Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Pár szó balról – FRISSÍTVE

Nem szabad elkövetnünk eleink hibáit ismét: a hamis szolidaritás, a cinkosság és az elhallgatás hibáit, amikor baloldali bűnökről van szó.

Nincs különösebb jelentősége annak, hogy valamelyik apró kelet-európai országban valaki mit mond Latin-Amerikáról, ezért nem is írok részletesebben, csak regisztrálni szeretném: az, amit a valaha népszerű Hugo Chávez utóda, Nicolás Maduro (valamint állampártja és rendőrsége-hadserege) művel Venezuelában – éhezés, terror, az ellenzék betiltása, politikai ellenfelek sommás elintézése – , tűrhetetlen. El kell ítélni, és el is ítéljük. Pedig nincs kétség aziránt, hogy szimbolikus és ideológiai értelemben a rezsim baloldali.

Évtizedekig lelkesedett a baloldali közvélemény – különösen Nyugaton – a nicaraguai sandinistákért, akik megdöntötték a szörnyűséges (az Egyesült Államok által támogatott) Somoza-diktatúrát, s úgy látszott, létrehoznak valamiféle egyenlősítő, forradalmi demokráciát széleskörű népi részvétellel. Ebből is csak latin-amerikai tucatzsarnokság lett, a hitvallásában kétségkívül autentikus baloldali Daniel Ortega éppen élessel lövet a tüntető diákokra. Daniel Ortega nem akárki. A forradalom egyik vezetője volt, szabad választásokon veszített és nyert, számos pozitívum fűződik a nevéhez. Ma már eljutott az abortusz betiltásáig és a tiltakozások katonai leveréséig. A hét végén [ez a cikk eredetileg 2018. július 17-én jelent meg] két egyetemistát lőttek agyon.

Sokan attól tartanak, hogy a venezuelai, nicaraguai (és kubai) baloldal előrelátható bukása után a szélsőséges reakció következhet, ezért a nyugati baloldal – s itt főleg az észak-amerikai baloldal számít – habozik vagy hallgat, természetesen kivételekkel.

Ezek az aggodalmak alighanem indokoltak, ennek ellenére diktatúrákat – méghozzá egyre inkább népellenes diktatúrákat, amelyek forradalmi, emancipációs jellege elveszett – nem támogathatunk. Bűneikről nem hallgathatunk. A szakítást nem halogatjuk.

A kelet-európaiak szerepe mindebben persze teljesen elhanyagolható.

Pas d’ennemi à la gauche – mondták eleink Franciaországban valaha („baloldalon nincs ellenség”). Ez tévedés. Súlyos következményekkel.

Nem újdonság, hogy a társadalmi igazságosság, az egyenlőség vagy a szocializmus nevében rémuralmat gyakorolnak. Nem ez az első eset. Sajnos talán nem is az utolsó. De nem a mi nevünkben.

FRISSÍTÉS

Amióta ez a szöveg tavaly júliusban megjelent itt a Mércén, azóta folytatódtak a tüntetések a Maduro-rezsim ellen, Juan Guaidó parlamenti elnök államelnöknek nyilvánította magát – ezt szokatlan módon elismerte az Egyesült Államok, Brazília, az Európai Unió és több latin-amerikai állam – , majd a politikai válság elmélyült, bár a hadsereg eddig Nicolás Madurót támogatja. (Ld. Pap Szilárd István kitűnő cikkét itt.)

A venezuelai jobboldali ellenzék vezére nem Juan Guaidó, hanem a házi őrizetben tartott Leopoldo López (portréját ld. itt). López nem az USA kreatúrája, régóta harcol a Chávez/Maduro-féle „bolívarista” rendszer ellen, de az utóbbi időben Trump szövetségese (aki fogadta – López helyett, aki nem utazhat – Señora Lilian Tintorit, López hitvesét a Fehér Házban), az ellenzéki akciók ihletője és koordinátora (nem az összes tüntetéseké, amelyek hatalmasak és spontának, és a López/Guaidó-féle jobboldali ellenzék csak „rájuk ül”, ami nem ismeretlen jelenség a világpolitikában…). Cáfolhatatlan tény, hogy Guaidó stratégiáját egyeztette Trump és a posztfasiszta Bolsonaro brazil elnök embereivel.

