Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Markó Béla: ’89, Románia, kegyelmi állapot

Ahhoz a generációhoz tartozom, amely már a kommunizmusban született és nevelkedett. Sőt, legtermékenyebb éveink is abban a rendszerben teltek el. 1989 decemberében harmincnyolc éves voltam, és az előző hónapok közép- és kelet-európai forrongásai lázba hoztak ugyan minket is, de egyáltalán nem lehetett biztosra venni, hogy a Ceaușescu-diktatúra hamarosan szétesik. Azt pedig még kevésbé jósolhatta valaki, hogy ez a bukás egyik napról a másikra megy majd végbe, véres forradalommal.

Kisgyerekként, az ötvenes években a háború már távoli emléknek tűnt, szüleink is így beszéltek róla, és aztán az elkövetkező évtizedek egyre erősítették az általános hiedelmet, hogy egy moccanatlan világban kell leélnünk az életünket. A magyar ötvenhat szele végigsöpört Románián is, de az erdélyi magyaroknak ebből inkább csak a rákövetkező megtorlás jutott, a szabadság mámorító érzését nem tapasztalhatták. Később a hatvannyolcas Párizs és Prága kínált csak egy rövid illúziót mindannyiunknak, illetve volt még a nyolcvanas években egy-két sztrájk a zsíl-völgyi bányákban,

1987-ben pedig Brassóban egy gyorsan elfojtott munkáslázadás verte fel rövid időre a diktatúra csendjét, de ennek is csak a külföldi rádióadók jóvoltából jutott el a híre az ország más régióiba, és legfeljebb csak suttogni lehetett róla, hiszen a román titkosszolgálat kifogástalanul működött.

Nemhogy egy rendszerellenes megmozdulásról, de még egy kisiklott vonatról is szinte csak akkor lehetett tudomást szerezni, ha valamilyen propagandisztikus megfontolásból a pártvezetés engedélyezte a sajtónak az erről szóló híradást. Nem nagyon volt repedés a rendszeren, bár akit érdekelt, így vagy úgy mégis tájékozódhatott, mi van a nagyvilágban, csakhogy a Szabad Európa Rádiót, az Amerika Hangját, a BBC magyar vagy román adását, majd a vége felé már a Kossuth Rádiót is úgy hallgatták sokan, mint egy álombeli tudósítást arról, ami nem biztos, hogy nálunk valaha is bekövetkezhet.

Álmodhatta ki-ki a maga alternatív világát, egyedül vagy szeretteivel együtt, de sok magyar lassan-lassan már nem is a zsarnokság szétzúzásában, hanem esetleg egy máshol, Magyarországon vagy Nyugat-Európában folytatható életben reménykedett. „Négy-öt magyar összehajolt” itt-ott, de egyre kevesebben voltunk, akik nem akartunk elmenni, és némiképpen irracionális optimizmussal tervezgettük a változást. Közben persze a nyolcvanas évek második felére a Kádár-rendszer is felocsúdott Magyarországon, és befogadták, vagyis ahogy akkor mondtuk, „nem adták vissza” azokat, akik a zöld határon szöktek át Romániából, vagy netán rokonlátogatáson voltak kint, és nem akartak többé hazajönni.

Napról napra erősödött a társadalmi és nemzeti elnyomás, és majdnem teljes jogfosztottságban értük meg 1989-et Romániában. Már nem voltak önálló magyar középiskoláink, csak magyar osztályok a vegyes iskolákban, és ez a kényszerű együttlét eszközként szolgált a magyar nyelvű oktatás fokozatos visszaszorítására. A szaktárgyakat kötelezően románul tanították a szakiskolákban, sőt, egészen abszurd módon itt-ott már kezdték bevezetni, hogy a tanítás nyelve egyébként sem a diákok anyanyelvétől, hanem a tanár nyelvtudásától függ. Ha egy vegyes iskolában csak románul beszélő matematika- vagy fizikatanár jutott a magyar osztályokba, attól kezdve a matematikát vagy fizikát ott is románul tanították. Az egyetemi oktatásban már csak színészképzés és részlegesen orvos- meg gyógyszerészképzés zajlott magyarul, holott 1959-ig még önálló állami magyar egyetem is működött Kolozsváron.

A magyar helységnévtáblák, cégtáblák, tájékoztató feliratok is mindenhonnan eltűntek Erdélyben, olyan városneveket, mint Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó és így tovább, a még létező néhány magyar újságban is kötelezően románul kellett használni. Emlékszem, milyen megdöbbenve forgatta mindenki azt a kis színes tájékoztató könyvecskét, amely a marosvásárhelyi szecessziós műremeket, a Kultúrpalotát volt hivatott népszerűsíteni az odalátogatók körében, és a könyvüzletekben vagy az újságárudákban is be lehetett szerezni. Azt a címet viselte ugyanis a tetszetős könyvecske, hogy: A Tîrgu-Mureș-i Kultúrpalota. Megszűnt a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar rádióadás és a Román Televízió hétfő délutáni magyar nyelvű műsora is. A hivatalos szóhasználatban pedig egyszerre csak „magyar nemzetiségű románok” lettünk mindannyian egy olyan ideológia szellemében, amely materialistaként határozta meg önmagát, de tulajdonképpen minden megnyilvánulása nominalista szemléletet tükrözött: nem a tények, hanem a szavak számítanak, és jaj a tényeknek úgymond, hogyha nem próbálnak igazodni a szavakhoz.

