Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az nem válságkezelés, hogy a lovak közé dobjuk a gyeplőt

„Reméljük a legjobbat, készüljünk a legrosszabbra!”

– ezzel a szállóigével vezette fel egy pár nappal ezelőtti, Kossuth rádiós interjúját Orbán Viktor miniszterelnök. Akkor arról szólt, „szeretne segíteni abban, hogy visszatérjen az emberek élete a normális kerékvágásba, de még nem meri azt mondani, hogy lazítsanak, egyelőre a korlátozások fenntartását javasolja.”

Alig telt el pár nap, és a kedd, a katolikus Mária Rádiónak adott újabb interjúban fontos pontosításokat is bevezetett arra nézve, mit is jelent az ő olvasatában az, hogy szeretne segíteni. Némi spirituális elmélázás közben ugyanis a következőképpen értékelte azt, hogy Európa és Amerika szinte minden országához hasonlóan Magyarországon is napi szinten ezrek megélhetése tűnik el a semmiben a járvány okozta, nagymértékű gazdasági leállás miatt:

„Kaptunk egy figyelmeztetést, ami arról szólt, hogy jó-jó, persze, fontos dolog, hogy jól éljetek, de ne feledkezzetek meg arról, hogy hogy kell szépen élni. És a jó élet nem hoz magával automatikusan szép életet. És szerintem itt kell keresgélnünk az értelmét annak, amit most átélünk.”


Ennyit tehát a miniszterelnök által megfogalmazott együttérzésről. Felejtsük el gyorsan azt, hogy jól kell élni, tanácsosabb mostantól inkább „szépen élni.”

Füveskönyvbe (ha a katolikus emberről lenne szó, azt írnám, breviáriumba) illő erkölcsi útmutatás: a bezárkózás, klausztrofóbia végül rávehet minket anyagias önzőségünk átértékelésére, léböjtkúrára, szőrcsuhába való beöltözésre, a vinjásza jógára, horgolásra, és ilyesmik. Feltéve persze, hogy tudjuk, mennyit és mennyiből tudunk takarékoskodni, ami ugye, éppen egy másik állami hivatalnok szerint másik hazafias kötelességünk.

Egy apró mákszem kerül csupán erre a tiszta vászonra: ha megnézzük, Orbán Viktor, immár rendeletileg kormányozva, mi minden rendelt el a „szép élet” jegyében abban az időszakban, amely még az EBRD és más finánc-bürokraták lelket simogató vigasztalása ellenére is Magyarország története egyik legsúlyosabb válságának bizonyulhat?

Milyen tehát Orbán Viktor, és a magyar kormány szerint ez a jó élet hiányában keletkezett „szép élet”?

  • néhány kisadózó terhét ideiglenesen elengedték,
  • hirdettek „gazdságvédelmi akciótervet”, ennek keretében az állam átvállalta a munkaadóktól a leállásra kényszerülő dolgozók bérének 70%-át … azaz bocsánat, a kieső idő 50%-ának 70%-át, amely egyrészt nem is igazán értelmezhető, de ha az eredeti szándékok szerint igyekszünk kiszámolni, akkor is csupán az eredet – sokszor már ki sem fizetett átlagbér 21%-ára jön ki az összeg,
  • új munkaidőkeret-rendelet köti röghöz a legfontosabb iparágak dolgozóit,
  • kaptak némi kis adót a multinacionális cégek és bankok, járványügyi alap címén ezeket azonban meg sem érzik, sőt nagy részét minden bizonnyal vissza is vonathatják majd.

Csoda, ha ezután jó életet már nem lehet ígérni? És valóban, szinte poétikus, ahogyan ugyanazon a napon szivárgott ki, már 320 ezren keresnek (hivatalosan, regisztráltan) állást az országban, mint amelyiken a miniszterelnök először egy katolikus pappal, majd a nap folyamán később egy EU-s bankárral beszélte meg, hogy Magyarországon minden a legjobb úton halad – a körülményekhez képest.

Az viszont nem válságkezelés, ha a kocsis egyre látványosabban dobja a lovak közé a gyeplőt, esetleg egy megígért külső segítségre várva.

Valójában, ami már hetek óta megy az nem más, mint egy bizonyos gazdasági-ideológiai elképzelés, (nevezzük ezt úgy, hogy neokonzervativizmus, orbáni értékekkel) kíméletlen érvényesítése, amely ha a közpolitika szintjén tűnhet is kapkodónak és élesváltásokkal tarkítottnak, a jelenlegi Európában mégis egyedülálló:

itt ugyanis az állam védőháló-funkciója immár fel sem merül, a cél a saját híveknek „munkaalapú társadalom” címén eladott sokat dolgoztató, keveset bérező, a szegényebbeket aránytalanul adóztató gazdasági gépezet bebiztosítása a rendeleti kormányzás segítségével.

Miközben az elmúlt hónap arról szólt, hogy minden ország vezetőrétege – még az eddig a reális szocialista rendszerek traumájában élő környező országokéi is – legalább időlegesen felfedezték újból a jóléti államot, a széleskörű újraelosztást és készletezést, tervszerű tartalékolást és limitált vásárlást, mint válságkezelő csodafegyvereket. Lehet ugyan ez a kissé megnövekedett állam illékony, válhat irtózatos jobboldali rezsimek eszközévé, de mégis visszatért.

