Míg az autókról és a repülőkről viszonylag sok szó esik, addig a teherfuvarozás ühg kibocsátásáról szinte semmi. Padig a teherfuvarozás, a globális távolsági kereskedelem ühg kibocsátása globális szinten valamivel nagyobb, mint a személyi közlekedésé. A fosszilis energiahordozókat használó kamionok, az egyre gigantikusabb méreteket öltő teherhajók és teherszállító repülőgépek összességében nagyobb károkat okoznak, és itt sem csak az ühg-kibocsátásra kell gondolnunk, hanem más, súlyos, „járulékos” kártételekre is.
Ilyen pl. a kamionok okozta zajszennyezés, vagy a teherhajók által az óceánok élővilágában okozott károk. A mezőgazdasági és élelmiszeripari termékekkel történő kereskedelem ühg kibocsátása ugyan csak kisebb szelete ennek a hatalmas tortának, viszont ez esetben a más jellegű kártételek sokkal súlyosabb következményekkel jártak már eddig is. A mezőgazdasági termékekkel történő kereskedelem ugyanis invazív fajokat és kártevőket terjeszt. Ennek következménye a biológiai sokféleség csökkenése és a táplálkozási forrásaink beszűkülése. Erre hozok most néhány szemléletes példát.
Az egyik, részben régebbi példa a krumplibogáré, amely a II. világháború után került át az óceánon Európába. Akkor még a magyar mezőgazdaság (túlnyomórészt vegyszerek, gépek, műtrágya nélkül!) évente több millió tonna krumplit termelt. A tavalyi termés már csak 200 millió tonna körül volt. Ebben az „eredmény”-ben persze sok tényező közrejátszik. Például az, hogy a magyar termelőknek egy egyre szélesedő, ma már európai méretű piacon kéne helyt állniuk, de erős versenyhátrányban vannak, mert kisebb befektethető tőkével rendelkeznek, amelyet vegyszerekre, gépekre, műtrágyára fordíthatnak.
Enélkül pedig a krumplitermelés (más növények termesztésével szemben) csak nagyon nehezen kivitelezhető. Egy nagyobb táblára, amelyen krumplit termelnek, nagyon hamar rátalálnak a kártevők, melyek néhány napon belül lerágják a növényeket. Permetezés nélkül pedig oda a termés. A bajt persze meg lehet előzni – vegyszerrel. Ugyanakkor a magyar krumpli beltartalmi értéke (ásványi anyag és vitamintartalma) is töredékére csökkent. Egyet lehet csak jó szívvel tanácsolni: termeljen magának, aki csak teheti. Aki pedig nem teheti, mert nincs kertje, próbáljon meg együttműködni azzal, aki még teheti, segítsen neki többet termelni, hogy a termésből neki is juthasson. Vagy próbálja meg megszervezni, kikövetelni közösségi kertek alapítását a városokban.
A másik példa a dióé. Alig néhány éve egy, nálunk addig teljesen ismeretlen kártevő, a dióbélfúró légy került az országba, amely tönkreteszi a fák termését. A Dunántúl nagy részén már nullára csökkent a diótermés. Vagy örökre búcsút mondhatunk tehát a diónak vagy feltalálnak, behoznak egy újabb vegyszert, amely még jobban pusztítja környezetünket, például a haszonnövényeink beporzását végző rovarvilágot. Másrészt a még tiszta dió, sem lesz már ugyanaz, mint ami volt.
A legfrissebb példa a mediterrán világból való, ahol egy, az olajfákat pusztító kártevő jelent meg. Ez esetben is a diófához hasonló helyzet állhat elő. Vagy pusztulásnak indulnak az olajfák is, vagy megtalálják a megfelelő vegyszert, ami természetesen újabb környezetszennyezés forrása lesz.
Ezeknek a folyamatoknak mindenképp véget kell vetni.
A mezőgazdasági termékekkel történő távolsági kereskedelmet tehát minél hamarabb korlátozni kell és belátható időn belül teljesen megszüntetni, hiszen már egy kisebb rakomány áruval is jóvátehetetlen károkat lehet okozni. Ökológiai szempontból az ideális megoldás az, ha nem veszünk/eszünk olyan élelmiszert, amit 50km-nél távolabbról szállítanak. A fogyasztás szabadsága (az, hogy minél több termékből lehessen választani) ellentétes a helyi közösségek és mindannyiunk alapvető, elemi érdekeivel. Esetenként természetesen szükség lehet bizonyos élelmiszerimportra, de erről csak a helyi termelők, fogyasztók és környezetvédők bevonásával lehet helyes döntéseket hozni.
