Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Erdoğan fenyegetése

A diktátor és háborús agresszor Recep Tayyip Erdoğan megfenyegette Európát azzal, hogy hárommillió menekültet szabadít az ötszáz milliós kontinensre, ha az európai államok „megszállásnak” merik nevezni az észak-szíriai kurd területek török katonai megszállását.

Értsük jól: miközben a török államfő jogtalan háborús cselekményeket követ el azok ellen a kurdok ellen, akiknek kulcsszerepük volt az Iszlám Állam legyőzésében, hogy megtörje a hazai kurd kisebbséget és szétzúzza a független kurd állam reményeit, azzal kényszeríti a kultúra és civilizáció fellegvárának számító Európát az égbekiáltó jogtalanság legitimálására, hogy ha nem teszi, többé nem engedi neki, hogy kiszervezze Törökországba a háború és nyomor ellen menekülő, megkínzott embertömegek szükségtelen bebörtönzését, jogtalan fogva tartását és alapvető emberi méltóságuk megsértését. „Ha nem asszisztáltok a háborús bűneimhez, én nem asszisztálok többé az emberjogi bűneitekhez” – ez Erdoğan fenyegetése. A helyzet leírására az „abszurd” jelző távolról sem kielégítő. Hogyan jutottunk idáig?

Kezdjük a tényeknél: nincs és soha nem is volt semmiféle menekültválság. Ami volt, politikai válság volt – egy velejéig mesterséges és fabrikált válság. Még az Európába irányuló migráció 2015-ös megugrása sem kellett volna, hogy különösebb problémát okozzon az EU gazdaságilag stabil, erős intézményekkel és a nemzetközi koordináció feltételeivel rendelkező tagállamai számára.

Ha a menekültek kérdését jóhiszeműen, a tagállamok nemzetközi jogban foglalt kötelességeit, az ide érkező emberek emberi méltóságát és jogait szem előtt tartva, nyugodtan és a humánus és méltányos megoldás megtalálásnak őszinte igényével igyekeztek volna kezelni, ha eközben felhívták volna a közvélemény figyelmét arra, hogy a menedék nyújtása és az általunk élvezett gazdasági előnyök – mely előnyöket Európa nem kis mértékben a menekülők felmenőivel szemben elkövetett gyarmati atrocitások révén élvez – igazságos és méltányos megosztása a rászorulókkal nem csak erkölcsi parancs, de mélyen gyökerezik az úgynevezett zsidó-keresztény kultúrában is – ha tehát mindez így történt volna, nem lett volna semmi baj.

2015 nyarát mint az európai emberségesség és tenni akarás példáját ünnepelnénk – gratulálva magunknak, hogy teljesítettük a tőlünk elvárható abszolút minimumot.

Nem így történt azonban. Ehelyett az átmeneti megingást észlelő európai szélsőjobboldal – beleértve a mára a faji összeesküvések lelkes hívévé vált magyar kormányfőt is – alkalmat látott arra, hogy a mélyen gyökerező faji félelmek, a velük összekapcsolt kulturális és gazdasági szorongás felkorbácsolásával és kiaknázásával megteremtse egy válság narratíváját, létrehozza a veszély légkörét, amelyben emberiségellenes ideáljai és igénye a korlátlan hatalomra a riadt közvélemény szemében igazoltként és vonzóként tűnnek fel. Ez a politikai program oly sikeresnek bizonyult, hogy a fősodorbeli európai politika – a józan ésszel, az alapvető tisztességgel és a minimális emberséggel való rövid, de végtére is bukásra ítélt kacérkodás után (ezt nevezi a közvélemény a „Wilkommenskultur” őrületének – mintha ugyan ilyen kultúra a valóságban bármikor is létezett volna) – szintén beleállt a „migrációs válság” narratívájába.

A fősodorbeli politika a kattintások és az olvasók bevonzásának lázában égő európai médiával karöltve asszisztált a válságnarratíva normalizálásához, a faji fenyegetésre, a Nagy Felcserélésre, és más hasonló őrületekre történő, alig burkolt hivatkozások hétköznapivá válására. Csendben tűrte, ahogy felhúzzuk a határkerítést, aztán kapva kapott az alkalmon, hogy sokat szenvedett és megnyomorított embereket mint afféle állatpopulációt lepasszolják az etnikai kisebbségekkel való kiváló kapcsolatáról ismert Törökországnak. Az európai politika szótlanul nézte, ahogy Magyarország beteg anyákat és gyerekeket éheztet a határon – Németország nemrég még gratulált is nekünk ehhez –, ahogy Olaszország asszisztál ezrek és ezrek szükségtelen vízbefulladásához, miközben nyakló nélkül nyomta a pénzt az európai „határvédelem” megerősítésébe, a Frontexbe, az „Európa erőd” falainak militarizálásába.

