A szabadság barátai

Mindent megtettünk, amit
Kivánt a becsület…
Tízannyi volt az ellen,
Győznünk nem lehetett.

A szabadság barátai számára – akik közé nem csak a magamfajta liberálisokat sorolom, de mindenki mást is, aki nem egy maroknyi hatalmasnak kiszolgáltatottan szeretne élni, hanem a maga, saját munkaereje, szabadideje és boldogulása keresésének uraként – alighanem 2018 volt az egyik legrosszabb év 1989 óta.

Az Orbán-rezsim 2018 áprilisában, egy technikai értelemben szabadnak talán mondható, de semmiképpen sem tisztességes választáson, nyilvánvalóan nem-demokratikus úton előállított alkotmányozó többséget szerzett, immáron harmadszor, s azóta az egész magyar társadalom szabadesésben van egy minden korábbinál tisztábban tekintélyelvű politikai berendezkedés, s vele az egész társadalmat átszövő személyi függőségek rendszerének kiépülése felé.

Nem csupán arról van szó, hogy vaknak kell lenni, hogy ne ismerjük fel a rendszerszerűséget, Orbán Viktor hajdani kebelbarátja, Simicska Lajos médiabirodalmának brutális eltaposásában, a személyes bosszú visszataszító jeleneteiben, Simicska gazdasági birodalmának visszakebelezésében a rezsim támogatóinak cégei közé; az Orbán körül csoportosuló szűk baráti kör állami és EU-s forrásokból naponta százmilliós nagyságrendben gyarapodó gazdagságában; a CEU kiebrudalásában az országból és az azt kísérő cinikus hazudozásban; az ellenzéki pártok állami támogatásait célba vevő nevetséges ÁSZ-vizsgálatokban; az MTA gyakorlatilag miniszteri irányítás alá kényszerítésében; a bíróságok és Handó Tünde elkeseredett polgárháborújában, a miniszteri függőségbe kerülő közigazgatási bíróságok létrehozásában; egy teljesen szürreális körülmények között létrejött, a versenyjog és a tulajdonjog iránti tisztelet látszatára se adó, teljesen nyilvánvalóan kormányzati kézi vezérlés alatt működő egységes rezsimbarát médiaportfólió kialakításában.

Ezek az intézkedések mind ugyanabba az irányba mutatnak természetesen, és a logikájuk nagyon is ismerős: mindegyik személyes függőségek rendszerévé alakítja át az intézményes rendet, s a félelmet, a lojalitáskényszert és a kiszámíthatatlanságot teszi meg minden egyes területen a táradalom működésének legfontosabb alapelveivé. Hogy is ne lenne mindez ismerős, hiszen 2010 óta ugyanez történik minden területen?

Ami megváltozott 2018 áprilisa óta, az nem a rezsim alapvető logikája, hanem a gátlástalanság mértéke. Akarom mondani: a zsarnokság mértéktelensége.

Volt-van egy rezsimvita Magyarországon, amely arról szól, hogy miként is lehet a legpontosabban leírni ennek a 2018 áprilisa óta rohamosan egyre zsarnokibbá váló uralmi szerkezetnek a legfőbb tulajdonságait. Nem akarok ennek részleteibe most belemenni, mert mondandóm szempontjából közömbösek ezek a részletek. Egy dolgot szeretnék csak kiemelni: azt, hogy ma sokkal többen szenvednek a szabadság, a saját életük fölötti rendelkezés hiányától, mint ahányan ezt fel tudják, akarják fogni, és még sokkal többen, mint ahányan az általuk tapasztalt szabadsághiányról felismernék, hogy az a jelenlegi rezsimnek a lényegéhez tartozik.

Mindenki szenved tőle, aki nem tud szabadon vállalkozni, mert a gazdaság erőforrásait a kormány a saját kénye-kedve szerint a neki kedves vállalkozói körökhöz irányítja, legyenek azok az ő oligarchái, esetleg egyenesen a strómanjai vagy multik. Mindenki szenved tőle, akinek érdekérvényesítő képességeit munkavállalóként a kormány alacsony bérekre és egyre korlátozottabb munkavállalói jogokra építő gazdaságpolitikája korlátozza. Mindenki szenved tőle, akit a kormány tudásellenes, betanított munkások kiképzésére összpontosító politikája megfoszt a korszerű oktatástól és vele a jobb élet lehetőségétől.

