Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mit remélhetünk a magyar konzervatívoktól?

Mikor egyetemista voltam, intellektuálisan az egyik legszínesebb hazai fejleménynek a konzervativizmus kivirágzása tűnt.

A dologban volt némi felelőssége a liberálisoknak, akik ha nem is a saját vérükkel, de cambridge-i eszmetörténet-írással, skót felvilágosodással, brit konzervativizmussal és Oakeshott munkáival táplálták a majdani konzervatív vezéralakok némelyikét. Hasonlóképpen a baloldalnak is, hiszen Tamás Gáspár Miklós konzervatív korszakában nagyjából végigolvasta és népszerűsítette mindazokat a szerzőket, akik aztán az ezredfordulóra szárba szökő hazai konzervatív mozgalom idoljai lettek. Egyúttal ő volt az is, aki megfogalmazta azt a paradoxont, amely máig ott kísért ebben a konzervatív hagyományban:

hogy érvényes magyar előképek hiányában elsősorban a nyugati gondolkodástörténetben kell keresgélniük elődök után.

De emellett nem lenne illő elvitatni a magyar konzervatívok saját erőfeszítéseit sem, hogy egy saját konzervatív nyelvet teremtsenek maguknak. Lettek köztük straussiánusok; egy időben divat volt Platónt olvasni, esetleg Arisztotelészt, Machiavellit és így tovább, a gondolkodástörténet klasszikusait; felfedeződött a körükben Voegelin vagy Kuehnelt-Leddihn is; némiképp új megvilágításba került Max Weber; megosztotta őket Carl Schmitt munkássága; s aki ebben az időben konzervatív körökben mozgott, az jó eséllyel Tilo Schabert Boston Politicsából tanulta meg, hogy a politika a kreativitásról szól és a szerző szerint a lényegét tekintve autokratikus. Illetve meg lehet említeni Schlett István politikai gondolkodástörténeti munkáit, amelyek nem csak a hazai eszmetörténeti hagyományok újraírására tettek terjedelmes kísérletet, de egyúttal egy úgynevezett autonóm politikai logika vizsgálatára is. Ha valaki érteni szeretné, mit akart G. Fodor Gábor azzal mondani, hogy a polgári Magyarország politikai termék volt, vagy hogy a tudósoknak a kormány tudománypolitikája fölötti bírálata a politikai gondolkodás terméke, az jobban teszi, ha felüti Schlett István sajátosan posztmarxista konzervatív munkáit.

Miközben a valódi liberalizmus lassanként visszavonult elefántcsonttornyába, nemzetközi folyóiratcikkekbe és könyvekbe, a közéleti vitákban átadva helyét a politikai korrektség, a gyűlöletbeszéd, az LMBTQ jogok, az identitáspolitika körüli vitáknak, a liberalizmus mint brand mindinkább összekeveredett a fejekben egyfelől a neoliberalizmusnak nevezett – és a sokszínű valódi liberalizmussal csak felületesen érintkező – ideológiával, másfelől pedig az antiliberálisok szánalmasan buta karikatúráival.

S mindennek a tetejébe hol volt még akkor erősödő, a posztkommunista demokratikus kísérlet romjain kivirágzó, életteli, jövőbe tekintő baloldali intellektuális élet itthon? Biztosan az én hibám is volt, de a 2000-es évek elején  bizony nemigen találtam nyomát, inkább csak marginalizált, elfáradt, nosztalgiázó balos szubkultúrák formájában, amelyekben, ma már sokkal jobban látom, már akkor is több megszívlelendő gondolat és aggodalom volt, mint amennyi akkor kívülről látszott. Lehetett volna tán jobban keresgélni, ám utólag sem érzem alaptalannak, hogy a 2000-es években a hazai konzervatív mozgalomnak sem ez, sem a liberális közeg nem volt igazi versenytársa. Nem akarom hosszasan sorolni ennek a hazai konzervativizmusnak a főbb képviselőit, sem intézményeiket, akit érdekel, hamar összeszedheti őket (lásd esetleg A dolgok természete című antológiát kiindulásként).

Fontos viszont látni, hogy ez a konzervatív mozgalom végül mind politikailag, mind intellektuálisan megbukott. Politikailag legkésőbb 2016 környékére, amikorra világossá vált, hogy képviselői a rezsim szemében kegyvesztettek lettek. Aki az MTA elleni kormányzati támadásban sem ismeri fel ennek a konzervatív mozgalomnak a mély válságát, az egy nagyon fontos részletet nem lát meg az összképből.