Egyedül Magyarország politikai és gazdasági urai vélik védeni olykor „szuverenitásnak” csúfolt előjogaikat azzal, hogy érdemi mozdulatot egyáltalán nem tesznek ebbe az irányba.

És ez nem is csoda, hiszen hatalomra kerülésük eredetmítosza, a már akkor is több sebből vérző magyar jóléti rendszer eredendő gonosz volta, és írmagjának kiirtása volt. Az, hogy a legalsó rétegek szélesebb adóterhekből némi állami jövedelemhez, kicsit könnyebben elérhető közoktatáshoz, ne adj’ isten, egyetemhez is hozzájussanak, nem más, mint az ami a „régi szép értékeke” lerombolta. Legalábbis ezt vallják Leo Straussszal a NER alapítói.

A társadalmi emancipáció, az oktatás, a polgár számára ingyenes egyetem és közegészségügy, az egykorvolt közművelődés egymás után, és szédítő iramban veszítették el eddig is hadállásaikat, reménytelenül hadakozva az újak kíméletlen vonulása ellen.

A most kitörő, globális pandémia igazából még csak nem is lehet minden elemében rendkívüli válsághelyzet számukra, hiszen Orbán rendszere először a rezsiharccal, majd „migrációs nyomás” ellen 2015-től folytonosan egy jobbára kimódolt válsághelyzetben, rendkívüli helyzetben, „háborús térben” tartotta a társadalmat. Most pedig, amikor egy valós, és valóban gyökeres változtatásokat igénylő válsághelyzet, gazdasági világválság mutatja meg magát, másra ennek a kormánynak nem is igen futja, mint egyszerűen folytatni a permanens válság taktikáját, és esetleg gátlástalanul ki is terjeszteni azt: szabad ipari parkot, kartonpapírgyárat szerezni magunknak, elvenni önkormányzati- és pártpénzeket az ellenségként kezelt, valójában már így is ezer sebből kivéreztetett ellenzéktő.

Ha az orbáni, istennel telt „szép élet” annak az elszegényedő, és – láthatóan – folyamatosan durvuló, brutalizált, megalázott és fokról fokra széteső társadalomnak az osztályrésze, amely ennek az immár évtizedes folyamatnak a tárgya, akkor az nem más mint a végső tervekről egy pillanatra fellibbentett fátyol. A miniszterelnök nélkülözésre készül, de filozofikus hangulatában felfedi oly régóta rejtőzködő, eredeti társadalmi ideáit, megannyi közép-kelet-európai jobboldali társadalmi utópiáját.

Ez nem más, mint az 1945 előtti latifundium parasztjai, a hozzájuk tartozó udvarház, kúria, kastély cselédjei, a pap, a csendőr és a szolgabíró által dorgáló-nevelő szóval, ennek hiányában pedig változatos kínzási eszközökkel kushadásra, szép szerény életre, és ésszerű szaporodásra bírt magyar. Az ín, a nemtelen, a kend, a kérges kezű alávetett, ki ravaszsággal, hozzá illő kegyetlenséggel, és ájtatos vasárnapokkal csomagolt hétköznapi, életért folytatott küzdelemmel képes csak túlélni, megérni legalább a hatvanat.

Ennyit gondolnak a népről, melyből maguk is származnak, ezt a restaurációt, ressentimentet kívánják befejezni. Ugyan a vállalkozás mindennél nyilvánvalóbb kudarcra van ítélve, hiszen az emberi életmód is éppen annyit változott az elmúlt száz évben, Európában meg azután végképp, hogy ilyesmit visszafordítani már lehetetlen, legfeljebb mítoszát építhetik ki és gondozhatják még addig, amíg tudják.

A baj csupán az, hogy ennek az eleve kudarcra ítélt kísérletnek a végéig, minden bizonnyal még hosszú út vezet.

Éppen ezért kell, hogy fontos legyen nekünk a másik ország, amit itt mindig építettek: az ország amely fellélegzik, amely rövid, demokratikus éveiben menten földet oszt, iskolát épít és vízvezetéket – hol azért mert ennyi mindenre képes a társadalom kiújult ereje, hol azért, mert az ország vezetői megrettennek e kiújult, sokszor romboló-tisztító erőtől. Ez az ország is itt van körülöttünk, nem csupán könyvekben, szobrokban, táblákban, de – egyre fogyó, mégis létező – vívmányokban: a most szorongatott szociális otthonoktól az egyetemi könyvtárakig, kutatólaborokig.

Az orbáni „szép élet” felé vezető úton pedig mindig van megállj, visszafordulás, ellentartás, és dacos szembeszegülés – mint eddig mindig, lehetséges a valóban szép, és jó, értelmes életre törekedni, ha nem felejtkezünk el erről a másik Magyarországról, amely egyszer már levetette a bocskort és vissza többet nem veszi.

Van-e még ebben az országban ennyi erő? Attól tartok, elkerülhetetlen hogy ez mostmár hamarosan kiderüljön.

Kiemelt kép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán