Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ikerlányaim 8 hónapja élnek apjuk lakásába zárva Egy anya az intézményi árulásról

Stiller Ibolya beszéde eredetileg a 2019-es 16 akciónap nyitóünnepségén, a Néma Tanúk Menetén hangzott el.

Szeretettel köszöntöm a tizenhat akciónap a nőket érő erőszak ellen nyitóünnepségének résztvevőit.

Néma és olykor névtelen tanúk bábui állnak körülöttünk, némák, hiszen halottak, olykor névtelenek, mivel vagy nem tudjuk, vagy nem szabad nevükön nevezni őket.

Én szerencsésnek mondhatom magam közöttük, hiszen élek, és a nevemet (kilétemet) is vállalhatom.

Dr. Stiller Ibolya vagyok, egyetemi oktató. 2018 júniusában ikreket szültem, két kis koraszülött lánygyermeket, nehéz, veszélyeztetett terhesség után, császármetszéssel. Hogy az apával való viszonyunkban sok lesz a feszültség, már a várandósság idején kiderült. Nem költözött hozzám, nem segített az egyre nehezebbé váló hétköznapi teendőkben, érzelmileg nem támogatott, még a babák életesélyei tekintetében is kockázatos terhesség gondjaiban és tennivalóiban sem volt hajlandó osztozni velem.

Ahhoz, hogy apaként együtt lakjon születendő gyermekeivel, nekem el kellett adnom budapesti lakásomat és egy közeli településen számára is megfelelő méretű házat vennem. Csak a több hónapos kórházi tartózkodásból hazajőve, augusztus végén költöztünk össze.

A gyerekeknek apa kellett, megpróbáltam hát valahogy összecsiszolódni vele. Nem ment. Nagyon nagy volt a feszültség, kivonta magát a közös feladatokból, többnyire otthon se volt, ha mégis, akkor a pinceszinten berendezett külön birodalmába vonult vissza. Miközben teljes ellátásra tartott igényt, segíteni nem volt hajlandó. Követelőzés, vádaskodás, kiabálás.

Az otthonunkban vágni lehetett a feszültséget. Utolsó együtt töltött napunk – akkor éppen öt hónapja éltünk együtt, kislányaink hat és fél hónaposak voltak –, egy szombati nap azzal kezdődött, hogy az apa kijelentette: „Ma nem nyúlhatsz a gyerekekhez”. De mivel egyáltalán nem volt gyakorlata a két kisbaba egész napos ellátásában, végigügyetlenkedte a napot. Mikor ezt látva végül segíteni akartam az esti lefektetésnél, kirántotta a kezemből az egyik kislányunkat és bezárkózott vele a fürdőszobába. A gyerek üvöltött. Az ajtó zárva maradt.

Nyilvánvaló volt, hogy a két kisbabán keresztül is engem akart bántani, rajtam zsarnokoskodni.

Nem akartam tovább együtt élni ezzel az emberrel. Kértem, költözzön el, kifizettem volna a részét és biztosítottam volna számára a neki megfelelő kapcsolatot a kislányokkal. Nem egyezkedett.

Másnap, nem bírva tovább a feszültséget, vele egyeztetve, elmenekültem a gyerekekkel édesanyámhoz, egy másik, Pest környéki településre.

Nem volt könnyű megszervezni, hogy az apa találkozni tudjon az ikrekkel úgy, hogy ő visszaköltözött Budapestre, ottani kis lakásába, én pedig édesanyámnál húztam meg magamat a gyerekekkel, aki viszont kijelentette, hogy ez az ember a lábát nem teheti be az ő házába.

Utcán, játszótéren, kávézókban beszéltünk meg találkozókat. Igen, de két hat, aztán hét-nyolc hónapos ikercsecsemőnek szigorú napirendje van: nincs olyan sok idő étkezés, tisztába tevés után felöltözni, kimenni a térre, és ott elegendő időt hagyni az apának, hogy ellegyen velük úgy, hogy utána a következő etetésre ismét otthon legyünk, és hogy alvásidejüket is ki tudják használni. Ebből is állandó veszekedés, erőszak következett: nem egyszer rendőrt kellett hívni, hogy egyáltalán haza tudjak menni a gyerekekkel.

Az apa időközben felkészült.

Egyik játszótéri találkozásunk alkalmával, amikor én türelmesen leültem egy padra olvasni, hadd foglalkozzék ő a gyerekekkel, befordult a sarkon, és egy ház mögött már várakozó autóba ülve elhajtott az akkor nem egész kilenc hónapos ikreimmel.

2019. március 18-a volt. Ma 2019. november 23-a van. Immár nyolc hónapja két kislányom az apja lakásába bezárva él.

