Év elején sokak számára úgy tűnhetett, hogy karnyújtásnyira van Nicolás Maduro venezuelai elnök bukása, és a saját magát ideiglenes elnöknek nyilvánító Juan Guaidó fogja elhozni az Hugo Chávez 1999-es választási győzelme óta hatalmon lévő rezsim végét. Ezek a remények azonban egyelőre nem váltak valóra. A patthelyzet okairól, a kormány és az ellenzék május óta folytatott tárgyalásainak tétjéről és a lehetséges alternatívákról kérdeztük Manuel Sutherland marxista közgazdászt, akinek nemrég jelent meg hosszabb tanulmánya az országra kivetett amerikai pénzügyi és gazdasági szankciók drasztikus következményeiről.

Az utóbbi hónapokban rengeteget olvashattunk arról a magyar sajtóban is, mennyire brutális a venezuelai gazdasági válság. Van valaki, aki hasznot húz belőle? 

A válságoknak nemzetközi és nemzeti-országos viszonylatban is mindig vannak nyertesei. Jelen esetben szerintem ez a hadsereg. Ők húznak hasznot abból a gazdasági helyzetből, amely a válság nyomán kialakult. De most már a válság őket is másképp érinti, mert nagyvállalkozók lettek, és már őket is zavarják bizonyos problémák. A válság elősegítette a csempészet és más, kontroll nélkül zajló illegális tevékenységek, így az adóelkerülés vagy a különféle zsarolási lehetőségek fellendülését, és mindez nagyon jövedelmező bizonyos társadalmi csoportok számára.

Hogy élik túl a mindennapokat a krízis kárvallottjai?

A venezuelaiak nagy részét valamilyen formában segítik az emigrációból, és ezek a küldemények az utóbbi időben még nagyobb értékűek. Jelentős a csempészet és a feketegazdaság, ami érinti az állami tulajdonban lévő javakat, a különféle nyersanyagokat, ásványkincseket, valamint a kis értékű importot és a mikrovállalkozásokat – ezek vették át a tönkrement, nagyobb cégek szerepét. A bérek ugyan nagyon alacsonyak, de nagyon sok olyan tevékenység van, amivel az emberek valamennyire kipótolhatják.

Január óta sokaknak az lehetett a benyomása a tudósítások alapján, hogy tényleg küszöbön van Maduro megdöntése. Miért nem következett be a lázadás, amit olyan sokan óhajtottak? 

Először is, a jelenlegi ellenzék szíve, azaz Juan Guaidóék Voluntad Popular (Népakarat) nevű pártja nem rendelkezik erős apparátussal. Méretét tekintve a negyedik párt, de a nagyobbak is csak mikroszkópikus nagyságúak. Kicsi a tagságuk, és minimális politikai munkát végeznek.

Másodszor, a pártvezetőknek semmilyen kapcsolatuk nincs a lakosság szélesebb rétegeivel: nincsenek gyűléseik, eseményeik, egyáltalán nem végeznek politikai munkát a legszegényebb társadalmi csoportok irányában, akik a lakosság többségét alkotják. Az a néhány esemény, amit szerveznek, elsősorban a vállalatvezetőket, a felső középosztályt szólítja meg.

Harmadszor, a Voluntad Popular nem volt képes összefogni a többi ellenzéki erőt: Guaidó és Leopoldo López általában egyedül jelennek meg a nyilvánosság előtt.

Negyedszer, a nemzetközi tárgyalásokat és a támogatást is kisajátította a Voluntad Popular, akárcsak az Egyesült Államokkal folytatott egyeztetést, és az ellenzéknek szánt, külföldről érkező segélyek és pénzek kezelését is.

Lévén egy mikropártról van szó, nyilván lehetetlen, hogy egyedül döntsenek meg egy 20 éve kormányon lévő erőt, amely intenzív politikai munkát végzett, és jelentős klientelista hálózattal rendelkezik.

Ötödször, a leginkább elszegényedett társadalmi tömegek számára semmilyen vonzó bekapcsolódási pontot nem nyújt a párt: nincs semmilyen fontos ígérete e rétegek számára. Ha a munkásosztályt nézzük, számukra Guaidó közgazdászai 20-25 dolláros bért ajánlottak, ami ugyan a jelenlegi duplája, de egyáltalán nincs vonzereje.

