Orbán fantáziátlan forradalmába illeszkedik az alternatív iskolák elleni támadás

Nemrég jött a hír, hogy az Orbán-rezsim jelentősen meg akarja nehezíteni az alternatív iskolák dolgát (talán el is lehetetlenítené őket) azzal, hogy előírja számukra, legfeljebb 30%-ban térhetnek el a hivatalos tantervektől. Ellenzéki érzelmű ismerőseim részéről érkezett is a menetrendszerű felháborodás, hogy lám, a szabadság, az autonómia utolsó védőbástyáit is be kívánja venni a hatalom és ha még ezt is hagyjuk, magunkra vessünk. Még olyan megjegyzést is hallottam, amelyik szerint ez még súlyosabb csapás, mint az MTA ügye, ám hogy eközben az érintettek ráhatása a közvéleményre, érdekérvényesítő képessége lényegesen kisebb.

Természetesen fontosnak tartom, hogy ha az érintettek úgy döntenek, hogy tiltakoznak, érezzék, hogy nincsenek egyedül. Az autoriter rendszer beavatkozásával szembeni ellenállás azonban legfeljebb csak az igazolható önvédelmi mechanizmusa lehet egy megtámadott csoportnak és legfeljebb rövid távra tud megoldásokat kínálni. Nem lenne fair elvárni ilyenkor, hogy az érintettek a rezsim összes gondját-baját magára vegyék. Az a mi dolgunk, a többi állampolgároké, akiknek nem csak erre a konkrét ügyre kell ilyenkor gondolnunk, de arra is, hogy mit tanulhatunk belőle arról, milyen világban szeretnénk majd élni, ha a rendszer egyszer megdől, s egyúttal azt is, hogy hol lesz benne a helye az alternatív iskoláknak.

Kezdjük ott, hogy bár vita tárgya, mennyire tekinthető koherens ideológiának az orbánizmus (én magam azt gondolom, nem az, s talán nem is ideológia egyáltalán), de ez az intézkedés is azt mutatja, hogy abban, amit a kormány csinál, igenis van rendszer (még ha őrült is). Teljesen egyértelmű ugyanis, hogy ez a hatalom zsigeri ellenszenvvel viseltetik az autonómia mint elv és mint gyakorlat iránt. Amint érdeklődése olyan terület felé fordul, amelyben az autonóm hatalomgyakorlás elemei megfigyelhetők, első dolga az, hogy letiporja az autonómia garanciáit.

Függetlenül attól, hogy konkrétan van-e elképzelése, hogy mit is kellene csinálni, vagy hogy mennyire kidolgozottak, átgondoltak ezek az elképzelések, vagy hogy mennyire tehetne nekik jót az érdekeltek véleményének, ellenvetéseinek, javító szándékú javaslatainak figyelembevétele. Az alternatív iskolák most kerültek a látókörükbe, hát most mennek nekik. Amikor az Alkotmánybíróság volt útban, azt gázolták le. Amikor a földrajzinév bizottság, akkor azt. Amikor a magánnyugdíjpénztárak, akkor azokat. Amikor az önkormányzatok, azokat. És így tovább.

Az is látszik, hogy a zsigeri ellenszenv mellett van egy forradalmi hevület is a rezsimben.

Kezdettől hittek benne, hogy nem tehetik meg, hogy pusztán kormányt váltsanak, ha már egyszer alkotmányozó hatalom került a kezükbe, még ha az is világos, hogy a magyar történelemben példátlanul képzeletszegénynek indult ez a forradalom. A hatalom megragadása, a politikai versenyfeltételek eltorzítása, a hatalom megtartásához szükséges erőforrások koncentrálása kötötte le minden figyelmüket kezdetben, s ehhez csak siettében összeeszkábált szimbolikus díszítményként adódtak hozzá az Alaptörvény preambulumához hasonló ideológiai zagyvaságok.

Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem voltak közpolitikai céljaik, hanem azt, hogy még a legradikálisabb közpolitikai változások – mint például a KLIK létrehozása és a közoktatás államosítása – mögött is túlnyomó részben nyers és öncélú hatalomkoncentráció van, amihez képest eltörpülnek a tényleges tartalmi változások. A függőség és kiszolgáltatottság persze drámaian megnövekszik, a szabadság felszámolódik. A képtelenségig centralizált szervezetek pedig gúzsba kötve, ujjhegyen körbe-körbe táncoló kolosszusokként követik a hatalom csúcsain lévők szeszélyeit, azt az illúziót keltve, hogy az állam működik. Pedig egyre kevésbé működik.

Ez a forradalmi, permanensen kivételes hatalomgyakorlás pedig, ahogy a Fidesz egyre tovább tartja kézben az alkotmányozó hatalmat, szép lassan mindenhová beeszi magát. A bírósági ítélkezéstől a vállalkozások mindennapjaikig, a CEU-tól a közműszolgáltatásig, a közbeszerzésektől az értelmetlen fakivágásokig, a közmédiának mondott kormánypropagandától a polgármesteri kampányokhoz mozgósított óvodásokig. Ebbe a fantáziátlan, ám eddig feltartóztathatatlanul tovagyűrűző orbánista forradalomba szépen illeszkedik az alternatív iskolák elleni támadás is.

Ha valaki tudni szeretné, hogy konkrétan miért született ez a döntés, nagyjából háromféle válaszra számíthat. Egyrészt, valaki biztosan meg fogja tudni mondani, hogy valamelyik intézmény melyik konkrét rezsimpárti politikusnak okozott sérelmet. Akár igazak lesznek az ilyen pletykák, akár nem, mindenképpen jellemző, hogy sokan teljesen plauzibilisnek fogják tartani, hogy ebben a rezsimben így dőlnek el komoly szakpolitikai ügyek. Másrészt, előbb vagy utóbb előkerülhet egy közpolitikai vállalkozó, aki a saját hülyeségeit a megfelelő helyen, a megfelelő időben, a megfelelő hangnemben ajánlgatta a rezsimnek megvételre.

Ez sem lenne kivételes az eddigi gyakorlatban. Sőt, elvileg baj sem lenne vele, ha nem egy végletekig hierarchizált, átláthatatlan döntéshozatali folyamatba kerülnének bele az efféle monomániák, hanem egy olyan nyilvános vitába, ahol a javaslatokat érvekkel alá kell támasztani és az ellenérveket meg kell tudni válaszolni. Ahol a lobbistáknak versengenie kell más lobbistákkal is. Harmadrészt, ne legyenek illúzióink, ez a döntés is elsősorban az orbánista forradalmi Gleichschaltung része. Abból, hogy éppen most történik és nem máskor, nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, ugyanis az adott terület sajátos problémái nem feltétlenül indokolják az időpontot vagy a módszert. Éppígy sor kerülhetett volna rá bármikor az elmúlt kilenc évben vagy húzódhatott volna még kilenc évig.

Mindezek alapján nagyon is érthető, ha a rezsim ellenfelei, a szabadság barátai zsigeri ellenszenvet éreznek a kormány alternatív iskolák elleni támadásával szemben és gyanakodva fogadnának bármiféle érvet az intézkedés helyessége mellett (ha ugyan lenne ilyen). Ám ez a fajta zsigeri, ösztönös – és cseppet sem indokolatlan – antiorbánizmus nem szabad, hogy a végső szó legyen politikai kérdésekben. Éppen, mert az orbánizmus maga alapvetően vak, fantáziaszegény, nem lenne szabad hasonlóan igénytelenül és tartalmatlanul lépni túl rajta.

Ebben a tekintetben pedig kulcsfontosságú kérdés, hogy a hazai alternatív iskolai intézményrendszer végső soron annak a késő Kádár-korban indult folyamatnak az egyik terméke, amelynek során a Kádár-rendszer egyre több területen „liberalizált”, rejtette el autokratikus lényegét az állampolgárok szeme elől intézményi autonómiák és a privát szféra paravánjai mögé.