Én előre megadott időpontokban odamehetek, és a lakás ajtaja előtti gangon térdelve, guggolva, ülve napsütésben, esőben, sárban, szélben az ajtó elé szerelt vasrácson keresztül nézegethetem, a réseken átdugdosva etethetem, itathatom örökké éhes kislányaimat, törölgethetem taknyos orrukat, bábozhatok nekik, és suttoghatom a fülükbe, hogy nem lesz ez mindig így…

Miért rabolta el az apa a gyermekeket? Rosszul bántam velük? Elégedetlen lett volna az anyai teljesítményemmel? Soha egy percig sem állította, hogy ne bántam volna kitűnően a gyerekekkel. Soha sehol, semmilyen hatóságnál, szervnél egy sort sem adott be arról, hogy ne volnék minden szempontból megfelelő anyja a gyermekeimnek.

Nem azért rabolta el a még szopós csecsemőket, mert úgy érezte, hogy meg kell őket védenie tőlem, a rossz anyától. Hanem azért, mert így akarja kikényszeríteni, hogy az ő elképzelésének megfelelő „egyezség” jöjjön létre közöttünk.

Az a „megállapodás” azonban, amit kényszerrel érnek el, nem egyezség, hanem diktátum.

Mit diktál tehát az apa? Azt kívánja, hogy heti váltásban legyenek a gyermekek a szülőknél: egyik héten egyiknél, másik héten másiknál, ja és így persze nem kell tartásdíjat sem fizetnie. Ez azonban egy olyan gyermek-elhelyezési forma, amelyet egyrészt ilyen kicsi gyerekeknél nem szokott a bíróság megítélni, másrészt alapfeltétele, hogy a szülők ebben megegyezzenek, hiszen az egyetértés a biztosíték arra, hogy együtt is fognak tudni működni.

Megkérdezem: Önök tudnának együttműködni valakivel, aki elrabolja és túszként nyolc hónapon át – és ki tudja, még meddig – fogva tartja kisgyermekeiket?

Együttműködni eddig se tudtunk: ezért kellett elmenekülnöm tőle, és ez az ember most sem együttműködésre, hanem térdre kényszerítésemre törekszik (és sikerrel: hiszen térdre is kényszerít minden áldott nap, amikor ott térdeplek ajtaja előtt a koszos gangon és becézgetem a rács mögül felém kapaszkodó kislányaimat). Együttműködésen egy dolgot ért: én azt teszem, akkor és úgy, amit, amikor és ahogy ő parancsolja. Ne higgyék, hogy én nem próbáltam meg kiegyezni vele! Írtam levelet, ajánlottam tisztességes megegyezést. Még csak nem is válaszolt rá érdemben.

A koraszülött-ellátási protokoll szerint a gyermekeimnek előírt orvosi vizsgálatokra nem vitte el őket. Állítólag konzultált a házi gyermekorvossal, aki állítólag azt mondta neki, hogy ez nem fontos. Megkérdezem: Önök szerint sem kell a kissúlyú koraszülött ikreknek előírt kontrollvizsgálatokra pontosan elvinni a gyermekeket? Nem fontos?

Minden lehetséges és nem lehetséges fórumhoz fordultam. Feljelentéseket tettem a rendőrségen (többön is, hiszen a saját lakóhelyem, az apa lakóhelye és menekülésünk színhelye, ahonnan a gyermekeket elrabolta, édesanyám lakóhelye: három külön település), folyamodtam mindhárom településen a gyámhivatalokhoz, a gyermekjóléti szolgálatokhoz, a bíróságokhoz, és megkerestem a gyermekorvosokat, a védőnői szolgálatokat is. A gyermekorvosnő azt mondta, hogy fogadjam vissza őt, hiszen minden férfi ilyen, nárcisztikus, az ő férje is. A védőnő pedig azt mondta, hogy nem kell aggódnom, hiszen akkor is az apa neveli fel a gyerekeket, ha az anya meghal.

Senki nem segített. Minden szakember a kezeit mossa: „közös a szülői felügyelet, tehát az apánál épp olyan jogosan vannak a gyerekek, mint az anyánál”. Igen ám, de az anyánál immár nyolc hónapja egyáltalán nincsenek.

Megkérdezem: Önök szerint is ez a közös szülői felügyelet?

A gyermekjóléti szolgálat szerint nincs veszélyeztetettség, hiszen a babáknak van ágyuk és ruhájuk. Egyébként is a gyámhatóság fog dönteni. A gyámhatóság még csak nem is vizsgálta a helyzetet érdemben, úgyis, mint írták, a bíróság dönt a kérdésben. A rendőrség ugyancsak vár, vár: amíg nincs bírósági döntés, nem tudja eldönteni, hogy a csecsemők elvitele és anyjuktól való elzárása bűncselekmény-e – s itt bezárult a kör.

