Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mit jelent ma radikálisnak lenni?

Az elmúlt években – főként a 2008-as pénzügyi és gazdasági világválság nyomán – egyre gyakrabban lehet mindenhonnan hallani a politika radikalizálódásáról, a radikális baloldal és jobboldal megerősödéséről.

Ám ahogy jelzőink általában, úgy a radikális is relatív fogalom, tehát valamihez képest olyan, amilyen: a szép a csúnyához képest, a bölcs az ostobához képest, a radikális pedig a mérsékelthez képest az, ami. És miközben a szép és csúnya kérdésének tisztázását (egyebek mellett) a személyes, a szubjektív szempontok teszik bonyolulttá, addig a politikai jelzőink esetében másfajta problémákkal szembesülünk. Márpedig ezek tisztázása óriási politikai-társadalmi jelentőséggel bír, nem „csupán” bölcseleti tétje van a dolognak, ahogy azt elsőre sokan gondolnák.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

Sokat hallunk, beszélünk mostanában az új baloldal globális szereplőiről, Bernie Sanders-ről, Jeremy Corbynról, Jean-Luc Mélenchonról és társaikról, mint radikális politikai aktorokról, „radikális baloldaliakról”. Viszont ezek a címkék a politika világában sosem ártatlanok, gyakran valamilyen pozitív vagy negatív politikai kommunikációs funkciójuk is van, ezért talán nem elhanyagolható, hogy pontosan megnézzük: miben is áll ezeknek a szereplőknek a radikalizmusa.

Radikálisok ők egyáltalán? Mit jelent ma radikálisnak lenni baloldali szempontból?

Rengeteg tényező nehezíti meg a tisztánlátást ebben a kérdésben.

Például az, hogy a radikális-mérsékelt ellentétpár nem csak egymáshoz képest viszonylagos, de időtől, tértől és kontextustól is függő. Elég csak annyit mondanunk, hogy amit ma sokan radikális baloldali politikai javaslatnak neveznek, az lehet, hogy egy másik történelmi korban teljesen magától értetődő, viszonylag konszenzusos középnek számított. Szinte egybehangzóan nevezte az amerikai sajtó „radikálisnak” Alexandria Ocasio-Cortez azon ötletét, hogy 70 százalékosra kellene emelni a jövedelemadó legfelső adókulcsát, miközben a hatvanas-hetvenes évek egészében ez volt a norma az USA-ban, de az ötvenes években 91-91 százalékos szja-kulcsokat is találunk.

Akkor most radikális AOC javaslata, vagy sem?

Mert azt értjük, hogy a hetvenes évek óta a gazdaságpolitikai közép egyre inkább jobbra tolódott, és emiatt a 70 százalékos felső adókulcs radikálissá lett, de vajon elegendő ez az egyetlen ismérv a radikális meghatározásához? Nem rejt veszélyeket a baloldaliak számára, ha egyszerűen adottnak tekintik a történelmileg mozgó fősodor által kijelölt radikális és mérsékelt pozíciókat, és ekképp használják e jelzőket?

A tisztánlátásra és a cselekvési lehetőségekről szóló elképzeléseinkre ez szerintem mindenképp veszélyt jelent.

A baloldalon gyakran felbukkanó reflex, hogy a radikálisat a forradalmival, tehát a teljes fennálló rendszer lecserélésével azonosítjuk, a mérsékeltet pedig azzal, ami „emberarcúbbá” reformálná ezt a rendszert – és ezzel együtt, csak úgy mellékesen, meg is erősítené azt.

Ez kétségtelenül már erősebb kapaszkodó, mint simán csak a mindenkori mainstreamhez méricskélni a dolgokat.

Ha ebből a szempontból nézzük, nyilvánvaló, hogy a közkeletűen radikálisnak titulált, új nyugati baloldal nem forradalmi, hanem reformista – és ekképp: mérsékelt.

Ezzel akár megválaszoltnak is tekinthetjük a címben felvetett kérdést, de van itt még egy probléma. Ahogy már egy korábbi cikkemben utaltam erre, Kelet-Európában a politikáról alkotott tudásunk jelentős része „nyugatról” származik. Ha tehát mérsékelt, reformista baloldali válaszokhoz akarunk inspirációt meríteni, akkor vigyázó szemeinket vethetjük a nyugaton az utóbbi években konszolidálódott baloldalra.

Persze, akkor sem biztos, hogy az ezekkel a javaslatokkal nyugaton elért relatív sikereket itthon is tudnánk reprodukálni. Ennek kismillió oka lehet, de az egyik mindenképp az, hogy ezek a minták nálunkfelé másfajta valóságba ágyazódnak be.

Mivel a globális kapitalizmus a legjobb eredményeket épp a nyugati centrumországok számára produkálja, ezért az ottani dolgozói rétegek, prekariátus, illetve kisebbségi csoportok is könnyebben érdekeltté tehetők egy rendszert megtámogató reformista megoldásban, mozgósíthatók érte – ezt egyébként a második világháború utáni jóléti államok idején is láthattuk.

Ráadásul az állam tőkével szembeni ereje is viszonylag nagyobb, mint máshol, így a piacok megregulázására / szabályozására, illetve az újraelosztási tevékenységekre is képesebb, alkalmasabb.

Ám ahogy távolodunk a centrumországoktól, ezek a feltételek egyre kevésbé állnak fenn, így ezek a reformista megoldások nem csupán mérsékeltek, de kivitelezhetetlenebbek is lesznek.

Ezért másfelé is érdemes lenne alternatívák után néznünk, csak épp az nem világos, hogy hol. Hol is találunk a kortárs világunkban olyan gyakorlati példákat, amelyek túllépnek a nyugati új baloldal radikálisnak bélyegzett, de valójában mérsékelt javaslatain.

Az eddigiekből intuitív módon következik, hogy a centrumtól legtávolabb, az ún. „globális délen” lenne érdemes keresgélnünk, pont azokon a helyeken, amelyek a legkevésbé vannak jelen a régiónk, és úgy általában Európa híráramában.

Ha olykor-olykor egy-két példa, mint a rojavai népállam, be is kerül a hírekbe, akkor is csupán mint egzotikum jelenik meg, nem pedig olyan modellként, amelyből mi is inspirációt meríthetnénk, tanulhatnánk.

Pedig ha helytálló az eddigi érvelésem, akkor abból következik az, amit TGM is állít, hogy a régiónk baloldala csakis államellenes lehet, lévén, hogy mára az állam vált a kapitalizmus legfontosabb képviselőjévé. Ennek a fajta baloldali gondolatvilágnak a kiépítéséhez szükség lesz olyan gyakorlati mintákra, amelyeket pontosan a globális délen dolgoznak ki nagyon régóta, és mind a mai napig.

A latin-amerikai, afrikai és dél-kelet-ázsiai küzdelmek és példák nélkül ma teljesen lehetetlen bármiféle baloldali radikalizmusról beszélni, a radikalizmus ma a globális délen lakozik. És ez nem csak azok számára lenne fontos, akik önmagukra radikálisként és/vagy forradalmiként tekintenek, de a mérsékelt és/vagy reformista baloldal számára sem jelenthetik az egyetlen viszonyítási pontot a nyugati baloldal különböző áramlatai.

Olvass tovább!