„Hivatalosan is vége a migrációs válságnak Európában, de Orbán Viktor kivont karddal harcol tovább a semmi ellen”

– jelent meg az alábbi címmel a 168 óra cikke, amelyben a 24.hu hasonló felütésű, az Európai Menekültügyi Hivatal jelentését feldolgozó anyagát ismertették.

Június 20-án, múlt hét csütörtökön volt a menekültek világnapja. Egy nappal előtte arról számoltunk be, hogy az ENSZ nyilvántartása szerint 2018-ra 70,8 millióan kényszerülnek otthonukat elhagyva élni, soha nem volt még ennyi menekült a Földön. Kilenc nappal előtte hét, köztük két kiskorú menekült Fölközi-tengerbe fulladásáról írtunk. Velük együtt 2014 óta már több mint 20 ezren jártak hasonlóan.

Az elmúlt öt évben körülbelül 650 000 ember indult útnak Közép- és Dél-Afrikából a Szaharán keresztül Északra, közülük tízezreket erőszakoltak meg, kényszerítettek munkára vagy adtak el rabszolgának. Milliók menekültek el Szudánból, ahol a katonaság saját népét mészárolja le és veti a Nílusba. Szíriában partikuláris és esetleges hatalmi érdekek döntenek arról, ki-kit rohan le, melyik házat ér légi támadás. Az európai szemnek láthatatlan bűnök, igazságtalanságok, erkölcstelenségek sokasága történik a világ perifériáin.

De mire ez a nagy felhajtás?

A világrendszer-elmélet nem véletlenül, s csupán kulturális értelemben osztja centrumra, félperifériára és perifériára az országokat. A világgazdaság legfejlettebb államaiban lévő erőforrás- és tőkefelhalmozás jelentős részben arra támaszkodik, hogy a történelem során különböző módokon érték áramlik ki a (fél)perifériából a centrum országok irányába. ^[1]

Ennek megfeleltethetőek a gyarmatosítási korszak legdirektebb példái, mikor szó szerint nyersanyag és munkaerő vándorolt Európába, a posztkoloniális korszak kedvező értékesülési lehetőségei a centrum tőkebefektetéseinek, a nagyhatalmak poltikai-gazdasági lobbija és a helyi elitek korrumpálása. ^[2]

A rendszer logikája Belül gazdasági-kulturális felhalmozást, stabil politikai rendszereket és jóléti államot, a Kívül rekedteknek egyre inkább éhinséget, háborút és kilátástalanságot eredményezett. A kapitalista fejlődésbe kódolt klímaválság emellett fizikailag is élhetetlenné teszi a lakókörnyezeteket, annak minden társadalmi következményével. A Kívül rekedtek tehát elindultak befelé, ahol a világ közös értékei halmozódnak. ^[3]

Ez a folyamat pedig nem áll meg a következő években, akkor sem, ha az európai hivatalok vagy a hazai nyilvánosság pár év statisztikáiból ezt szűri le. Ez a jövő legjelentősebb politikai-gazdasági-társadalmi napirendje, amely törésvonalakat és politikákat emel fel és süllyeszt el: rajtunk áll, hogy melyikeket.

Jelenleg két domináns pozíció létezik Európában ezzel kapcsolatban: a liberális polgári-imperialista és a nemzeti-soviniszta. Előbbi szimbolikusan menekültbarát, azonban tényleges politikájában egyre szigorúbb szabályozáshoz és autoriter rezsimekkel kötött politikai-gazdasági alkukhoz járul hozzá, utóbbi szívesen hagyja a tengerbe is veszni az otthonaikat elhagyókat, kezdene „tömeges megtisztításba”, ahogy Matteo Salvini, vagy küldené rá a kutyákat nyugodt szívvel a határkerítésen átjutókra, ahogy azt állítólag Kósa Lajos mondta.

A baloldali-szolidaritási pozícióban lévőknek akkor van esélyük érdemben beleszólni a kérdésbe, ha felismerik a problémát eredményező strukturális okokat, valamint megértik a helyi társadalom alsóbb osztályainak érdeksérelmét is, és meggyőzik az embereket, hogy nem a menekültek, hanem a rendszer és az ahhoz asszisztáló helyi kormányzat juttatott el minket ide és veszélyezteti az egzisztenciájukat, amely idővel a Belül békéjét és stabilitását is lerombolhatja. Amíg azonban a nyilvánosságot a fenti cikkben is megjelenő fölényeskedés uralja, Orbán könnyedén a markában tarthatja az anyagi és társadalmi biztonságukat féltő választópolgárok millióit.