Mindenki szenved tőle, akinek a kiszámítható jövőjét a kormány ötletszerű, erőszakos, játékszabályokat nem tisztelő jogalkotási gyakorlata, gyakori szakpolitikái irányváltásai szertefoszlatják. De valójában mindenki szenved tőle, még az is, aki ugyan kedvezményezettje a rezsimnek, de cserébe lojális szolgává teszik őt, akinek tapsikolva kell ünnepelnie a rezsim vezetőinek ügyességét, gyalázkodva szidni az ellenzékét, és rettegnie kell attól a jövőtől, ahol esetleg a rezsim megbukik.

Pontosan onnan ismerhetjük fel, hogy ma jelenleg a szabadságunk elleni szisztematikus és könyörtelen háború folyik a rezsim részéről, hogy milyen kevesen gondolják azt – még az ellenzékiek körében is –, hogy a rezsim bukása után jó kezekbe kerülhet a kormányhatalom. Miközben ugyanannyian ellenzik Orbánék uralmát, mint ahányan támogatják, az ellenzék kicsiny, megosztott és szinte semmiben egyet nem értő csoportokból áll, s hogy ez a helyzet előállhatott, abban csak részben felelősek ezek a csoportok, s talán nem is nagyobb részben.

Mert mindez annak a fajta hatalomgyakorlásnak köszönhető, amely, akárcsak a társadalom egészében, úgy a politika világában sem tűr meg semmilyen valódi szabadságot. A mai ellenzéki csoportok azért is ilyen sokfélék és erőtlenek egyszerre, mert politikai trükkök sokaságával – anyagi erőforrásaik, a média, a politikai intézmények és játékszabályok manipulálásával – mesterségesen erre a vegetatív állapotra vannak kényszerítve.

A 2018-as év éppen attól volt olyan nyomasztó élmény sokunk számára, mert április óta oly mértékben szűkült össze a szabadság még megmaradt világa, olyan tehetetlenek voltunk ennek az egyre gátlástalanabb rezsimnek újabb és újabb támadásaival szemben, hogy jó okkal gondoltak arra sokan, hogy talán mindennek vége, nincs értelme tovább küzdeni.

S a legtöbb, ami elvárható, az a passzív ellenállás, a lemerülés, kibekkelés, ha ugyan nem a behódolás vagy az emigráció.

Ne vegye senki siránkozásnak, amit mondok. Attól még, hogy őszintén szembenézünk a valódi helyzetünkkel, legyen az bármilyen rossz is, nem vagyunk szükségképpen defetisták. A fenti diagnózisból ugyanis nem csak az következik, hogy rossz a helyzet, de az is, hogy nagyon egyszerű megmondani, hogy mitől rossz, és hogy mi vele a teendő.

A jelenlegi rezsim lényege ugyanis nem (csak) a korrupció, nem(csak) a társadalmi egyenlőtlenségek fokozása, nem(csak) a demokrácia és a jogállam lebontása, nem (csak) a munkavállalók jogainak felszámolása, nem(csak) a jövőt felélő társadalompolitika és a többi, a különböző ellenzéki csoportok által külön-külön joggal szóvá tett szörnyűség, hanem az a következetesség, amellyel ezek a különféle intézkedések mind-mind egy szabadságától megfosztott, a hatalomnak kiszolgáltatott, függőségbe taszított társadalom létrehozására irányulnak. Igen, van benne rendszer. Egy zsarnoki, szabadságellenes rendszer, amely messze nem korlátozódik a politika világára, hanem a társadalom minden szintjén egyformán érvényesül.

Éppen ezért volt olyan fontos, hogy az év végén egy pillanatra egymásra találtak a szabadság barátai, a rezsim töredezett politikai és társadalmi ellenzékének különböző csoportocskái a rabszolgatörvény elleni harcban.

Ez a törvény ugyanis csak egy újabb példája annak, amiről már beszéltem: a személyi függőség már évek óta következetesen végigvitt logikáját akarja kiterjeszteni még mélyebbre a magyar társadalom szöveteiben. Talán a multik kedvéért, talán a rezsim oligarcháinak és strómanjaiknak kedvéért (nem egészen tét nélküli vita van ugyanis arról, hogy mely gazdasági érdekkörök számára fontos igazán ez a rémes új törvény), de mindenképpen a munkavállalók rovására. Ezt a tényt jó érzékkel ismerte fel egyaránt a szakszervezeti mozgalom, a radikális balos szubkultúra, a fragmentált és sarokba szorult parlamenti ellenzék, a civil aktivizmusra még hajlandó pár ezer középosztálybeli, és jó érzékkel ébredtek rá ezrek és ezrek nem csupán Magyarországon, de külhonban is, és szinte példátlan lelkesedéssel szervezik az ellenállást Budapesten kívül is, az ország és Európa számos pontján, felfogva, hogy ebben nekik semmi jó nincs.

