Amikor 2013-ban a görögök Athénban, a törökök pedig Isztambulban vonultak fel tömegesen saját rezsimjük ellen tiltakozva, Slavoj Žižek szlovén filozófus megjegyezte, hogy ez mind szép és jó, de az igazi eredmény az lenne, ha a görögök és a törökök is ugyanazokért a célokért, összehangolva lépnének fel.

Ez már az Occupy-mozgalmak hullámának évében sem volt irreális elvárás. 2019-ben azonban, 6 évvel később, a tömegek szerte a világon Indonéziától Indián át Chiléig nemcsak a rasszizmus, a szélsőjobb, vagy a „korrupt rendszer”, de egyenesen a globális tőke és az azt kiszolgáló rezsimek ellen törtek ki újra ellenállásban.

A kapitalizmus után végre valóban globalizálódott az antikapitalizmus is? A baloldal legfontosabb tíz idei eseménye és eseménysorozata legalábbis erre utal.

Elbukik a Corbyn-projekt Nagy-Britanniában

Sokan a nyugati baloldalon, és például én is, Jeremy Corbyn brit Munkáspártjától vártuk az első áttörést, annak bizonyítékát, hogy a 2016-os jobboldali sokkhoz hasonlóan 2019-re a baloldal parlamenti választási diadalmenete indulhat el. Ez a december 12-i választáson nemhogy áttöréssel, de csúfos kudarccal végződött Jeremy Corbyn és a nemzetközi baloldal számára is – Boris Johnson radikálisan jobboldali Brexit-projektje pedig jelentős felhatalmazást kapott a brit társadalom széles rétegeitől.

Ahogyan azt Pap Szilárd István értékelőjében már megírta, a baloldali „populizmus” stratégiája, amely a 2010-es évek elején a rendszerkritikus baloldal fősodratúvá tétele, és békés, választásos úton való hatalomra kerülése köré épült Európában, idén végleg elbukott.

A brit kudarccal az utolsó nagy, hagyományos szociáldemokrata párt is válságba került, és ezekből a válságokból egyelőre a pártpolitika szintjén nincs is kiút a reformerek számára. Ráadásul Corbyn veresége döntő hatással lehet majd Bernie Sanders bevallottan mérsékeltebb demokratikus szocialista projektjének sorsára is a jövő évben, az USA-ban.

Világmozgalom a globális tőke ellen

Nyugaton tehát a helyzet változatlan, a globális kapitalizmust támogató liberális erők, és az azt „nemzeti kapitalizmusokká” átformálni igyekvő autokrata jobboldal küzdelme folytatódik. Azonban, ahogyan arról már mi is írtunk, augusztustól egymás után kezdtek lángra lobbanni a kizsákmányolás terheit az elmúlt néhány évtizedben jobbára elviselő „globális Dél” országainak tömegmozgalmai.

Persze nem kizárólag ott: Franciaországban Macron kegyetlen nyugdíjreform-tervei miatt indult el igazán a tánc, két hónap alatt a szakszervezetek láncreakciója megbénította az országot. Katalóniában tömeges utcai harcok kezdődtek, amelyeket a madridi központi hatalom rendőrei kegyetlenül próbáltak megtorolni, elnyomni azonban nem tudták.

Chilében most úgy látszik, októberben nemcsak a neoliberális rezsim, de maga a kapitalizmus helyi uralma is megdőlhet: a tüntetők fórumokkal és helyi tanácsokkal egy csapásra új életet leheltek a brutálisan kivégzett chilei baloldali hagyományba. Sebastián Piñera, a dollármilliárdos elnök népszerűsége a tiltakozási hullám után 9%-ra csökkent, pedig 2018-ban még 54%-ot kapott a választáson – ennek minden bizonnyal csúfos bukás lesz a vége, hiába ígér alkotmányos reformokat az elnök.