De természetesen nemcsak a nemzeti elnyomástól, a pártfőtitkár által meghirdetett „homogén” Románia rémálmától szenvedtek az erdélyi magyarok, hanem attól is, ami az egész társadalmat egyformán sújtotta azokban az években, hiszen a rendszer alkonyán már a szó szoros értelmében éheztek, fáztak az emberek, nem volt élelem, nem volt fűtés és melegvíz, időnként még villanyáram sem a panellakásokban.

Ugyanis az égvilágon minden eladható terméket kivittek Romániából, annak az abszurd Ceaușescu-tervnek megfelelően, hogy az országot meg kell szabadítani minden küladósságtól, és gazdaságilag teljesen függetlenné kell tenni. Románok és magyarok valóban egyformán megszenvedték mindezt, és ez a közös szenvedés kellő alapot adott az 1989 decemberi szolidáris éhséglázadáshoz, majd rögtön utána a kollektív eufóriához.

Nem hiszem, hogy valakinek is szégyellnie kellene azt a néhány napos boldogságot. Kár, hogy csak néhány napig tartott. Mostanában inkább az gondolkoztat el újra meg újra, hogy vajon törvényszerű volt-e, ami történt: az összefogás, a rezsim gyors összeomlása, a kollektív eufória, aztán a súlyos elvi-eszmei megosztottság a romániai társadalmon belül. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy sok minden történhetett volna másképpen is. Jobban is, de sokkal rosszabbul is. Beleértve a román-magyar közösség helyzetét.

Készséggel elfogadom, hogy a krónikaíró dolga nem az elszalasztott lehetőségekről, vagy ellenkezőleg, az elkerült tragédiákról elmélkedni, hanem elsősorban azt kell pontosan reprodukálnia, ami megtörtént. Egy történésznek nem nagyon szabad feltételezésekbe bocsátkoznia. Nos, ilyenkor azt szoktam mondani, én hál’ istennek lehetek szakmaiatlan, mert nem vagyok történész. De valójában úgy gondolom, az lenne az igazán dilettáns múltidézés, például az 1989-es romániai forradalomra emlékezve, hogyha egyszerűen azt mondanánk, mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt.

Már régóta nyilvánvaló számomra, saját bőrömön is tapasztaltam sokszor, hogy akár a véletlen is más irányba terelheti a jövőt, és az is világos, hogy kulcspillanatokban egy-egy vezetőnek, akit éppen felszínre dobott az ár, módja van döntő módon befolyásolni a történelmet. Ma már számokkal, tényekkel, statisztikákkal magyarázzák sokan, hogy a szovjet birodalomnak össze kellett omlania. Ez valószínűleg igaz, semmi sem tart örökké, de a kérdés mégis az: mikor kellett összeomlania? Ha nincsen Gorbacsov határozottsága – más megközelítésben: gyengesége -, akkor is így történt volna-e, vagy esetleg még hosszan vergődött volna Európának ez a része? Vagy ha Romániában nem a volt kommunista párt kispadon ülő – csak reformra, nem forradalmi változásra készülő – tartalékosai, Ion Iliescuék veszik át a hatalmat, vajon nem tisztult volna-e meg könnyebben az egész társadalom, és nem lett volna-e jobb magának a baloldalnak is egy sokkal radikálisabb szakítás a múlttal?

Megválaszolni tulajdonképpen nem lehet, mégis fel kell tenni ezeket a kérdéseket.         Mert hát, visszatérve a magyar-román viszonyra, abban is biztos vagyok, hogy amennyiben még kap tíz-tizenöt évet a Ceaușescu-rezsim – mondom a példákat, hogy ez lehetséges lett volna: Kuba, Kína stb. -, akkor az erdélyi magyar közösséget sikerült volna visszafordíthatatlanul megritkítani, szétverni vagy akár a szó szoros értelmében elüldözni. Annak a rendszernek minden eszköze megvolt arra, hogy erőltetett iparosítással vagy más módon, nagy tömegeket ide-oda mozgatva, Erdély magyar többségű régióinak etnikai összetételét teljesen megváltoztassa. Mint ahogy, más eszközökkel persze – kiárusítva őket a Német Szövetségi Köztársaságnak -, sikerült az 1970-ben még háromszázezer fölötti németséget, tehát a szászokat és svábokat 1989-re már százezer alá nyomni, és ez a csökkenés aztán tovább folytatódott máig, most már harmincezren sincsenek. Minden bizonnyal hasonlóképpen történt volna ez a magyarokkal is, hogyha nem jön közbe 1989. Nem árt ezeket az alternatívákat is számba venni, amikor azt mérlegeljük, hova jutottunk, és hova juthattunk volna.

