Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az inga visszalendült – de hova?

A nyugati sajtó szalagcímei, valamint Steve Bannon és Orbán Viktor vágyai ellenére a szélsőjobboldali áttörés elmaradt az európai parlamenti választások legújabb fordulóján, mely ráadásul évtizedes távlatban is rekordmennyiségű uniós polgárt mozgatott meg. Bár súlyukat növelték, a várhatóan júniusban felálló új EP-ben is csak a mandátumok negyedére számíthatnak a szélsőjobboldali erők – ráadásul még ez a pozíció is gyengülni fog abban a pillanatban, hogy Nagy-Britannia, és vele együtt Nigel Farage Brexit Pártja kilép az unióból.

Persze mindez alacsony küszöb a boldogsághoz.

Akik az épp aktuális jelen bűvöletén felülemelkedve, ellentmondásain és dinamizmusán keresztül figyeljük a politika folyamatait, már évekkel ezelőtt érezhettük, hogy előbb-utóbb itt fogunk kikötni, hogy az inga szükségszerűen vissza fog lendülni. Ezért is mondjuk évek óta, hogy nem mindegy, hogy pontosan hová is fog visszalendülni, mi lesz az a politikai pozíció, amely az európai szélsőjobboldal antitéziseként lendítheti tovább az európai történelmet.

A május 23. és 26. között lezajlott forduló után már tudjuk, hogy a „radikális közép”, az újra-brandelt liberalizmus lesz ez az antitézis. Ahogy Kiss Viktor is írta a napokban, a kilencvenes-kétezres évek liberalizmusának válsága hívta életre a 2010-es évek populista hullámát, amely a pozícióiban megrendült európai közép- és munkásosztályoknak ígérte a kedvezményezettek körén belül maradást, a pozíciók visszaszerzését, stabilizálását.

De a 2008-as válság hatásainak lecsöngése, a gazdasági fellendülés, a kontinensre érkező menekültek számának drasztikus csökkenése olyan politikai környezetet teremtett, amelyben a kezdeményezőképesség, az újdonság ereje nem a szélsőjobboldalon maradt, hanem azokhoz került át, akik ezzel a szélsőjobboldallal szemben határozzák meg magukat.

A leglátványosabb erősödést az ALDE pártcsalád gravitációs mezejében mozgó centristák/liberálisok, utánuk pedig a zöld pártok érték el, aminek hatására a választások utáni európai politikában már ők húzhatják a nótát, melynek ritmusára mindenki másnak táncolnia kell. Bár továbbra is a két nagypárt, a néppárt és a szociáldemokraták adják a politikai sereg derékhadát, nekik erre a ciklusra inkább az alkalmazkodás, a lendületesebbek követése lesz a szerepük.

Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy az Salvini-Le Pen-Orbán-Kaczynski tengely ne rendelkezne rengeteg ütőkártyával, és zsebre dugott kézzel fog ülni – látni is fogjuk ezt az elkövetkező egy hónapban, a legfontosabb uniós végrehajtói pozíciók elosztásának folyamatában, mely – öveket becsatolni! – minden bizonnyal viharos lesz. Annyit mondok csupán, hogy most nem ők az egyedüliek, akikben politikai dinamizmus és stratégiai vízió van, hanem vetélytársukra akadtak.

Végső soron pedig úgyis az lesz, amit Macron akar.

Az, hogy végre nem csak az európai posztfasiszták az egyetlen belevaló gyerekek a grundon, örömre is adhat okot, ám épp az előző mondatom mutatja, hogy ezen a vonalon miért érdemes mérsékelnünk az örömünket.

Meg kell ugyanis állapítanunk, hogy az európai liberálisok sem politikailag, sem intellektuálisan nem számoltak el a válság és az európai szélsőjobb felemelkedése előtti önmagukkal. Vagyis azokkal a tévedésekkel, amelyek ennek a szélsőjobbnak a felemelkedését okozták. Gazdasági szempontból igen keveset változott a tőkecentrikus, GDP-fetisizáló, „nincs alternatíva” neoliberális elképzelés, amely a 2008-as válsághoz, és az utána következő, társadalmi szempontból katasztrofális megszorításokhoz vezetett.

És bár kulturálisan próbálják a legnagyobb távolságot hangsúlyozni az új európai szélsőjobbosokkal szemben – nyitottak vagyunk, Európában nem lehetnek határok (szóltak vajon erről a Földközi-tengerbe épp most is belefulladóknak?) –, ám valójában az ALDE tagpártja is kulturálisan is jelentősen jobbra tolódott az utóbbi években, elég csak a német FDP-re vagy épp a spanyol Ciudadanos-ra gondolnunk, melyekre a liberális jelző csak gazdaságpolitikai szempontból illeszthető, más tekintetben nacionalista, xenofób pártokról van szó.

Igazából a Nemzetközi Valutaalap szakértőit leszámítva a mainstream politika egyáltalán nem foglalkozott a múltbeli hibák feldolgozásával, ilyen értelemben tehát az inga ugyanoda lendült vissza, ahol tíz éve volt, és ez magában hordozza ugyanazokat a problémákat, amelyek például az európai posztfasizmus megerősödéséhez vezettek.

Némileg több optimizmusra ad okot a zöldek relatív erősödése, ám itt is érdemes pár fenntartást megfogalmazni. Az, hogy a klímaváltozás kérdése képes volt az európai politika egyik strukturáló tényezőjévé válni, nagyon üdvözlendő, és mindannyiunk érdekében remélhetjük, hogy ez a tendencia a jövőben tovább fog folytatódni. Érdemes azonban látni, hogy az európai zöldpolitika fősodra csöppet sem rendszerkritikus, gazdasági és kulturális értelemben is közelebb van a liberálisokhoz, mint a gyökeres átalakulást szorgalmazó progresszívekhez. Ahogy Loren Balhorn, a Jacobin szerkesztője nemrégiben a német zöldek kapcsán fogalmazott, „valamikor a kozmopolita, ökológiailag tudatos protestszavazók pártja, a Zöldek ma mindenkinek a pártja Németországban, akik szeretnék, ha a dolgok többé-kevésbé úgy maradnának, ahogy az elmúlt harminc évben voltak – csak több elektromos autóval.”