Az iskolarendszerben ez a szabad iskolaválasztással, a tantervi reformokkal, a tanfelügyelői rendszer megszüntetésével, a tantestületek beleszólásával az iskolaigazgatók kinevezésébe, és az ezeket a változásokat egységbe rendező 1985. évi I. törvénnyel tetőzött, majd beletorkollt a 80-as évek végén és a 90-es évek elején a posztkommunista átmenet további „liberalizációs” trendjeibe.

Miközben sokak fejében a 90-es évek úgy él, mint a vég nélküli viták kora a NAT-ról (Nemzeti Alaptanterv) és a különféle iskolatípusokról, a helyzet az, hogy ezek a viták valójában egy széleskörű konszenzus felszíni jelenségei voltak. Ez a konszenzus pedig azt feltételezte, hogy a gyerekek iskoláztatásáért elsősorban a szülő a felelős, akinek a joga megtalálni a gyermeke számára legmegfelelőbb intézményt és pedagógiai irányzatot, míg az egyes intézmények szakmai munkájának legfőbb mércéje az ott dolgozó szakmai közösség.

Nem véletlen, hogy az iskolák nagyon nagy része önkormányzati kézbe került, kisebb része alapítványokhoz, egyházakhoz. Ennek a konszenzusnak köszönhetően szaporodtak el a különféle iskolatípusok; ennek megfelelően korlátozódott a felülről jövő szabályozás alapvetően kimeneti követelményekre és érkezett mindenféle tartalmi szabályozási kísérletre azonnal szakmai össztűz azon az alapon, hogy így is túl sok minden van már előírva.

Ez a kép persze elnagyolt, figyelmen kívül hagy fontos vitákat, lebecsüli a politikai beavatkozási kísérletek hatékonyságát és a szakma saját megújulási és fejlesztési törekvéseit. Ám azt gondolom, annyira mégis helytálló, hogy segítsen beazonosítani azt az alapvető politikai problémát, amelyre ezen a területen a szabadság barátainak, az orbánista rezsim ellenfeleinek választ kell kínálniuk, ha nem csak egy autoriter kormányt akarnak megdönteni, de helyette egy jobb és fenntarthatóbb alternatívát kívánnak teremteni.

Mert innen nézve az orbánizmus lényegében nem más, mint az elmúlt négy évtized oktatáspolitikai fejlődésének dermesztően gondolattalan és durva visszafordítása az ellenkező irányba, s így antiorbánista szempontból a kérdés az, vajon, mi az ebben a négy évtizedben megmentendő érték és mi az, amiért nem kár.

Miközben nem vagyok a szabadság és az autonómia ellenfele, rokonszenvezek az alternatív pedagógiák számos céljával is, fontos látni, hogy ennek a négy évtizednek volt egy súlyos ára: a szabadságot az egyenlőség és a társadalmi szolidaritás kárára mozdította elő és így végső soron nem szolgálta a szabadság megőrzését sem.

Ez a rendszer ugyanis a lényegét illetően – és nem csak etnikai értelemben – szegregáló volt (szándékosan nem a szakemberek által használt szelektív kifejezést használom, mert így szerintem világosabbak a dolog súlyos politikai tétjei) és mint ilyen a közös, demokratikus felelősségvállalás helyett a sok tekintetben önző viselkedésre motivált. A szabad iskolaválasztás volt a rendszer alapja ugyanis, s ez arra bátorította a szülőket, hogy ne az egyes intézményeket próbálják a maguk képére formálni (vagyis, nem a demokratikus részvétel kultúráját teremtette meg), hanem inkább azt az intézményt keressék meg maguknak és gyerekeiknek, amelyben a legkisebb konfliktusok árán a lehető leginkább érvényesíteni tudják személyes igényeiket. Ezt tovább erősítette a másik oldalról a radikális szakmai decentralizáció, amely az adott intézmény érdekeivel, értékeivel, céljaival konfliktusban lévő érdekek, értékek, célok képviseletét nehézzé tette.