Ezt azért fontos leszögezni, mert újabban egyre-másra alakulnak konzervatív értelmiséget is mozgósító kezdeményezések az Eötvös Csoporttól a Mindenki Magyarországa Mozgalmon át a Felelős Értelmiség szerveződésig, olyan deklarációkkal, amelyek alapján a tájékozatlan szemlélő azt hihetné, hogy a magyar értelmiség legjava fogott össze, hogy csalhatatlanul pontos erkölcsi iránytűjével kivezessen minket egy mély erkölcsi és politikai válságból.

Miközben mély empátiával figyelem útkeresésüket, úgy érzem: valami lényeges hiányzik ebből az önképből, mégpedig az azzal való szembenézés, hogy az elmúlt évek erkölcsi és politikai összeomlásában a magyar konzervatív mozgalomnak meghatározó, aktív szerepe volt.

Megvan persze a felelőssége azoknak is, akik az elmúlt kilenc évet ellenzéki oldalon töltötték, ám ne legyenek illúzióink, akik miniszterek, államtitkárok, főosztályvezetők, nagykövetek, főigazgatók, főszerkesztők, tanácsadók, rendszeres kötcsei részvétvevők voltak, a mindezzel járó privilégiumokkal, hatalommal és tekintéllyel együtt, azoknak természetszerűleg a felelőssége is nagyobb. A felelősség pedig akkor ér valamit, ha több mint egy heroikus póz, mint önmagunk szobrának való modellt állás. A felelősség akkor igazi, ha van benne a tetteink következményeivel való bátor szembenézés is. Élére állítandó a kérdést: a konzervatív mozgalom felelősségvállalása akkor lehet hiteles, ha saját politikai és intellektuális kudarcait nem fogja kiretusálni önarcképéből és sajátlagos személyes felelősségét nem oldja fel a „tyihihu, rókaprém, más is kurva, nem csak én” (poszt)kádárista önáltatásában.

Hogy intellektuálisan mekkorát bukott ez a konzervatív mozgalom, azt számomra mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mennyire képtelen volt megragadni az Orbán-rezsim természetét és felismerni veszélyeit, holott mindenki másnál közelebb volt a tűzhöz. Az Alaptörvénynek és az Alkotmánybíróság megtörésének még voltak óvatos konzervatív bajnokai és apologétái is (lásd például: itt és itt). A rezsim természetéről is máig félig-meddig apologetikus elemzéseket olvasni konzervatívok részéről. Bár el kell ismerni, hogy születtek ambiciózus vállalkozások a magyar helyzet átfogó értékelésére és nemrég megindult egy belső vita is (aminek az előzménye a konzervatívok kiszorítása számos korábban általuk működtetett intézményből), ám ironikus módon ezeknek a formái és sokszor a tartalma is némiképp szórakoztatóan emlékeztetnek a konzervatív mozgalom képviselői által mélyen lenézett és könyörtelenül kritizált baloldali és liberális értelmiség szokott cselekvési formáira (tüntetés, petíció, mozgalomalapítás stb.) és mondanivalójára is.

Az önreflexió hiánya ott a legbántóbb, ahol a konzervatívoknak a jelenlegi rezsimtől való elhatárolódása a legkritikusabb. Mert legyünk őszinték, az Orbán-rezsim maga és annak számos bizarr intellektuális megnyilvánulása, így az öntudatos kormánypártiság és propagandistaság, az alt-right hazai adaptációs kísérletei, az illiberalizmus és a némiképp önellentmondásos nyíltan vállalt machiavellizmus és hatalomimádat is mind-mind a 2000-es évekbeli hazai konzervatív mozgalom köpönyegéből bújtak elő. És ezt nem úgy értem, hogy Békés Márton, Lánczi András, G. Fodor, Megadja Gábor bizonyos gondolatai „nem minden indok nélkül” a 2000-es évekbeli konzervatív mozgalom egyes törekvéseire „emlékeztethetnek” minket, hanem hogy ők nemrég még nem az „új jobboldal”-hoz tartoztak (ilyesmi nem is nagyon létezett), hanem a konzervatív mozgalomban töltöttek be különféle pozíciókat.

Hogy ma már nem egy oldalon állnak minden tekintetben, annak elsősorban nem is intellektuális, hanem lojalitásbeli okai vannak: a konzervatív tábor kettétörése (nem csekély számban mindkét irányban lojális figurákkal) azért ment végbe, mert e tábor bizonyos tagjai többé nem érezték magukat otthon az Orbán-rezsimben és ezt egy idő után már sem a rezsim nem tolerálta, sem ők maguk nem tudták visszafogni magukat. Ez persze fontos fejlemény volt sokak személyes életében, de egyelőre nem könnyű felismerni ennek a politikai fordulatnak az intellektuális lenyomatait az egyre inkább aktivizálódó, újjászerveződő konzervatív mozgalom tagjainak nyilvános megszólalásaiban.

