Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Baloldal az új válság kihívása előtt

Ez év nyarának elején, elsősorban itt a Mércén, élénk vita bontakozott ki a rendszerkritikai baloldal helyzetéről, perspektíváiról és feladatairól. Az apropót az adta, hogy a május végi EP választások nyomán mind Európában, mind hazánkban előretörtek a liberálisok és/vagy a liberális színezetű zöld pártok. Az EU-ban emellett erősödött valamelyest a szélsőjobboldal is – nálunk a kormányzó párt képében már eleve erős is volt.

A vitában megszólalók döntően csalódottak voltak: a rendszerkritikai baloldal a választásokon szinte labdába sem rúgott, teljesítményei könnyűnek találtattak, sőt Kiss Viktor egyenesen úgy érezte, hogy az elmúlt évek erőfeszítései „mehetnek a kukába”. Pap Szilárd István úgy értékelte a helyzetet, hogy az elmúlt évtizedekre jellemző liberális-konzervatív libikókán most ismét a liberálisok kerültek felülre, többek között azért, mert az ezt megelőző ex lex helyzetben a rendszerkritikai baloldalnak nem volt komoly dobása, olyan dobása, melynek révén jelentősebb tényezővé válhatott volna. Ezért eme baloldalnak most várnia kell az inga újabb, képlékeny hatalmi helyzetet hozó kilendüléséig.

Gyenge szerepléséért a rendszerkritikai baloldal mintha önmagában kereste volna a hibát ezekben a vitákban: erőtlen szervezettség, széthúzás, stb. Magam azonban úgy látom, az okok ennél sokkal mélyebbek, és döntően strukturálisak.

Alapvetően arról van szó, hogy a rendszerkritikai baloldal markáns térhódításának még nem jött el az ideje: mint arról már többször írtam, ez a baloldal már nem lehet nemzeti, de még nem lehet nemzetközi sem. Szemben a szélsőjobboldal álláspontjával, a globális tőke nemzeti szintű kontrollja, korlátozása vagy társadalmasítása már nem lehetséges (lásd. a görög tragédiát, a Sziriza ámokfutását), ugyanakkor az azzal szembeni globális ellenállás megszerveződésének jelenleg és legalábbis rövid távon még nem jöhettek és jöhetnek létre a feltételei.

Rosa Luxemburg nyomán ezen feltételek közül

a legfontosabb a munkások és dolgozók nemzeti életviszonyainak globális kiegyenlítődése, vagy legalábbis egy ehhez közeli állapot kialakulása.

Melynek alapján megszülethet az a globális munkásosztály, mely már képes a globális tőkével szembeni nemzetközi ellenállás megszervezésére, ezzel összefüggésben arra is, hogy a – jelenleg elsősorban önmagát reprezentáló –  rendszerkritikai baloldal társadalmi bázisává váljon.

De hogyan, milyen mechanizmusok közvetítésével fog végbemenni ez a folyamat – mely már tulajdonképpen meg is indult?

Pontosan, egyrészt az egyre rugalmasabb tőke mozgása fogja ezt kikényszeríteni: a tőke a centrumokból az alacsonyabb bérszínvonalú – döntően keleti és déli – perifériák, félperifériák felé vándorol, növelve ezzel az ottani munkaerő iránti keresletet, ezért – mint azt már ma is látjuk – előbb-utóbb emelve a munkaerő árát is. Mérsékelve egyben a centrumok munkássága felé irányuló keresletet, gyengítve annak alkuerejét, majd megállítva vagy korlátozva annak bérszínvonal növekedését. Másrészt hasonló kiegyenlítő hatása van a gazdasági migrációnak is: a munkásság perifériákról, félperifériákról a centrumok felé irányuló mozgása a perifériákon, félferifériákon csökkenti a munkaerő kínálatát, ezért ott hamarosan növeli árát, a centrumokban viszont a konkurenciát erősítve csökkenti az ottani munkásság alkuerejét, következésképpen akár mérsékelheti is béreit.

Az eddigi tendenciákat tekintve, ez még hosszú, visszesésekkel tarkított, több évtizedes folyamat lesz. Visszakanyarodva gondolatmenetem kiindulópontjához, ezért – sokak várható ellenkezését kiváltva – azt állítom, hogy

amíg a kiegyenlítődés nem megy végbe, vagy nem jön létre ahhoz közeli állapot, addig a rendszerkritikai baloldal nemigen válhat erős társadalomformáló erővé.

De addig mit tehet egyáltalán?

