Halottról jót vagy semmit? – Tanácsok kezdő gyászolóknak

Andy Vajna halála kapcsán

Nagyjából mindig ugyanazokat a köröket futjuk le, amikor egy megosztó közéleti személyiség távozik az élők sorából. Van, aki kárörvend és engesztelhetetlennek mutatkozik az illető iránti haragjában. Van, aki megsértődik ezen a kegyeletsértésen. És persze van, aki türelmesen elmagyarázza, miért van rendben egyik vagy másik, esetleg mindkét viselkedés. Ez az írás a harmadik csoportba fog tartozni.

Nem véletlen, hogy sokak szerint ízléstelen, erkölcsileg helytelen egy halálhírre felfüggeszteni korábbi ellenszenvüket vagy legalább annak nyilvános kifejezését. A halálra hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint ami sokkal nagyobb nálunk és hozzá képest eltörpülnek a mindennapok apró-cseprő (de akár a véresen komolynak tekintett) véleménykülönbségei, ellenszenvei.

A halál és a halálfélelem egyformának mutat bennünket, s ezért sokan szeretik ezt a pillanatot fenntartani a mindannyiunk közötti alapvető közösség kifejezése számára, ahelyett, hogy a mindennapok acsarkodását tovább folytatnánk.

Így gondolták ezt eleink is. Az Iliász köztudomásúlag a haragról szól (a kezdőszava is ez: mênis, harag) onnantól kezdve, hogy az Agamemnón és Akhilleusz között a zsákmány fölött kialakult nézeteltérésük miatt haragvó Akhilleusz nem hajlandó tovább harcolni a trójaiak ellen, s ezért sok ezer akháj harcos fizet meg majd drágán, köztük Patroklosz, Akhilleusz bajtársa is, egészen odáig, hogy a szeretett Patroklosz halálán feldühödött Akhilleusz vad haragjában nem csupán megöli a trójaiak bajnokát, Hektórt, de az elesett hősnek kijáró illő temetés helyett testét kocsija után húzva körbehordozza Trója körül. Ám a lényeg mégis az, hogy amikor Hektór apja, az agg Priamosz király felkeresi ellenfelét, hogy könyörögjön fia testének visszaszolgáltatásáért, a két halálos ellenség sírva békül ki egymással, legalább a gyász idejére:

„S emlékezve, egyik Hektórra, a férfiölőre, sírt hevesen, fetrengve Akhilleusz lábai mellett; míg Akhilleusz a saját apját keseregve siratta s közben Patrokloszt: fölverte nyögésük a házat.”

Még halálos ellenségeket is összeköt, hogy mind emberek vagyunk, akiknek ugyanaz a közös sorsa: a halál. Ironikus persze valahol, ha tudjuk, hogy Akhilleuszra – a jóslat szerint – korai halál vár, Priamosz pedig, bár hazaviheti a testet, hogy illően eltemethesse (sőt Akhilleusz még fegyvernyugvást is ígér a gyász idejére), de aztán majd meg fogja érni Trója elestét, népe pusztulását az akhájok könyörtelen keze által. Igaz, tegyük hozzá, hogy mindez már az Iliász cselekményének lezárulta után fog bekövetkezni.

Aztán az is visszafogottságra inthet bennünket, hogy a lezárult élet a maga egészében rendelkezik bizonyos erkölcsi tanulságokkal, amelyek nem esnek egybe a hétköznapok nézeteltérései, konfliktusai, érdekellentétei, szenvedélyes ütközései során az illető tetteiről, nézeteiről, jellemvonásairól kialakult ítéleteinkkel. Ezeket a meghalt egész személyiségét érintő tanulságokat ilyenkor éppen azért tűnhet érdemesnek levonni és megtanulni, mert sokszor (politikai) közösségünk alapértékei tükröződnek bennük, olyan értékeket testesíthetnek meg tehát, amelyek összekötnek és nem elválasztanak bennünket olyanokkal, akiket a mindennapokban akár fröcsögő gyűlölet állít szembe egymással.

Ezért szokás a nekrológokban olyan portrét rajzolni az elhunytról, amely az emberi jellem fontos értékeit emeli ki. Így lesz minden újabb meghalt amerikai elnök, az „utolsó” valamelyik „nagy generációból”, „greater than life” figura, akiről a mai erkölcsileg kicsinyes korszak emberei példát vehetnének.

Legutóbb így járt George W. H. Bush, az Egyesült Államok 41. elnöke, előtte pedig, a még csak nem is elnök, mindössze szenátor John McCain is, aki éppen eléggé megosztó személyiség volt politikusként nézeteivel, provokatív megjegyzéseivel, indulatosságával, ám halálakor mégis úgy emlékeztek meg róla ellenfelei is, mint hősről, példaszerű figuráról, politikai véleménykülönbségeket félretenni tudó emberről.

De ha azt hinnénk, hogy mindez távoli és idegen dolog, érdemes talán felidézni a Nagy Imrével éppen nem rokonszenvező és egyébként sem a tisztelettudó hangneméről ismert Petri György versét a mártír miniszterelnökről, amely előbb 1956. október 23-a estéjén mutatja meg – Petri saját egykorú ellenérzéseivel együtt – a forradalomba belecsöppent kommunista politikust, hogy aztán Nagy Imre mártírhalálával és annak tagadhatatlanul pozitív erkölcsi értékelésével, Nagy Imre személyes nagyságának elismerésével záruljon:

„Személytelen voltál, mint a többi zakós-
szemüveges vezér, nem volt érces
a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál

hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje
volt szokatlan számodra. Csalódottan
hallgattalak, cvikkeres öregember,
még nem tudtam

a betonudvart, ahol az ügyész
az ítéletet, bizonyára, elhadarta,
sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.