Nemrég például Körösényi András és Mándi Tibor írtak egy – konzervatív körökben fontos deklarációnak tekintett – cikket, amelyben kísérletet tesznek rá, hogy elhatárolják magukat az „új jobboldaltól”, ám közösséget is vállalnak vele a „progresszív liberalizmus” elleni harcukban. Bár mindkét szerző munkáit nagy érdeklődéssel szoktam olvasni és a személyüket is tisztelem, ez a cikkük több bosszúságot keltett bennem (és nem csak bennem), mint amennyit politikai nézetkülönbségeink indokolnának.

Ebben a cikkben a szerzők azt mondják, hogy a kormánypárti „új jobboldallal” van egy érintkezési pontjuk, egy közös ellenség, az általuk „progresszív liberalizmus”-nak nevezett bizarr karikatúra, amelyről azt vélelmezik, hogy a liberalizmus eltorzulása és állítólagos domináns helyzete folytán a szabadságra leselkedő legnagyobb veszélynek számít (igen, valami ilyesmit mondanak a világszerte erősödő populizmus, az autokrácia terjedése, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése és a globális klímaválság korában). Csak néhány megjegyzés ehhez (elsősorban azoknak, akik olvasták a szöveget vagy olvasni fogják): a szerzőket nagyon zavarja és a marxizmusra emlékezteti (bár az már nem derül ki, miben) a „progresszív liberalizmus”. Valamint idegesíti őket a progresszív adózás is, amiről azért talán nem egészen érdektelen megemlíteni, hogy a 19. században már ismert intézmény volt és népszerűsége tetőpontja történetesen egybeesett a nyugati civilizáció utolsó virágkorával, a 20. század második felével. Illetve aggodalommal figyelik az amerikai és brit egyetemeken folyó ideológiai csatározásokat, miközben nincs szavuk a tudomány és ezen belül a humán- és társadalomtudományok puszta létét is fenyegető, egyfelől kívülről, az általános tudományellenesség felől, másfelől a „neoliberális akadémiának” nevezett menedzserszemléletű tudománypolitika felől érkező kihívásokra, holott ezek a fenyegetések már nem a konzervatív mitológia világába tartoznak, hanem mindannyiunkat közvetlenül és valóságosan érintenek. S időnként egészen különös fejtegetéseket is találni a szövegben, mint például, hogy

„A klasszikus liberalizmus módszertani és normatív individualizmusa helyett a progresszív liberalizmus a csoportidentitások mindent felülmúló fontosságában hisz, és a társadalmi elnyomás rejtett struktúráinak leleplezésére összpontosít, ami egyes kritikusait – nem teljesen indokolatlanul – a marxizmus alapvetéseire emlékezteti.”

Namármost valaki vagy nem egészen őszintén aggódik a módszertani individualizmusért vagy nem ír olyan mondatokat, amelyeknek a cselekvő alanyai absztrakt ideológiai címkék. Vagy-vagy.

De semmivel nem szívderítőbb nem-konzervatívok számára Gyurgyák János írása, amely szintén háromosztatú, ám sokkal inkább a magyar glóbuszra korlátozott érvényességű politikai teret vázol fel. Ha jól értem, lényegében a népi-urbánus szembenállás továbbélését vizionálja Gyurgyák és magát a tárgyilagos, józan megfontolásra, a szekértábor-logika meghaladására képes kivételes kevesek közé sorolja. És eközben az írás tobzódik az Orbán-rezsim apológiájában és vezetőjének hiperbolikus jelzők sokaságát felvonultató dicséretében.

Hogy mennyire komolyanvehetetlen is ez az értelmezési keret, arra csak egy példát szeretnék felhozni, mert az önmagában is elég kifejező. Azt írja ugyanis a szerző, hogy

„Szögezzük le határozottan: a migrációs válság idején alapvetően Orbánnak volt igaza, ez azóta minden elfogulatlan szemlélő számára világossá válhatott. Hogy erre később milyen bornírt propaganda és hazugságok garmadája rakódott, és ennek a helyes döntésnek milyen szerepe volt (van) az autokratikus rendszer fenntartásában és elleplezésében, más kérdés.