Egyrészt őriznie lehet és kell az immár több évszázad alatt felhalmozódott baloldali értékeket. Ezek közül számomra talán a leglényegesebb egy olyan társadalom ideájának ébrentartása és felmutatása, mely a felvilágosodás alapértékeinek dinamikus egyensúlyát képes megvalósítani. Felismerve azt, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériség értékei egyszerre, ugyanabban az időben nem, pontosabban csak egymás rovására valósíthatóak meg. Az egyenlőség, esélyegyenlőség biztosítása például elkerülhetetlenné teszik a burzsoázia szabadságának korlátozását, ha nem teljes megtörését. (Részletesen lásd. A kör négyszögesítése – WTF baloldal című cikkemet, Kettős Mérce, 2015 augusztus 25.) Másrészt baloldali civil mozgalmak szervezésével és életbentartásával azon kell dolgoznia, hogy ezek az értékek egészen a társadalom mélyrétegeiig meggyökeresedhessenek. Harmadrészt a konkrét politikai, gazdasági és morális helyzettől függetlenül, a szegények, elesettek, kiszolgáltatottak, kirekesztettek ügyét és érdekeit eme baloldalnak mindig képviselnie kell. Végül, de nem utolsósorban, helyi tevékenységeit be kell kapcsolnia a nemzetközi szinten szerveződő rendszerkritikai baloldali mozgalmak áramkörébe.

Magyarországon a kishitűség helyett abból kell kiindulni, hogy az utóbbi öt-hat évben a helyi baloldali fiatal értelmiség komoly eredményeket ért el rendszerkritikai baloldali sejtek, mozgalomcsírák létrehozásában és működtetésében. Gondoljunk csak a Mércére, az Új Egyenlőségre, a Helyzet Műhelyre, A Város Mindenkié mozgalomra, a korábbiaknál aktívabb Társadalomelméleti Kollégiumra, a Társadalomelméleti Műhelyre, a Hallgatói Szakszervezetre – és még sorolhatnánk. Hasonló élénk mozgolódás figyelhető meg globális szinten is: a marxi életmű reneszánszára a 200 éves évforduló kapcsán, számos posztmarxista, de baloldali elmélet szárba szökkenésére és élénk vitájára és baloldali civil mozgalmak tömkelegének születésére, különös tekintettel az önigazgatói, szövetkezeti mozgalmakra.

Az EP választást követő vitában felmerült egy „igazi” baloldali párt létrehozásának gondolata is, ezt azonban a magam részéről nem javasolnám. Egyrészt ez a párt a társadalom jelenlegi egzisztenciális és mentális állapotát tekintve nem lenne képes az életképességéhez szükséges szavazatok összegyűjtésére – emlékezzünk vissza, tartalmát tekintve indulásakor az LMP is sok vonatkozásban rendszerkritikai baloldali párt volt, és nem elsősorban szubjektív hibái okozták azt, hogy képtelen volt érdemleges társadalmi bázist felsorakoztatni maga mögött. Vagy ott van a kapitalizmus határait szintén feszegető Párbeszéd, amely jelenleg körülbelül egy százalékos támogatottságot tudhat magáénak. Szoktam mondani, hogy amennyiben a kapitalizmus meghaladásának létrejöttek volna már a társadalmi és társadalomlélektani feltételei, vagyis már „itt lenne az ideje”, nos, akkor pillanatok alatt a föld alól is előbújnának az alkalmas vezetők, és rövid időn belül megszerveződne egy széles társadalmi támogatottságú rendszerváltó baloldali párt. Bár lehet, hogy ebben az esetben párt létrehozására már nem is lenne szükség, mert egy erős, a társadalom nagy részét integrálni képes civil mozgalom munkálkodásának bázisán a társadalom magától is levetné magáról a kapitalizmus ruháját.

Másrészt és főként: egy rendszerkritikai baloldali párt beszállása a pártok versenyébe legitimálná a rendszerstabilitás mellett elkötelezett politikai erőket. Nem beszélve arról, hogy miután a hatalomért folytatott versenyről lenne szó, az értékracionális célokat és eszközöket eme párt részéről is óhatatlanul rendre felülírnák a hatalomtechnikai, vagyis célracionális célok és eszközök. Hatalomtechnika viszont nem létezik kompromisszumok nélkül, márpedig, ha egy célkitűzéseit tekintve rendszerkritikai baloldali párt ilyenekbe gabajodna, akkor saját immanenciáját veszélyeztetné.