Mindebből következik a hatodik és hetedik pont: nincs olyan létező erő, amely képes lenne megdönteni a kormányt. Akik ebben bíztak Venezuelában, azok igazából nem értik a politikát, és nincs kapcsolatuk a legszegényebb csoportokkal. Érthető módon „megvették” a rezsim gyors bukásának reményét, de nagyon gyorsan el is veszítették ambícióikat, amikor belátták, hogy ez szinte lehetetlen.

Van nyolcadik pont is?

Nyolcadszor, a bolivári kormány úgy vonulhat be az emberiség történetébe, mint a valaha volt legrosszabb gazdaságpolitika megvalósítója Nero és Caligula után. Azonban létrehozott egy masszív, klientelizmusra alapozott elosztási és egy, az érzelmeket célzó szimbolikus-mediatikus rendszert, amely emberek millióiban ültette el az ideát, hogy Hugo Chávez kiváló elnök volt, hogy olyan szeretet volt benne a tömegek iránt, amely az ellenzékben sosem lesz meg, és valóban igyekezett kielégíteni a nép igényeit, azzal, ami rendelkezésére állt, és erre szánta az életét.

Létezik tehát a lakosságban egy nagyon erős érzelmi kapcsolat Chávezzel, amelyet Guaidó és az ellenzék alábecsül, vagy figyelmen kívül hagy, köldöknézés közben: mintha saját köreik, barátaik a felső közép- vagy felső osztályokban, vagy a kis- és középpolgárság alkotnák az ország egészét, pedig ez nem így van. Épp ezért nincsenek olyan politikáik, amelyek a dolgozó osztályokra irányulnának, és olyan kísérleteik sem, amelyek képesek lennének lerombolni ezt a mítoszt.

Átütő katonai felkelés sem valósult meg, van még ennek valószínűsége?

Guaidó és az ellenzéki elit tévedtek, amikor azt feltételezték, hogy a felajánlott amnesztia elégséges lesz ahhoz, hogy rávegye a katonai vezetőket egy államcsínyre. Szerintem ugyanis ez egy katonai kormányzat, amelynek civil arca Nicolás Maduro. A hadseregnek sosem volt ekkora hatalma, mint most, a valóságban az ő kezükben van a gazdaság motorja, és ebből maximális profitra tesznek szert. Azaz gyakorlatilag lehetetlen jobbat ajánlani nekik annál, amivel jelenleg rendelkeznek. Nincs sok értelme azért megdönteni magad, hogy másnak add át a hatalmat.

Nem lehetne olyasmit ajánlani a hadseregnek, amit nem tudnak visszautasítani?

Az első lépés efelé az, hogy elfogadjuk, a kormány a katonaság kezében van, és ők nem fognak saját maguk ellen fellázadni. A hadsereget arra biztatni, hogy államcsínyt vigyen véghez, antidemokratikus és retrográd elképzelés, az ellenzék pedig éppen erre bujtotta fel őket, ezt szította. Ez abszolút elfogadhatatlan, de azt hiszem, hogy lehetne tárgyalni a hadsereggel, ahogy például Pinochet diktatúrája esetében történt, ahol felajánlották nekik a rézkitermelést végző Codelco céget, és meghagytak nekik néhány privilégiumot, de ki lehetett őket paterolni a hatalomból. De ehhez egy olyan össztársadalmi egyetértésre lenne szükség az ellenzék bal felétől a jobboldalig, amely tárgyalásra bírhatja a katonaságot, hogy lehetővé váljék az ország újjáépítése.

Mi akadályozza ma ezt?

Elsősorban rossz a diagnózis, amelyet az ellenzéki elit felállított. Ők kb. azt mondják, hogy ez a szocializmus, egy kommunista diktatúra, amelyet a tanácsokba tömörült munkásság irányít. Ez elképesztően nagy ostobaság.

Ha abból az előfeltevésből indulunk ki, hogy ez a megvalósult szocializmus, az máris óriási hátrányt okoz abban, hogy megértsük, mi történik, és képesek legyünk transzformálni a rendszert.

Ezenfelül a venezuelai gazdaság olyan rossz állapotban van, hogy a hagyományos polgárság gyakorlatilag összeomlott: nincs, aki finanszírozza az ellenzéki pártokat. Ezért fordultak az USA-hoz, és ahelyett, hogy objektíven elemeznék saját helyzetüket és az országét, hajlanak arra, hogy azt mondják, Madurót könnyű megdönteni, és csak gyorsan pénz kell hozzá, meg médiatámogatás.