A magam részéről kevesebb határozottságnak a leszögezésben és nagyobb elfogulatlanságnak a szemlélésben még jobban örültem volna, mert a helyzet az, hogy a szerző alapállítása egyáltalán nem magától értetődően igaz. A rezsim tudatosan és cinikusan félrekezelt egy átmeneti humanitárius válságot, s politikai hasznát éppen abból szerezte, hogy a válsághelyzet érdemi kezelése helyett tömeghisztériát keltett (sikeresen) és azt az értelmes, józan, elfogulatlan politikai viták lefojtására, illetve saját autokratikus hatalomgyakorlásának megerősítésére használta fel. Aki azt hiszi, hogy a bornírt propaganda és a hazugságok garmadája később jött, mint a válság, az nincs tisztában az események kronológiájával: a témában az első hangulatkeltő, milliárdokat felemésztő és a közelgő válságra való felkészülést helyettesítő, bornírtan hazug plakátkampány, a „Ha Magyarországra jössz…” ugyanis nem követte, hanem megelőzte a válság eszkalálódását.

Születtek más konzervatív helyzetelemzések is e két cikkhez kapcsolódva, rájuk válaszolva, de ezek egyike sem igazán tűnik érdekesnek számomra. Mindez azért lehangoló, mert azt mutatja, hogy miközben a rezsimről fokozatosan leváló konzervatív mozgalom sajátos helyzeténél fogva (anyagi erőforrásai, intézményi pozíciói, kormányzati kapcsolatrendszere stb. révén) jelentős előnyben van más értelmiségi csoportokhoz képest, és elkerülhetetlenül fontos szerephez fog jutni az Orbán-rezsim elleni küzdelemben (ez így is lenne helyes, már csak a rezsim létrejöttében betöltött történelmi felelősségük miatt is), a rezsimmel szembenálló nem-konzervatívok nem minden indok nélkül érezhetik, hogy a magyar konzervatívoknak még hosszú és rögös utat kell megtenniük önvizsgálatban, a helyzet elemzésében, hogy képesek legyenek a maguk módján szembenézni a rezsim támasztotta kihívásokkal.

Csak néhány, egyáltalán nem lényegtelen probléma a konzervatívok önképével, amire előbb vagy utóbb valamiféle megoldást kell találniuk: lehet-e úgy sikerrel harcolni e rezsim ellen, ha vezetője zsenialitásától még mindig meg vannak hatódva és ha legfőbb politikai ellenfeleikkel még mindig osztoznak egy – nagyrészt a fantázia világához tartozó – közös ellenségképen? Vagy, amíg nem néznek szembe azzal, hogy az „új jobboldal” nem egy rivális ideológiai ajánlat, hanem saját konzervativizmusuk egyik veszélyes mellékterméke? Vagy, ha nem teszik fel a kérdést, hogy mi lehet az alapvető baj azzal a konzervatív programmal, amelyik szerint – Körösényi és Mándi szavaival –

„a politika egyszerre több és kevesebb, mint a ’pillanat uralásának művészete’. Több, mert legalább annyira szól múltról és jövőről, mint a jelen pillanatról; és kevesebb, mert legalább annyira szükség van benne a prudens mérlegelésre, mint a magabiztos hatalomgyakorlásra.”?

Nekem, liberálisként – hogy a baloldaliak kritikáját ne előlegezzem meg, hanem csak a magam nevében beszéljek – felmerülne itt a kérdés, hogy vajon mi lehet a mélyebb összefüggés a 2000-es évekbeli magyar konzervatívok saját jogi alkotmányossággal kapcsolatos kritikája (és az ún. politikai alkotmányosság dicsérete), a karizmatikus, személyközpontú, vezérelvű politizálás iránti vonzalmuk és aközött, ami az elmúlt években a magyar politikában történt.

Vajon tényleg a prudencia hiányzott-e csak vagy valami más is – és nem, nem az önmérsékletre gondolok.

A konzervatívok illúzióktól mentes szembenézését legalább az elmúlt kilenc évükkel annál is sürgetőbbnek érzem, mert hiszek abban, hogy mindenkire szükség lesz, aki képes és hajlandó nemet mondani arra, amit a jelen rezsim képvisel, és aki képes és hajlandó a maga értékrendje, elkötelezettségei szerint, de tisztességes módon részt venni a közös küzdelemben egy szabad Magyarországért. Éppen ezért nem is azt várom el naivan, hogy amit mondanak, az nekem, liberálisnak tessen. De azt annál inkább, hogy őszinte legyen, átgondolt, erőteljes és inspiráló. Mert ennél kevesebb egyszerűen nem lesz elég semmire sem.

Címlapkép: Orbán Viktor facebook-oldala
Olvass tovább!