A nemi erőszak büntetendő, még akkor is, ha van rá kereslet

A világ minden táján léteznek feminista csoportok, akik a svéd modellért küzdenek, és ezúttal Izraelben arattak sikert, kitartásukkal és szerencséjükkel. Ahogy arról a Mérce részletesen beszámolt, elérték, hogy a Knesszet elfogadja a törvényt, amely tiltja a nők szexuális célú megvásárlását. Az aktivisták és a törvényt támogató politikusok abból indultak ki, hogy a prostitúció a nők elleni erőszak egy formája, így elnyomásuk eszköze és mint ilyen, megengedhetetlen, hogy létezzen. A másfél év múlva életbe lépő törvény célja a prostitúció visszaszorítása, hosszútávon pedig a teljes felszámolása.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

A svéd modell három egymást kiegészítő intézkedésből áll. Mindenekelőtt beazonosítja és dekriminalizálja az áldozatokat, kimondja, hogy nem a nők büntetendőek azért, ha férfiak szexuálisan használják őket.

Franciaországban például a bevezetést követő első évben egyetlen prostituáltat sem tartóztattak le, az azt megelőző 1500 helyett. Előállítottak viszont 937 klienst a második intézkedésnek hála, ami a használókat és a prostitútorokat kriminalizálja, szebb nevükön az erőszakolókat és az emberkereskedőket.

A svéd modell harmadik és egyben legnehezebb pontja (amin rendszerint az országok elcsúsznak), a kilépőprogramok biztosítása és ellátórendszer kialakítása a prostitúcióból kimenekülő nők és lányok számára.

Odáig ugyanis nem ér el a normatív törvény keze, ha magát a rendszert érintetlenül hagyja, hogy a prostitúcióba kerülés oka és a kilépés feltételei is nem csak elismerésbeli, hanem újraelosztásbeli kérdések is.

Mire jó a svéd modell?

A svéd modellt utópiaként feltüntetni túlzás lenne, feleslegesként vagy megvalósíthatatlanként elvetni pedig cinizmus. Sem többet, sem kevesebbet nem tesz, mint hogy biztosítja az abszolút minimumot és törvénybe foglalja, hogy a nemi erőszak büntetendő, még akkor is, ha van rá kereslet.

Az egyik megfogható következménye, amellett, hogy jóval kevesebb nőt használnak prostitúcióban, és a legalitásból az alvilágba üldözi a striciket és futtatókat, hogy nő a nemi erőszakokat követő feljelentések száma, mert a nemi erőszak intézményesen kevésbé megengedetté válik, így szép lassan formálja a társadalmi hozzáállást is.

Ha én férfi lennék, igazán megsértődnék a szexkereskedelem lobbijának alternatív magyarázatán ugyanerre; szerintük a látencia csökkenése helyett az erőszakesetek száma nő, mert a korlátozott prostitúció nem vezeti el az evidenciaként kezelt igényt a nemi erőszakra. Eszerint az érvelés szerint a férfiak képtelenek rá, hogy visszafogják magukat, és valakit muszáj megdugniuk, ha arra támad ingerük.

Az elszabadult szexkereskedelmet és szexipart tekintve a svéd modell nélkül a nemi erőszakot tiltó törvények zavarosak, hiszen egy adag nőre rámutatnak, akiket meg szabad erőszakolni (prostituáltak) és egy adagra, akiket nem (nem prostituáltak).

Kivéve akkor, ha ez a két kategória összetéveszthető egymással („felhívást” közvetítő, vagy párkapcsolati „tulajdont” képező nem prostituáltak), de mindenképp oké arra önkielégíteni, ha a képernyőn épp megerőszakolják őket (pornóban használt prostituáltak).

A svéd modell egyszerűen a prostitútorok nőkkel való szabadon kereskedésének az ellentéte, vagyis annak, hogy a rendőrök az állam által kirendelt testőrei a stricik tulajdonának. A rendőrök, szociális munkások és más segítők a prostitúciót legalizáló országokban arra vannak felhasználva, hogy ránézésre fenntarthatóvá tegyék a korlátok nélküli szexkereskedelmet, miközben az fenntarthatatlan.

