Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A Kavanaugh-meghallgatások valódi tétje

A múlt csütörtökön és pénteken zajlott főbírójelölti meghallgatások igen nagy port kavartak az Egyesült Államokban és globálisan is. Milliók követték online, vajon Brett Kavanough republikánus bírójelölt meghallgatásán milyen súllyal esik latba a szenátusi igazságügyi bizottság döntésében az emberi integritás megítélésénél a szexuális zaklatás vádja. Véleményem szerint három összefüggő tematika mentén rendeződtek a meghallgatás hozzászólásai, illetve az idevágó ideológiai összecsapások.

Mi a tétje Blasey Ford meghallgatásának?

Az eddigi Kavanaugh-meghallgatások egyik központi kérdése, hogy a Ford előlépésével megfogalmazott vádak és állítások milyen reakciókat és intézményi lépéseket idéznek elő a szenátusi bizottságból. Elsősorban itt most nem az állítások igazságtartalmáról szóló érdemi döntésekre gondolok büntetőjogi szempontból, azoknak nem ezen a platformon kellene megszületniük. Alapvetően nem is Kavanaugh és Ford viszonyáról és személyéről szólnak ezek a meghallgatások.

Amiről annál inkább szólnak, az a politikai igazságosság és méltányosság kérdése.

Arról, hogy az eljárások és az eljárásokban részt vevők, azokat alakítók milyen mértékben fogják figyelembe venni a megfogalmazott vádakat és az azokkal előlépő személyeket. Hogy milyen reakciókat és zsigeri-politikai reflexeket hoznak működésbe az előterjesztett állítások. Hogy megmarad-e a személyes, moralizáló, felelősséget relativizáló és elkenő szinten az állítások tárgyalása. Hogy érdemi figyelmet szentelnek-e a bizottság tagjai a szexuális zaklatásnak.

Hogy a Harvardon jogot tanító, templomba járó, lányainak kosárlabdaedzéseket tartó, és mindezért makulátlannak tartott férfi szava lesz-e az utolsó a női egyetemi tanárral szemben. Hogy a Blasey Ford vallomásában felidézett, Kavanaugh és barátja között lejátszódó összekacsintás, és a nő bántalmazását megkoronázó „ördögi nevetés” („uproarious laughter”) vajon eljut-e azok fülébe is, akik a pozíciójuknál fogva tehetnek azért, hogy az Egyesült Államok Legfelső Bírói székébe a lefolytatott sok órás meghallgatások után ne olyan egyént ültessenek, akivel szemben többen is előléptek szexuális zaklatás vádjával.

Ahogy többek között Dianne Feinstein szenátor is megfogalmazta hozzászólásában a tízórás meghallgatás során: ennek az eljárásnak az is a tétje, hogy a politikai közösség milyen példát mutat, hogyan reagál, hogyan viszonyul azokhoz a nőkhöz, akik szexuális zaklatás és nemi erőszak áldozatai.

A Kavanaugh elleni állítások további messzemenő problémákat vetnek fel. A nők jogainak, testi integritásának, méltóságának tiszteletben tartásának tárgyalása mellett

nem elhanyagolható a társadalmi-politikai kontextus kritikai vizsgálata sem.

A Kavanaugh-meghallgatások során és Ford nyilatkozata nyomán ugyanis olyan elemek kerültek elő, mint a másik testének konszenzus nélküli lefogása, annak uralma felett érzett öröm, a szexhez és mások kontrollálásához való jogosultság, a keményen bulizó fiú képe, a felső-középosztálybeli attitűd és a kemény munka fetisizálása (a „work hard, play hard” logika mentén), a sport, a maszkulinitás és nők elleni erőszak kapcsolata, a jogi karok, gólyatáborok, egyetemi kampuszok és exkluzív férfiklubok közege. Ezek gyakran azok az intézmények, ahol sok nő hallotta már és a mai napig hallja azt a megalázó és megvető „ördögi nevetést”, amit Ford leírt.

Ford állításai és leírt tapasztalatai egy olyan  nyelvi-kulturális közegben nyernek jelentést, amelyben a személyközi-hatalmi viszonyok, csoportközi dinamikák és társadalmi-politikai relációk a szocializálódás és intézményesítés következtében rutinszerű működésre tesznek szert, s amely jelentés és értelemadás egyszerre gyökerezik ezekben a viszonyokban és reprodukálja azokat.

Ezen állítások alapos megfontolása és vizsgálata éppen ezért elengedhetetlen fontosságú, mind az alkotmányos demokrácián őrködő pozícióra vágyó jelölt értékelésekor, mind az adott intézményi pozíció társadalmi-politikai kontextusban való beágyazottságának megértéséhez.

A végül Trump által múlt pénteken elrendelt, limitált hatáskörű, egy héten belül lefolytatandó FBI-vizsgálat ténye és eredménye elengedhetetlen egyrészt annak érdekében, hogy teljeskörű, vagy legalábbis a lehető legteljesebb körű információ álljon majd a Szenátus rendelkezésére a jelölt személyét érintő szavazáskor.