A két legnagyobb hatású mozgalom mellett Ecuador, a rémületesen szegény Haiti, Algéria, Etiópia, az Omár al-Basír elnököt megbuktató és a milíciákkal küzdő Szudán, és a közel-keleti „pax Americanát” végleg megunó országok elégedetlen tömegei Libanonban és Irakban, az egyre fáradó és egyre kegyetlenebb iráni rezsim elleni, vérbe fojtott tiltakozások, a pakisztáni rendszerellenes tömegmozgalom és a kegyetlen Kínai Népköztársaság ellen küzdő Hongkong hosszan elnyúló tragédiája mind azt bizonyítják:

immár nem lehet egyetlen ország vagy nemzeti ügy mentén szemlélni mindezeket az eseményeket, itt bizony a globális munkásosztály és a humanista polgárság keresi a hangját.

Az év végén pedig India is megelégelte végül Narendra Modi radikális, hindu nacionalista rezsimjét, és annak a muszlimokat másodrendű állampolgárrá alázó rendelkezései ellen hinduk, szikhek, muszlimok, dzsainisták a legszigorúbb rendészeti fellépés és tiltások ellenére tömegesen vonulnak minden nap utcára.

A folytatás bizonytalan, és 2020-nak éppen az az egyik legnagyobb kérdése, hogy vajon forradalmi, vagy ellenforradalmi földindulást hoz-e majd ez az ellenállás.

Színre lép a pénteki mozgalom és az Extinction Rebellion

A sarki jég, a permafroszt eltűnése, az iszonyatos kiterjedésű erdőtüzek, szuperviharok idén kegyetlenül világossá tették: a klímaválság itt van, és egyre erősödik, kilátásaink pedig több, mint tragikus képet mutatnak. Ennyiből akár kézenfekvő is lehet, hogy 2019 a klímamozgalmak éve volt. Greta Thunberg svéd diáklány a kezdetekben egyéni, svédországi tiltakozásából viszont március 15-re kifejlődött az első globális klímasztrájk, amelyen 90 országban és 1300 városban vonultak ki a pénteki órákról diákok, és követeltek azonnali, radikális klímacselekvést a kormányzatoktól és az ENSZ-től. Legutóbb pedig november végén Budapesten ismét rekordokat döntött a részvétel a IV. globális klímasztrájkon.

Hozzájuk áprilistól csatlakozott, először Londonban, majd más városokban megvalósított forgalomkorlátozásokkal és látványos akciókkal az Extinction Rebellion (Kihalás Lázadás) nevű csoport is.

Mint máshol, a jobboldali propagandamédia nálunk is egy személyre, Greta Thunbergre fókuszálta ellentámadásait, különböző módokon hiteltelenítve őt, de főként azt állítva, hogy a háttérben valójában egy sötét, a nyugati fejlődés ellen a klímaválsággal „riogató” háttérhatalmi csoport áll. Ugyanakkor a mozgalom hatása már a májusi EP-választások relatív fideszes kudarca után megérződött a kormánykommunikációban, amikor hirtelen környezetvédelemről kezdtek el beszélni.

Noha Thunberg novemberben, a madridi klímacsúcson sikertelennek minősítette a mozgalmat, annyit bizonyosan elért a pénteki tüntetések és nagyszabású sztrájkok hulláma, hogy a kapitalizmuskritika előterébe a klímaválság kérdése került, és még sokáig ott is marad.

Carola Racketét bebörtönzik, de győzedelmeskedik

2019 elejére a „bevándorlás” témájában úgy tűnt, végleg győz a jobboldal szélsőségesebb része: a megannyi menekültnek kényszerű első állomásként szolgáló Olaszország belügyminisztere és miniszterelnök-helyettese Matteo Salvini, a Liga pártelnöke lett. Viszonylag nagy közmegelégedésre Salvini lezárta az ország kikötőit az addig is akadályoztatott önkéntes menekült-mentőhajók elől, így azok kénytelenek voltak visszafordulni a veszélyes Líbia felé, egyes hajóknak Spanyolország adott kikötési engedélyt.