Azt gondolom, nagyon sokunk vett részt olyan privát beszélgetésekben, ahol rutinszerűen elhangzott, hogy milyen nehéz azoknak a pedagógusoknak a dolga, akik nem egyforma képességű gyerekekből álló csoportokkal kell, hogy dolgozzanak, ahogy mindenkinek lehetnek emlékei a rendszerváltás utánról képességek, tudás alapján csoportokba, osztályokba sorolva tanító intézményekről. Ahogy alighanem azt is sokan hallották már tapasztalt szülőktől, hogy beiskolázásnál nem az intézmény számít, nem is a módszerek, hanem a tanító személye, s hogy arra kell törekedni, hogy a megfelelő személyhez jusson el a gyerekük.

Ezek mögött pontosan az a logika van, mint a szabad iskolaválasztás mögött: elválasztani, ami potenciális konfliktusforrás, csökkenteni az iskoláztatással együtt járó személyes, érzelmi, társas interakcióból adódó terheket, s mindezt szabadságként eladni. Nem véletlen, hogy a szegregációellenes kormányzati lépések már 2010 előtt is éles ellenállásba ütköztek, ahogy az sem, hogy a rendszer visszaállamosítása is felmerült már korábban – igaz, a 2010 utáni helyzettel ellentétben jóhiszeműen. Illetve az sem meglepő, hogy a központi tantervek körül alakultak ki a legélesebb harcok, hiszen ez volt az intézményi autonómiák külső frontvonala. Mindezek lényegében annak a tünetei voltak, hogy nem sikerült szabadságot és egyenlőséget, egyéni érdekeket és társadalmi szolidaritást egyszerre szolgáló iskolarendszert teremteni, ennek pedig súlyos társadalmi következményei lettek.

Bizonyos mértékig ízlés kérdése, hogy kit mennyire vonzanak az alternatív iskolák változatos pedagógiai programjai, elvei, értékei, ám a kísérletező kedvükben, a gyermekközpontúságukban, a gyerekeket cselekvő részvételre, felelősségvállalásra, közösségiségre egyaránt nevelő szellemiségükben szerintem liberálisok és baloldaliak éppúgy könnyen ráismerhetnek a maguk alapvető értékeire, mint azok a konzervatívok, akik közül nem kevesen járatták gyerekeiket az elmúlt évtizedekben ilyen intézményekbe.

Ha volt valami alapvető probléma ezekkel az intézményekkel, az alighanem az volt, hogy az imént vázolt rendszeren belül voltak kénytelenek, marginalizált helyzetben túlélni, s hogy a pedagógiailag tudatos és tandíjat fizetni képes, időnként nonkonformista nagyvárosi középosztály mellett elsősorban azoknak kínáltak menedéket, akiket a túlterhelt és alulfinanszírozott önkormányzati intézmények nem tudtak integrálni.

Éppen ezért azt gondolom, hogy a legfontosabb, amit ebből a történetből meg kell tanulnunk, az, hogy egy posztorbánista átmenet nem elégedhet meg azzal, hogy restaurálja a késő kádár-kori és posztkádári oktatásügyet. Ha valaki hisz abban, hogy az alternatív pedagógiák alapvetően jók a gyerekeknek, boldogabb, teljesebb életet biztosítanak nekik és szabadabb emberré teszik őket, nem nyugodhat bele többé abba, hogy ezeket a javakat csak azoknak tartják fenn, akiknek a szülei kifejezetten ezt akarják a gyerekeiknek és akik ilyen vagy olyan okokból kiszorulnak az állami oktatásból, hanem biztosítani kell – mindenkinek.

Álmodozásnak hangozhat, amit mondok, de szerintem csak így remélhető, hogy a szabadság és az egyenlőség nem fordulnak ismét egymás ellen, mint 2010 előtt, amikor a szabadság posztkádárista intézményei szép lassan alámosták a társadalmi szolidaritást és mint 2010 után, amikor még a látszatra egyenlősítő intézkedések is tűrhetetlenül szabadságellenesek.

Kiemelt kép: szombathely.hu / facebook.com
Olvass tovább!