Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Pont ott szúrta el a Borkai-botrányt Orbán, ahol Hillary Clinton a Trump elleni küzdelmét

„A főnök szerint ami történt, magánügy, és nyugodjon meg, mert ha az önkormányzati választási kampányban nyilvánosságra kerül a téma, akkor azt a jobboldali médiában blokkolni fogják.”

Az Index.hu rendőrségi tanúvallomásokon alapuló összefoglalója szerint ebben a formában tolmácsolta Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója Borkai Zsolt győri polgármesternek Orbán Viktor véleményét, miután a miniszterelnök tudomást szerzett a videójáról.

Sok mindent elárul ez az elszólás magáról a magyar kormánypártról és az azon belüli értékrendről, de arról is, egészen pontosan mit gondol a magyar miniszterelnök a média és a politikai propaganda működéséről a 2010-es évek végén.

A mából visszatekintve ugyanis egyenesen megfoghatatlan, hogyan nem látta az amúgy a teljes elmúlt évtizedben kiváló politikai ösztöneiről ismert Orbán vagy Kubatov a Borkai-videóban a Fidesz saját szavazói körében töretlen imidzsére leselkedő súlyos veszélyt, vagy akár azt, miért is fog a videó futótűzként végigterjedni a magyar internet felhasználói között, hiába nem ír róla az Origo meg a megyei lapok, vagy nem számol be róla a TV2 híradója.

Persze akár megkapó is lehet, ha arra gondolunk, hogy a Kubatov szavai által tükrözött Orbán még parlamenti irodájában vagy akár már a Karmelita udvar könyvtárszobájában (a kontraszt kedvéért én inkább így képzelném el a jelenetet), legfontosabb tanácsadói körében megtekinti az immár méltán hírhedt az „Add ide a didit!” zenéjére lejátszódó jachtos ízléstelenséget, majd nagyokat hümmögve (a laptop fedelét ekkor lezárva) leszögezi, hogy azért akárhogyan is állunk, ez mindenesetre mégis a polgármester úr magánügye.

Persze Orbán ebben is tévedett. De lendüljünk most túl ezen a képen, és gondoljunk bele a másik állítás súlyába, mely szerint az immár uralkodó jobboldali média majd elnyomja az izzó botrányt, mint valami cigarettacsikk parazsát.

Ha ez a rendőrségi vallomásokban idézett gondolat valóban Orbán szájából hangzott el, az azt jelentené, hogy a magyar nyilvánosság összes hivatalos fórumát elfoglaló, és lényegében a teljes nyugati szélsőjobboldal felvirágzását részben megalapozó kormányfőnek továbbra sincsen fogalma arról, hogyan került hatalomra Donald Trump az Egyesült Államokban.

Hát éppen úgy, hogy kihasználta az Obamával és Hillary Clintonnal nyíltan szimpatizáló amerikai fősodratú liberális média pökhendi naivitását, és saját, a hírek elhallgatásába vetett hitét.

Mert mi is történt?

Homályosan, de emlékezhetünk még a DNC leaks botrányára. Ez volt az a pillanat a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányban, amikor az év nyarán a centrista Hillary Rodham Clinton és a baloldali Bernie Sanders csaptak össze az amerikai Demokrata Párt jövőjéért. A Julian Assange-féle Wikileaks azonban júniusban, épp a jelölést hivatalosan is eldöntő demokrata gyűlés előtt mintegy 20.000 olyan emailt hozott nyilvánosságra a párt hivatalos szervereiről, amelyek bizonyították: a Clinton-csapat súlyosan háttérbe szorította Bernie Sanders előválasztási kampányát, és a később hitelesnek elismert levelezések szerint a párt szabályzata ellenére annak vezetése mindent megtett, hogy az örökösnek tekintett pártarisztokrata Clinton kapja meg a jelölést.

A média hallgatása persze az első napokban teljesen érthető volt: az újságírói-tényfeltárói munka nagyon fontos része az információk több forrásból való megerősítése, a sztori részleteinek összegyűjtése, és csupán a több forrásból megerősített, hiteles információk közlése. Mindezek miatt azonban a hagyományos sajtó folyamatos és ledolgozhatatlan hátrányba kerül az olyan, egyszerű állampolgárok által táplált, milliók által fogyasztott platformokkal szemben, mint a Twitter, Reddit és a Facebook.

Mindez abban a pillanatban eltemette Clinton elnöki ambícióit, bár ez csak később derült ki. Ugyanakkor a fősodratú liberális média csak rendkívül szűkszavúan, vagy egyáltalán nem számolt be a Wikileaks által közzétett dolgokról. Ez főleg azért történt, mert a köztük és a Clinton-kampány között kialakult szoros kapcsolatról és propagandisztikus működésükről is sok kínos részlet szerepelt a szivárogtatásban.

Nem is arról van szó, hogy a médiamunkások hamisítványnak ismerték el végül a napvilágra került titkos levelezést, sokkal inkább arról, hogy a New York Times, CNN, MSNBC és a Washington Post munkatársai túlságosan hitelesnek látták Debbie Wasserman-Schultz akkori pártelnök (és közeli Clinton-szövetséges), Jennifer Palmieri, Huma Abeddin és más Clinton-közeli akkori pártvezérek üzeneteit és véleményét Bernie Sandersről, és már akkor is tízmilliókat megszólító, baloldali kampányáról: viszolyogtak és féltek ettől már akkor is annyira, hogy valóban megpróbálják az egészet a „szuperdelegáltak”, és más, pénzes és a magasabb adóktól rettegő demokrata donoroknak kialakított előválasztási eszközök alá temetni az akkor 74 éves demokratikus szocialista szenátort és teljes mozgalmát.

