Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ez a törvény emberi életekkel játszik

Napok óta próbálok megnyugodni pár percre, hogy összeszedjem és papírra vessem a gondolataimat, amik az elmúlt hetekben kavarognak a fejemben. Érzem, hogy valami olyan iszonyatos dolog történik 2018 októberében Magyarországon, ami nem maradhat dokumentálatlanul. Október 15. óta naponta kerülnek fel az internetre fényképek, videófelvételek, megrendítő írások a hajléktalanok kriminalizációjával kapcsolatban. Ebbe a sorba állok be most én is, mert szétfeszít az a tehetetlen düh és szomorúság, ami minden porcikámat átjárja az elmúlt időszakban.

Az Utcáról Lakásba Egyesület szociális munkásaként napi kapcsolatban vagyok olyan emberekkel, akik korábban vagy aktuálisan átélték, átélik, milyen hajléktalannak lenni. Van, aki pár hónapot, van, aki néhány évet, és van, aki több időt töltött az utcán, mint amennyi éve én megszülettem. Az ügyfeleink nagyon sokszínűek, több mint húsz háztartással dolgozunk együtt, több mint negyven egyéni életúttal, amelyekben azonban két dolog biztosan közös: a hajléktalanság megélése és az esély az abból való kitörésre.

Az egyesület programjának keretében elsőként lakáshoz jutó család idén ünnepelte a beköltözésük ötödik évfordulóját. Öt éve búcsúztak el a kunyhójuktól, öt éve élnek biztos és biztonságos, önálló lakásban. Ők azok közé tartoznak, akik a héten minden beszélgetésünkkor megkértek, biztosítsam a kevésbé szerencsés helyzetben lévő, még hajléktalanként élő ügyfeleinket az együttérzésükről. Mert, ahogy mondták, ők el sem tudják képzelni, ez milyen fájdalom lehet. Én sem tudom.

Én csak azt tudom, hogy két-három hete az életem arról szól, hogy próbálom felfogni azt, ami körülöttünk történik. Nem hittem el, hogy eljön az a bizonyos hétfő, október 15-e.

Nem hittem el, hogy egy ilyen embertelen, senki érdekét nem szolgáló törvényt valóban végre lehet hajtani, de múlt héten már kezdtem érezni, hogy ez nem vicc:

az ügyfeleink naponta többször hívtak, hogy elmeséljék, hanyadszorra és milyen információkkal járt kint náluk, a rokonaiknál vagy a barátaiknál a rendőrség.

Minden találkozást, minden beszélgetést átjárt az értetlen szomorúság, a bizonytalanság, a kétségbeesés és a düh. „De mondd, hogy ezt nem csinálhatják meg velünk?!” „Most mit csináljunk?” „Tényleg szedjük össze a cuccainkat? Itt van az egész életünk!” „Nektek biztos mondtak valami biztosabbat, mire kell számítani?” Hát, nem. Nem mondtak. Mindent megtettem volna, hogy biztató, lelkesítő mondatokat tudjak mondani, hogy azt mondhassam, senki nem vegzálhat titeket, és nem is fog, minden rendben lesz. De ezeket a mondatokat nem lehetett felelősséggel kimondani.

Három dolgot lehetett tenni: várni, támogatni egymást és minden elkeserítő beszélgetés után visszanyelni a könnyeket, mert két perc múlva újra csörgött a telefon, hogy mondjak valami megnyugtatót.

Az október 14-ei vasárnapi tüntetésen már egyre nagyobb, szinte viselhetetlen súllyal kezdett rám nehezedni az a tény, hogy pár óra múlva valami tényleg megváltozik. Pár óra múlva hatályba lépett a kiszolgáltatott élet élésének tilalma. Mert a szabálysértés elkövetője akkor bűnös, ha megvalósítja az elkövetési magatartást, ami – akárhonnan is nézzük- az életvitelszerű tartózkodás, azaz maga az élés. Ezt tilos tenni, ha valaki elveszítette a lakhatását, ha valaki a talajvesztés után a rokoni, baráti segítségen túl nem tud boldogulni a havi százezres nagyságrendű albérletárak piacán; és nem is gondolnánk, mennyire könnyen bele lehet kerülni ebbe a spirálba. A válasz október 15-től az, hogy aki bekerült, bent is marad, és bűnhődnie is kell érte.

Évek óta ismét egyre aktuálisabb Gönczöl Katalin bűnös szegények kifejezése, hiszen évek óta tapasztalhatjuk, hogy a büntetőpolitika szépen lassan felfalja a szociálpolitikát. Ez a törvénymódosítás egy óriási lépés volt a szegénység kriminalizációjában.

Hétfő reggel a hajléktalanok eltűntek a forgalmas, belvárosi részekről. A központi aluljárókban és környékükön csak párosával járőröző rendőröket lehetett látni. Az embereket megfélemlítették. Több utcai szociális munkással egyeztettünk, a legtöbben – kétségek és szomorúság mellett – csak azt tudták javasolni az ügyfeleiknek, hogy a tervezett razzia idejére próbáljanak a városban járkálni, és ne legyenek szem előtt. Minden egyes telefoncsörgésre görcsbe rándult a gyomrom, mert az első gondolatom önkéntelenül is az volt, hogy valamelyik ügyfelem megkapta az első figyelmeztetését. Azok az emberek, akikkel közvetlen kapcsolatban állok, saját építésű kunyhókban élnek, és hetek óta attól rettegnek, hogy mindenüket elveszítik.

