Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Amit a mának üzen a második világháború kitörése

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1939. szeptember 1-én indította meg a náci Németország keleti szomszédja, Lengyelország lerohanását, és ezzel elindította a II. világháborút. A kerek évforduló alkalmat ad mindenféle politikusnak és közszereplőnek arra, hogy elutasítsa a nyolcvan évvel ezelőtti agressziót és hitet tegyen a békés nemzetközi politika mellett. A lengyel és a német államfők ma délelőtt közös megemlékezésen vettek részt és ezzel szimbolikusan megjelenítették, hogy a világégés okozta sebeknek egy része a tudatos politikai felelősségvállalásnak köszönhetően mára valamelyest begyógyult.

Nem megkérdőjelezve a ceremoniális szólamok helyét és fontosságát, azt azért érdemes megjegyeznünk, hogy a béke megőrzése, milliók életének védelme nem garantálható csupán ezekkel a nyilvános rituálékkal, ezeknél sokkal többet kell tenni a hétköznapi politika szintjén.

És ez talán igazabban cseng ma, mint bármikor a második világháború lezárása óta.

Az az ipari szintű mészárlás, amely a fronton, illetve a frontvonalak mögött, a pogromokon, haláltáborokban, az alapvető ellátásoktól megfosztott városokban megvalósult, olyan mély megrázkódtatást okozott, amely Európában és Észak-Amerikában hosszú évtizedekre tartós békét hozott. Európa nyugati felében és Észak-Amerikában évtizedekre balra mozdult el a politikai közép, és ennek nyomán olyan progresszív kormányzás vált a fősodratú politika részévé, amely milliók számára garantálta az alapvető polgári és szociális jogokat.

A világháború traumája hasonló folyamatokat indított el saját régiónkban is, a rövid életű háború utáni demokráciában azóta sem látott konszenzus uralkodott a népi, egyenlősítő, jóléti politika mellett. A sztálinizmus sajnos mindenhol maga alá gyűrte ezeket a reményteli, jobbító hevületű, progresszív demokráciákat, a kiépült diktatúrák bűneit pedig még az sem menti fel, hogy párhuzamosan a népoktatás, népegészségügy, nő- és gyermekvédelem, szociális védelem addig soha nem látott infrastruktúrái épültek fel Közép-Kelet-Európa társadalmaiban.

A világ Euro-Amerikán kívüli részei azonban még ennyire sem jártak jól, hiszen évtizedek helyett, a béke ott még pár évig sem tartott. Korea, Vietnám, Irán, Közel-Kelet, Afrika szarva, Latin-Amerika, Afganisztán mind-mind nagyhatalmi háttérrel rendelkező háborúknak és polgárháborúknak, puccsoknak és felkeléseknek lettek a helyszínei, onnan nézve tehát sem a hidegháború nem volt túl hideg, sem az utána érkező Pax Americana nem volt túl békés.

Amit tehát Euro-Amerika életében többé-kevésbé valóság lehetett, az a világ fennmaradó többségében csupán egy globális hierarchikus viszonyokat igazolni hivatott ideológiai konstrukció volt.

Ám ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy az egész világot egyszerre vérbe borító nagyhatalmi totális háborút sikerült nyolc évtizeden keresztül elkerülni.

Ezt azonban kisebb arányban a világégés utáni morális belátás, és nagyobb mértékben a különböző erőegyensúlyok és globális hegemóniák biztosították. Az erőegyensúlyok természete azonban az, hogy időnként megbomlanak, a hegemóniák sorsa pedig egy idő után a hanyatlás.

Nyolcvan évvel azután a tragikus szeptember elseje után bőven találunk mindkét jelenségre utaló jeleket.

Nem kedvelem a leegyszerűsítő történelmi párhuzamokat, mert vélt vagy valós képi megfelelésekkel felülírja a történelmi események megértésének minden dimenzióját, gazdasági, társadalmi és politikai kontextusokat, résztvevők motivációit, és így tovább. Mindazonáltal, épp olyan átalakulások közepén vagyunk, amelyekben igenis felértékelődik a második világháború kitörésének megértése.