Kevés, a nemi erőszakot jobban betonba véső szabályozás létezik, mint a hamburgi bordélyszobákat, az amszterdami ablakokat és a zürichi Strichplatz-fülkék kötelező vészgombjait lehetővé tévők. Az ajtókat rendőrök őrzik, hogy bármikor közbeavatkozzanak, ha valódi erőszak történne, már azon kívül, hogy a bezárt nőt épp férfiak egymás után használják saját szexualitásuk kielégítésére, mivel a nő kinyilvánította, hogy pénzre van szüksége. Az állam őrzi a piacot, mert az rendet és profitot, prosperitást, nyitottságot és turizmust ígér cserébe.

A svéd modell egy emberi jogi alapú megközelítés, és mivel a prostitúció nem pusztán emberi jogi kérdés, ezért fontos reálisan látni a korlátait is, és további célokat felállítani. A modell nem oldja meg a nők elnyomását, nem nyúl sem szegénységhez, sem szegregációhoz. Önmagában nem számolja fel a prostitúciót, de a felszámolás nélküle lehetetlen feladat.

Pedig ez prioritás kell, hogy legyen, mert a prostitúció a kapitalista patriarchátusnak nem csupán a legszélsőségesebb rendszertünete, hanem az egyik leghatékonyabb újratermelője is. A svéd modellel legalább esély nyílik az abolícióra a mostani őrjítő tehetetlenség helyett. Van minek örülnünk.

Most akkor Izrael a példaképünk?

Mindemellett ne essünk abba a hibába, hogy Izraelre az emberi jogok fellegváraként kezdünk el tekinteni, és figyelmen kívül hagyjuk a katonai-ipari komplexumot, a palesztin területek profitorientált, aktív megszállását és az ezeket relativizáló hipernacionalista propagandát.

Szomorú napja lenne az a feminista mozgalomnak és a palesztin népnek is, amikor egy olyan agresszort kezdenénk el ünnepelni, mint Izrael, az erőszak elleni harc nálunk progresszívabb példájaként, amihez fel kellene nőnünk. Mint ahogy szomorú az is, amikor Németországot „fejlett nyugatozzuk”, annak ellenére, hogy mi szolgáljuk ki piacát mind kizsákmányolható munkaerővel, mind prostitúcióban használt nőkkel.

De hasonló példaként Izrael mellé vehetjük a svéd modellt ugyancsak bevezető Kanadát is, ahol a most is folyó gyarmatosítás és az őshonos lakosok rezervátumainak természeti erőforrásainak erőszakos használata olyan jelenségeket idéz elő, mint az őslakos nők rendszerszintű kényszersterilizációja; vagy az, hogy botrányba fulladt az a vizsgálóbizottság, amely arra kereste volna a választ, hogyan történhetett, hogy a hetvenes évek óta több száz, más becslések szerint több ezer őslakos nő tűnt el, vagy gyilkolták meg, vagy az. Fontos ezekre felfigyelnünk, mert Kanada progresszív imázsa és a Pride-ra járó Justin Trudeau fényképei mellett kevés sajtót kapnak.

Az ideálok választásában óvatosságra inthet a Starbucks esete is, amely nemrég bejelentette, hogy nyilvános wifijén letiltja a pornóoldalakat az Egyesült Államokban. Stratégiájuk arra, hogy megtartsák a bőrfoteles elit kávézó képét, így véletlenül egybeesett az abolicionista feminista mozgalom céljaival, és sikerül megvalósítaniuk azt, amit például minden oktatási intézménynek is meg kéne.

Ettől függetlenül, remélhetőleg nem lesz a példaképünk a Starbucks Corporation viszonya sem a világhoz. A Starbucks ideológiája ugyanis ugyanaz az ideológia, amely kitermeli a németországi bordély franchise-okat, a pornóipar szexuális erőszak propagandáját, a rabszolgatörvényt és azt az izraeli haditechnikai-ipari hagyományt, hogy a gázai bombázások híradófelvételeivel árulják rakétáikat a nemzetközi fegyvervásárokon. Ez az ideológia az emberek totális semmibevétele a profitért.

Azért egy csepp optimizmus nem árt a realizmus mellé. A nők elleni erőszak és a szexuális életünkbe hatoló piaci logika visszaszorítása, ami kéz a kézben jár a társadalom legkiszolgáltatottabbjainak védelmével és felemelésével, mind olyan reformok, amelyek jó alapot szolgáltatnak rendszerszintű változásokhoz, egy egyenlőbb és erőszakmentesebb világért. Erre pedig a svéd modellnél jobbat még nem találtunk fel.

Kiemelt kép: Wikipedia
Olvass tovább!