Az USA, az Európai Unió, akárcsak a többiek csak ezt az ellenzéket hallják és látják, a különféle nemzetközi szereplők csak ezzel az ellenzékkel találkoznak, nekik adnak pénzt, ők pedig ezzel üzletelnek. Nem az ellenzéket építik, vagy alternatívákon dolgoznak, hanem ebből élnek. Ezért gazdasági érdekük is fűződik ahhoz, hogy azt mondják, a kormányt könnyű megbuktatni, hogy már csak centiméterekre vannak attól, hogy megtörténjen, és közben felajánlják az ország forrásait, ásványkincseit, egyebeket azoknak, akik beszállnak Maduro gyors megdöntésébe, amire nem igazán látszik esély.

Azok, akik árnyaltabban képesek látni a venezuelai helyzetet, úgy az USA-ban, mint Európában, kisebbségben vannak, és nem nagyon van médiafelületük. És jellemzően elnyomja őket a globális jobboldal, amely abban a hitben tetszeleg, hogy Venezuelában a kommunizmus uralkodik, amely éppúgy meg fog bukni, mint ahogy a berlini fal leomlott. Ennek a globális jobboldalnak persze kedvére van a venezuelai ultrajobb diskurzusa, mert ezt propagandaként használhatja a szocializmus ellen.

Ha már az USA szóba került: van még esély amerikai intervencióra?

Szerintem nincs, és ez az ellenzék másik problémája. Ugyanis ők mindig is elutasították a párbeszéd és a tárgyalás lehetőségét a kormánnyal. Annyira erőtlenek voltak politikailag, hogy inkább azt mondták, a dialógusnak nincs semmi értelme, soha nem is működne. Ezért most, amikor leültek a tárgyalóasztalhoz, a híveik úgy érzik, hazudtak, hiszen még néhány hónapja is azt mondták, hogy az egyetlen dolog, amiről Maduro esetében beszélni érdemes, az az, hogy Guantánamo melyik cellájában lesz majd helye, és naponta hány korbácsütést kap. Ezen kívül nincs semmi, amit meg kéne beszélni, az egyetlen alternatíva az, hogy az USA gyorsan hajtson végre egy katonai intervenciót. Ahogy Haitin történt Aristide-del, Hondurasban Zelayával, vagy Panamában Noriegával.

Az intervencióval kapcsolatban több forgatókönyv is felmerült, de mindegyik nevetséges. Mert ugyan a venezuelai hadsereg nem veszi fel a versenyt mondjuk az orosszal, de ahhoz elég erős, hogy kizárjon egy „sebészeti beavatkozás” jellegű győzelmet. Az Oroszországból importált rakétavédelmi rendszer, orosz szakemberekkel, szintén jelentős kárt tehetne egy megszálló erőben, és halottakat is eredményezne, amit már nehezebb lenyelni. A legfontosabb pedig az, hogy Maduro meggyilkolása, vagy egy bomba ledobása az elnöki Miraflores palotára nem garantálja, hogy a chavismo megbukjon.

Nemrég publikálták egy nagyobb ívű elemzését az amerikai kezdeményezésre elfogadott szankciók hatásáról. Nagyon leegyszerűsítve mondhatjuk azt, hogy ezek a szankciók a lakosságot büntetik, miközben hasznára vannak a kormánynak?

Először is le kell szögezni, hogy nem a szankciók felelősek a gazdasági válságért, mert ez a válság megelőzte a szankciókat. Ez a válság a chavismo szörnyűséges gazdaságpolitikájában gyökerezik, amely 1999 és 2015 között – tehát jóval az olajárak csökkenését megelőzően – 1 trillió dollárt, azaz 10 Marshall-tervet emésztett fel. Ami a 30 milliós lakossághoz képest gigantikus összeg. Ez az elherdált vagyon, amely a rablás, a fosztogatás révén, a csillagászati járadékok haszonélvezőinél, a pénzügyi szektort és az importot irányító és lefölöző polgárságnál landolt, tönkretette a nemzeti gazdaságot, a legális kereskedelmet, és csődbe vitte a tisztességes vállalkozásokat is, miközben a nyereség a burzsoázia legkorruptabb csoportjaihoz vándorolt. Az első pénzügyi szankciók 2017 augusztusában lépnek érvénybe, amikor a gazdaság már közel 30%-kal zsugorodott – ez Venezuela történetének legsúlyosabb, és Latin-Amerika történetének egyik legsúlyosabb válsága.