Egy héttel korábban már lehetett tudni, hogy a törvénymódosítás hatályba lépésének másnapján már a külső, erdős területeken élő hajléktalanok ellen is rendőrségi razzia szerveződik, annak ellenére, hogy teljesen jogszerűtlen a kunyhóban élőket bevonni ebbe az eljárásba. Éjszakákat nem aludtunk, éjszakákat forgolódtunk át a kilátástalanságban, minden este egy mondat járt a fejemben: „most mi lesz?”.

Éjszakákon keresztül gondolkoztam, mit tennék, ha valaki azt mondaná, adjam át az összes holmim, búcsúzzak el a háziállatomtól, és készüljek fel rá, hogy mindenemet elégetik, mert egyébként nincs hol tárolniuk. És minden ilyen éjszaka után eljött a másnap, amikor a feladatok listája nem lett rövidebb; a másnap, amikor megnéztük, hogyan égeti el valaki a saját ruháit, tárgyait, hogy legalább ne más tegye meg önhatalmúlag, amikor tárgyilagosan közölte több kunyhóban élő ember, hogy már csomagolja össze a legfontosabbakat egy kisebb táskába, hogy ha menni kell, legalább annyi megmaradjon az életéből.

A napok, amikor a főváros némán végignézte, hogy a hajléktalanok eltűnnek a közterekről, és a napok, amikor a szociális munkások próbálják felderíteni, hova mehettek az ügyfeleik, akikről ezután sokkal nehezebb, egyes esetekben akár lehetetlen is lesz gondoskodni. A hideg közeledtével ez a tendencia egyre kétségbeejtőbbé válik. 2017. október 15-től 2018. március 31-ig összesen 120 ember fagyott meg Magyarországon.

Belegondolni is félelmetes, milyen lesz ez a helyzet, ha a krízisidőszak alatt a gondozó szolgálat munkatársai nem találják meg a gondban lévő embereket. Azok az emberek, akik nem mennek be a szállóra, okkal nem teszik. A férőhelyek számáról már rengeteg szó esett, valóban nincs belőlük elég, de ami van, az sem nyújt valódi segítséget és megoldást. A közhiedelemmel ellentétben pedig a szállók egy jelentős, elfogadhatóbb szolgáltatást nyújtó része nem vehető igénybe ingyenesen.

Egy ilyen törvényt, úgy tűnik, meg lehet hozni, meg lehet szavazni és végre lehet hajtatni gondolkodás nélkül.

Egy szociális munkásnak azonban a legkevésbé sem könnyű az érintettek szemébe nézni, és azt mondani nekik, hogy sajnos ez tényleg megtörténhet.

Szürreális napokon vagyunk túl, és ennek valószínű koránt sincs vége. Tehetetlen düh, eszköztelenség és aggodalom munkál bennem.

2018. október 15. óta nem telt el túl sok idő. Pár nap alatt bírósági ítéletetek születtek olyan emberek ügyében, akiknek az a bűnük, hogy nincs lakhatásuk. Egyetlen délután alatt 15 ember életterét, ingóságait és emlékeit tették semmissé teljesen jogszerűtlen módon, és megbecsülhetetlen számú embert taszítottak a menekülés és a bujkálás útjára. Megalázó, embertelen és végtelenségig igazságtalan eljárás. Konkrét emberek konkrét élete.

Ez a törvénymódosítás minden túlzás nélkül emberi életekkel játszik. Rettenetes érzés ennyire eszköztelennek lenni ebben az ügyben, de egy dolgot biztosan nem szabad csinálni: csendben maradni és beletörődni. Szavakkal le nem írható módon szűkíti le a törvényalkotó a játékteret, amiben a szociális szakma a legtöbb területen mozoghat, a jogalkotás lehetőségével pedig nem csak él, hanem visszaél.

Ez a gyakorlat elfogadhatatlan, és ismét egy olyan társadalmi csoport tagjait sújtja, akik a jog- és érdekérvényesítés legminimálisabb eszközeivel rendelkeznek.

E mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Ne üljünk fel a gyűlölködésnek, ne engedjük, hogy még több szálon szétszakadjon a társadalmi szolidaritás, beszéljünk arról, ami történik, beszéljünk róla minden nap egy kicsit hangosabban, meséljük el az összes ismerősünknek, ne engedjük, hogy az ilyen intézkedések láthatatlanná váljanak a közöny miatt.

Álljunk ki egymásért, adjunk hangot azoknak, akik most csak halkan tudnak megszólalni; bármikor, bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy nem lesz elég hangja kiabálni.

(Fotó: Hóbor Zoltán az október 19-ei, Mórciz Zsigmond körtéri rendőri intézkedés közben. / Mérce)
Olvass tovább!