A többi áru ill. alkatrész távolsági kereskedelme ugyanakkor nagyon jelentős ühg-kibocsátással jár. Elektromos kamionokról, teherhajókról és teherrepülőgépekről pedig még álmodozni sem érdemes. Láthattuk már, hogy a sokkal kisebb személyautók „villamosítása” is milyen leküzdhetetlen nehézségekkel jár. Az elektromos repülőgép science fiction. Jelenlegi tudásunk szerint megoldhatatlan a teherforgalom kibocsátás-mentessé tétele. És arra várni, hogy egyszer majd megszülessen a megfelelő megoldás, egész egyszerűen rendkívüli felelőtlenség.
Tehát a távolsági kereskedelem korlátozását is el kell kezdeni, mert egyszerűen nincs más út. Belátható időn belül a vasútra kell korlátozódnia a távolsági kereskedelemnek, ahogy a távolsági személyi közlekedésnek is. Egy ilyen megoldásban azonban szinte minden lényeges gazdasági és politikai szereplő ellenérdekelt, ütközik a szabadkereskedelmet pártoló liberális és jobboldali dogmákkal, emellett a fogyasztói szabadság korlátozását is jelentené. Az embereket mára Európában (is) rászoktatták arra, hogy a megfelelő mennyiségű pénz ellenében bármihez, bármikor és szinte bárhol hozzá lehet jutni. Ez az állapot azonban ugyanúgy teljesen fenntarthatatlan, mint a mindennapos autóhasználat.
Egy másik, homályban hagyott terület az ipar. Amikor mégis szóba kerül, akkor rendszerint arra szokás hivatkozni, hogy a fejlett országok ipara már jelentős mértékben csökkentette az ühg kibocsátását és más típusú környezetszennyezését. Ez igaz. Azonban a fejlett országokban még így is, most is felelős az ipar az ühg kibocsátás kb. 20%-áért. Másrészt a kibocsátás csökkenése csak kisebb részben technológiai fejlesztések eredménye. A jelentősebb kibocsátás-csökkentés abból adódik, hogy a nagytőke a harmadik világ szegény országaiba szervezte ki az ipari termelés élőmunka-igényesebb és egyben környezetszennyezőbb részét.
A multinacionális nagyvállalatok ma már bonyolult és az egész Földet behálózó kapcsolatrendszereken keresztül szervezik meg az ipari termelést. A távolsági kereskedelem elsősorban nem késztermékeket utaztat ide-oda a világban, hanem különböző országokból és kontinensekről származó nyersanyagokat és alkatrészeket. Egyetlen okostelefon alkatrészei is egy tucatnyi, különböző országból származnak.
A legszegényebb országokban történik a nyersanyagok kitermelése, másutt (Pl. Kelet-Európában) az alkatrészek gyártása, és időnként összeszerelése is. A nagy hasznot persze végül a vállalat központja söpri be, amely az értékesítést irányítja és monopolizálja a márkanév használatával. Ezek a nagy cégközpontok ma is főleg Észak-Amerikában és Nyugat-Európában vannak, de Kelet-Ázsia, főleg Kína is egyre erősebb a globális gazdasági hatalomért folytatott háborúban.
Csak egy, az egész bolygóra kiterjedő Világállam zöld diktatúrája lehetne képes arra, hogy a globális céghálózatokat megakadályozza abban, hogy a környezetszennyezésüket ide-oda tologassák a cégbirodalmon belül. Azonban még így is csak ártalomcsökkentésre lehetnénk képesek, hiszen a tiszta technológiai megoldások nem születtek meg.
A távolsági kereskedelem kibocsátásának viszont még csak a csökkentésére sem lenne lehetőség, még így sem. A megoldás sokkal inkább e cégbirodalmak feldarabolása és az, hogy az egyes termelési egységeket, a gyárakat, a bányákat, a logisztikai központokat stb. a helyi közösségek demokratikus ellenőrzése alá helyezzük. Más, a globális kereskedelem közreműködése nélkül előállítható termékek gyártására kellene áttérni.
Mindez a GDP nagy arányú csökkenése nélkül elképzelhetetlen, azonban egy valódi zöld fordulat esetén a mezőgazdaságot ökogazdálkodásra kell átállítani, amely felszívhatná az iparban (és a szolgáltatószektorban) feleslegessé váló munkaerő-felesleget.
Az acélipar a globális ühg-kibocsátás 5%-áért felelős. Ennek nagy részét elvileg is lehetetlen csökkenteni a megújuló energiák használatával, mert jórészt a koksz elégetéséből származik. Itt egyelőre csak a fogyasztás csökkentése, a takarékosság kerülhet szóba. Adminisztratív előírásokkal növelni kell az acélból készült termékek élettartamát, hogy kevesebbet kelljen használnunk belőlük. Ez természetesen homlokegyenest ellentétes az acélgyártók érdekéivel, mely a profitmaximalizálást követeli meg.