Ezen a helyzeten fordított érdemben a 30 éves német hajóskapitány, Carola Rackete, aki a börtönbüntetést is vállalva mégis kikötött a halálból megmentett utasaival Szicíliában. A menekültmentéssel foglalkozó, több hajót is üzemeltető Sea-Watch-hoz tartozó Sea-Watch 3 önkéntes kapitánya még júniusban, a nyílt tengeren eltöltött kritikus 14 nap után, 53 emberrel a fedélzetén döntött úgy, dacol Salvini hatóságaival és Lampedusa kikötője felé indult, a kifejezett tiltás ellenére.

Miközben Salvini az interneten fenyegette, Rackete nem tágított, és tömegtüntetések is indultak mellette olasz és német városokban. Végül őt fizikailag megállítani kívánó hajók között, június 28-án, pénteken befutott Lampedusára.

Racketét hiába várták vele szimpatizáló tüntetők, hamarosan letartóztatták, és ki kívánták utasítani az országból. A krízis nyomán a nyilvánosság menekültmentéshez való hozzáállása megváltozott, megállítva a segítők folyamatos hátrálását, és a menekültellenes, emberek ezreinek halálát okozó politikát. Az olasz kormányválság végül őszre kigolyózta Salvinit a hatalomból, Racketét hivatalosan is felmentették, a mentőhajók pedig – legalábbis egyelőre – ismét kiköthetnek az olasz partokon a hullámsírtól megmentettekkel – sőt – még antirasszista, békés utcai mozgalom is indult „szardíniák” néven a Liga kegyetlensége ellen.

A „szardíniák”, akik arról kapták a nevüket, hogy bármelyik olasz piazzát megtöltik úgy, hogy az szardíniásdoboznak tűnik, azóta több tucat nagygyűlésen, az ország szinte minden pontján elénekelték az 1946-os Olasz Köztársaság ikonikus partizándalát, a Bella Ciao-t, és december 14-én, Rómában a Lateráni Szent János téren elérték a 100.000-es létszámot is.

Carola Rackete, aki a polgári engedetlenség szellemét csempészte vissza az antirasszista mozgalomba Európában, ezért legalább ugyanolyan fontos dolgot tett idén, mint a világszerte utcára vonuló százezrek.

Berlin népe kiharcolja a lakbérplafont

A nyugati baloldali mozgalmak a 2010-es évek során főleg az egyre emelkedő ingatlanárak, a lakhatás piacosítása ellen szerveződtek több helyen is sikeresen. Volt olyan nagyváros, ahol jelöltjeik az irányítást is megszerezték – mint Ada Colau Barcelonája – de igazi, átütő sikert még sehol sem értek el. Berlin októberben viszont igen közel kerül hozzá, hogy a lakhatás forradalmát megvalósítsa.

A német fővárosban – Budapesthez és más európai nagyvárosokhoz hasonlóan – az elmúlt években meredeken emelkedtek, helyenként megduplázódtak a lakhatás költségei, a lakhatás megfizethetetlensége az alacsonyabb keresetűek (dolgozók, diákok) városból való kiszorulásával, a városkép totális átalakulásával fenyegetett.

Az egyre lehetetlenebb helyzetre a lakhatási és házfoglaló aktivista csoportok, valamint a bérlőszövetségek kőkemény, kitartó akció-sorozattal reagáltak. Noha az általuk követelt, az állami és városi tulajdonban lévő berlini lakásrendszer „közösségivé alakítását továbbra sem érték el, a balpárti, zöld és szociáldemokrata politikusok által vezetett város végül október elején tényleg általános lakbérplafont vezetett be, így egy óriási lépést téve az Airbnb és a lakáspiac okozta válság felszámolása felé.