1989 hatalmas esélyt kínált mindannyiunknak. Úgy tisztességes tehát, ha arról is beszélünk, hogy enélkül ma, harminc év múltán Erdély valószínűleg majdnem egyszínű lenne. Természetesen mindez csak önmegnyugtató elmejáték marad, amennyiben nem szólunk arról is, hogy az igazán sötét víziók nem teljesültek ugyan, de a sokat ígérő kezdeti időszakhoz képest mégis beszűkültek a perspektívák nagyon hamar, és amit néhány hónap alatt láttunk megvalósíthatónak 1989 decemberének utolsó napjaiban, több évtizedes küzdelembe került, és még így sincs rendben minden. Erről is csak azt mondhatom, hogy nem volt törvényszerű olyan hamar felocsúdni abból a különös kegyelmi állapotból, amely néhány napig a román-magyar viszonyt meghatározta. Aztán rövid idő múltán, már a frissen megalakult RMDSZ marosvásárhelyi Intéző Bizottságának nevében meglehetősen patetikus, de talán mégis pontos kiáltványt kellett intéznünk a románokhoz, akkori fogalmazványaimat lapozgatva került a kezembe:

„Román testvérek! December 21-én és 22-én együtt fordultunk szembe a diktatúrával, együtt kiáltottuk, hogy: »Le Ceaușescuval!« Román és magyar mártírok vére öntözte városunk, Marosvásárhely köveit. Azt hittük és hisszük most is, hogy a közös véráldozattal megpecsételt testvériséget soha semmi és senki meg nem bonthatja többé! […] Nem mi voltunk az ellenségeitek, hanem a kommunista diktátor és a hozzá hasonlóak! Azok, akik most ismét uszítanak, ismét egymás ellen akarnak ugrasztani minket, hogy a zavarosban halásszanak. Ne higgyetek nekik, román testvéreink, ne engedjétek, hogy elhintsék köztünk a viszály magvait. […] Amíg nem értjük meg egymást, amíg nem tiszteljük egymás jogát az anyanyelvhez, a kultúrához, amíg nem engedjük meg, hogy ki-ki úgy beszéljen, úgy éljen, úgy gondolkozzék, ahogy akar, ha ezzel nem sérti a többiek szabadságát, addig sohasem lesz itt demokrácia. Márpedig ezért harcoltunk: a demokráciáért. S nem azért, hogy a régi rend sötét figurái most újból előbújjanak rejtekhelyükről, és összeveszejtsenek minket, hogy aztán sátáni vigyorral megint a nyakunkba üljenek.”

A felajzott közhangulathoz képest, azt kell mondanom, racionális üzenet volt ez. Hiába. Akkor már „a régi rend sötét figurái” tényleg „előbújtak rejtekhelyükről”, megalakult Marosvásárhelyen a Vatra Românească nevű (szószerint: Román Tűzhely, de tulajdonképpen: Román Otthon) ultranacionalista szervezet, amely egészen más hangú kiáltványokat fogalmazott ugyanebben az időben:

„Román testvérek! Erdély a miénk volt, a miénk, és a miénk is lesz mindig. De sajnos, szent román földjét hunok, cigányok és más ázsiai hordák lába piszkítja be. Fogjatok össze, hogy űzzük ki őket az országból! […] Ceaușescu nem élt eleget, hogy szétzúzhassa őket, de nemzetünk nem teheti le a fegyvert, ilyen értelemben. Nekünk nem kell Svájc! Nincs szükségünk semmiféle Európára!”

Nem folytatom. Igen, Ceaușescu nem élt eleget, hogy eltüntessen minket Erdélyből. De eleget élt ahhoz, hogy máig szembe kelljen néznünk örökségével. Az RMDSZ első elnöke, Domokos Géza azt a címet adta emlékiratainak, hogy: Esély. Igaza volt, megismétlem én is: 1989 esélyt adott. Enélkül esélyünk sem lett volna. Így viszont harminc év elteltével ki-ki elkészítheti a maga számvetését: mit tudtunk beteljesíteni abból, ami elsősorban rajtunk múlott. Azt gondolom, hogy sokat. De nem mindent. És azt is gondolom, megrögzött optimistaként, hogy a pohár félig tele van? Vagy félig üres mégis? Nem ártana, ha legalább évfordulós alkalmakkor beszélnénk erről is. Az esélyről. A magyarok esélyeiről. És a mindenek ellenére továbbra is Európába igyekvő, de egyre lassabban haladó Románia esélyeiről is.

Címlapkép: Fortepan/ Urbán Tamás