Végül, de nem utolsósorban: egy mostanság létrejövő baloldali rendszerkritikai párt első számú riválisai a jobboldali antikapitalista politikai erők lennének – melyek a társadalom mai mentális állapotában a baloldali erőknél jóval hatékonyabbak. Míg ugyanis a baloldal mindig személytelen struktúrákat támad, addig a jobboldali antikapitalizmus bűnbakok – zsidók, cigányok, Soros, bankárok, migránsok stb. – felmutatásával operál. A frusztrált, agyongyötört, agymosásnak alávetett, a tanulástól és tájékozódástól megfosztott társadalomnak pedig utóbbira van jóval inkább fogadókészsége.

A rendszerkritikai baloldal elkötelezettjeinek ezért nem a parlamenti pulpitusról, nem a televíziók stúdióiból, hanem kifejezetten személyesen, házról-házra járva kell, kellene eme megtévesztett embereket megszólítaniuk.

De mi lesz addig, ameddig egy újszocialista alternatíva megszületésének strukturális feltételei létrejönnek? Lehet-e addig szó, és főleg ellenállás nélkül nézni és hagyni az iszonytató egyenlőtlenségeket, nem beszélve a már beköszöntött klímakatasztrófáról, és a folyamatos háborús fenyegetettségről? Nos, véleményem szerint ezekben az ügyekben a rendszerkritikai baloldalnak a balra nyitott vagy nyitható szociáldemokrata pártokat, vagyis azokat a politikai erőket kell támogatnia, melyek célként egyelőre csupán a rendszeren belüli ellensúlyok képzését, a fennálló radikális kontrollját és korrekcióját fogalmazzák meg. De eme erők támogatása részünkről maradjon csak hangsúlyozottan külső! A rendszerkritikai baloldal maradjon az, ami ma, vagyis alapvetően civil mozgalom, pontosabban: lefelé, a társadalom felé mozduljon, ne felfelé, a hatalom felé!

*

A baloldali erők összefogása ma különösen azért fontos és sürgős, mert újabb globális gazdasági válság közeledik, mely új helyzetet teremt. Ennek megértéséhez látnunk kell, hogy mi történt az előző nagy válsághullám 2008-as, sokkszerű belobbanása után. Nos, az történt, hogy a nemzeti kormányok az erős gazdasági hatalmi centrumoknak mentőövet dobtak, majd ennek terheit a társadalom középső és alsó részeire hárították. (Részletesen lásd.: Globális válság – magyar válság – alternatívák című 2012-es könyvemet). A növekvő szegénység és erősödő egyenlőtlenség keltette társadalmi feszültségeket pedig – miután az alterglobalizációs mozgalmak eddigre kifulladtak, többek között azzal összefüggésben, hogy nem volt képességük és erejük baloldali válságkezelő alternatíva felmutatására – a szélsőjobboldal lovagolhatta meg. Az erősödő nacionalizmus annak is tükre, hogy az egyenlőtlenségek úgy nőttek, hogy miközben a globális munkásság körében (a már említett kiegyenlítődési folyamat egy állomásaként) a jövedelemszintek némileg közeledtek egymáshoz, nemzetállami szinteken az életviszonyok példátlan differenciálódásának lehettünk tanúi. (Már csak azért is így történt ez, mert globális válságkezelés híján a válság terheinek a „lakosságra” hárítását a nemzeti kormányok hajtották végre, akiknek kompetenciája döntően saját országukra volt méretezve.). Mindennek következtében a bontakozó osztályharc az első körben a nemzetállamok szintjére szorult vissza.

A közeledő válság – melyet a világgazdaság lassulása, a német gazdaság visszaesése és az autóipari kereslet csökkenése is jelez – ismét csak túltermelési válság: az elmúlt tíz évben a profitráták tendenciaszerű csökkenése folytatódott, és mivel ez a munkaerő technikával való kiváltása következtében (mely a profitráta csökkenésének alapvető oka) egyet jelent a fizetőképes kereslet visszaesésével, kínálati és kapacitás-többlet alakult ki a globális gazdaság piacain. Ezzel párhuzamosan mérséklődött a termelékenység növekedési üteme is (az eme gondolatmenetet alátámasztó adatokat lásd. Farkas Péter új nemzetközi kutatásokat összefoglaló munkájában: Neokeynesiánus közgazdászok a világgazdaság állapotáról. MTA KRTK Világgazdasági Intézet, 2019), mely plasztikusan mutatja a ’70-es évektől kezdődő neoliberális újkapitalizmus azon immanens tulajdonságát, hogy az nem termeli újra, sőt felzabálja a saját létfeltételeit, az ökológiai mellett elsősorban a humán erőforrásokat. (A „munkaerő” profittermelő képességének romlása elsősorban a mentális betegségek robbanásszerű terjedésével magyarázható, mely szoros összefüggésben van a munkaerő „rugalmasításával”, és általában is a prekariátus terjedésével. (Részletesen lásd. már idézett, Globális válság – magyar válság – alternatívák című könyvemet).