Másrészt, hogy elszámoltatható és transzparens módon olyan bírái legyenek a Legfelső Bíróságnak, akikről tudható, hogy meddig terjed számukra mások jogainak, testi integritásának a tiszteletben tartása vagy éppen annak hiánya.

Ez egyúttal más hatalommal bíró pozíciók birtokosaira is vonatkozik. A jelenlegi ügy történelmi-transzformatív jelentőségét az ominózus 2016-os választásokat megelőző Trump-féle következmények nélküli kérkedés is adja. Az akkor még csak elnökjelölt Trump azzal büszkélkedett, hogy híressége révén bármit megtehet a nőkkel, akár a „puncijukat is megragadhatja”. De nem kell messze mennünk példákért, Demszky Gábor csajozást illető hozzászólása a „speciális vállfogásról” is hasonló logikába illeszkedik bele,

az a birtokló viselkedés jelenik meg, ami nem kérdez, nem vár, hanem magabiztosan elvár, igényt tart.

A jelenlegi meghallgatás az 1991-es Clarence Thomas eset mai napig érezhető hatásáról is szól. Akkor Anita Hill szexuális zaklatással kapcsolatos állításainak ellenére Thomas-t beszavazták a Legfelső Bíróságba. Ez akkor erőteljes ellenállást váltott ki, és sok nőt sarkalt politikai pozícióért való indulásra a következő évben, amit ezért a „Nő évének” is neveztek 1992-ben. Többek között olyan prominens szenátorok jutottak akkor mandátumhoz, mint Dianne Feinstein, aki Kavanaugh mostani igazságügyi bizottsági meghallgatásán is részt vett.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának mai cikke. Ha többet akarsz tudni a rovatról, kattints ide.

Érdem kontra „banális” szexualitás

A meghallgatások során a másik jelentős pont, ami előjött, az a szakmai és családi kiválóság melletti érvelés volt. Számtalanszor elhangzott, hogy Kavanaugh mennyire jó bíró és közszolga, jó tanár és mentor, jó férj és apa, jó edző és barát, jó hívő, valaki, aki hivatásszerűen támogatja a nőket pályájuk során és felelősségteljesen fogyaszt sört.

Mintha mindezek az egyébként szubjektív kvalitások egyúttal kizárnák annak a lehetőségét, hogy valaki visszaél a hatalmával szexuálisan vagy másként.

Emellett a meghallgatások során az egyén magánszférájának felállítása egy kettősséget generált: minden, ami „jó” kvalitásként értékelt, az a közszféra részeként át lett emelve a magántérből, minden, ami kétséges és megkérdőjelezendő, az emberi esendőségként, tinédzserkori „meggondolatlanságként” értelmeződött, és kizárólag a privátszféra része maradt.

A tinédzserkori „meggondolatlanság” jelensége és a bizonyos szexuális visszaélések ekként való értékelése és súlyosságuk emiatti relativizálása azonban osztályhelyzettől és bőrszíntől függően eltérő gyakoriságú és eltérő következményekkel szokott járni.

Az üggyel kapcsolatban Kevin Swartout, a Georgia Állami Egyetem pszichológia professzora is megszólalt, aki szerint a szexuális erőszakot serdülőkorban elkövető fiatal férfiak 70-75 százalékára relatív korlátozott időszakban jellemző ez a viselkedés, sokuk az egyetem megkezdése, eleje környékén már állítólag abbahagyja ezt a bántalmazó magatartást. Ennek ellentmondanak azok a kutatások, amelyek az egyetemi kampuszokon mérik a szexuális visszaélések előfordulását, és amelyek arra jutnak, hogy a főiskolai és egyetemi hallgatók körében a szexuális zaklatás és nemi erőszak áldozatává válás hatványozottan jelen van.

Függetlenül attól, hogy a vizsgált eseteket elkövető fiatal férfiak valóban felhagynak-e a szexuális bántalmazó viselkedéssel, két társadalomtudományilag fontos feminista szempontú következtetés levonható.

Egyrészt, hogy a szexuális bántalmazás alapjául szolgáló, testekre, dolgokra és pozíciókra jogot formáló attitűd egy sor másik birtokló-kontrolláló mintában is megfigyelhető, tehát ha nem is ugyanabban a formában jelenik meg, mint mondjuk tinédzserkorban és fiatal felnőttkorban, attól még nem jelenti azt, hogy nemi alapú visszaélések nem történnek meg továbbra is, és a normalizáló diszkurzusok nem maszkírozzák „természetessé” azokat.

Másrészt, ha mint Swartout állítja, valóban egyesek „felhagynak” a szexuális bántalmazó viselkedéssel, akkor a szocializációs faktor, a személyközi erőszak mint társadalmi konstrukció, illetve a tanult viselkedésmintázat, nemi szerepek és hegemón maszkulinitások is elemzendők.

