Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A kör négyszögesítése – WTF baloldal

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Cikksorozatot indítottunk WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldal?) címen, amelyben azt az egyszerűnek tűnő kérdést tesszük fel, hogy mi a baloldal ma Magyarországon, az Unióban, a világban. (A felvezetőt és az eddig megjelent írásokat lásd itt.) A sorozat alábbi, harmadik darabjában Szalai Erzsébet fejti ki, hogyan lehet a baloldal a jelenleginél egyszerre nemzetibb és nemzetközibb, valamint azt is, mi a baloldal felelőssége a szuperkizsákmányolás elleni lázadás elmaradásában.

szalaierzsi-wtfbal2.jpg

Először is: mi nem a baloldal?

A baloldaliság nem merülhet ki a szegényekkel, gyengékkel és a különböző kisebbségekkel való együttérzésben. Nem merülhet ki az értük való – de az elesettség, megalázottság mélyebb okait, összefüggéseit nem firtató, azokra nem reflektáló – munkálkodásban sem. Megteszik mindezt részben a konzervatívok, és teljes egészében a liberálisok is.

Nem azonos a szabadság-egyenlőség-testvériség értékeinek képviseletével sem: ezek így sematikusan, statikusan egymás mellé téve a kapitalizmust – tágabb értelemben  a modernitást – bevezető nagy polgári forradalom jelszavai voltak, ezért inkább eme nagy történelmi korszak uralkodó eszmei áramlatának, a liberalizmusnak feleltethetőek meg. Ehhez kapcsolódó és az alapokat érintő történelmi tapasztalat, hogy a három alapérték együttesen, egy időben soha nem valósult, mert nem is valósulhatott, meg. Erre mindjárt visszatérek.

A baloldaliság a magam megközelítésében egy zsigeri, érzelmi és eszmei attitűd. A baloldali ember a gyengék oldalán áll – nem csak úgy általában, hanem az erősekkel szemben. Még inkább azzal a rendszerrel szemben, amely az erősek gyengék feletti uralmát létrehozza és folyamatosan újratermeli. A baloldal ezért antikapitalista, vagy legalábbis kapitalizmus-kritikus. Hisz abban, hogy a kapitalizmus – vagyis manapság már az élet minden szféráját átható, maga alá gyűrő tőkelogika – meghaladható. Hogy – mint azt Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet… c. 2006-os könyvemben részletesen is kifejtettem – a mai kapitalizmus méhében megfoganhatnak (embrionális formában részben már ma is jelen vannak) azok a folyamatok, mechanizmusok, melyek hosszabb távon egy újszocialista alternatívát alapozhatnak meg.

Ennek lényege a szabadság-egyenlőség-testvériség értékeinek DINAMIKUS egyensúlya, vagyis folyamatos versenye; annak a belátásnak, helyesebben „belátásodásnak” az alapján, hogy viszonyuk problematikus, vagy legalábbis korántsem konfliktusmentes. Ez többek között azt jelenti, hogy adott körülmények között – különösen az újszocializmus felé vezető úton – az egyenlőség (az én olvasatomban esélyegyenlőség) megvalósulása vagy megközelítése érdekében egyes társadalmi csoportok (ma elsősorban a burzsoázia) szabadságát (legalábbis átmenetileg) korlátozni szükséges.

Nagy és számomra egyelőre nyitott kérdés, hogy ilyen körülmények között hogyan kerülhető el az erő alkalmazása, közelebbről az a diktatúra, mely a létezett szocializmus hajnalát jellemezte, és amelyet a magam részéről zsigerileg elutasítok.

És ezzel végre eljutottunk a dilemmákhoz: azokhoz a további kérdésekhez, melyekre a baloldal egyelőre nem tudott releváns választ adni. Mint ahogyan ezeket illetően magam is bizonytalan vagyok.

Az első ilyen kérdés a baloldal által megkerülhetetlen tőke-munka viszonyhoz kapcsolódik. Ennek lényege a kizsákmányolás: Marx elmélete szerint a tőkések által a termelés során felhasznált munkaerő (élőmunka) olyan áru, mely az újratermeléséhez szükségesnél nagyobb értéket képes létrehozni. A különbözet a tőkések által elsajátított értéktöbblet, mely a piac közvetítésével profitként jelenik meg és realizálódik. Marx korához képest az 1970-es évektől datálható újkapitalizmus fejleménye, hogy (különösen a perifériákon és félperifériákon) a munkások által kapott bér széles rétegeiknél még a munkaerejük újratermeléséhez szükséges értéket tartalmazó áruk megvásárlására sem elegendő. Magyarországi példa: hazánkban ma a létminimum 92 ezer forint, a nettó minimálbér ezzel szemben csak 69 ezer forint.