Meg kell értenünk például azt, hogy mi vezet a háborús retorika természetessé válásához, mi okozza, hogy az erőszak és a háború egyértelmű morális rosszból (és ebben az összes világvallás, illetve a szekuláris humanizmus is egyetért), jóvá, kívánatossá, hősiessé válhat. Meg kell értenünk, milyen politikai és gazdasági szereplők alakítják át a közbeszédet úgy, hogy a „kereskedelmi háború”, a „terror elleni háború” típusú kifejezések egyre elfogadhatóbbá, legitimebbé tegyék az erőszakot és kevésbé láthatóvá az erőszak elszenvedőinek sorsát.

A megértés nélkül ugyanis nem tudunk ellene küzdeni.

Át kell látnunk, hogyan történik társadalmi csoportok megbélyegzése, hogyan lesz elfogadható ártatlan emberek „élősködővé” nyilvánítása, hogyan lesz menekülésből „invázió”.

Enélkül nem menthetünk meg életeket.

Szét kell szálaznunk azokat a dumákat, amelyek egy-egy politikai vezető klikk önös érdekeit úgy állítják be, mintha egy egész közösség érdekei lennének. A háborúban ugyanis az átlagember hal meg, az ő lábát viszi el a gránát, ő fagy halálra, az ő családja éhezik és nyomorog. Miközben a fegyvergyártók lesznek gazdagabbak, a hatalmi blokkot támogató gazdasági elit nyer hozzáférést új, olcsóbb erőforrásokhoz.

Tanulnunk kell abból, mennyire nem jó stratégia, ha az erőszak ellenzői úgy akarják az erőszak támogatóiból kifogni a szelet, hogy hasonlatossá válnak hozzájuk. A 2010-es évek világpolitikája márpedig a Neville Chamberlainek világa: a Brexit nem lenne, ha ostoba politikusok ne engedtek volna mindenben a hangos és erőszakos szélsőjobbnak; a Földközi-tengeren nem halnának meg évente ártatlan ezrek, ha az unió menekültpolitikáját nem az erőszak csatlósai határoznák meg.

A klímaváltozás korában pedig talán még a korábbiaknál is fontosabb annak belátása, hogy a föld, a természet és az ember nem eszköz, nem erőforrást, amelyet az erősebb kutya elve alapján kisajátíthat egy-egy elitcsoport, esetleg juttatva belőle követőinek. Meg kell értenünk, hogyan terjednek el azok az ideológiák, mely egyeseket érdemesebbnek nyilvánítanak a föld kincseire, a békére és a jólétre.

A föld, a természet és az ember kisajátítása szükségszerűen erőszakos, mert nulla összegű játszmává alakítja azt, aminek valójában minden és mindenki jólétét egyformán kellene szolgálnia. A túlélés nem a fegyverrel elvételben, a kitelepítésben, a mások gyilkolásában rejlik, hanem a közös munkában.

Pont azokban az időkben a legnehezebb ezeket a tanulságokat levonni és azok alapján cselekedni, amikor az erőszak normálissá válik, és az ember elhiszi embertársásról, hogy az ki fogja enni az utolsó falatot a szájából. De pont ilyenkor kell a leghangosabban kiabálni bele a pusztaságba a fegyverek nélküli világ és a kisajátítás nélküli világ reményét.

Ez a kiabálás elsősorban azt eredményezi, hogy te leszel a fegyverek első áldozata. De egyúttal azt is, hogy a fegyverek elkerülhetetlen és szükségszerű kudarca (vagyis a fegyverek teljes értelmetlenségének nyilvánvalóvá válása után) valaki majd nemcsak elképzelni, de építeni is tud egy jobb világot.

Olvass tovább!