Ennél is baljósabb dolog, hogy Trump nem mást, mint Elliot Abrams volt miniszterhelyettest nevezte ki a venezuelai ügyek – Pesten így neveznék – kormánybiztosává.

Elliot Abrams a Reagan/Bush-éra egyik legsötétebb figurája. Szerepe volt a salvadori mészárlások eltussolásában. (Ezeket a CIA által szervezett és pénzelt halálbrigádok hajtották végre.) Ő intézte a nicaraguai ellenforradalmárok (a hírhedt „kontrák”) finanszírozását, majd erről hazudott a Kongresszusnak, amiért elítélték, de ifj. Bush elnök kegyelmi rendeletével megúszta a börtönt.

Mint elnöki tanácsadónak, szerepe volt az értelmetlen és katasztrofális iraki háború kirobbantásában. Minden jel szerint döntő szerepe volt a Chávez elnök elleni sikertelen puccskísérlet megszervezésében is.

Most – Mike Pompeo külügyminiszter társaságában – azt nyilatkozza: „It’s nice to be back”, majd kijelenti, hogy alig várja, hogy elkezdhessen „dolgozni” a venezuelai ügyön. Eddigi pályája arra utal, hogy ennek a „munkának” az eredménye terror lesz, vérengzés, katonai-paramilitáris-fasisztoid diktatúra, bábkormány, elnyomás; ha az lesz, amit Mr. Abrams szeret.

Az ún. nemzetközi közösség – ahelyett, hogy megpróbálná a feleket rávenni a békés átmenet kieszközlésére, és nem fegyverként használná a humanitárius segélyt – a lehető legbrutálisabban tör a rendszer megdöntésére, a konfliktus élezésére.

Általános meglepetésre a harmadik világ ügyeiben eddig többnyire óvatos Európai Unió képviseli a legkeményebb álláspontot a maga abszurd ultimátumával, a legnagyobb héja pedig nem más, mint Heiko Maas, német szociáldemokrata (!) külügyminiszter (ld. itt).

A rettenetes Maduro-kormányzatot még rettenetesebb erők óhajtják valami borzalommal helyettesíteni; az egész ügy csak rosszul végződhetik. A nemzetközi baloldal békefölhívásai (egyet én is aláírtam) természetesen süket fülekre találnak. Oroszország és Kína (kösz) Madurót támogatja, ami kellemetlen a gyilkosságkedvelő és indiángyűlölő Bolsonaro elnöknek, aki mind Putyinnak, mind a félelmetes kínai rendszernek is nagy rajongója (valamint az Orbán-sajtó – és Orbán – kedvence). Putyin ködös formában katonai segítséggel is kecsegteti Madurót. A venezuelai kőolaj még mindig nagy vonzerőt gyakorol a „nemzetközi közösség” cápáira és hiénáira.

Az egész ügyben egyetlen racionális szereplő se található, akit érdekelne a venezuelai nép sorsa.

Az óbaloldal putyinista és knee-jerk Amerika-ellenes része a tévesen forradalminak vélt és névlegesen „szocialista” Maduro agyalágyult diktatúrája mellett áll (beleértve Jeremy Corbynt), a nyugati mainstream (a szociáldemokratáktól és liberálisoktól a fasisztákig) a venezuelai jobboldal mellett (ami az Elliot Abrams-féle desperádók puccsista vérfürdőpolitikájának igenlését is jelenti). No good guys here, attól tartok.

Madurót nem lehet védeniük a baloldaliaknak, az ellenfeleit még kevésbé. Megoldás nincs. A reménytelenség indokolt.

 

Olvass tovább!