Ezek a pénzügyi szankciók azonban, majd a 2018 végén foganatosított gazdasági szankciók, különös tekintettel a kőolajszektorra, gyakorlatilag szétverik a nemzeti gazdaságot, vagy legalábbis hozzájárulnak a megsemmisítéséhez.

Rendkívül károsak, különösen a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb lakossági csoportok tekintetében. Nagyon destruktívak a magánvállalatokra nézve, ellehetetlenítik a gazdasági kilábalást, és arra irányulnak, hogy kiéheztessék a lakosságot, és szélsőségesen reménytelen nyomorba taszítsák.

Mindez súlyosan sérti az emberi jogokat, és a kormány arra használhatja, hogy az áldozat szerepében tetszelegjen a világ előtt, és kedvére kampányoljon a szankciók, az elnyomás, az imperializmus ellen. A kis Venezuela ellen agressziót elkövető északi gigász története jól elfedi a kormány rettenetes gazdasági tevékenységét. Azért is hasznos, mert így igazolható az ellenzék elnyomásának fokozása, a represszió, de a szankciók ahhoz is hozzájárulnak, hogy az ellenzék szegényebb legyen, és így még kevésbé hatékony, miközben tovább nő a legszegényebbeknek az államtól való függése. A szankciók miatt saját erőből még nehezebb megélni, és így még hatékonyabb a kormány klientelizmusa, még erősebb a politikai lojalitást biztosító függés.

Az ilyen szankciók totális kudarcnak bizonyultak a világ minden részén – Kubában pl. 60 éve léteznek, és csak arra voltak jók, hogy a lakosság gazdasági helyzete rosszabb legyen, és ideológiai ürügyként szolgáljanak a rezsim számára a fennmaradáshoz. Azt gondolom, hogy a szankciókkal teljesen ellentétes politika szolgálná nemcsak a lakosság, de az ellenzék érdekeit is.

Ráadásul az USA és partnerei emellett szigorítják a bevándorlási politikát is. Miközben végletes nyomorba taszítanak, be is zárnak a saját országodba, és az ajtókat is rád csukják.

Azok, akik el tudnak menekülni, egyben csökkentik a kormány ellenzékének erejét: így kevesebben vannak a rezsim ellen küzdők, miközben kisebb a nyomás a közszolgáltatásban, ami szintén a rezsimnek kedvez. Hiszen az az érdeke, hogy az emberek elmenjenek, mert így persze szavazni sem tudnak a választásokon. A szankciók tehát az emigrációt is erőteljesen előmozdítják, és ebből a hatalom profitál.

Néhány napja egy fórumon arról beszélt, mennyire fontos lenne, hogy a norvég diplomácia szervezésében május óta folyó tárgyalásokon ne csak politikai kérdésekről essen szó, hanem olyan gazdasági lépésekről is, amelyek rövid távon enyhíthetnék a lakosság szenvedését. Lehet tudni, miről tárgyalnak a felek? 

Sajnálatos módon annak alapján, amit tudunk a Stockholmban és Oslóban folyó tárgyalásokról^[1], csak egy választási időrendről és néhány politikai javaslatról, például a nemzeti választási tanács valamilyen mértékű átalakításáról  egyeztetnek. Nem esik szó szociális kérdésekről, a gazdasági helyzetről, gyakorlatilag nincs szó az egészségügyről sem, miközben ezrek haltak és halhatnak meg azért, mert hiányoznak gyógyszerek és alapvető nyersanyagok, élelmiszerhiány van, stb.

Ezekről a kérdésekről létfontosságú lenne egyeztetni, megakadályozni azt, hogy a válság elmélyülése nyomán a kormány újabb szabadságjogokat, politikai és gazdasági jogokat korlátozzon. Ehhez szükség lenne a szankciók mérséklésére vagy felszámolására, moratóriumra az államadósság fizetésével kapcsolatban, vagy arra, hogy a külföldön található venezuelai vagyonra ne lehessen embargót kivetni. De ez ellenzék semmit sem tesz a fentiek érdekében, ahogy a kormány sem.

Milyen intézkedések lennének a legsürgősebbek a lakosság helyzetének javítása érdekében?