A kör bezárult, mivel a bíróság nyolc hónapja az illetékességen vitatkozik. Melyik bíróság az illetékes? Nem tudnak dönteni. Küldözgetik egyiktől a másikhoz a dossziénkat, és sehogy se tudnak zöld ágra vergődni az illetékesség súlyos, a világon a legeslegsúlyosabb problémájában. Be kell látnom: ehhez képest két csecsemő anyjától való elszakítása és rács mögött tartása, túszként zsarolásra felhasználása csip-csup semmiség.

A két kislány pedig nyolc hónapja a földön ülve naponta egy-egy órában láthatja térdeplő édesanyját a rács mögött, miközben a rács beleég a retinájukba. Ezt értjük tehát közös szülői felügyeleten. Ez a hatóságok szerint nem veszélyeztetés. Ezekkel a gyermekekkel ugyebár minden rendben van. Így telik a kis életük: egy sötét, szűk, levegőtlen lakásban a földön kúszva nyáron a nagy melegben, tavasszal, ősszel a nyirokban nézhetik a rácsot, s édesanyjuk könnyben ázó arcát a rács mögött. Puszit is tudnak néha adni, ha ügyesen bedugják kis fejecskéjüket a rács közé. Ezzel szemben az apa

azzal vádol, hogy én „elidegenítem” az egyéves babákat őtőle, amikor a rácson keresztül arról mesélek nekik, hogy leszünk még mi együtt… Őtőle, aki nyolc hónapja a lehető legkeményebb elidegenítő eszközt, a rácsot alkalmazza ellenem.

De nem egyszerűen elrabolta a gyermekeimet, nem egyszerűen megfosztotta őket a saját édesanyjuktól, rokonaiktól, hanem még ezen felül engem is kifosztott. Magához irányíttatva a gyedet és a családi pótlékot, biztosítás, munka, munkaviszony nélküli létbe taszított engem. Ő közben, kihasználva a gyed lehetőségét, továbbra is dolgozni jár. A tőlem elirányított családtámogatásból bébiszittert, egy idegent, egy idős nőt fizet meg. A bébiszitter kérdésemre úgy nyilatkozik, hogy neki nincs kulcsa, nem tudja kinyitni a zárat, nem engedhet oda a gyermekeimhez.

Ha igazat mond, gyermekeim a lakásba zárva vele együtt életveszélyben vannak nap mint nap; ha viszont nem mond igazat, akkor a gyermekeiért jogosan érkező anyától – KÖZÖS A SZÜLŐI FELÜGYELET! – megtagadja a gyermekeit!

Megkérdezem: Önök szerint sem veszélyezteti két nyolc-kilenc-tíz-tizenegy-tizenkét-tizenhárom-tizennégy-tizenöt-tizenhat hónapos kislány testi, szellemi, érzelmi és értelmi fejlődését, ha őket erőszakkal elszakítják az addig őket gondozó édesanyjuktól és környezetükből, s ha ezután kizárólag csak rácson keresztül láthatják az anyjukat?

Ha nem ülhetnek az ölébe? Nem ölelhetik át? Nem kéredzkedhetnek fel hozzá? Nem mehetnek vele sétálni? Nem játszhatnak vele?

Így érvényesül tehát „a gyermek mindenek felett álló érdeke” – ahogy azt az ENSZ épp harminc éve elfogadott Gyermekjogi Egyezménye előírja – az apa és a hatóságok tevékenységének eredményeképp.

Végül, lássuk, miféle az az apa, aki durván, fondorlattal, hazugsággal és erőszakkal elszakította édesanyjuktól az ikerkislányokat? A hős apa, aki gyermekeit túszul ejtve óhajt a lehető legelőnyösebb feltételeket kicsikarni magának, egy pedagógus, pedagógiai programokat készít. Ő csak ért hozzá, nem?

Köröttünk a teremben a néma és névtelen tanúk. Én szerencsésnek mondhatom magam közöttük, hiszen élek, és a nevemet is vállalhatom. És szerencsére két ikerkislányom is él.

De milyen életük van?

Videónk a 2019-es Néma Tanúk Menetéről, amin a résztvevők évről-évre a családon és párkapcsolaton belüli erőszak áldozatául esett nőkre és gyermekekre emlékeznek:

Ha támogatásra van szüksége, mert Önt vagy ismerőseit bántalmazás vagy szexuális erőszak érte, itt talál részletes információkat.

A NANE Egyesület segélyvonala bántalmazott és szexuális erőszakot átélt nőknek: 06 80 505 101 (hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22; szerda 10-12 óráig; ingyenesen hívható mobilról is).

Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) telefonszáma: 06 80 20 55 20 (ingyenesen hívható napi 24 órában, abban az esetben hívja, ha menekülnie kell otthonról vagy krízisszállást keres.)

A PATENT Egyesület jogsegély-szolgálata: 06 70 220 2505 (szerdánként 16-18 óráig és csütörtökönként 10-12 óráig, e-mailen: jog@patent.org.hu)

A biztonságos internethasználatról itt olvashat bővebben.