Nem tudom, és személyesen nem is tartom fontosnak, hova vezet ez a rabszolgatörvény elleni harc rövid távon. Az erőviszonyok olyan egyenlőtlenek, hogy realistán megítélve a dolgokat, már azt is becsülöm, hogy mindenki, szinte önmagát felülmúlva tette meg, ami tőle más körülmények között, egy szabad országban elvárható lenne.

Nem is beszélve arról, hogy kicsit is odafigyelő emberként nagyon könnyű a különféle szereplők közötti feszültségek, érdekellentétek apróbb-nagyobb jeleit észrevenni. Ezzel együtt vannak tagadhatatlanul fontos eredmények máris, mintha a lelkesedés se apadt volna ki egyelőre, és magam is el tudok képzelni további eszkalációs lehetőségeket. De nem vagyok gyakorló politikus, sem mozgalmár, nincs semmilyen forgatókönyv a fejemben, eszközeim sem lennének hozzá, hogy egy politikai stratégia megvalósulását szolgáljam. Madárjós, politikai elemző és kibic sem vagyok, hogy ilyesmikkel foglalkozzam.

Érintettként, a szabadság iránt elkötelezett emberként azonban azt gondolom, hogy a rabszolgatörvény elleni küzdelem nem alapvetően változtatta meg a helyzetet, csupán valamit világossá tett, remélhetőleg a jelenlegi rezsim minden ellenfele számára: hogy a rezsimmel való puszta szembenállás – az antiorbánizmus – nem tartalmatlan tagadás, hanem egy koherens egész. Aki a rezsim híve, az a személyes függőségek rendszerének, a kiszolgáltatottság állandó fokozódásának, a kegyosztásként és megfélemlítésként gyakorolt kormányzásnak a híve; aki pedig ellene van, az minden nézetkülönbség ellenére is: a szabadság barátja.

Ami ránk vár, az rövid távon legfeljebb a minden szinten fokozódó zsarnokságnak való ellenállás lesz, de hosszabb távon csak egyetlen igazi célunk lehet: a felszabadítás. A magyar társadalom felszabadítása a különféle, de egymásba kapcsolódó függőségek, a lassanként totálissá váló kiszolgáltatottság rabszolgaságából.

Hogy ezt ki hogyan képzeli el, antikapitalista vagy szabadpiaci utópiától lelkesítve, liberálisként, zöldként, konzervatívként, nemzeti radikálisként, kommunistaként vagy máshogy, az mindegy, mindaddig, amíg bőven van közös teendőnk. Amíg mindannyiunkat egyaránt lelkesít a szabadság: az egyénként, családban, kisközösségben, társadalmi szinten való boldogulásunk feletti rendelkezésünk visszaszerzésének közös ügye.

Nem állítom, hogy ez könnyű harc lesz. Ahogy mondtam is, a szabadság barátainak az a maroknyi csoportja, amely hajlandó tovább küzdeni, eleve heterogén és nagyon is megalapozott belső ellentétektől feszített. De mindaddig, amíg a mindannyiunkat fojtogató személyes függőségek ellen harcolnak, mégiscsak ugyanannak a közös ügynek a képviselői, s akarjuk, nem akarjuk, egymásnak a szövetségesei.

Naivitás lenne azt elvárnom, hogy ne mindannyian elsősorban a maguk álomképeit kergessék, hanem legyenek egyetlen testvéri közösség tagjai. Épp ellenkezőleg: meg vagyok róla győződve, hogy a szabadságért nem is lenne érdemes önmagunkat feladva küzdeni. Józanul csak abban bízhatunk, hogy a közös ügy, amely nélkül nem létezik semmilyen közösség, így politikai közösség sem, nagyobb erőt ad majd a szabadság ellenségei elleni küzdelemhez, mint amennyit az eljövendő szabad Magyarországról alkotott eltérő elképzeléseink közötti konfliktusok végigjátszására elkerülhetetlenül rá kell majd fordítanunk.

Ez a remény adjon erőt mindannyiunknak 2019 küzdelmes mindennapjai során!

Kiemelt kép: Hallgatói Szakszervezet / Facebook
Olvass tovább!