Koalíció Spanyolországban

Azoknak, akik elsősorban a parlamenti választási sikereket vártak a baloldal 2019-es évétől, idén is csalódniuk kellett. A Corbyn-mozgalom csúnya bukása a brit választásokon ugyan keserű szájízt hagyott a szociáldemokrata, de mégis radikális programok szimpatizánsai körében, ők azonban még így is örülhetnek annak például, hogy hosszú huzavona után Spanyolországban végül megtört a jég, és a balközép PSOE, valamint miniszterelnöke, Pedro Sánchez a november 10-i, megismételt választások után, lecsökkent többségével végül mégis összefogott a rendszerkritikus baloldali párttal, az Unidos Podemosszal és vezetőjével Pablo Iglesiasszal, hogy közösen, erősen újraelosztó jellegű programot kezdjenek el megvalósítani. A 40%-os, közös kormányzó többség azonban törékenynek bizonyulhat, ha a végre utóhatásaiban is lecsengő 2008-9-es spanyol gazdasági válság után ismét recesszióba kerül az ország, ráadásul úgy, hogy a hosszú-hosszú idő után megjelenő, szélsőjobboldali Vox novemberre az április végi 10%-ról 14%-ra erősödött, a katalán szeparatizmus pedig ugyancsak tovább erősödhet.

De a 2011-ben, a „valódi demokráciáért” folytatott utcai mozgalom pártosodásának így is fontos mérföldköve az, hogy a Podemos most végül, komoly válságok és kisebb pártszakadás után, mégis koalíciós kormányzó pozícióba kerülhetett Madridban. Ez a görög Sziriza bukása óta elért talán legnagyobb lehetőség a hagyományos szociáldemokrácia értékeinek újjáélesztésére, bármennyire is látványosak ennek a tervnek a buktatói.

Lula kiszabadul Brazíliában

A 2018-ban a szélsőjobboldal sztárjaként a brazil politikai színteret letakarító Jair Bolsonaro igazán rettenetes évet zárt idén: nemcsak komoly mulasztásai váltak nyilvánvalóvá a szociálpolitika és a klímaváltozás kezelése terén a pusztító amazonasi erdőtűzzel, és a tömeges, ellene induló tanársztrájkokkal, ráadásként a Legfelsőbb Bíróság megszüntette a szélsőjobboldali elnök megválasztását megalapozó 19 hónapos, előzetes börtönbüntetést, amely levette a politikai sakktábláról a még mindig nagyon népszerű baloldai exelnököt, Luiz Ináció Lula da Silvát.

Lula pártja, a PT november 27-i kongresszusán máris kemény küzdelmet ígért az amúgy csökkenő népszerűségű, és egyre több hír szerint egészségügyi problémákkal is küzdő Bolsonarónak, visszahozva ezzel a brazil politika erős, szocialista pólusát is.

A küzdelmen nemcsak Brazília, de az egész emberiség szempontjából is sok múlhat, egyedül a PT volt ugyanis az az erő, amely kormánypozícióban megállította az amazóniai esőerdő pusztulását.

A törökök lerohanják Rojavát

Sokan évekig tartottak attól, ami 2019 októberében bekövetkezett: Donald Trump szíriai árulása és kivonulása után ugyanis Recep Tayyip Erdoğan török hadserege és az azt kísérő, kegyetlen iszlamista milíciák október 10-én lerohanták a történelem eddig leghosszabb ideig létező anarchista államalakulatát, a rojavai kurd népállamot.

Újra kegyetlen bosszú, szenvedés és halottak ezrei következtek, a törökök pedig, NATO-tagállam lévén, a nyugati hatalmak aktív diplomáciai beavatkozása nélkül nyomulhattak előre. A brutális katonai agresszió rég nem látott tiltakozó akciókhoz, tüntetésekhez vezetett világszerte Trump, Erdoğan és a radikális iszlamizmus ellen, a szíriai népállam demokratikus konföderalizmusa védelmében. Erdoğan budapesti látogatása alkalmával is több, mint 2000 magyar tiltakozott november 7-én a török elnök és Orbán Viktor támogató politikája ellen, ezzel az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb antiimperialista és háborúellenes akció valósult meg Magyarországon.

Aszad hadserege ugyan bevonulásával végül kvázi megmentette Kobáni, Kamisli és Haszaka városát a török megszállástól, de az eddig virágzó kurd népállam sorsa a két nagy katonai rezsim közé szorulva most is legalább kérdéses.