Szociológiai oldalról a piacon megjelenő elégtelen kereslet közvetlen magyarázó tényezője a „középosztályok” centrumokra is jellemző meggyengülése, sőt – mint arra Éber Márk Áron rámutat (A homokóra közepe – a szűkülő középosztály nyomában. Népszava, 2018 09 30.) – szinte teljes felszívódása. Mely „középosztály” fizetőképes keresletének csökkenése, eltűnése közvetlen okává válik az általános kereslet visszaesésének.

A várható válság bizonytalan politikai-ideológiai viszonyokat hoz létre, melyet – a konkrét konstellációtól függően – mind a protekcionista konzervatívok, mind a szabadkereskedelem-hívő liberálisok a maguk javára fordíthatnak. Ha előbbiek kerekednek felül, az a nacionalizmus és a szélsőjobboldal további erősödését fogja hozni, valamint – mint eddig – a nemzeti szintű osztályharc erősödését. Ha utóbbiak, akkor a centrumok képessé válnak arra, hogy – mint azt részben eddig is tették – a válság terheit a perifériákra, félperifériákra hárítsák. Azért tehetik ezt meg, mert utóbbiak nemzeti szintű védelmi rendszere gyenge, összefüggésben azzal, hogy gazdaságuk egyoldalú, többnyire duális szerkezete kívülről igen sebezhető. Ebben az esetben viszont arra kell számítani, hogy

az aktívabb erőforrás áramlás következtében a munkások és dolgozók életviszonyainak globális kiegyenlítődési folyamata felgyorsul, és a munkásság közelebb kerül globális megszerveződése feltételeinek kialakulásához – vagyis közelebb kerülünk a globális osztályharc beköszöntéhez.

A globális osztályharc megjelenésének már vannak jelei. Ha csak hazánkat nézzük is, azt látjuk, hogy míg a 2008-as nyílt válság előtti időszakban például a német munkásokat – azokat a munkásokat tehát, akik részesedtek a német tőke nálunk, a magyar munkások övékénél keményebb kizsákmányolása eredményeként realizált extraprofitjából – nem igen foglalkoztatta magyar (és kelet-európai) társaik fokozottan kiszolgáltatott helyzete – hiszen profitáltak abból – , addig mára ez a helyzet megváltozott. Kora tavasszal azt láthattuk, hogy a német szakszervezetek jelentős segítséget nyújtottak a magyarországi Audi leányvállalat dolgozóinak sztrájkjához: a német munkások eddigre már úgy érzékelték, hogy az alacsony magyarországi bérek tőkevonzó képessége az ő munkahelyeiket és életszínvonalukat veszélyezteti. Már csak azért is – és ez a döntő – mert a „középosztály” náluk is bekövetkező megroggyanásával az ő helyzetük is megingott. Ezért válhattak képessé a magyar munkások iránti szolidaritásra.

Hasonló üzenetet hordoz Bernie Sanders és a görög tragédiát megélt, radikális baloldali Varufakisz már létező, és továbbiakban kibontakoztatni tervezett, globális szintű együttműködése is.

*

Az eddigiekből levezethető, hogy hogyan, miben látom a rendszerkritikai baloldal feladatait a belátható jövőben. Nos, abban, hogy

egyrészt a konzervatív és liberális áramlatokkal, erőkkel szemben versenyképes elvi alternatívákat dolgozzon ki a közeledő válság baloldali kezelésére, másrészt ezt a programot széles társadalmi rétegek körében aktívan terjessze.

Minderre Magyarországon különösen nagy szükség van: Pogátsa Zoltán mutatta ki (legelőször Éltanuló válságban című, 2007-es könyvében), hogy hazánk, szélsőségesen duális szerkezetével összefüggésben a globális folyamatoknak a világon az egyik legkitettebb ország. Nálunk a küszöbön álló válság (a kormány által ez év tavaszán meghirdetett gazdaságvédelmi akcióterv ellenére, mely főként a tőke-oldal serkentésére, megóvására összpontosít) alapjaiban rendítheti meg a munkásság, a dolgozók helyzetét. (Miként az a 2008-at követő években történt).

