7 évvel ezelőtt, 2012. július 18-19-én vette kezdetét a forradalom Észak-Szíriában, amelynek célja, hogy a kapitalista modernitás közvetlen demokratikus alternatíváját építse fel. Az észak-szíriaiak demokratikus konföderációja azóta megtisztította Szíriát az Iszlám Államtól, és szövetkezeteken és tanácsokon, valamint a nők egyenlőségén alapuló demokratikus rendszert vezetett be a területén.

A 2010-11-ben kirobbant Arab Tavasz Tunéziából és Egyiptomból gyorsan továbbterjedt a környező országokra. 2011 márciusában Szíriában 2, graffitiző fiatal meghurcolása adta az indokot arra, hogy az emberek tömegesen vonuljanak az utcára és követeljék a rendszer bukását és a demokráciát.

Ez lendületet adott a szíriai kurd mozgalomnak is, amely ekkorra már jó ideje a rendszer elnyomása miatt illegalitásban működött. A kurdok lakóhelyeiken többnemzetiségű tanácsokat alapítottak, felállították saját bíróságaikat, önvédelmi erőt szerveztek, női szervezeteket és szövetkezeteket hoztak létre. 2011 augusztusára az elsősorban Abdullah Ödzsalan ideológiáját követő politikai erők megalakították a Nyugat-Kurdisztáni Népi Tanácsot (MGRK), és választásokat tartottak.

A polgárháborúba sodródó szíriai forradalomban a kurd mozgalom önvédelmi szervezetének, a YPG-nek (amelyhez csatlakozott a YPJ női önvédelmi szervezet is) a vezetésével az emberek 2012. július 19-én hajnal 1 órakor Kobanîban megszállták az állami hivatalokat. A városban lévő katonaság az utcára vonuló tömeget látva letette a fegyvert, és elhagyta a várost. Ezt az elkövetkező években más városok felszabadítása, a demokratikus kontroll felállítása és az Iszlám Állam elleni harc, majd győzelem követte.

A kapitalista modernitás ellenében

A rojavai forradalom Abdullah Ödzsalan és Murray Bookchin ökoszocialista, feminista és antikapitalista elméleteire támaszkodva próbálja fenntartani a nemzetállam alternatíváját a Közel-Keleten.

A forradalom horizontján az emberi kreativitásnak, az emberek közötti egyenlőségnek és a természettel való együttélésnek az elérése van, ezek azonban olyan korlátokba ütköznek, amelyek nem tűnnek el rendszerszintű változtatások nélkül.

A modernitás ahelyett, hogy az emberek önrendelkezését és a világ megismerhetőségét segítette volna elő, a felhalmozási logika és fetisizmus korszellemét hozta el. Ennél fogva a tárgyak és a természet is csak a csere viszonylatában, mint áru értelmezhető csupán, minden kalkulációvá redukálódik, az emberek pedig nem csak egymástól, maguktól és a természettől is elidegenedtek.

Ennek a racionalitásnak az aggregátora és végrehajtó szerve Ödzsalan szemében a nemzetállam, amely a nemzet nagy közös nevezőjével tartja egyben a rendszert. Ödzsalan szerint a nemzetállam ideológiai pillérei a nacionalizmus, a pozitivista tudomány, a patriarchátus és a vallás.

A rojavai forradalom fő célja, hogy alternatívát állítson fel a kapitalista modernitásnak és a nemzetállamnak, de hogyan?

Az elképzelés szerint egy olyan környezettudatos és feminista alapon szerveződő nem-állami politikai adminisztrációt kell felállítani, amelyben minden társadalmi csoport szabadon élhet és vitathatja meg közös dolgait, a termelőeszközök pedig demokratikus kontroll alatt vannak.

Ödzsalan ezt demokratikus konföderalizmusnak hívja, amelyben az emberek közvetlenül vesznek részt és alakítják azt:  a döntéshozatal helyi közösségek szintjén történik, amelyek aztán képviselhetik álláspontjukat a magasabb szintű döntéshozatali fórumokon is.

A demokratikus konföderalizmus szükségesnek tartja az állammal való átmeneti együttélést, ennél fogva hatástalannak tartja a rendszer gyors, forradalmi úton való leváltásának az elképzelését. Ödzsalan szerint távol kell maradni az állam teljes elutasításától is, mert annak megszűnése egy hosszú folyamat része, amely során alternatívát kell felmutatni.

A demokratikus konföderalizmusnak Rojavában tehát

• célja, hogy alternatívát képezzen a nemzetállamnak és a kapitalista modernitásnak,
• a szövetkezeti gazdaságon, a termelőeszközök demokratikus kontrollján,
• helyi közösségek, kommunák és tanácsok döntéshozatalán,
• női és nemzetiségi szervezetek önrendelkezésén keresztül.

Észak-Szíriában ennek megfelelően több ezer kommuna, tanács és szövetkezet működik. A városokban utcánként szerveződnek szomszédságok kommunákba, választanak embereket maguk közül a városi tanácsba és dolgoznak együtt szövetkezetekben, ahol a termelt értéket nem kisajátítják és felhalmozzák egyes emberek, hanem a benne dolgozók visszaforgatják a szövetkezetbe és közösségeikbe. Csak Cizire kantonban például 57 szövetkezet működik, amelyekhez összesen közel 9 ezer család kapcsolódik.

Minden politikai testületben biztosítva van a nők és a férfiak egyenlő képviselete (minimum 40-40%, illetve minden vezető pozíciót egy nő és egy férfi tölt be), illetve a különböző etnikai és vallási csoportok reprezentációja is – és alakultak külön női szövetkezetek is.

Ellenségekkel körülvéve

Rojavának a nemzetközi közösség vele szolidáris részén kívül nem sok barátja van egyelőre: az Egyesült Államok az Iszlám Állam formális legyőzése után bejelentette, kivonja csapatait az országból – de azóta ezzel ellentétes kijelentést is tettek, feltehetőleg izraeli nyomás hatására is -, ezzel utat nyitva Törökországnak és Erdogannak, hogy a kurd terrorizmusra hivatkozva területet és befolyást szerezzen Szíriában magának és iszlamista csatlósainak.

Korábban már behatoltak és elfoglalták a kurdoktól az Eufrátesztől nyugatra elhelyezkedő területeket és Afrin-t, most pedig elfoglalnák a keletre fekvő területeket is.

Erdoganék a „Szabad Szír Hadsereget” használják proxyként az elfoglalt területeken, ahol a mindennapi élet jelentősen megváltozott azután, hogy elfoglalták a törökök a területet: megjelentek újra a szélsőséges iszlamista szabályok és önbíráskodás, a törökök és szövetségeseik pedig folyamatos elnyomásban tartják azokat a lakókat, akik nem felelnek meg tökéletesen valamelyik kívánatos politikai-társadalmi kategóriának (vallás, nem, nemzetiség és így tovább).

A törökök emellett az Eufrátesz vízszintjét is mesterségesen alacsonyan tartják, így jelentősen megnehezítve Rojava energiaellátásának biztosítását.

Pedig igazán lenne miért legalább egy kicsit hálásnak lenni a részükről: március végére a kurd-arab szocialista Szíriai Demokratikus Erők elérték és bevették a délkeleti Baghúz város utolsó, dzsihádisták által tartott állásait is, a harci cselekmények befejezése után az utolsó ISIS zászlót a YPJ zászlójára cserélték le.