Ki mondja meg, mi lett volna elmondható
arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek
vissza nem térnek. Börtön, halál
nem köszörüli ki a pillanat élit,

ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad
a vonakodó, sértett, tétova férfira,
akibe mégis
fölszivároghatott
düh, káprázat, országos vakremény,

mikor arra ébredt
a város: lövik szét.”

Mivel tehát a halál – általános emberi és specifikusan a közösségi morálra jellemző – értékek melletti tanúságtételre, az egyéb különbségeket felülírni képes közösség megteremtésére, megerősítésére ad alkalmat,

nagyon is érthető, ha sokan úgy érzik, halottról inkább ne mondjunk semmit, semhogy makacsul ragaszkodjunk a kegyeletsértő, goromba, engesztelhetetlen haragot kifejező érzésekhez.

Akhilleusz se lenne Akhilleusz, a nagy görög hős, ha nem fakadna sírva Priamosz könyörgésének hallatán, és jó okkal zavarta Nagy Imre újratemetésekor sokakat az, hogy egy fiatal politikus békebontásra, számonkérésre, és nem a közös gyászolásban kifejeződő összefogásra, megbékélésre használta fel a tömeg előtti megszólalás lehetőségét. Nem is beszélve most a duplacsavarról, a mártír miniszterelnök szobrának eltávolításáról a Vértanúk teréről 30 évvel később.

De persze – éppen azért, mert a gyász tiszteletben tartása a közösség kifejezésére szolgál – nagyon is érthető az is, ha nem mindig tűnik illőnek a gyász.

Nem szokás véres zsarnokokat őszintén gyászolni (ha csak zsarnoki rendszerük túl nem éli őket), sorozatgyilkosokat sem gyászolunk a közös emberi sorsra való tekintettel. Hogy hol a határ az indokolt és az indokolatlan visszafogottság kapcsán, azt persze nehéz megmondani, de még Bush vagy McCain esetében is születtek cikkek, amelyek a nekrológok túlzottan tisztelettudó, történelemhamisítással határos életrajzi összefoglalóit kritizálták.

Ahogy Thatcher egykori brit miniszterelnöknek sem mindenki bocsátott meg azok közül, akik a ’80-as években fasisztának tekintették őt, a nép ellenségének. Sőt, kifejezetten mérsékeltnek számító fórumokon is megkérdőjelezték a neki juttatott ünnepélyes temetés létjogosultságát, mondván, hogy mégiscsak ő volt Nagy-Britannia történetének egyik legmegosztóbb politikai vezetője.

Ne feledjük, a gyászoló képmutatásának elutasítása egy nagyon egyszerű problémán alapul, aminek, ahogy – egyebek között, Martha Nussbaum lenyűgöző elemzéseiből tudjuk – a harag elfojtásának, felfüggesztésének is megvan a maga hosszú és elgondolkodtató irodalma. A harag mint emberi szenvedély forrása ugyanis mégiscsak a rajtunk esett sérelmek, igazságtalanságok megtorlására irányul, s mi ez, ha nem indokolt?

A diktátorok, a sorozatgyilkosok, oligarchák, a megosztó közéleti személyiségek iránt érzett felháborodás nem kicsinyes emberi gyengeség, valami, amit elsősorban az érzőjének kell szégyellnie, hanem erkölcsi életünk lényegi összetevője, s politikai cselekvésünk fontos ösztönzője. Biztosan vannak, akik pusztán azért tesznek valamit, mert helyesnek ítélik meg egy logikus gondolatmenet végére jutva, de biztosan sokan vannak, akik nem így működnek. A világ tele van igazságtalansággal és felháborodásra okot adó ténnyel. A kérdés nem is az, hogy van-e okunk haragudni, hanem, hogy mit kezdjünk ezzel az érzéssel.

Van itt persze még egy szempont. Az ókoriakat – arisztoteliánusokat és sztoikusokat – leginkább az érdekelte, hogy a haragnak van-e helyes mértéke vagy pedig olyan sötét és pusztító szenvedély ez, amelynek feltámadása ellen folyton küzdenünk kell, nehogy végül felemésszen bennünket. A mi világunk ebben az összefüggésben mintha inkább a megengedőbb, arisztoteliánus álláspontot képviselné, s nem azt várná el, hogy ne utáljuk politikai ellenfeleinket, csak mértékkel és alkalomhoz illően tegyük.

Ha pedig így van, akkor a nyilvános politikai ellenszenvnyilvánítás félretételét gyász idejére akár egy viszonylag megengedő és visszafogott elvárásnak is tekinthetjük, nem tűrhetetlen képmutatásnak.

S hogy mi a tanulság? Nem szeretném azt sugallni, hogy tudom. Bevallom, én magam manapság inkább egy engesztelhetetlenebb, szókimondóbb álláspont felé hajlok, de ha ezt a 9 évvel ezelőtti magamnak elmondanám, bizonyára komolyan összeszidna és alapos leckéztetést kapnék tőle sztoikus érvekből. Úgyhogy inkább mindenkinek a saját lelkiismeretére bízom, hogy döntsön maga.

Címlapkép: MTI / Komka Péter
Olvass tovább!