A vegyipar, a gyógyszeripar kibocsátásáról szinte alig kerülnek nyilvánosságra adatok. A vegyszerekről viszont pontosan tudjuk, hogy mennyire veszélyesek az élővilágra, és azt is, hogy jelentős részük van abban, hogy a rovarpopulációink nagyobb része már elpusztult, és az ökoszisztémák összeomlása fenyeget. A gyógyszeriparral kapcsolatos óvatosság érthető, hiszen a gyerekek beoltására szükség van, a beteg emberek pedig nem nélkülözhetik a gyógyszereket.
De látni kell, hogy a gyógyszeripar forgalma folyamatosan nő.
Ennek több oka is van. Az egyik leglényegesebb, hogy az iparosított mezőgazdaság tönkreteszi a termőtalajt, és ennek az a következménye, hogy az élelmiszereinkből hiányzik a vitamin és hiányoznak az ásványi anyagok, melyeket egyre nagyobb arányban pótolunk étrendkiegészítőkkel. A magyar lakosság évente 15%-kal vásárol ezekből többet. Ám így is az a helyzet, hogy a magyarok kétharmada túlsúlyos (mert az emberi szervezet több táplálékot követel, ha az ételben kevesebb a tápanyag), 250 ezer ember Magyarországon pedig már műtétre szorul emiatt. Ugyanakkor a népesség kétharmada vashiányos, amelynek szintén vannak súlyosabb, orvosi beavatkozást igénylő esetei. A rákos megbetegedések jelentős részéért pedig több, mint valószínű, hogy a vegyszerek használata a felelős.
Mivel egy kapitalista rendszerben élünk, ahol minden cég a profit folyamatos növelésére kényszerül, a magánkézben lévő gyógyszergyárak ellenérdekeltek a megelőzésben, melyet leginkább az egészséges életmód, a tiszta levegő, az egészséges táplálkozás (biotermékek az étrendkiegészítők és az iparosított módon termelt élelmiszerek helyett) jelentenének.
Minél nagyobb a környezetszennyezés, annál több a beteg, és nekik annál magasabb a profitjuk. Különösen aggasztó hír ezért, hogy az amerikai biotech cég, a Monsanto fúzionált a Bayerrel, a legnagyobb német gyógyszeripari óriással. A Monsantónak már hivatalos papírja is van arról, hogy a glifozát nevű gyomirtója rákot okoz. Független bíróságok ítéltek meg hatalmas kártérítést olyan embereknek, akikről bizonyítottnak látták, hogy a glifozát betegítette meg őket halálosan.
Ugyanakkor magának a gyógyszeripari termelésnek is vannak az emberi egészségre és a környezetre is rendkívül veszélyes hatásai. Bolygónkon megjelentek az antibiotikum rezisztens baktériumok. Olyan kórokozók, melyek ellen nincs orvosságunk. A gyógyszeripar nagyon jelentős része ugyanis kiszervezte termelésének veszélyesebb részét olyan szegény országokba, pl. Indiába, ahol sokkal lazábbak a környezetvédelmi előírások.
A gyárak környéke több helyen ökológiai katasztrófa sújtotta területté vált. Ezeken a nagyon erősen szennyezett területeken olyan mértékű koncentrációban fordulnak elő az antibiotikumok hatóanyagai, hogy új baktériumfajok születtek ebben a környezetben, melyek már ellenállóképesek minden antibiotikummal szemben. Máshol, más módon is születhetnek ilyen fertőző baktériumfajok.
Legutóbb Németországban derült ki, hogy az iparszerű módon előállított csirkehús jelentős része antibiotikum rezisztens baktériumokkal fertőzött.
Az építőipar kibocsátása szintén jelentős mértékű, csak a cementipar felelős az ühg-kibocsátásunk 8%-áért. Egyelőre nem látszik technológiai megoldása annak a problémának, hogy a cement előállítása során komplett mészkő- és dolomithegyeket égetünk el, és ezzel rengeteg üvegházhatású gázt eregetünk a légkörbe. Ezzel a tevékenységünkkel is jobb lenne minél előbb felhagyni, lemondani a betonról, vagy annak legalább egy jelentős részéről. Jelenleg azonban sajnos nincs építkezés cement nélkül. A vályogház viszont a nyomor és a lenézett paraszti életmód szinonímájának, jelképének számít. Pedig a felépítése gyakorlatilag nulla ühg-kibocsátással vagy más környezetszennyező tevékenységgel jár.
Tegyük még hozzá ehhez azt is, hogy az építőiparban használt gépek „villamosítása” sem lehetséges jelenleg – hisz láttuk, hogy már az elektromos autó sem lehet alternatíva.