Az információk és emailek azonban részben tényleg az oroszok által létrehozott Twitter-robotok, de nagyon nagy részben valódi felhasználók révén hihetetlen gyorsasággal terjedtek mégis el, és éppen az tette különösen felkapottá az egész témát, hogy látszólag a titkolózás és a fősodratú média bojkottja vette azt körül.

De Trump számos, egyébként semmiféle módon nem megalapozott kijelentését („Hillarynek börtönben a helye!”) utólag is hitelesítette ez a mégis óriásivá dagadó, és a demokraták jelölőgyűlésén végül kisebb botrányt is okozó szivárogtatás. A Google keresője pedig mindenkit szépen átirányított a valódi újságírók nagyrészt hiányzó cikkei helyett a Trump-támogató kétes alakok által fabrikált összeesküvés-elméletek felé, szabályos Clinton-ellenes tömegmozgalmat fabrikálva ezzel.

És ha most egy pillanatra saját helyzetünkre gondolunk, megállapíthatjuk, hogy Magyarországon a kormány 2011 óta tartó és áldásosnak nem éppen nevezhető tevékenysége folytán a lényegi médiaellenzéket eltüntették az emberek mindennapjaiból.

A Népszabadság bezáratása, a később Mészáros Lőrinc által felvásárolt megyei lapok, az Andy Vajna halála után Orbán közvetlen környezetébe került TV2, a Simicskától „visszalopott” Magyar Nemzet és Hír TV jogilag jóval aggályosabb, a tényekkel sokkal kevéssé szívélyes viszonyt ápoló, ugyanakkor technikailag ugyanúgy működő médiabirodalmat hozott össze kicsiben, mint amilyen az amerikai liberális média.

Az Ördög Ügyvédje blog végül ebben a médiakörnyezetben kezdte egy profi botrányfelelős türelmével és hatásvadászatával csepegtetni a Borkai-botrány egyre súlyosabb részleteit, mindezt erős szövegekkel és egy kitalált személy, egy „szivárogtató hős” álcája mögé bújva.

Csakhogy Magyarországon éppen az inkább a Trump-féle beszédmódhoz alkalmazkodó Lokál és Origo álhírei lettek a tulajdonképpeni mainstream, a tények pedig az alternatív csapásirány. Az Ördög Ügyvédje tehát lényegében a valósággal katyusázta sikeresen a gondosan felépített propagandabunkert.

A recept noha sokkal durvább tartalommal, a durvább rendszerhez igazodva ennek ellenére éppen az amerikai 2016 tanulságait ültette át megközelítőleg tökéletesen magyar viszonyokra. Nem más, mint G. Fodor Gábor fideszes udvari elemző foglalta össze a végül az október 13-i önkormányzati választáson Orbánéknak sok kárt okozó akció hatásmechanizmusának lényegét, amikor egy minikonferencián azt úgy értékelte:

„A Borkai-ügy közvetítő közegként működhetett. Nem Borkai személye az érdekes, hanem hogy ezen keresztül el lehetett mesélni egy olyan történetet, amely felszabadította a kormánypártokkal szembeni indulatokat.”

Mi tagadás, valóban. 2010 óta először ellenzéki, fideszes és bizonytalan szavazó is csalhatatlan bizonyítékot kapott: ezek a keresztény családapák röhögnek rajtunk, és minden igaz róluk, a prostituáltakról és drogokról, amiket addig csupán ellenzéki trollblogok írtak le nyíltan. Azaz tényleg elmesélt egy történetet.

Hillary Clinton önelégült nevetgélése hathatott így a fiatal, baloldali Sanders-szavazókra 2016 nyarán. Ők végül ugyanúgy maradtak szépen otthon nagy számban a választás napján, mint a fideszesek nagy része tavaly ősszel, míg mások pedig egyenesen átszavaztak az ellentáborba.

Sem a független, sem pedig a kormánymédia napokig egy szót nem írt a dologról. Hovatovább, az első fotók publikálása után, miközben a Facebookon már szinte mindenki erről beszélt, még csak néhány kósza hírt tudott a szeriőz sajtó jó szívvel jelenteni, hiszen senki sem kívánta annak súlyos kockázatait vállalni, hogy egy újabb, méretes kamuhírt vesz komolyan.

Mire pedig a nagy hírportálok, újságok tényfeltáró gépezetei beindultak, már állt a bál. Orbán Viktor és teljes sajtóbirodalma egy pár hétre valóban a Clinton-rendszer kicsinyített másaként küzdött válságstábról válságstábra a hatások ellen, ugyanúgy tehetetlennek bizonyult a „fideszes orgia” képe ellen, mint Clintonék a „csaló oligarcha demokraták” imidzse ellen.

Győrt bár akkor és most is megnyerte a Fidesz. Azonban Orbán Viktornak megannyi ötlet között most azon kell igazán elgondolkoznia, hogyan szerezheti vissza a botrányhős, az üldözött „ellenzéki” szerepét is, egyszóval azon, hogyan ne váljon végleg Hillary Clintonná az új, kaotikus, és bizonytalan online média világában.

Ha nem teszi, akkor bizony ne legyenek kétségeink: jönnek az újabb, súlyosabb botrányok és súlyosabb bizonyítékok minden kampányidőszakban. Mert ugye, ha egy üzlet beindul…

Nekünk pedig éppen az az ilyen ügyek tanulsága, hogy végül a szokványos eszközökkel dolgozó netes médiának is meg kell találnia azt a módszert, amellyel villámgyorsan, mégis hitelesen tud reagálni a politikai fejleményekre.

Ajánlott irodalom:

Olvass tovább!