Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért van egyre kevesebb tanár?

A kérdés talán így jobb lenne: Miért lenne több?

Pedagógusnak lenni az egyik legszebb hivatás, hiszen egy tanár nem csak oktat, de nevel, értékeket közvetít, hat, alkot, gyarapít.

Elméletben.

Magyarországon ma tanárnak lenni – én már csak tudom jól, hisz virtigli pedagóguscsaládból származom, praktizáló pedagógusokkal vagyok körülvéve, én magam is pedagógusnak készültem – örök küzdelem idővel, pénzzel, hatalommal, véget nem érő rohanás, aggodalom, kiégés. Feltöltődés nincs.

Ma Magyarországon tanárnak lenni: ehhez leginkább vagy teljes közöny, vagy végtelen elhivatottság szükséges. Olyan pálya ez, amiben arany középút nincsen, az ember vagy inkább csak azért csinálja, hogy legyen honnan fizetése, és akkor csak megúszni akar, vagy pedig azért, mert tényleg hisz benne, de akkor viszont a túlélésért kell felkelnie nap mint nap, mert a jelenlegi környezet annyira fojtó, hogy egy elhivatott pedagógus mást se lát maga körül, csak a korlátokat, amelyek a minőségi munka rovására mennek.

Fogynak a pedagógusok – ebben semmi meglepő nincs. Tudjuk régóta, hogy erősen öregedik el a szakma (azon keveseké, ahol túlnyomó többségében nők dolgoznak, mármint az alap- és a középfokú oktatásban), utánpótlás pedig nem érkezik a helyükre.

Miért is érkezne? Mitől olyan vonzó ez a pálya? A magas fizetés miatt? Az átlátható és kiszámítható életpálya miatt? Azért, mert az oktató-nevelő munka presztízse az egekben van, pont annyira, amennyire a szakmát űzők azt megérdemlik? Mert a kormány biztonságos körülményeket kínál, mert hagyja, hogy olyan munka folyjon az intézményekben, ami mind a diákok, mind a pedagógusok számára kényelmes, és segíti az eredményességet? Mert van miből és van mivel tanítani? Mert egy perccel sem kell többet dolgozni annál, amennyi még nem megy a hatékonyság rovására, mert a pedagógust nem ellenségnek, hanem partnernek kezeli a kormány, hallgat a szavukra, biztosítja őket a folyamatos javító szándékról?

Ne vicceljünk.

Ma, alig néhány évvel a köznevelési rendszer reformja után nem hogy nem jobb, de nagyságrendekkel rosszabb pedagógusnak lenni, és a helyzet a folyamatos változtatások miatt állandóan romlik: sem a munkakörülmények, sem a megbecsültség, sem a bérezés nem közelít az ideálishoz, a minisztérium és az államtitkárság kizsigereli, megfélemlíti és munkájukban ellehetetleníti a pedagógusokat, a nyugodt és hatékony oktató-nevelő munkától egyre távolodunk.

És akkor itt tartunk: fogynak a tanárok. Miért is lennének többen? Aki kiöregszik, örül, hogy nyugdíjba mehet. Aki fiatal, annak semennyire sem vonzó ez a pálya.

Vasárnap volt a pedagógusnap. Kósa Lajost kitüntették. A szüleimet nem tüntették ki, pedig ők – Kósa Lajossal ellentétben – az év 365 napján pedagógusok, mert egy pedagógus akkor is pedagógus, ha éppen este 11 óra van, akkor is, ha vasárnap délután van, akkor is, ha nyári szünet van. Sőt – akkor is, ha már elhagyta a pályát. A nagymamám már rég nyugdíjas volt, amikor egykori tanítványai még mindig hozzá jártak fel tanácsot kérni, az élet legkülönfélébb (és néha legfurább) dolgaiban is. Ő pedagógus volt, végtelenül elhivatott, akkor is tanított valami fontosat, amikor csak sétáltunk az erdőben, vagy elmentünk a Bábszínházba, vagy otthon locsoltuk a medvetalp kaktuszt, meg játszottunk a xilofonnal (hamisan).

Mert egy pedagógus, aki komolyan veszi a hivatását, aki tényleg hisz abban, hogy a nevelés életpálya, a legszebb hivatás, az sosem áll le.

Ezt a fajta hozzáállást nem lehet tanulni, ebben hinni kell.

De ma egyre nehezebb hinni. Mert ma egy pedagógus munkája folyamatos küzdelemből áll. Csak az nem mindegy, hogy valamiért (egy diákért, egy osztályért) vagy valami ellen (az ostoba oktatási rendszerrel szemben) kell küzdeni. Mert amíg ez utóbbi a helyzet, addig pedagógusnak lenni nem lesz jó Magyarországon. És addig igazán ne várjuk, hogy bárki örömmel venné fel eme legszebb hivatás rabigáját.

Címlapkép: Pixabay.com
Olvass tovább!