De miért nincs ebből világraszóló vagy legalábbis országos ribillió? És a szuperkizsákmányolás elleni lázadás elmaradásában mi a baloldal felelőssége?

Nos, a szabadversenyes kapitalizmust követő (abból kinövő) monopolkapitalizmus korában a létrejött óriásmonopóliumok, oligopóliumok foglyul ejtik a nemzetállamokat, sőt a nemzetközi pénzügyi szervezeteket is – de ennél is továbbmenve, arra is képesek, hogy ezek háta mögé bújva szinte láthatatlanná váljanak a társadalom, a munkásság számára. A tulajdon ezzel ellentétes irányú mozgása révén kialakuló nagy – ezért úgyszintén monopolvonásokat mutató – intézményi befektetők viszonyai pedig még saját kisbefektetőik számára is átláthatatlanok.

Ezzel párhuzamosan, a hálózatosított és „rugalmasított” munkaerőpiacon a verseny éleződik, a munkásság helyzete differenciálódik, sőt viszonyai az atomizálódás jeleit mutatják – erről az oldalról is hiányoznak tehát az osztállyá szerveződés, vagyis a kizsákmányolóikkal szembeni lázadás feltételei. Pontosabban: az újkapitalizmusban, különösen manapság az alapviszonyaik felismerésétől is megfosztott „emberek” „romló életviszonyaik” elleni lázadása a mindenkori államhatalom ellen irányul. Hiszen a 2008-as világgazdasági válság folyományaként az alávetett társadalom széles rétegei jövedelmeinek (ezen belül közösségi javainak) a tőke érdekeiben álló, a tőke által követelt megcsapolását – azaz a megszorításokat – a mindenkori államhatalom hajtja végre.

Ebbe bukott bele az európai szociáldemokrácia. (Ide tartozna a görög tragédia elemzése, de ebbe most nem tudok belemenni.) És ebbe bukott bele a még meg sem születő magyar is. A politikai baloldalt súlyos történelmi felelősség terheli a tőke és a munka konfliktusos viszonyának eltagadásában. Továbbmenve,  abban, hogy a jobboldal mellett maga is tevékeny szerepet vállalt azon személyek és csoportok marginalizálásában, akik eme alapkonfliktust tematizálni merték és merik. Vagy csak egyszerűen a nyilvánosságban kimondják azt a két szót, hogy tőkés és munkás.

Mindazonáltal magam is tudom, hogy a kérdés a fentieknél bonyolultabb. Az autentikus baloldal mindig is elsősorban a kapitalizmus társadalmi-termelési viszonyait, nem pedig egyes domináns főszereplőit – vagyis az egyes burzsoákat – támadta. (A „tőke” maga sem puszta vagyontárgyakat jelent, hanem egy sajátos termelési viszonyt). De hogy lehet eme viszonyt megváltoztatni, vagy legalábbis belső erőviszonyait módosítani a domináns főszereplők támadása – továbbmenve, a történelmi gyakorlatnak megfelelően bűnbakká való kikiáltása – nélkül?

Számomra ez komoly dilemmát jelent, különös tekintettel arra, hogy a bűnösök kipellengérezése és üldöztetésük meghirdetése ma a szélsőjobboldal első számú programja – hozzáteszem: nagy népszerűségnek örvendő programja, különösen a fiatal munkásság és a cseperedő fiatal értelmiség körében (ld. elsősorban Bartha Eszter és Tóth András nemsokára megjelenő munkáját).

A következő dilemma abból adódik – és itt most elsősorban Magyarországra fókuszálok –, hogy a baloldalnak egyszerre kell a jelenleginél nemzetibbnek (jobban szeretem azt a kifejezést, hogy patriótábbnak) és nemzetközibbnek lennie.

Mit jelent ez?

Már 1995-ben megfogalmaztam azt a kritikámat, hogy Csurka István 1992-es híres-nevezetes náci szellemiségű dolgozata után a politikai baloldal és értelmiségi szószólói a nemzeti sorskérdések tematizálását egyetlen mozdulattal átengedték a szélsőjobboldalnak. [A „Néhány gondolat a rendszerváltás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán” c. írásban Csurka azt állítja, a Kádár rendszerben hatalmas lett a zsidó befolyás Magyarországon, és a zsidó hegemónia fenntartása érdekében azóta is minden olyan szervezetet veszélyesnek titulált a politikai elit, amely veszélyeztetni merte volna a zsidóság privilegizált pozícióját – a szerk.] Nagyjából a 2000-es évek közepétől pedig az tapasztalható, hogy magukat baloldalinak mondó értelmiségi közszereplők egyre nagyobb számban és intenzitással fejezik ki az általuk tesze-toszának, szolgalelkűnek, nacionalistának vagy egyszerre mindháromnak tekintett nép iránti megvetésüket.

