Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Indítsuk újra az államunkat!

Móni a gyermekvédelmi rendszertől is segítséget kért, akik anyaotthoni elhelyezést ajánlottak neki, de ezzel a lehetőséggel gyerekei iskolája és más, rajta kívül álló okok miatt nem tudott élni. Az fel sem merült, hogy a gyermekvédelem az apával szemben fellépjen. Ahogyan a szexuális visszaélés kapcsán is, a gyerek eltávolítása történt meg végül, nem a közismerten bántalmazó apáé.” (Ki ölte meg Mónit?, Mérce)

Ilyenkor, az év végén, szokás az előttünk álló évekről értekezni. Tegyünk mi is így.

2018 nem volt különösebben jó év a szó bármilyen értelmében vett ellenzékiek számára. Legyünk bár liberálisok, baloldaliak, konzervatívok vagy bármi mások, álljon a kritikánk a Fidesz-kormánnyal szemben akármilyen ideológiai, morális vagy közpolitikai alapon, vagy táplálja akár csak személyes ellenszenv, egy dologban mindenképpen egy platformon állunk: nem esett jól az a kétharmad.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy elég lenne ezen a platformon állni. Szükség van más, szűkebb platformokra, ahova már nem lehet szimplán azzal felkerülni, ha nem tettünk X-et a fideszes jelölt neve mellé.

Magyarország problémái ugyanis egyrészt nem 2010 áprilisában (vagy 2006 szeptemberében) kezdődtek. Másrészt, az sem utolsó kérdés, hogy oldjuk meg ezeket a problémákat.

Mi ma Magyarország legnagyobb szégyene? Én ennél kevésbé súlyos kérdésekben sem szeretek abszolút első helyezetteket választani, de azt hiszem, a fenti idézetben szereplő történet jó eséllyel indulna ezért a címért. Móni, a férje által halálra bántalmazott, de a rendőrség és más hatóságok által magára hagyott nő története különösen megrázó példája az intézményi árulásnak, vagyis annak, amikor az intézményrendszer árt a neki kiszolgáltatott embereknek, pl. a nők elleni erőszak áldozatainak.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

Azt hiszem, kevés kifejezés foglalja össze jobban Magyarországot.

Hiszen mi más lenne, mint az intézményrendszer árulása, amikor a gyerekvédelmi rendszer a gyerekek védelme helyett azzal foglalkozik, hogy roma polgártársaink gyerekeit eltávolítsa a családjukból? Mi más lenne, amikor egy magyar bíró nem tudja megállapítani, hogy egy kommunikációra képtelenre részegedett lány adott-e szexuális beleegyezést, mint az intézményrendszer árulása? Folytathatnám a sort napestig.

Az elmúlt évek legfájóbb tanulsága azonban, hogy ez mintha senkit sem érdekelne.

Vagyis persze ez nem teljesen igaz. Kiragadott példák nagyon is előtérbe szoktak kerülni (különösen az egészségügy területéről), mint ahogy nyilván számtalan magyar állampolgárban váltanak ki a fenti esetek is jogos felháborodást. Azonban fájóan hiányzik, hogy ezeket a problémákat egy általánosabb keretrendszerben, intézményi árulásként lássuk – sőt, akár egy nagyobb keretrendszerben, a magyar állam alapvető működési hibájaként, diszfunkcionalitásaként.

A Fidesz nyolc és fél évnyi kormányzásának egyik legnagyobb „eredménye” az állami intézményrendszer egyre gyorsuló leépítése. (Na nem mintha erre nem lett volna korábban is sor.) Mégis, még ma is vannak emberek, akik halál komolyan „kommunistának” tartják a Fideszt, elsősorban annak vélt etatista tendenciái miatt.

Holott Orbán Viktor nem az államot, hanem a saját hatalmát erősíti. Ha ezt az állami intézmények erősítésével teheti, akkor az állami intézményeket fogja erősíteni. Azonban Orbán többek között éppen azért tudta felépíteni kétharmados hatalmát 2010-re, mert a hatalma nem csak állami, hanem magán erőforrásokon (pl. Simicska Lajos médiabirodalmán) nyugodott. Ha valamilyen oknál fogva a Fidesz elbukná a 2022-es választásokat (azért ennek igen csekélyek az esélyei), az M1 nem sokáig folytatná a fideszes propagandát, ez természetes – de sokkal kevésbé egyértelmű, mi történne Liszkay Gábor médiabirodalmával.

A logika világos: sok mindent azért kell magántulajdonba helyezni, mert így sokkal könnyebb közvetlen felügyeletet gyakorolni felette. Tesznek róla, hogy ennek semmilyen jogszabály vagy a munkáját komolyan vevő hivatalnok nem tehet keresztbe. Ki akadályozza meg a műemlékek lebontását mutyizásból, ha nincs műemlékvédelem? Hogy akadályozhatná meg az egyébként sem igazán független Gazdasági Versenyhivatal egy média-monopólium kialakítását, ha azt egy egyszerű döntéssel „nemzetstratégiai jelentőségűvé” lehet tenni? A politikai hatalom megmaradt ugyan, de modern államról egyre kevésbé beszélhetünk.

Bizonyos körökben szokás, tévesen, az erős államot szükségszerűen a szabadság ellenségének látni. Magyarország arra mutat példát, hogy hiába épült le az állam, ez nem tett senkit szabadabbá, sőt, jobban ki vagyunk téve a hatalmasok önkényeskedéseinek.

Alapítványi tulajdonba kerülhet a Corvinus, de miért lenne szabadabb, ha Lánczi András marad a rektor, és arról is lehetnek elképzeléseink, kik kerülnek a kuratóriumba?

A magyar politikatörténet egyik legfrappánsabb szlogenje a Fidesztől származik: „Egy olyan országban akarunk élni, ahol a törvény nem csak a kólát védi!” Azonban eljött az idő, hogy felismerjük, hogy ez a követelés önmagában kevés, ki kell egészítenünk egy másikkal:

Egy olyan országban akarunk élni, ahol az állam végre a dolgát végzi!

Kezdjük mondjuk innen az ellenzéki platform építését.

Kiemelt kép: MTI
Olvass tovább!