A rendszerkritikai baloldal számára ebben a folyamatban elengedhetetlen a tőke-munka viszony korábbiaknál erőteljesebb tematizálása. Korábban már írtam arról, hogy az újkapitalizmus refeudalizációja, és ennek részeként, a munkásság szinte minden korábbinál kiszolgáltatottabb helyzete következtében, a tőke-munka viszony ma a feudális úr-szolga viszony álruháját ölti – különösen nálunk. Ez azt is jelenti, hogy a munkásság, a dolgozók indulatai nem a tőke, hanem a mindenkori kormányok ellen irányulnak, követeléseiket adott esetben nem a burzsoáziával, hanem az azt képviselő, azt álcázó államhatalommal szemben fogalmazzák meg (Részletesen lásd. Hatalom és értelmiség a globális térben című 2018-as könyvemet).

Vagyis nem értek egyet Kiss Viktor már idézett cikkének azon állításával, mely szerint mára a tőke-munka viszonyt a rendszeren kívül vagy belül reláció váltotta fel. Mindazonáltal, ami a részleteket illeti, ennek a megközelítésnek a prekariátus rohamos terjedése következtében van igazságtartalma. Úgy képzelem, hogy a hálózatok világában a Hálózat egy olyan fenevad, mely ha éhes, különböző metszéspontjain magához rántja, bekebelezi az atomizált egyéneket – majd ha jól lakott, kiköpi őket a semmibe. Egyik oldalon tehát a Hálózat, a maga szövevényes hiarerchiájával, másik oldalon a végtelenül elmagányosodott, identitásaiktól is megfosztott egyének, akiknek ugrásra készen kell várniuk, hogy a Hálózat mely pontján, és meddig lesz rájuk szükség. (Bizonyítékul elég csak a terjedő hakni-munkára hivatkoznunk: itt emberünk ül otthon a számítógépe előtt, ahol szinte csak az utolsó pillanatban tudja meg, hogy aznap hova és hányra kell mennie például árút pakolni…).

Mindebből következik, hogy a rendszerkritikai baloldalnak up to date-nek kell lennie a termelési viszonyok forradalmian változó világában. Egyszerre kell láthatóvá tennie a tőke-munka viszonyt, és lelepleznie a Hálózat embertelen működését. Ami azt is jelenti, hogy egy időben kell képviselnie a még munkában lévőket, a munkanélküliek növekvő táborát, és a két állapot között lebegő, csellengő embereket.

Visszatérve cikkem indító gondolatához – egyben összefoglalóan – mindehhez hazánkban nem új párt, vagy pártszerű képződmény létrehozásán keresztül vezet út. Ilyenek már voltak-vannak.

A feladat sokkal inkább a már meglévő baloldali civil mozgalmak kiterjesztése, ezen belül az elvi alternatívák felmutatásához elengedhetetlen elméleti és empirikus munka elmélyítése egyfelől, a társadalmi kapcsolatok élő szövetének világra hozása másfelől. Nem utolsó sorban pedig a nemzetközi civil társadalmi mozgalmak hálózatába való, jelenleginél aktívabb bekapcsolódás.

De zárásként még felhívnám a figyelmet egy további, a rendszerkritikai baloldalra leselkedő, eddig nem említett veszélyre is. Ez pedig nem más – Mikecz Dániel (NGO-izálódás és életmód-politika: neoliberalizmus a baloldalon: Új Egyenlőség, 2018 07 15.), valamint Kováts Eszter és Schultz Nóra (Nem puszta ellenségkép! Baloldaliak a „progresszív liberalizmusról – válasz egy konzervatív felvetésre.: Válasz Online, 2019 07 30) eszmefuttatásai nyomán –, mint eme baloldalnak a neoliberális identitáspolitikában való feloldódása. A kisebbségek ügyének felkarolása, pontosabban annak túlfeszítése, a kisebbségek „szaporítása” egy bizonyos ponton túl a közösségi érdekek és értékek képviseletének rovására mehet. Vannak erre utaló jelek. Melyek elsősorban akkor erősödhetnek fel, ha a rendszerkritikai baloldal az írásomban vázolt feladatainak nem tud, vagy nem akar eleget tenni. De ez már egy másik cikk témája…

Címlapkép: A rabszolgatörvény elleni tüntetés 2018. december 8-án. Fotó: Prosinger Lívia
Olvass tovább!