Különösen felerősödtek ezek a hangok a Fidesz 2010-es, majd 2014-es választási győzelme után. A politikai baloldal és értelmiségi képviselői szinte semmi hajlandóságot nem mutattak arra, hogy megértsék bukásuk és egy (szélső)jobboldali tekintélyelvű rezsim győzelmének mélyebb társadalmi okait, valamint számot vessenek az abban viselt felelősségükkel – ehelyett az „elkorcsosult” népre mutogatnak. Ez pedig nem hogy nem növeli vonzerejüket, hanem közvetlen táptalajává válik a társadalom szinte minden szintjét eluraló meg nem értésnek – sőt agressziónak.

De ez a politikai baloldal egyben mérhetetlenül provinciális is. Ő és értelmisége meg sem kísérli Magyarország sorsát nemzetközi, globális összefüggéseiben látni és láttatni, ez pedig szűklátókörűségével és rosszul felfogott érdekeivel magyarázható: ez teszi lehetővé azt, hogy a politikai riválisaival folytatott küzdelemben – ezen riválisok támadásában és túlígérésében – az ország mozgásterét jóval tágasabbnak láttassa a valóságosnál. (Persze ezt tette a Fidesz-KDNP is: ellenzékben.) És ez az attitűd magyarázza azt is, hogy eltakarja a szemét a Nyugat és legközvetlenebb közege, az Európai Unió valóban súlyos válságának látványától – melyben persze nincs egyedül.

Jórészt ezt teszi az európai szociáldemokrácia is. Már említett bukásának ez a másik, bár az előzővel szorosan összefüggő oka. És a provinciális – de paradox módon egyben szervilis – magyar politikai baloldal feltétel nélkül felesküdött eme szociáldemokráciára. Mely sajnos ma már nem az egységesülő Európa eszményét, hanem elsősorban a mögötte álló gazdasági érdekcsoportok érdekeit szolgálja. (Minden kétséget kizáróan mutatja ezt a TTIP, azaz a transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerség támogatása, mely alól Magyarországon a baloldalinak mondott politikai erők közül az  Együtt–PM delegáltja az egyetlen kivétel).

Legutóbb Görögország tragikus sorsa bizonyította: egy kicsi, félperifériás ország egyedül, önerejéből képtelen kitörni globális meghatározottságaiból. Ez csak sorstársaival együtt lehetséges.

De hogyan lehet egy eljövendő baloldalnak empatikusabbnak lenni saját népével úgy, hogy közben lázasan kell keresnie külső szövetségeseit – amelyek munkásságai, népeinek kulturális tradíciói, és aktuális élethelyzetei már vagy még sok tekintetben egészen mások? Számomra ez (is) egyelőre nyitott kérdés.

Summa summárum: ha megközelítéseimnek van realitása, akkor az újbaloldalnak a kör négyszögesítésére kell vállalkoznia. Küzdenie kell az esélyegyenlőségért – de közben védenie kell a szabadság és testvériség értékeit is. Katalizálnia kell a munkásság osztállyá szerveződését, ennek keretében fel kell lépnie a tőkével (vagy legalább is annak túlkapásaival) szemben – de egyben következetesen elutasítva a szélsőjobboldalra jellemző diktatórikus és bűnbakképző törekvéseket. Védenie kell saját népét és annak értékeit – de közben nemzetközivé is kell válnia.

Nehéz, de talán a kollektív bölcsesség által nem megoldhatatlan feladatok. Talán még megvalósítható-regenerálható(?) valami az „okoskodó magánemberek közönségéből” (Habermas). Vagyis itt elsősorban a ma formálódó új baloldali civil szerveződések játszhatnak kulcsszerepet. A kényszerítő körülmény mindenesetre nagyon erős: már itt sötétül felettünk a fasizmus árnya.

Szalai Erzsébet

Augusztus 27-én Ungár Péter, 29-én Papp Réka Kinga írását közöljük.
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is fontos, hogy legyenek olyan sorozatok, mint a WTF baloldal, támogass minket!
Olvass tovább!