Ezekkel a tendenciákkal párhuzamosan pedig tudomásul kell vennünk azt is, hogy a baloldali pillanat 2019-re megtorpanni látszik.

A válság hatására megerősödő radikális baloldali mozgalmak épp a 2014-es EP-választások idejére izmosodtak meg, így brüsszeli jelenlétüket is erősíteni tudták, olyan felfutóban lévő pártokkal, mint a spanyol Podemos vagy a görög Sziriza. A mostani fordulóban azonban jelenlétük csökkent.

Rengeteg okot lehetne felsorolni, ami megmagyarázza ezt a visszagyengülést, ezek között olyan tényezők is szerepelnek, mint az uniós establishment munkája, mely olyan alulról építkező politikai mozgalmakat taposott el, mint a Sziriza.

Ugyancsak szerepet játszott, hogy 2015-től a menekültválság jelentősen átrajzolta a politikai viták kereteit, a gazdasági-társadalmi kérdésekről a befogadás-elutasítás, nyitott-zárt kettősségei felé irányítva át a politikai konfliktusokat. Persze ebben a témában is lehetett volna kimondottan baloldali politikát artikulálni (Kiss Viktor szerint egyenesen ekkor KELLETT volna), ám ez érdemben elmaradt.

A baloldalra amúgy is jellemző töredezettség és belső konfliktusok szerepe sem elhanyagolható, amely az Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal (GUE/NGL) pártfrakción belül már odáig fajult, hogy a francia Jean-Luc Mélenchon mozgalma a Sziriza kizárását követelte, miután utóbbi nemzetközi nyomásra szigorította a sztrájktörvényt.

Az EP-választás szempontjából az is lényeges, hogy miközben mondjuk a szélsőjobb és a liberálisok-zöldek is viszonylag koherens, politikai marketing nyelvére is lefordítható, az Unió egészére vonatkozó vízióval tudtak fellépni, a szétdarabolt radikális baloldal esetében talán egyedül Jánisz Varufákisz páneurópai mozgalma a DIEM25 / Európai Tavasz rendelkezett valami ilyesmivel. Varufákiszék, akik évek óta szorgalmazzák a közös európai pártlisták bevezetését, az európai Zöld New Deal és az unió radikális demokratizálásának gondolatát ajánlotta, ám jelenlegi tudásunk szerint egyetlen mandátumhoz sem jutottak – igaz, a görög tagpárt 0,01 százalékkal csúszott csak a bejutási küszöb alá.

A vasárnapi eredményekből jól látszik, hogy azok tudták növelni befolyásukat az Európai Parlamentben, akiknek értelmezhető Európa-koncepciójuk volt. A két nagy ütköző koncepció most a konzervatív és a liberális lett, mely mindkettő a maga nemében az európai felsőbbrendűség és az Európa Erőd koncepciójára támaszkodik, csak az egyik befele, az uniós polgárokra nézve szabadelvű, a másik konzervatív társadalomszervezést folytatna.

De a radikális baloldal gyengülését nem csupán az EP-választások, de például az ugyancsak vasárnap tartott spanyol önkormányzati választások is visszaigazolták, például azzal, hogy a 2015-ben több spanyol városban győztes „változás polgármesterei” egytől egyig elveszítették a mostani fordulót.

Az imént felsorolt tényezők mellett azonban van egy másik, amelynek talán mindennél fontosabb jelentősége: az európai újbal – ellentétben például Bernie Sanders amerikai mozgalmával – többnyire médiaközpontú, gyors felfutást hozó, médiacentrikus politikai aktivitást folytatott, és nem fordított elég energiát annak a vibráló, sokszínű szervezeti szcénának a megteremtésére – vagy még precízebben: fenntartására –, amelyet Sanders (és Corbyn) kiépítettek, és azóta is folyamatosan bővítettek.

Az évekkel ezelőtt megfogalmazott ambíció, a régi balközép pártjainak leváltása mára Görögországot leszámítva mindenhol meghiúsulni látszik. Az inga tehát a szélsőséges közép, a „nincs alternatíva” liberalizmusához billent vissza, ami ezeknek a radikális baloldali kezdeményezéseknek azonban még szerencsésnek is bizonyulhat.

Ha ugyanis igaz az, amit Kiss Viktor a magyar politikáról, jelen cikk pedig az európai politikáról állít – „visszajutottunk oda, ahol 2009-ben voltunk” –, akkor ez azt is jelenti, hogy az európai gazdaság- és társadalompolitika ugyanazokon az ellentmondásokon keresztül fog az elkövetkezőkben is kibontakozni, amelyeket már ismerünk.

Ebből a szempontból nézve pedig nem lenne hülyeség ezúttal felkészülni: a szélsőjobb és a business-as-usual liberalizmus interakciója szükségszerűen el fogja hozni ugyanazt a válságpillanatot, amely újra felértékeli a baloldali válaszok árfolyamát. Jó lenne, ha addigra olyan infrastrukturális háttér épülne fel, amely már nem csak fellángolást, de hosszabb távon is fenntartható, egyenletes működést, a közhatalom gyakorlását is lehetővé tenni.

Másként szólva: jó lenne még egy ingalengésnyi ciklust nem elpazarolni.

Olvass tovább!