Tehát a „fiúk márcsak ilyenek” („boys will be boys”) típusú, felelősséget elkenő érvelések sem morálisan, sem tudományosan nem fenntarthatók és aktív fellépést és felelősségmegállapítást igényelnek az egyének szocializációjában a kezdetektől fogva.

A ressentiment megjelenése

A meghallgatások során Ford együttműködő volt, és üdvözölte egy teljes vizsgálat levezetését, míg Kavanaugh elutasította azt, dühös volt, és önsajnáltató. Mindezt tetézte, hogy a republikánus többség egyszerre emelte piedesztálra a szakmai kvalitásait, és méltatta érzelmi kitöréseit, felháborodását. Ford ezzel szemben egy nagyon sérülékeny pozícióból tett nyilatkozatot, miközben végig „kontrollálta” a saját érzelmeit és válaszolt a kérdések garmadájára.

Mind Kavanaugh, mind a republikánusok többsége szándékosan megtagadták az állítások tényleges vizsgálatának megfontolását, és végig cinikusak voltak az FBI-vizsgálat szükségességét illetően.

Ami szintén aggasztó, hogy bár Kavanaugh-nak joga van felháborodottnak lennie a meghallgatás ezen a pontján, haragos és cinikus válaszai a legfelső bírói székre magát mindenáron jogosultnak tartó embernek a reakciói voltak.

Ez a valamire vagy valakire való mindenáron jogosultság pedig ugyanabba a struktúrába illeszkedik bele, amit a feminista elemzések régóta demonstrálnak, vagyis az alanyi jog formálása pozíciókra, intézményekre, testekre, erőforrásokra és narratívákra.

Kavanaugh dühös és revans alapú válaszai pedig azért aggályosak, mert a személyes sérelmeinek kifejtése minden más megfontolást elvakított. Nem olyan karaktert mutatott, aki koherensen érvel és vállalja a további nyomozást, hanem követelőző volt, és viselkedése egy elkényeztetett gyerek sírására emlékeztetett, aki nem azt kapta születésnapjára, amit ígértek neki a szülei.

A jelölt kinyilatkoztatta mély pártosságát, és az ellene felállított „összeesküvéssel” (újból belehelyezve ezzel a szexuális zaklatás vádját a banális terébe) vádolta meg a demokrata szenátorokat. Azt egyelőre nem lehet tudni, hogy mit hoz a nyomozás és ennek eredményeként az október 5-i szenátusi szavazás, de egy dolog feltételezhető: ha mindezeket követően megszavazzák Kavanaugh-t főbírának, nem sok jóra számíthatnak sem az ő szemében ideológiai ellenlábasok, sem a nők jelentős csoportjai.

A döntések ugyanis nem leválaszthatók az egyén mások iránt táplált ellenérzéseiről. Bár ugyan Susan Collins republikánus szenátor szerint idén augusztusban Kavanaugh azt mondta neki, hogy a Roe v. Wade abortuszt lehetővé tévő Legfelső Bírósági döntést visszafordíthatatlannak tartja, személyes megfontolásból és a szenátus által legitimálva nincs semmi garancia arra, hogy nem változik a hozzáállása és nem kerül veszélybe ez a verejtékesen elért, a nők testi integritását elismerő jogi döntés.

„Egyedülálló fehér férfi vagyok”

A harmadik fontos pont, ami a meghallgatásokon előjött, az a jövő féltése és a fehér férfiak állítólagos elnyomása volt. Előbbit Kavanaugh maga mondta nyitóbeszédében: „Be kell vallanom, hogy félek a jövőtől” („I have to say that I fear for the future”). Utóbbi pedig Lindsey Graham republikánus szenátortól hangzott el, aki a következőt mondta: „Egyedülálló fehér férfi vagyok Dél-Karolinából, és azt mondják nekem, hogy fogjam be a szám” („I’m a single white male from South Carolina, and I’m told I’m just supposed to shut up”).

Ennél a pontnál nyíltan elmozdul a fókusz a konkrét esetről, és a tágabb politikai-kulturális kontextusra helyeződik át. Világossá válik, hogy Graham „kitörése” a gazdasági-hatalmi pozíciók zéró összegű játékként való felfogásában gyökerezik, és annak lehetünk tanúi, ahogy a patriarchátusban gyökerező megmerevedett egyenlőtlen erőviszonyok a harag és revans politikájának határait feszegetik.

Ebben a folyamatban Graham szenátor dühös ellentámadása a meghallgatások során erőteljes cezúraként szolgál. Ha Kavanaugh október 5-én szenátusi megerősítést nyer, az mindenképpen fordulópont lesz az amerikai és globális politikában.

(Fotó: Twitter / Annihilism)
Olvass tovább!