér. A jövedelem egyenlőtlenségét leggyakrabban a Gini mutatóval mérjük. Minél magasabb a mutató értéke, annál nagyobb az egyenlőtlenség. Míg a térség országaiban az egyenlőtlenség összességében inkább csökkent az elmúlt évtizedben, addig Magyarországon drámaian megnőtt a jövedelmi különbség a gazdagok és szegények között: a Gini mutató 24,1-ről (2010) 28,7-re nőtt (2018).

Ezzel van összhangban a G7 elemzése is: a nagy magyar bércsoda Európában csak visszaesésre volt elég. A G7 újságírói az EU jövedelmi felméréséből (SILC) származó összesített európai adatbázis alapján azt találták, hogy a magyar társadalom jövedelem szerinti alsó 60%-ának jövedelme 2017-ban ugyanott volt az európai jövedelmi skálán, ahol 2010-ben, rendkívül alacsony szinten, 2016 és 2017 közt pedig még visszaesés is történt. Eközben ugyanakkor a felső 10%, tehát a leggazdagabb egymillió magyar megelőzött hét év alatt 75 millió európait, a százezer leggazdagabb magyar pedig betört az európai elitbe.

A bérek alakulását alapvetően a piaci folyamatok, valamint a tőke, illetve a munka közötti erőviszony határozzák meg. A kormányok ugyanakkor számos eszközzel képesek a piacok által generált egyenlőtlenségeket tompítani. Magyarország esete ebből a szempontból egészen sajátos.

A kormány ugyanis a „kapitalizmus a szegényeknek, szocializmus a gazdagoknak” politikája jegyében nem csökkentette, hanem kifejezetten növelte a piaci jövedelmek egyenlőtlenségeit.

A KSH adatai szerint a legalacsonyabb jövedelmű 30 százalék társadalmi jövedelme (ezek azok a jövedelmek, melyek nem piaci jövedelmek, hanem állami, önkormányzati támogatásból származnak) 21 százalékkal csökkent reálértéken 2010 és 2017 közt. Ezzel szemben a felső harminc százalék társadalmi jövedelme átlag 18,4 százalékkal nőtt ugyanebben az időszakban. Aki sokat keresett, annak még többet adott, aki kevesebbet keresett, attól pedig elvett: „akinek nincsen semmije, az annyit is ér”.

A foglalkoztatás bővülése mellett az Orbán-rendszer másik nagy sikere az átlagos, illetve átlag feletti keresetű családok eladósodottságának csökkenése. 2010-ig az átlagos és afelett kereső magyar háztartások pénzügyileg sokkal sérülékenyebbek voltak, mint európai társaik. A magyar háztartások több, mint 70%-a nem tudott volna fedezni 2010-ben egy váratlan kiadást. Ezen a területen jelentős változás következett be, ami a legjobban keresők jövedelembővülésének és a devizahitelezés visszaszorításának együttes hatását mutatja. A váratlan kiadást fedezni nem tudó háztartások aránya 2018-ra 33 százalékra csökkent, ami így is jelentős, de nem tér el érdemben a régiós szinttől, leszámítva Ausztriát.

A háztartások adóssága a rendelkezésre álló nettó jövedelem 85%-áról 41,6%-ára csökkent 2010–2018 között az OECD összehasonlító adatai alapján. A háztartási adósságráta csökkenése, ezen belül a devizában fennálló adósságok megszűnése jelentősen csökkentette a magyar gazdaság külső pénzügyi sérülékenységét, még ha a társadalom alsóbb rétegeinek pénzügyi kiszolgáltatottságát nem is kezelte. Az adósság és a rezsihátralék problémájának kezelése, ahogy a kormány többi intézkedése, a felső középosztályra és az elitre koncentrált, míg az alsóbb jövedelmi kategóriák pénzügyi kiszolgáltatottsága továbbra is fennmaradt. A rezsihátralékosok összesített száma 2009-ben 1,129 millió fő volt, ez 2017 júniusára 1,427 millióra nőtt az MSZP számításai szerint. Lehetetlen ez ügyben tisztán látni, ugyanis a sok változtatás miatt a 2010 előtti és 2010 utáni adatok nem összevethetők. Az biztos, hogy a szélsőséges jövedelmi szegénységben élők, azaz a medián jövedelem 40%-ánál kevesebbet kereső személyek aránya jelentősen nőtt 2010 óta, 2%-ról (197 000 fő) 5%-ra (478 000 fő) 2018-ra.

A magyar családok nettó pénzügyi vagyona a GDP 65%-a körül mozgott 2002–2010 között. Ez 2010-et követően drámaian megváltozott az új vagyonok létrejöttével, így a háztartások pénzügyi vagyona 2016-ra meghaladta a GDP 100%-át. Félrevezető lenne azonban azt gondolnunk, hogy ez a vagyon egyenlő mértékben oszlik meg a társadalmon belül. A felhalmozó állam eszközei a legvagyonosabb csoportoknak és a legmagasabb jövedelmű rétegeknek kedveznek. A Nemzeti Bank adatai szerint a magyarok túlnyomó többségének mindössze készpénze és bankbetétje van, az értékpapírok (részvények, kötvények, derivatívák) 88%-át a legfelső jövedelmi tized birtokolja.

Amíg a készpénzállomány és a bankbetétek értéke – a lakosság alsó 90%-ának csak ilyen eszközei vannak – 2010–2015 között összesen 14%-kal, 10 017 milliárd forintról 11 429 milliárd forintra nőtt, addig az értékpapír-vagyon értéke 12 205 milliárd forintról 20 484 milliárd forintra, azaz 68%-kal nőtt. 2010-et követően a legfelső 10% korábban nem látott mértékben növelte vagyonát az alacsony keresetűek rovására.

A rendszerváltó liberális rend legitimitását aláásó társadalmi dezintegráció tehát turbófokozatra kapcsolt 2010 után. Ám egyelőre ez mégsem járt az Orbán-rendszer megingásával, mivel az intézményi autoritarizmusra és autoriter populizmusra épülő politika elfolytja, megakadályozza az elégedetlenségnek az ellenzéki politikába van becsatornázását.

Orbán Viktor minden számára fontos konfliktusban elmegy a falig. Így tesz a koronaválság kezelése kapcsán is, beszorítja az alacsony keresetűeket a sarokba, és addig üti őket, amíg lehet. Ha eljut a rendszer a robbanás szélére, akkor újrakeveri a lapokat. Ezt láttuk 2010 és 2014 között is, gondoljunk a rokkantnyugdíjak felülvizsgálatára, a segélyek csökkentésére és arra, hogy aztán a rezsicsökkentéssel visszajuttatott valamit. Parragh László a 2010 utáni szlovákiai éhséglázadásról úgy beszélt, hogy ez szükséges velejárója a hatékonyságnak, most pedig egyszerűen széttárta a kezét, amikor a munkanélküliek megsegítéséről kérdezték, mondván „annyi ember ment tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni”. A felhalmozó állam autoriter megoldásai és a rendszer politikai gazdaságtani stratégiája szorosan összefüggenek.