Eljutottunk egy olyan pontra, ahol még ha valakinek fel is tűnik ez az őrület, hogy az európai történelmet ismét egy olyan pontra juttattuk, ahol ártatlan és veszélytelen emberekre ráaggattuk a faji másság, a veszélyes vadállat címkéjét, hogy az ellenséges és fenyegető Más fogalmát tettük meg politikai koordinátarendszerünk origójának – elvégre ez még sosem sült el rosszul –, még ha valaki mindezt fel is ismeri, épeszű politikus akkor sem mehet szembe a „közvéleménnyel”. Az emberek bevándorlással szembeni valódi félelmeivel, melyet a felelős politikus köteles komolyan venni.

Csakhogy ezeket a félelmeket, a válság és fenyegetés narratíváját mesterségesen állították elő és korbácsolták fel.

Nincs semmiféle természetes szükségszerűség abban, hogy az emberek a politikára mint egymással a túlélésért versengő, fajilag-etnikailag megkülönböztetett embercsoportok vérre menő küzdelmeként tekintsenek.

Aki így hiszi, maga is a faji politika híve. Az igazság ezzel szemben az, hogy a közvélemény maga is a társadalom működtetésének és alakításának, hatalmi harcoknak az eredménye. Ha az úgynevezett közvélemény a válságnarratíva pártján van, ez csak annyit jelent, hogy azok, akiknek hatalmukban állt a nyilvános diskurzust uraló és keretező narratívák formálása, e hatalmat ezen fogalmi keretrendszer megerősítésére használták fel.

És aztán jött Észak-Szíria megszállása. Azoknak az észak-szíriai kurd területeknek a jogtalan katonai megszállása, amelyek az Iszlám Állam legyőzésében kulcsszerepet játszó rodzsavai kurd népállam kezén vannak. Annak a Rodzsavának, amely több mint fél évtizeden keresztül küzdött azért fáradhatatlanul, hogy az iszlám radikalizmus által összezúzott társadalom romjain egy egyenlőségelvű és igazságos közösséget hozzon létre. A török államvezetés nyílt jogsértését még az EU tagállamok egyébként gyakorta igen szelektív igazságérzete sem nyelte be. Erdoğan azonban „megfenyegette” Európát azzal, hogy ha el merik ítélni e jogtalanságokat, rászabadítja Európára a szír menekülteket.

Csakhogy Erdoğan egy saját magunk által eszkábált mumussal rémítget.

Azzal fenyeget minket, hogy ha nem engedünk neki, ha nem legitimáljuk jogtalan agresszióját, akkor valóra válnak mindazok a rémképek, amelyekről jól tudjuk – vagy illene tudnunk –, hogy nem többek saját politikai fikcióinknál. Erdoğan fenyegetése csakis azért minősül fenyegetésnek, mert mi magunk megalkottuk az európai kultúrát fenyegető faji más, a „migráns” képzetét és mindegyre köré szerveztük politikai gondolkodásunk minden egyes elemét.

Fenyegetés? Azoknak a menekülteknek eleve ott sem kellene lenniük. Már mindig is nekünk kellett volna gondoskodnunk alapvető jogaik és méltóságuk védelméről, nekünk, akikhez oltalomért fordultak. Fenyegetés? Erdoğan azzal fenyeget, hogy szembe kell néznünk azzal, mit tettünk meghurcolt embertársainkkal. Fenyegetés? Erdoğan azzal fenyeget, hogy immár nem vásárolhatjuk meg saját civilizációs felsőbbrendűségünk hitét azzal, hogy a globális igazságtalanság által kitermelt javakból részt követelő milliók elnyomását és alávetését a határainkon őrt álló diktátoroknak szervezzük ki.

Fenyegetés? Erdoğan azzal fenyeget, hogy lerántja a leplet emberségünk és kulturális nagyságunk illúziójáról; arról az emberségről, amelyről önként mondtunk le a zavartalan élet és a status quo fenntartása érdekében – annak érdekében, hogy egy láncszem meg ne sérüljön azoknak a globális termelési és elosztási láncoknak a mérhetetlen hálózatában, amelyek nekünk az Európa kulturális integritása felett aggódó középosztálybeli szerepét és kiváltságait osztja, másoknak a török menekülttáborokban sínylődő szírek, az Észak-Szíriában harcoló kurdok jóval kevésbé kényelmes sorsát.

Ha Rodzsava elveszik vele veszünk el mi is, egy darab az emberségünkből, egy darab egy egyenlőbb, szolidárisabb, élhetőbb világ reményéből.

A borzasztó az egészben az, hogy mindezért senki nem fog tetemre hívni minket, senki nem fog elszámoltatni minket. Ránk marad, hogy elszámoljunk mindezzel. Ránk marad, hogy cselekedjünk.

Kiemelt kép: MTI
Olvass tovább!