Különleges kegyelmi állapot a politikában, amikor egy-egy szereplő megválaszthatja saját ellenfeleit, akikkel szemben meghatározhatja magát, akikkel szemben tábort építhet. Azért különleges állapot ez, mert igényel egy olyan szintű politikai dominanciát, amelynek hála az adott szereplő képes a közbeszéd keretezésére, a létező, ezernyi potenciális törésvonal manipulálására. Gyengébb vagy fiatalabb vagy alulról érkező politikai szereplőknek ez a luxus nem adatik meg, nekik sokszor olyan pályán kell játszaniuk, olyan táborokba kell beállniuk, amelyeket nem ők választottak, és így nagy eséllyel hegynek felfelé kell küzdeniük.

Amikor Matteo Salvini menekültellenes olasz miniszterelnökkel folytatott milánói megbeszélésén Orbán Viktor a francia elnököt, Emmanuel Macront jelölte ki a jövő évi EP-választásokon saját ellenfelének, és amikor erre Macron perceken belül rá is ugrott, akkor egyből sejthettük, hogy egy ilyen különleges állapotban találjuk magunkat.

Az azóta eltelt rövid időben történtek – a francia külügyminiszter nyilatkozata, mely szerint az EU-nak nem kéne tovább finanszíroznia az európai értékeket megsértő lengyel és magyar kormányokat, illetve Macron kiállása a magyar jogállam helyzetét firtató Sargentini-jelentés mellett – csak megerősítették ezt a sejtést.

A jövő évi európai parlamenti választások kampányát tehát nagy eséllyel az Orbán-Macron párharc fogja meghatározni. És ez a viadal mindkét fél érdekeit kiválóan fogja szolgálni.

A magyar kormányfő számára az előnyök látványosak. Macron ugyanis kiváló kabalafigurája annak az ellenségképnek, amely a Fidesz politikáját jó ideje jellemzi: a „liberális”, „globalista”, „népnyúzó”, „bevándorláspárti”, EU-föderalista mumusnak válhat, Merkel és Soros után, 2018-19 viszonyai közé aktualizált megtestesítőjévé a francia államfő. Vagyis belpolitikai szempontból vihető tovább az a recept, amely a Fidesz 2010 óta tartó sikersorozatát (részben) magyarázza.

Persze túl nagy belpolitikai erőfeszítésre Orbánnak nem lesz szüksége, hiszen ma talán az ellenzéki pártok soraiban sem létezik olyan ember, aki egy pillanatig is komolyan gondolná, hogy egy-egy mandátumnál többet lecsipegethetne abból a 21 helyből, ami Magyarországnak jár az EP-ben.

De Macron hivatalos ellenséggé választása más előnyökkel is szolgál Orbánnak.

Egyrészt végre újabb fokozatra kapcsolhat a miniszterelnök azon ambíciója, hogy olyan európai szintű politikussá válhasson, aki nem csupán az otthoni választási felhatalmazására hivatkozhat, hanem országhatárokon átívelő politikai tábort is maga mögött tudhat.

Macron ellenében végre összerántható az európai menekültellenes tábor, mindegyik európai szélsőjobbos vezető erőnek van valami problémája vele: a lengyel kormány a szuverenitás megsértését rója fel neki, az olaszok pedig azt a tényt, hogy Franciaország nem igazán vesz át tőlük menekülteket, és azokat is tömegesen küldi vissza, akik átjutnak a határon.

Ráadásul Macron sokkal alkalmasabb az ellenség szerepére, mint Merkel. Benne is megvan minden, amit Merkelben kifogásolnak Orbánék, ám közben Macron nem tagja az Európai Néppártnak, és nem ő irányítja a kontinens vezető gazdaságát. A francia kormánnyal szemben nem kell úgy finomkodni, mint a Muttival szemben, akinek a kezében bizony ott a vonalzó, amivel szét lehet csapni a rakoncátlankodó perifériaállamok között.

Viszont az sem véletlen, hogy Macron ilyen készségesen beállt az Orbán és Salvini által kezdeményezett táncba.

Ugyanis az „ideológiamentes közép” marketingszövegével nyomuló Macron szénája nagyon nem áll jól otthon. A legfrissebb, augusztus utolsó napjaiban készült reprezentatív felmérés szerint újabb négy százalékponttal csökkent országos támogatottsága, a franciáknak csupán 23 százaléka ítéli meg pozitívan az elnök munkásságát. Ezzel szemben áll az a 69 százalék, amely helyteleníti ténykedését.

Ahogy még megválasztása előtt megjósoltuk, a széles mosollyal és sármmal eladott „szélsőséges közép”, az ideológiamentes technokrácia, amit Macron képvisel, nem más, mint a neoliberális gazdaságpolitika szolgálója, és Macron erre a diagnózisra becsülettel rá is szolgált. Dolgozóellenes, piaci fundamentalista kormányzásával joggal érdemelte ki a „gazdagok elnöke” sztereotípiát, amely széles körben elterjedt a francia társadalomban. Nem segítették pozícióját a hatalmi túlkapásokat leleplező botrányok sem, például az a videófelvétel, amelyen az elnök közeli munkatársa, biztonsági főnöke a rohamrendőröktől kölcsönzött felszerelésben tüntetőket ütlegel.