Az országnak kb. 6-7-8 milliárd dollárnyi kintlévősége lehet zárolva különféle bankokban a szankciók miatt. Ahelyett, hogy ezt a vagyont az ellenzék kaparintja meg, fel lehetne állítani egy négyoldalú bizottságot, az ellenzék részéről Guaidóval, a kormány részéről Maduróval, a gazdasági elit képviselőivel és civil vagy humanitárius szervezetekkel. Ez a bizottság azonnal hozzá kezdhetne ahhoz, hogy ezt a vagyont arra használják, hogy gyógyszereket és alapvető nyersanyagokat importáljunk, és megpróbáljuk  erőteljesen fékezni a jelenlegi brutális humanitárius válságot. Sajnos egy ilyen jellegű javaslat ma politikailag nem túl népszerű: társadalmilag nagyon hasznos lenne, de politikailag egyik félnek sem kedvez, ezért nagyon nehéz megvalósítani.

Az ember azt gondolná, hogy a lakosság helyzetének javítása előnyös lehet az  ellenzék számára is…

Az ellenzéknek valójában ez nem jelent segítséget. Ők ugyanis támogatják a szankciókat, ekképp támogatják a gazdaság szétverését és a lakosság nehézségeinek fokozását is. Az ellenzéket elsősorban a politikai hatalom megszerzése motiválja, még inkább akkor, ha ez egy szűk elit kezében marad, és nem kell osztozkodni.

Ugyanezen a fórumon Rodrigo Cabezas volt pénzügyminiszter arról is beszélt, hogy az országnak külföldi hitelre lesz szüksége a kilábaláshoz, és fontos lenne, hogy ennek feltételei ne rakjanak újabb terheket a legszegényebbekre. Elképzelhető hosszú távon egy ilyen végkifejlet? 

Baloldali közgazdászként el lennék attól ragadtatva, ha Venezuela képes lenne saját erőből kimászni a válságból. De sajnos a krízis annyira mély – a GDP kb. 50-55% át elvesztettük -, hogy abszolút szükség van egy nagy nemzetközi kölcsönre, több lépésben. Ilyen kölcsönt csak a nagy nemzetközi hitelezők tudnak nyújtani, és ehhez általában drasztikus intézkedéseket – adóemeléseket, megszorításokat – kell foganatosítani. Én sajnos nem látok más alternatívát. Persze nyitott vagyok minden javaslat megvitatására, de most nem látok más utat. Sajnálatos módon, amíg Maduro van hatalmon, nincs esély egy ilyen kölcsönre, ráadásul a külföldön lévő vagyonunkat is el fogják kobozni.

Még a nagyon szerény méretű magyar baloldalon is vita folyik arról, hogyan kellene kifejeződnie a Venezuela iránti szolidaritásnak…

A chavismo és annak nemzetközi következményei miatt elég nehéz egy európai vagy amerikai baloldali számára, hogy valamennyire ne támogassa Chávez rendszerét. Ráadásul nagyon nehéz alapos, árnyalt információkhoz jutni Venezuelával kapcsolatban. Ezért az emberek általában megpróbálnak szembe helyezkedni a szélsőjobbal, az antikommunizmussal, és szolidárisak a chavismóval. Szembe helyezkednek a szankciókkal, a büntető jellegű intézkedésekkel. És ez jól van így.

Szerintem szembe kell szállni a szélsőjobb narratívájával, amely szerint ez lenne a megvalósult szocializmus, Marx álma, stb. Mert ez hamis állítás. Baloldaliként és jóérzésű emberként is ki kell állni a szankciók, a katonai megszállás, a külföldi intervenció ellen. Ugyanakkor nagyon kritikusnak és objektívnak kell lenni, amikor azt elemezzük, mi vitte válságba Venezuelát. És ebből következik, hogy el kell határolódni a chavismo szörnyűséges gazdaságpolitikájától.

Ki kell mondani, hogy ez tévedés volt, és hogy senki sem szeretné ezt a saját hazájában. Nem egy progresszív, emancipáló projektről van szó, hanem egy retrográdról.

A szolidaritás ezen túl sokféle formában kifejeződhet.

Bármely, közepesen megbízható nemzetközi segélyszervezeten (Caritas, Vöröskereszt) keresztül lehet gyógyszereket, alapvető élelmiszereket küldeni, vagy bármit, ami a lakosságnak hasznos lehet. De nagyon fontos lenne olyan kutatásokat támogatni, amelyek mélyebbre ásnak a venezuelai helyzetben, vagy olyanoknak adni hangot, akik nem tartoznak a két nagy szekértáborhoz, nem járadékokért harcolnak. Meg kellene próbálni a bináris megoldásokon túllépve alternatívákat keresni. Sokaknak az lehet a benyomása, hogy a két pólus mindent kitölt, de ez nem így van: a felmérések szerint a lakosság fele nem azonosul egyik táborral sem.