Megpuccsolják Bolívia elnökét

Ha azt mondjuk, USA által támogatott puccs Dél-Amerikában, sokan gondolhatnak az 1950-es évek hidegháborús viszonyaira, vagy akár a Salvador Allende elleni, 1973-as, brutális beavatkozásra. A mód, ahogyan a fegyveres erők Evo Morales baloldali bolíviai elnököt megbuktatták, mindenben követte a régi receptet. Egyrészt a CIA nyomai végigkísérték a megbuktatást megelőző rendőrlázadást is, azután pedig Morales hiába írt volna ki a nemzetközi megfigyelők által is követhető választást, erre mindeddig nem került sor, és az őslakosokat gyűlölő, bigottan vallásos fehér elit gyorsan új elnököt jelölt, Jeanine Áñez személyében.

Áñez uralma azután nagyon gyorsan elhozta a Morales – nem mindig demokratikus – uralma által felemelt őslakosok elleni brutális, gyarmatosító elnyomást, és fegyveres konfliktusokat is, de a Donald Trump által vezetett Egyesült Államok egy új, velük baráti, jobboldali Bolíviával kis mértékben kárpótolhatta magát a velük igencsak kritikus új argentin kormány hatalomra kerülése, a chilei amerikabarát hatalom összeomlása, és Bolsonaro brutális népszerűség-csökkenés közepette. Az igazi kérdés Bolívia népei számára az, hogy az új rezsimmel szembeni, bontakozó ellenállásuk fordíthat-e még a történteken 2020-ban.

A Lewica bejut a lengyel parlamentbe

Az év számunkra talán legfontosabb eseménye lehetett, hogy térségünkben két helyen is – Lengyelországban és Szlovéniában – szép eredményeket értek el baloldali erők. A lengyelek esetében történelmi jelentőségű az a 13%, amelyet három baloldali párt (SLD, Wiosna, Razem) szövetsége, a Lewica Razem ért el. Év végére pedig egy felmérésben már 19%-ra mérték őket, amivel alig maradnak el a régi, jobbközép liberális ellenzéktől.

Marta Tycner, a koalícióban politizáló Razem tagja októberben, Varsóban készített interjúnkban elmondta, abban látja a párt sikerét, hogy a három párt a baloldal egészen más és fontos oldalát képviselte.

„Ami a kampány során végül meglepett minket, és amit szerintem eddig a Razem alábecsült, az az, hogy az SLD rengeteg „rossz hagyomány” mellett a „jó hagyományokat” is hitelesen képviselte. […] A Wiosna hozta a fiatalos „marketingszemléletet”, a politikai reklámokban a szükséges könnyedséget, és az emberekkel való laza kommunikációt. Mi pedig egy erős, baloldali programot hoztunk ebbe a frigybe, és egy eszme súlyát, jelentőségét. Így tehát végül ez remekül működött, és ez meglepett minket.”

A Lewica-Razem a szociális ügyek mellett a lengyel Szejmben a nők reproduktív jogainak elkötelezett képviselője is, jelenlétük nemcsak Lengyelországba, de a térségbe is visszahozhatja egy szociáldemokrata alternatíva esélyét. Noha, ahogy Tycner is kiemelte, a baloldalnak eddig csupán a nagyvárosi, azelőtt liberális szavazók között sikerült áttörnie, míg a kormányzó, tekintélyelvű Jog és Igazságosság Párt hívei között nem.

Könnyen elképzelhető, hogy a Lewica-Razem sikere nem szolgáltat tökéletes, átvehető „modellt” a környező országok számára. De az általuk felvetett kérdések minden bizonnyal a közép-kelet-európai baloldali erők legfőbb kérdéseivé válnak majd a következő évtizedben, amelyekre mindannyiunknak el kell kezdeni válaszokat kidolgozni, és a gyakorlatba átültetni.

Még akkor is, ha netán a világforradalom hamarabb ide is ér…