Nem meglepő tehát, hogy mind a Marine Le Pen vezette szélsőjobb, mind a mérsékelt jobb, mind pedig Jean-Luc Mélenchon vezette radikális baloldal pár százalékkal marad csupán el népszerűségben Macron mozgalmától.

Ilyen körülmények között az elnök elemi érdeke, hogy olyan pályán játszhasson, amelyen egyszer már tudott nyerni. A populista szélsőjobbal szemben egyszer már sikerült a legkisebb rosszként pozícionálnia magát, és elsöprő győzelmet aratnia, így ha újra ő lesz ennek a küzdelemnek az élharcosa, joggal számíthat arra, hogy mind a mérsékelt bal, mind pedig a mérsékelt jobb szavazóbázisából elszipkázhat, és hasonszőrű európai szövetségeseit is helyzetbe hozhatja.

Ha a demagóg szélsőjobbal folytatott küzdelem a fő törésvonal, akkor fel sem merülnek olyan kérdések, hogy vajon tényleg a gazdagoknak kedvező, a dolgozókat még erősebben kifosztó politikát akarunk-e.

És akkor van még egy apró kis részlet: a periféria menekültellenes kormányzatait ostorozva Macron meglovagolhatja a centrumországokban tapasztalható megvetést a „lusta” és „barbár” kelet-európaiakkal szemben is. Az európai fősodratú sajtóban gyakran felbukkanó értelmezés, hogy ezek a keletiek igazából mind ilyen diktatúrára és erős apafigurára vágyó lények, akik nem tették kellőképpen magukévá a demokrácia és a piaci verseny értékeit. Orbán vagy Kaczyinski sikerére sokan nyugaton a keleti néplélekben keresik a magyarázatot, a kelet-európai bevándorló megítélése pedig nem sokkal áll a közel-keleti vagy afrikai bevándorlóé fölött.

Vagyis miközben az Orbán-Salvini vonal a menekültekkel szembeni ellenérzésekből – azokat egyúttal generálva is – kovácsol politikai tőkét, addig az európai centrista liberálisok a kelet-európaiakkal szemben fennálló előítéletekre apellálhatnak.

A kampány alapvető kérdése tehát az lehet, kit is utálunk jobban: az Európán kívülről érkező menekülteket, vagy a kelet-európaiakat?

Nem nehéz belátni, hogy a politikai törésvonalak ilyetén alakításának lesznek vesztesei is.

Veszíteni fog például az Orbánnal és társaival szemben álló magyar, illetve kelet-európai ellenzék. Nem kockáztatok sokat, ha arra tippelek, hogy a kelet-európai liberálisok fejvesztve fognak rohanni Macron szoknyája alá, és ezzel újabb ágat fűrészelnek majd el maguk alatt.

A keleti tagállamok társadalmainak ugyanis két fontos, összefüggő érdekük van: egyrészt véget vetni annak a szimbolikus alárendeltségnek, amely folytonosan a barbár, a szofisztikált nyugati értékeket megemészteni képtelen, apafigurára vágyó, kommunista reflexekkel rendelkező lények dobozába sorolja őket. Másrészt pedig egy olyan szociális Európa kialakítása, amely nem kizsákmányolandó olcsó munkaerőként tekint rájuk, hanem a szolidaritás értékei mentén sokkal erősebb és igazságosabb újraelosztást valósít meg az unión belül.

Macrontól egyikre sem számíthatnak, de cserébe majd újra belesétálnak a népnyúzó nyugati globalista érdekeket kiszolgáló szerepbe, amelyet a kelet-európai populista jobboldal kialakított nekik. Lehet, hogy a Macronnal szoros viszonyt ápoló szereplőknek, mint a magyar Momentum vagy a lengyel Nowoczesna majd rövid távon pár szavazattal többet kap a francia elnökkel való asszociáció miatt, de azon az áron, hogy hosszútávon továbbra is a marginális kisebbség pozíciójába zárja saját magát.

Veszíteni fog az Európai Néppárt is, amelynek most kell megfizetnie azért, hogy évek óta sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja a Fideszt. Az EPP-t ugyanis pillanatnyilag két oldalról kannibalizálják: egyrészt Orbánék próbálnak minél több európai néppártot a maguk oldalára állítani, hogy vagy teljesen átvegyék a hatalmat a pártcsaládon belül, vagy eléggé megerősödve függetlenedhessenek tőle. A menekültellenességet elutasító mérsékelt konzervatívokat pedig Macron vonzhatja magához.

És az „európai gondolat”? Az mindenképp a nyereség oldalára írható, hogy az EP-választások történetében talán először nem csupán tagállami szintű, de azok határain felülemelkedő kampányra számíthatunk. Akármennyire idegenkedik az európai föderalizmus gondolatától, azzal, hogy kontinentális szereplővé akar válni, Orbán talán épp a nemzeti határok által szabdalt politikai diskurzusok integrációján lendít egyet.

De hogy a mostani kampány egyre szorosabb és igazságosabb Unió felé tenne elmozdulást, abban joggal kételkedhetünk.

(nyitókép: MTI / Miniszterelnöki Sajtóiroda / Szecsődi Balázs)